Santo Antao

Santo Antao, a szépség szigete

2018.október

Gondolom az már kiderült rólunk, hogy nagyon szeretünk túrázni és nem ijedünk meg a kihívásoktól sem. Ettől függetlenül szeretjük ezt időről időre lecsekkolni, hogy még mindig így van-e, úgyhogy Ati lelkesen nekiállt túrát keresni.
Valahol a neten talált néhány képet egy ígéretesnek tűnő helyről, amit átküldött nekem. Fogalmam sem volt arról, hogy mit küldött, és az hol van, de gyönyörű volt. Néhány héttel később mondta, hogy megyünk. ODA és kössem fel a gatyám….

Ez a gyönyörűség a Zöldfoki Szigetek, annak is Santo Antao szigete volt, mert amúgy van még ott ezen kívül vagy 9 sziget, de azokon nincsenek olyan hegyek….

Szokásunkhoz híven nagyon felkészülünk a túrára. Én itthon épp nyakig benne voltam a munkában, nehéz is volt kizökkenni belőle, nem is tudtam az utazás előtt ráhangolódni semennyire, nem néztem utána hogy hova megyünk. Amikor pakoltam be a hátizsákot akkor hívtam fel Atit, hogy mégis mit lesz, hova megyünk, mire számítsak, folyamatosan megyünk A-ból B-be, vagy csillagtúra lesz, nem mindegy, hogy mennyi cuccot kell majd cipelni, hol fogunk aludni, mennyire lesz nehéz a terep, de Ati sem tudott választ adni ezekre. Majd lesz valahogy, ahogy szokott…..

Leszálltunk Sao Vincent szigetén, és megkezdtük a felkészülést: vettünk két turistatérképet, egyet erre a szigetre, a másikat Santo Antao szigetére, ami 1 óra kompútra volt tőlünk. Elkezdtük megtervezni a túránkat. Az első és legnagyobb probléma, hogy a sziget nyugati felén nem nagyon vannak szállások, de ha már ott vagyunk, csak fel kellene menni a sziget legmagasabb pontjára a Topo da Coroa-ra is, ami egy 1979 méter magas vulkán a nyugati oldalon. Akkor nekikezdtünk matekozni, keresgélni és tervezni. Jobb későn, mint soha…

Ezen a szigeten eltöltöttünk még egy napot, és bemelegítésképpen másnap fel is szaladtunk ennek a szigetnek a legmagasabb pontjára, onnan meg körbe le a tengerhez. Szép túra volt, rögtön vagy 30 kilivel kezdtünk, és rögtön rájöttünk arra is, hogy az előző nap megvásárolt térképpel semmire sem megyünk, ugyanis egy darab jelzés vagy tábla sincs az egész szigeten. Így már aznap elkavartunk, és toronyirányt mentünk vagy tíz kilométert a susnyásban. Szuper. Ha ez a másik szigeten is így lesz, akkor lesz pár nehéz és hosszú napunk….

Másnap átkompoztunk a másik szigetre, tettre készen, felpakolva, és jelentős izomlázzal küzdve. Azt elhatároztuk, hogy körbemegyünk a szigeten, és ezt végig, teljes mértékben gyalog fogjuk megtenni. Az első nap a városból kifelé indulva kb 200 taxist kellett udvariasan elhessegetnünk, mert egyszerűen nem értették, hogy miért gyalogolunk amikor autóval is mehetnénk.

Tény az első nap mentálisan kemény volt. Gyalogoltunk vagy 30 kilométert a tűző napon, az aszfalton, a száraz félsivatagban, iszonyat monotóniában, nyíl egyenesen. Aztán egyszer csak vettünk egy éles jobbost, és elkanyarodtunk a hegyek közé. Ott már akadt némi látnivaló, de mire megérkeztünk a szállásunkra, eléggé el voltunk keskenyedve. 

Másnapra viszont egy kemény etapot terveztünk, csak hogy érezzük a törődést. A cél a sziget legmagasabb pontja a Topo da Coroa teteje volt.

A házinéni azt mondta, hogy ha jó erőben vagyunk, akkor kb 10 óra alatt oda-vissza meg tudjuk járni. Hátizé…

Reggel még mindig jelentős izomlázzal küzdve elszántan elindultunk. A kis kiruccanás az úgy kezdődött, hogy egy függőleges sziklafalon felmentünk vagy 800-1000 méter  szintet cikk-cakkban, kővel kirakott úton, elképesztő látványban részesülve. Minden kanyar után tátva maradt a szánk, gyönyörű helyen jártunk.
Kb 2-3 óra alatt fel is értünk a tetejére, és onnan indultunk bele egy gigászi vulkáni kalderába. A kalderában sem sík a terep, hanem kellemesen hullámzó, a távolban több vulkáni hegy, köztük az egyik a miénk. A talaj nagyon száraz, vulkanikus hamu és kőzettörmelék, amin elég nehéz közlekedni.

Abban a pillanatban, ahogy a hegy tetején letértünk a kikövezett útról rögtön megtapasztaltuk, hogy a térképünk ezen a szigeten is használhatatlan. Egy darab jelölés, vagy tábla sem gazdagította a turisták vizuális élménytárát. Ezzel szemben az első elágazásnál elbizonytalanodtunk, és hosszas tanakodás és felderítés után a bal oldali ösvényt választottuk. Ez persze később kiderült, hogy rossz választás volt, de addig is össze vissza kanyargott. 

Előttünk jó messzire volt egy hegy, amiről úgy gondoltuk, hogy az lehet a Topo da Coroa, és toronyiránt megcéloztuk. Az ösvényen találkoztunk egy csomó legelni kikötözött kecskével és szamárral, de én úgy ítéltem meg, hogy ott, ahová kitudja mikor kötötték ki őket, már körbe le volt legelve az összes fű. Így egy kicsit lassabban haladtunk, mert én az összes szembejövő állatot átvittem másik helyre és ott kötöztem ki őket újra, ha tudtam hosszabb kötélre engedve őket. J Amúgy ez a további napokon is folyamatosan az egyik fő elfoglaltságom volt.

Ahogy mentünk az ösvényen, egyszer csak vége lett. Na sebaj, mert a hegy ott van előttünk, csak menni kell, de az utat nehezítették a keresztben futó régi, kiszáradt patakmedrek, amik több méter mélyek voltak. Egyik-másik már kanyonszerű volt, amin egyre nehezebb volt az átkelés, ugyanis a morzsalékos talajon egyre nehezebb volt le és felmászni.

Egyszer csak megláttunk egy kecskenyájat, és a nyáj végén egy kecskepásztor baktatott. Egy szót sem beszélt a portugálon kívül, de megtudtuk tőle, hogy a Topo da Coroa az nem az a hegy, amit mi kinéztünk magunknak, hanem 90 fokkal jobbra az a legtávolabbi. Hát jó, akkor indulás újra toronyiránt fel arra a hegyre. Innen már feltaláltunk, bár a vége felé megint elveszítettük az ösvényt, és a vulkáni laza hamuban kicsit nehezebben ugyan, de megmásztuk a hegyünket. Igaz egy métert léptem fel és felet csúsztam vissza, de felértünk. 

A hegy tetején, tűző napsütésben, egy száll árnyék nélkül elővettük az elemózsiánkat és megebédeltünk. Volt löncshús konzerv, meg  főtt tojás, meg egy alma. Nem éppen tudományos, de egy harmadik világbeli országban örültünk, hogy ennyit is sikerült beszerezni. Aztán már csak vissza kellett menni a szállásra, többszöri eltévedéssel, néhány vargabetűvel, lüktető izomlázzal, de sikerült.

Másnap volt az egész túránk legkeményebb napja. Ezt a napot a tervezésnél bevállaltuk azért, hogy fel tudjunk menni a sziget legmagasabb pontjára, de tudtuk, hogy másnap majd bele kell húzni, mert nincs szállás az úton. Így előreláthatólag 40 kili és vagy 2200 méter szintemelkedés várt ránk, miközben még a hátizsákunkat meg egy csomó vizet is cipeltünk.

Reggel elindultunk időben, szép komótosan emelkedve vagy 600 szintet az aszfalt úton, hogy aztán egy elágazásnál jobbra fordulva leereszkedjünk kb ugyanennyit az Alto  Mira nevű falucskába. Ez a falu elképesztő volt, ahogy kihasználták a lehetőségeiket. Minden megművelhető négyzetméter meg is volt művelve, teraszok voltak kialakítva, és vízhálózat, meg csatornarendszer szállította azt a kevéske vizet, ami a hegyről/hegyből összefolyt. Gyönyörű zöld volt itt minden, csak úgy virágzott az élet, az amúgy elképesztően száraz szigeten.

A falu hatalmas hegyek között volt, és tudtuk, hogy valahol neki is kell vágnunk a függőleges sziklafalnak. A faluban egyszer csak véget ért az út, és onnantól a térképünk megint egy fabatkát sem ért. Kérdezősködtünk, hogy merre van az arra, és az egyik srác jobbnak látta, ha elkísér minket egy darabon. Olyan utakon vitt, amiket mi sosem találtunk volna meg, közben megtudtuk, hogy ő Fernando, és 3x is lerajzolta a porba, hogy ha majd felérünk a hegyre, akkor a „casa” mellett nehogy elmenjünk balra, hanem egyenesen tovább, majd jobbra fel, amúgy meg kövessük a telefonpóznákat. Tündéri volt. Amúgy a helyiek segítőkészsége tényleg elképesztő volt. Mindenki őszinte igyekezettel és szívélyesen segített nekünk, hatalmas amplitúdóval mutogatva, hogy hol merre menjünk majd.

Odaértünk a hegy lábához, és nem láttam a tetejét. Itt is egy függőleges sziklafalat kellett megmászni, de az ösvény itt már poros, köves és csúszós volt. Mire kb 2-3 óra múlva felértünk a hegy tetejére minden ruhámból csavarni lehetett volna a vizet, elég kemény volt.

A hegy tetején ott volt a „casa”, mellette a kis ösvény balra, mit tovább mentünk, majd jobbra fel és utána követtük a telefonpóznákat. Szerencsére nem túl sokkal később kiderült, hogy a másikat kellett volna követnünk, így vissza az egész, fordulás, és irány a másik telefonpózna. 

Fent voltunk majd 2000 méter magasan, elképesztően kopár, száraz volt a táj, de hatalmasak voltak a terek és egészen a tengerig elláttunk. Tudtuk, hogy a mai cél a túlsó tengerparton fekvő kis városka, de az még jócskán odébb volt. A szikla úgy ahogy felfelé is függőleges, úgy a  túloldalon lefelé is az volt. Meg kellett keresni az egyetlen levezető utat, amihez még menni kellett, nem is keveset.

Az út hosszasan kanyargott, elvileg tudtuk, hogy hol vagyunk, és a térkép szerint egy kis ösvényen balra be le lehet vágni egy jelentős részt. Találtunk is egy jártnak tűnő ösvényt, amin elindultunk lelkesen lefelé. Hosszasan mentünk míg kiértünk a függőleges sziklafal széléhez, ahol egy veteményes kert volt a semmi közepén, és ott véget is ért az ösvény. Próbáltunk tovább menni, de minden irány életveszélyes volt, így kénytelenek voltunk visszafordulni. Mehettünk megint felfelé, vissza az eredeti útra, majd azon tovább, és közben rájöttünk, hogy térképileg fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk. Tábla, jel sehol semmi. 

Úgy éreztük, hogy már túl hosszan megyünk ezen az úton, már régen lefelé kellene mennünk, még mindig 2000 körül vagyunk, a szállásunk a tengerparton, a nap pedig már erőteljesen kezdett lefelé menni. Találtunk egy házat a semmi közepén néhány csirkével, kecskével, kiscicával, és két fickóval, akik ott éltek. Nem beszéltek ők sem semmilyen nyelven, de azt elmutogatták, hogy menjünk az úton tovább, majd lesz egy ösvény balra be, azon le lehet vágni egy jelentős részt… deja vu, mintha itt már egyszer tartottunk volna… De ahogy mentünk, tényleg volt egy ösvény amin lementünk és egy másik úton találtuk magunkat. Szuper, akkor kb be tudtuk azonosítani a térképen, hogy hol lehetünk, és az előttünk álló út továbbra is felfelé vitt. Kb délután 4 lehetett már, 6 körül lemegy a nap és mi még mindig a hegy tetején vagyunk, és még mindig felfelé megyünk… Francba…

Mentünk megint pár kilométert, és újra elbizonytalanodtunk, mert bal kéz felől ugyan ott volt a völgy, amibe le kellett volna ereszkednünk, de nem volt lejárat, és már majdnem megkerültük az egészet. Egyszer csak egy kis kőkunyhót vettünk észre, meg pár kecskét. Arra mentünk és ott volt egy ember a semmiből. Egyszerűen én nem értem, hogy ezek az emberek mit csináltak itt, de mindig pont jókor tette őket elénk a Gondviselés. Elmagyarázta kézzel lábbal, hogy menjünk még kicsit tovább ezen az úton, majd egyszer csak eljön az a pillanat, ahol le fogunk tudni jutni a hegyről. 

És valóban megtaláltuk a levezető utat. Ekkor bukott le a nap a hegy mögött és nekünk volt még vagy  1700 méterünk lefelé meg vagy 10-15 kilométerünk… A végén már fejlámpával botorkáltunk, és mire megérkeztünk a szállásra már majdnem este 10 óra volt. Ettől függetlenül a gazdasszonyunk olyan vacsorát rittyentett, egy morzsát sem hagytunk belőle….

Másnap gondoltuk pihenőnap gyanánt keveset megyünk, csak a parton mentünk át egy másik városkába. Ez úgy 18 kili volt meg vagy 850 szint lazításképpen. Az út csodálatosan szép volt a parton, de kizárólag fel és le lehetett menni a szikla oldalában vájt kis ösvényen. Mire megérkeztünk a következő szállásra, már totál kész voltunk, ráadásul nekem kivételesen lett egy vízhólyagom is olyan hülye helyen, hogy alig tudtam lépni.

Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy tartunk egy papucsos pihenőnapot, és majd a következőn megyünk csak tovább.

Ez a nap sem volt annyira nehéz, vagy csak kezdtünk már hozzászokni. A lábam egészen rendbe jött, kipihentük magunkat és az izomláz sem gyötört már egy ideje, öröm volt elindulni felfelé. A cél valahol a hegyek között egy kis csiricsáré házikó volt, mert itt volt a környéken az egyetlen szállás. Mikor megérkeztünk egy tündéri kis nő fogadott, és megkaptuk a Benfica szobát. Hát ott az ágyneműtől elkezdve az törölközőig, de még a festés és az összes kiegészítő is mind Benfica-s volt. A ház ura valószínűleg kedvelte e focit.

Másnap szintén nehéz nap és egy nagy hegy várt ránk. Elképesztő milyen hegyek vannak ezen a kis szigeten. Kicsit hasonlít Reunionhoz, de itt nagyobbak a terek, és függőlegesebbek a sziklák. Ahogy felértünk a hegy tetejére rögtön találtunk egy útelágazást, és persze fogalmunk sem volt, hogy merre induljunk el. Választottuk a jobban kitaposott ösvényt, és azon mentünk. Közben volt egy csomó kecske meg tehén kikötözve legelni, akiket persze én mind arrébb rakosgattam. Egyszer csak jött velünk szembe egy ember a semmiből, aki felvilágosított minket, hogy persze nem a jobb oldali ösvényt kellett volna választanunk, hanem a balt. Ok, akkor vissza az egész. 

Amikor elindultunk a bal ösvényen nem sokkal később az újra három felé ágazott és olyan köd telepedett az egész hegyre, hogy 10 méterig nem láttunk előre. Hát ez tök jó, mert fogalmunk sincs hol vagyunk, se jel, se tábla, viszont minden ösvényből kettő-három lesz, és még csak toronyiránt se tudunk menni, mert az orrunkig sem látunk.

Egyszer csak, ahogy ott bóklászunk teljes tanácstalanságban a tejfölben hangokat hallottunk. Megint a semmiből. Elindultunk feléjük és pár férfival találkoztunk. Mondtuk nekik, hogy hova akarunk menni, ez egyik készségesen elkísért egy házig, majd ott útbaigazított. Kb 20 perc gyaloglás után ugyanannál a háznál találtuk magunkat, csak valahogy tettünk egy kört…. Tök jó, olyan köd van, hogy még azt sem vesszük észre, hogy körbe körbe megyünk. A házból kijött egy másik fickó, aki megint elkísért egy darabig, és onnan már megtaláltuk a mi utunkat. Menet közben megint arrébb kötöttem pár kecskét és ahogy ereszkedtünk lejjebb kiértünk a ködből is. Még egy jó fél órás séta, és találtunk egy aszfalt utat is. Onnan már csak néhány óra volt a szállásunkig eljutni. Ezen az estén sem kellett altatni minket.

A következő 2 nap erről a szállásról csillagtúráztunk. Az első napi etap a térképen olyan egyszerűnek tűnt…

Először elmentünk a Cova kráterig, ami egy vulkán krátere és tök jól bele lehetett nézni. Nagyon klassz volt. Kb 1600m magasan lehettünk, ez volt a kiindulás. A terv az volt, hogy leereszkedünk XOXO-hoz/ba, ami kb 300 méteren lehetett, majd onnan egy másik úton visszajövünk a szállásra. Tehát megyünk egy kört. 

Amikor elértünk ahhoz a ponthoz, ahol el kellett indulni lefelé, a lélegzetünk is elakadt a látványtól. Hatalmas tér alattunk, mellettünk egy másik völgy tele felhővel, amik át- átbuktak ebbe a völgybe, de azzal a lendülettel feloszlottak, a másik völgyben viszont az orrukig sem láttak az ott lévők. Előttünk viszont ott volt a függőleges sziklafal lefelé, és csodálatos kilátás. Sajnos a fotók nem adják vissza. Iszonyat hosszan ereszkedtünk lefelé, nagyon meredeken és egy idő után kezdett a fejemben motoszkálni egy gondolat, mégpedig az, hogy ide valahogy majd vissza is kell mászni. Lefelé szerintem mindig fájdalmasabb menni, mint felfelé, így alig vártam már, hogy leérjünk. Persze felfelé is fáj, de az másképp fáj. Viszont amíg leértünk született vagy 300 fotó, mert minden egyes kanyarnál újra kellett a teljes völgyet fotózni, annyira lenyűgöző volt.

Mikor leértünk, ettünk egy kis löncshúst, ami  nagyon rossz volt, hozzá egy fél kiflit, ami nagyon száraz volt, meg ittunk egy két decis sört, azt legalább jó volt, és indultunk vissza fel.

A másik utat könnyen megtaláltuk, de elképesztő ütemben emelkedett. Aztán itt is sűrűn meg kellett állni fotózni, ahogy egyre feljebb értünk. Ez az út egy másik gerincen vitt minket de ez is gyönyörű volt. Hosszú órákat másztunk mire megérkeztünk a szállásunkra, ahol nem tudtunk bemenni, mert a tulaj (Ezio, egy olasz borász) épp szunyókált. Majd miután végre bejutottunk, végig ettük az étlapot.

A utolsó előtti nap a tegnapi felhővel töltött völgyet szerettük volna megnézni, a Paul völgyét. Tulajdonképpen ugyanaz a felállás lett volna, mint tegnap, lemegyünk az aljába, majd vissza fel, de a völgy ezen a napon is a csurig tele volt felhővel, nem láttunk volna semmit, így nem arra mentünk. Egy 2-3 órás kis sétával elértünk egy nagyon szép kilátóhelyre, ahol leheveredtünk, ettünk egy almát, némi mogyorót és egy fél csokit, a többit pedig odaadtuk a gyíkoknak, akik meg voltak érte őrülve J

Aztán szépen visszasétáltunk, menet közben hosszabb kötélre engedtem egy csacsit, meg szedtem füvet két kecskének és kényelmesen hazaértünk. Nem is bántuk, kicsit el voltunk már fáradva.

Az utolsó napon már „csak” le kellett ereszkedni a tengerhez a kikötőbe, ahonnan délután indult a komp vissza a másik szigetre. Azért ez a leereszkedés sem volt olyan egyszerű. Egyrészt eltévedtünk párszor, amikor egy ösvényből hirtelen kettő lett. Másrészt újra azon a kietlen, félsivatagos, forró, száraz és poros részen voltunk, és 1600 méterről leereszkedni tengerszintre az nem kevés. Mire elcsigázottan leértünk Porto Nuovo-ba eléggé viseletesek voltunk. Konkrétan úgy néztünk ki, mint két disznó, nyakig porosan, mocskosan, izzadtan és fáradtan. 

Az első kocsmában koccintottunk egy két decis sörrel (nincs nagyobb) és ettünk egy jégkrémet. Ezt úgy gondoltuk, hogy megérdemeltük. 10 nap alatt megtettünk vagy 220 kilométert és megmásztunk kb 12.000 szintet. Boldogan és büszkén néztünk egymásra, hogy ezt is megéltük! Újabb fantasztikus élménnyel gazdagítottuk a közös életünket. J

Aztán elsétáltunk a komphoz, hogy le ne maradjuk róla, és beültünk a váróba a sok tiszta, kifogástalan ruházatú, pormentes cipőjű fehérnép közé. Nekünk tripla ülőhelyünk volt, míg mások inkább álltak… :-D

GR20, Korzika

GR20, Európa legdurvább teljesítménytúrája

2018. június 2-14.

Előkészületek

A GR20 Európa legnehezebb túrájának van kikiáltva, azt kell mondjam nem véletlenül. Átlósan íveli át Korzikát és végig 2000 méter magas hegyek között vezetgeti a gyanútlan túrázót. Kb ennyit tudtunk róla, és az indulás napjáig sem sokkal többet, ugyanis a szokásunkhoz hűen, megint „nagyon” felkészültünk, pedig ide azért illett volna…

Ez a harmadik év, hogy terveink között szerepelt a GR20. Két  évvel ezelőtt májusban akartunk útnak indulni, de akkor még rengeteg hó volt a hegyekben, így inkább itthon maradtunk és elgyalogoltunk Szobról Sárospatakra. Tavaly is beterveztük, de indulás előtt pár nappal letoltuk a Vércse 100 km-es túrát, és az azon összeszedett sérülésekkel nem indultunk neki Korzikának. Na majd idén…

Május közepén a korzikai nemzeti park kiadott egy közleményt, hogy a rossz időjárási körülmények miatt lezárták a menedékházakat. Szuper, jól kezdődik, úgyhogy írtam is nekik, hogy ugyan adjanak már vmi bővebb infót, de választ azóta sem kaptam, pedig 4 helyre is elküldtem az emailemet.

Elkezdtünk nyomozni friss infók után, hogy milyen idő van fent a hegyen, de nagyon nehéz naprakész és megbízható információhoz jutni. Én egy fórumon próbáltam begyűjteni valami hasznosat, Ati meg egy honlapon talált fotókat, amin bazi nagy hó volt még, és ott azt írták, hogy magashegyi felszerelés kell.

Ez egy tök normális ösvény

Hát jó, akkor idén sem megyünk Korzikára, túl hosszú volt a tél, túl  sok a hó, majd jövőre. De akkor hova menjünk? Nézzük meg az UTMB nyomvonalát. Ok, az is gyönyörű. Ez volt két nappal az indulás előtt. Megnéztük az időjárás jelentéseket, és azt láttuk, hogy míg a Mont Blanc környékén folyamatosan esőt mondanak, addig Korzikára az egész szigetre aránylag jó időt. Menjünk inkább mégis Korzikára, ott nagyobb eséllyel lesz jó idő, mint az UTMB vonalán. Jó menjünk Korzikára, és akkor véglegesen eldöntöttük, hogy megyünk Korzikára. Ennyit az előkészületekről. Még két nap volt indulásig. Se könyvünk, de térképünk, se infónk, se szállásfoglalásunk, semmink sem volt. Miért is lett volna….?

Indulás

Ati vett kompjegyet Genovából Bastiába és felmerült bennünk az is, hogy lehet kellene szállásokat foglalni a menedékházakban, mert átlagban kb 30 férőhely van és az elég hamar el tud fogyni, de ennyiben maradtunk. Összepakoltunk, kocsiba ültünk és elindultunk. 2 nappal később megérkeztünk Calenzanaba, a GR20 kiindulópontjára.

Délután még Calviban vettünk térképet, amit azzal a lendülettel ott is felejtettünk a boltban, úgyhogy reggel, amíg én elmentem vmi kaját szerezni, Ati visszaautózott Calviba, hogy elhozza a térképet (ami egyébként elég használhatatlannak bizonyult a túra alatt, mert pont csak a fontos adatok hiányoztak róla)

Amíg így készülődtünk még lefoglaltunk estére egy szállást is, és végül szerintem aznap  utolsóként felkerekedtünk, és elindultunk a nagy GR20-ra.

Az északi szakasz

Az első nap nem kezdett meredeken, szépen kanyargott felfelé a hegyre, de azért jó hosszúra sikeredett. Az idő nagyon szép volt, kifejezetten meleg. Dőlt is rólunk a víz a tűző napon a kb 12-13 kg-os hátizsákot cipelve felfelé, viszont egész könnyen ment.
Nem siettünk, menet közben rengeteg jó fotótéma volt, de egy idő után így is elkezdtük utolérni az előttünk indulókat. A szakasz vége felé volt egy sziklásabb rész és itt kaptunk egy kis ízelítőt abból, ami a  következő majdnem két hétben várt ránk.

Másnap aztán elkezdődött a kézzel lábbal mászás, kúszás, kapaszkodás, egyensúlyozás, a szinte függőleges sziklafalak, és szikla, kőhalom, kőfolyam, kőrakás, kő-kő-kő és még egy kis szikla, na meg láncok, kötelek, kapaszkodók…

Itt a kéz is állandóan dolgozik, kapaszkodik, fogást keres, felhúz, megtámaszt, egyensúlyoz. A GR20 ösvényei nem olyanok, mint otthon. Itt mikor megláttuk az „ösvényt”, akkor elröhögtem magam, hogy komolyan ezen kell menni? Az ösvény csak azért volt követhető, mert a jelzés nagyon sűrűn fel van festve, amúgy nem hinné az ember, hogy arra vezet az út. Van itt egy mondás, hogy ha 50 lépésenként nem látsz jelent, akkor fordulj vissza, mert tuti eltévedtél. Ez tényleg így van J
Otthon nem értettem, hogy miért írnak egy 8 km-es szakaszra 6 órát? Pókjárásban mennek? Felfoghatatlan volt. Most már tudom, nem pókjárásban, hanem négy-kéz- láb. Hogy is mondják a nagyok? Technikás J Hát rendesen az...

Az északi szakasz jellegzetessége az, hogy folyamatosan hágókra másztunk fel és le. Amikor felértünk egy hegyre és átnéztünk a túloldalra, számtalan további hegy követte. Egy nap nem is tudom hány hegyre másztunk fel, folyamatosan 2000 méter körül mozogva. Nagyon szép volt. Aztán a harmadik napon intenzív esőre ébredtünk, így nem kapkodtunk az indulással. 11-kor már alig voltunk néhányan a házban és akkor kicsit elállt az eső. Na indulás! De ez nem tartott sokáig…

A víz jött lefelé, mi meg másztunk vagy 3 órát felfelé a szakadó esőben. Próbáltunk a vízátfolyásoknál egyensúlyozni a köveken, hogy minél később legyünk vizesek, de a szembejövő fickó mondta, hogy felesleges, mert feljebb lesz több olyan rész, ahol térdig kell majd gázolni a megáradt patakokban, úgyhogy nem is óvatoskodtunk ezzel tovább. A hegy a legtöbb helyen kézzel-lábbal mászós, vizesen igen csúszós sziklatömb volt. Sok helyen volt kiépítve lánc, és kötél, amit ebben az időben nem bántam. Ebben az esőben és fényben nagyon szép volt minden. Csillogott rajta az a számtalan patak és vízfolyás, ami ömlött lefelé a köveken.

Felértünk a hágó tetejére, és ott jött a szembeszél, konkrétan majd megfagytam. Már bugyiig voltunk ázva, le voltunk izzadva, a hágó közel 2000 méter magasan volt, és erre jött a pofaszél. Hát mi sem hiányzott még. Tovább mentünk és láttuk (amennyire a full ködben látható volt), hogy még egy kicsit emelkedik tovább az út, de innen már hóban fogunk menni meredeken felfelé. Elindultunk, de nem tudtunk lépni annyira csúszott. Volt nálunk crampons (cipőre húzható karmos hólánc), amit még a  Himalájában szereztünk be, azt elővettük, és láttuk, hogy az egyik lánc el van rajta szakadva. Akkor elkezdtük megszerelni, de közben kezdtünk megfagyni is. Egy szál átázott pólóban és egy széldzsekiben voltunk, fújt a szél, hó volt, és nekünk itt kellett szarakodni a lánccal 2000 méteren.

Megcsináltuk, közben lecseréltük a pólót egy szárazra, vettem fel egy kesztyűt meg egy sapit megfogtam a botot és elkezdtünk mászni felfelé. Nem volt annyira élvezetes, mert az első, aki letette a lábnyomokat egy igen fitt valaki volt, ugyanis nyílegyenesen vitt fel az út, miközben szinte függőleges volt. Na mindegy, a hegy tetején, átbuktunk a túloldalra, ahol már nem volt hó, de cserébe szakadt az eső, fújt a szél, baromi meredek volt lefelé és csúszós. A szép kilátás akár kárpótolhatott volna érte, de az orrunkig sem láttunk a ködben. Aztán elértük azt a részt, ahonnan az út már „csak” lefelé vitt. Az eső kezdett alábbhagyni, és néha a szél kifújta a felhőket és megpillanthattunk ezt-azt, lejjebb már megláthattuk a menedékházat is messze a napsütésben.

A negyedik nap megy fel az út a Monte Cinto-ra, ami a maga 2706 méterével Korzika legmagasabb pontja. Ezt a szakaszt két úton lehetett megjárni. Egyik felvisz a hegyre, a másik megkerüli azt. A kerülő úton pár évvel ezelőtt volt egy baleset, leszakadt az út és több ember meghalt, azóta az út le van zárva. Tehát az egyetlen út a túloldalra a hegyen át vezetett, ami viszont tiszta hó volt, nagyon meredek és csúszós. Ez volt az a szakasz, ahová a magashegyi felszerelést és jártasságot kötelezővé tették. Este egy csoporttal sokáig filóztunk rajta, hogy mi legyen, hogyan lehetne mégis átmenni, milyen viszonyok lehetnek fent, mennyire lehet veszélyes, stb, de mindenki lebeszélt róla. Nincs hágóvasunk, nincs bakancsunk, nincs jégcsákányunk, nincs kötelünk…. Ha megindulunk lefelé a meredek havon, nem fogunk tudni megállni. Így mi is, az emberek 90%-val együtt másnap egy menetrendszerű kisbusszal átmentünk a hegy túloldalára.

Reggel megpróbáltunk felférni a délelőtti buszra, de baromi nagy volt a tumultus. Odaálltam a zsákokkal, míg Ati elment a a hotelba jegyet venni. Ott azt mondták a buszsofőröknél kell. Akkor tőlük próbált, de azok meg azt mondták a menedékházba kell. A menedékházban meg azt mondták, hogy nincs több hely, de közben én azért berakattam a zsákjainkat a buszba. Akkor már csak a sofőrnek kellett megmondani, hogy mégiscsak vigyen is el minket, persze mindezt kizárólag franciául, mert angolul még mindig viszonylag kevesen beszélnek a szigeten. Azt mondták egy hely van, de sikerült meggyőzni őket, hogy egyikünk a lépcsőn ül majd és jól viselkedik J

A túloldalon kb 2 óra gyaloglással visszakerültünk a GR20-ra, és onnan folytattuk az utunkat. Egy kellemes, de elég hosszú szakasz következett, amíg el nem értünk a hegy lábához, és itt kezdődött az egyik kedvenc részem. A fal szinte függőleges volt, végig kizárólag kézzel-lábbal kellett mászni. Folyamatosan fogásokat kellett keresni majd felhúzni magam, egyensúlyozni, előre megtervezni minden egyes lépést. Nagyon szerettem ezt a részt, pedig nehéz volt. A hágó előtt kaptunk még egy kis havat, majd a gerincen tovább haladva eljutottunk a házig.

A menedékházban szerencsére megint kaptunk szállást, azért nem a június eleje a csúcsszezon itt. Viszont nem szeretnék itt lenni, amikor szezon van. A menedékházakban kb 30 ember fér el. A sátrazós rész nem egy golfpálya minőségű, általában köves, és nem éppen vízszintes. A jobb helyekre fel van állítva néhány bérelhető sátor, a maradék normálisabb hely szinte azonnal elfogy. Hogyan/hol alszanak itt csúcsszezonban, el sem tudom képzelni. A zuhanyzók és a wc-k (már ahol lehet többes számról beszélni) nem épp egy wellness szálloda mellékhelységei. Ez itt fent finoman szólva is nagyon nomád. A víz a hegyből jön, tehát iszonyat hideg.

Ami a kaját illeti a reggeli nagyon felejthető volt. Némi szikkadt kenyér ipari lekvárral. Ennyi, ebből kell felmenni a hegyre. Ebéd nincs, mert a napi szakasz menedékháztól menedékházig tart, egyéb civilizáció fent  hegyen max az, ha néha megpillantottunk 1-1 repülőt. Este a vacsi változó volt. Volt zacskós leves lencsefőzelékkel, volt precízen kiszámolt és kiadagolt tészta igen kevés szósszal, volt olyan hogy degeszre ehettük magunkat tésztával és volt 2-3x lasagne, ami kifejezetten finom volt. És sokszor volt valami kis puding vagy sajt a végén. Olyan sajtokat ettünk itt, hogy a szaga végig tudott volna rekord idő alatt kergetni a túrán, de az íze az fenomenális volt.

Másnap dupla etapot terveztünk, úgyhogy kivételesen már 8-kor elindultunk. A házban kértem pár kockacukrot, mert úgy hallottam, hogy lehet, hogy találkozunk vadlovakkal is. Alig  vártam J

Az út eleje egy hosszú ereszkedéssel kezdődött és egészen az első menedékházig lejtett. Igen poros, apró köves-kavicsos volt az út, ami meg épp szárazon csúszott, de azért haladtunk. Aztán elkezdett újra emelkedni, felkapaszkodtunk egy hegyre, majd hosszasan haladtunk egy gerincen valami hágóig, ahol lebuktunk a Lac de Nino felé, és ott végre megpillantottam a vadlovaimat.

Hát, hogy azok mennyire cukik voltak. A kockacukor megtette a hatását, mert a vadlovak egy perc alatt szelídültek meg és nem is tágítottak mellőlem egy pillanatra sem. Szerelem volt első találkozásra, emiatt csak elég sokára indultunk tovább J A Lac de Nino gyönyörű volt, és mázlinkra kisütött a nap. Itt újból elidőztünk egy órát, mert nem győztünk fotózni, fantasztikus képeink vannak innen is. Aztán menni kellett, mert innen még sok volt hátra, főleg úgy, hogy pár kili után megint belebotlottunk néhány lóba, és még volt nálam kockacukor, úgyhogy itt is népszerű voltam.

Több, mint 9 óra gyaloglás után végre megérkeztünk a házhoz, ahol nem volt hely, így kénytelenek voltunk az éjszakát sátorban tölteni. A vacsoránál a másnapi szakasz volt a téma. Ez megint egy havas, veszélyes szakasz volt, amit felszerelés nélkül megint nem ajánlottak. Először úgy gondoltuk, hogy nem kockáztatjuk meg ezt sem, hanem egy 2 napos kerülővel fogunk átgyalogolni a következő házhoz. Ez szívás, de hágóvas nélkül tényleg veszélyes a hegyen, mert ha egyszer megindul az ember lefelé, nem tud megállni. Sokan a kerülőt választották, mások pedig itt szálltak ki és mentek haza. Mi is sokat tanakodtunk, beszélgettünk mindenkivel, kérdezősködtünk a háziaktól, és végül megszületett a döntés, mégis elindulunk fel a hegyre, max ha tényleg teljesíthetetlen, akkor visszafordulunk és kerülünk.

Ezen a napon csatlakozott hozzánk egy holland srác Martijn, mert egyedül nem érezte biztonságban magát, aztán végül Conca-ig együtt mentünk. Az eleje még nem volt durva, aztán hóhatárhoz értünk. Ott feltettük a cipőre a "hóláncainkat" és mentünk tovább. Az út egyre meredekebb lett, mi sem fáztunk nagyon. A hágóra felérve megpillantottunk két csodálatos tengerszemet, az egyik még be is volt fagyva. Itt egy nagyobb csoportba verődve mentünk tovább egy darabig. Az ösvény végig hóban ment, ferdén a sziklafalon, alattunk 100 méteres mélységgel. Voltak lábnyomok, de csúsztak, és ahol nagyon meredek volt, ott többen elcsúsztak, és fenéken ereszkedve próbáltak tovább jutni. Ha az ember itt megindul, nem fogja meg semmi. Egyáltalán nem volt veszélytelen, jól jött volna egy rendes hágóvas…

Hosszasan mentünk a havas gerincen, különböző nehezítésekkel megspékelve. Itt is voltak láncos, függőleges részek, csak ezeken lefelé kellett menni, ami még nehezebb volt és érdekes volt figyelni, hogy ki milyen megoldásokat választ. Délután eleredt az eső, és onnantól végig esőben mentünk az aznapi menedékházig. A ház egyetlen fűtött helységében száradtak a fáradt túrázók elázott ruhái, minden felületet kihasználva a teregetésre. A kis helységben ültünk vagy húszan az egyetlen kályha körül, és mindenki a sztorijait és a terveit mesélte. Még két etap és lent vagyunk Vizzavonában, az út felénél. Ott aztán minden lesz, gondoltuk naívan…

A következő nap egy viszonylag könnyű etap volt, emiatt duplázni is akartunk, de mire elértük az első menedékházat eleredt az eső, és kb 3 órán keresztül szakadt, így ott ragadtunk sátorban. Másnap egy baromi hosszú heggyel indítottunk, ami azért volt nehéz, mert végig láttuk, hogy hova kell felmenni. Nagyon messze volt a teteje. Aztán ennek megfelelően iszonyat hosszan ereszkedtünk le vagy 1200 métert a nem épp egyszerű ösvényen. A végén megérkeztünk Vizzavonában, ami kiderült kb 5 házból, egy étteremből, egy kempingből, egy hotelből és egy vasútállomásból állt.

Abban reménykedtünk, hogy itt lesz ATM, mert kezdtünk kifogyni a készpénzből. Eddig nem sok helyen lehetett kártyával fizetni, de nem baj gondoltuk, majd itt veszünk fel pénzt. Aha… Nem volt automata, sőt mivel elment az áram még itt is kp-val kellett fizetni, és mondták, hogy valszeg a déli részen sem lehet kártyával fizetni sehol. Fasza. Volt vagy 100 eurónk összesen, Martijn is hasonló helyzetben volt, így nem tudtuk mi lesz velünk. Este visszajött az áram és a kempinges fickót próbáltuk győzködni, hogy húzzon le a kártyáról vagy 300 eurót és adja oda készpénzben, de nem akarta, mert mindenki ezzel nyaggatta.

Atival csüggedten beszélgettünk a lehetőségeinkről, kifizettük neki a sártat meg a kaját és akkor kérdezte, hogy milyen nyelven beszélünk? Mondtuk magyarul. Erre úgy megörült nekünk, hogy neki még nem voltak magyar vendégei, hogy mégiscsak lehúzott 200 eurót a kártyánkról és odaadta kp-ban, de utána olyan gyorsan kitessékelt a boltjából, mintha valami rosszban sántikáltunk volna. Martijnnak már nem sikerült tőle pénzhez jutnia, így volt 5 napra hármunknak kb 350 eurónk és néhány energiaszeletünk.

Déli szakasz

Már nem fizettünk be reggelizni, hanem vettünk egy bagettet meg egy kis sajtot és azt ettük. A déli szakasz valahogy úgy élt bennünk, hogy az már könnyű lesz. Mások is ezt mondták. Az igazság az, hogy a déli szakasz is rohadtul nehéz, de az máshogy nehéz. Úgy mész le Conca-ba, hogy közben végig felfelé mész. Valóban megszűntek a brutál hegyek és az iszonyat sziklás ösvények, viszont itt hosszú etapok voltak, sok szinttel, és azért jutott kő ide is bőségesen. Tényleg nem volt annyira vad, mint az északi, nem volt hó, nem volt annyira meredek, de egyáltalán nem volt könnyű. Ezt az első nap is bizonyította, ahol mondjuk duplát mentünk, így lett a nap végére kb 40 km és 1700 szintemelkedés.

Az út során volt egy csomó ember, akikkel már ismerősként üdvözöltük egymást az ösvényen vagy a szálláson. Aki nem bírta a megpróbáltatásokat, az lemorzsolódott legkésőbb Vizzavonában, így akik itt voltak, azok már végig mentek a GR20-on, és már megvolt a kölcsönös respect. Esténként együtt kajáltunk és beszélgettünk. Így ismertük meg Jens-t és Steen-t Dániából (óriási arcok voltak, szerettük őket, nagyon keményen nyomták fejenként 22 kg-os hátizsákkal), Julie-t és Julient Franciaországból, Sophia-t és Lindsey-t Amerikából, Martijn-t Hollandiából, 4 srácot szintén Franciaországból, és azt az elképesztő francia testvérpárt, amelyiknek az egyik tagja 65 a másik 70 éves volt.  A 70. éves bácsi épp a szülinapját ünnepelte, ezért jöttek el a GR20-ra. Mind a ketten iszonyú fittek voltak, a 65 éves bácsi UTMB-t, TDS-t és különböző maratonokat nyom, és úgy nézett ki, mint egy adonisz....

Az egyik házban beszélgettem a 4 francia sráccal arról, hogy ki hány nap alatt tervez Conca-ig eljutni. Mondtam nekik, hogy nekünk sietni kell, mert nincs pénzünk, így nem tudunk már sok időt eltölteni a hegyen. Erre rögtön felajánlották, hogy adnak nekünk 50 eurót. Nem fogadtuk el, de nagyon rendesek voltak. Aztán kiderült, hogy nem csak mi járunk ugyanebben a cipőben, hanem Julie-ék is, meg még páran vannak rajtunk kívül. Itt indítványoznám Vizzavonába az ATM telepítését…

Próbáltunk nagy léptekkel haladni, gyorsak is voltunk mindig, olyannyira, hogy ránk ragasztották a "Hungarian fast team", "Crazy hungarian team" és a "Hungarian power couple" jelzőket. Ettől függetlenül az előttünk álló etap talán az egyik legnehezebb volt az egész túrán, vagy csak már fáradtak voltunk. Plusz stréber módon tettünk egy kis kitérőt is az egyik hegy tetejére, ami mellett elvitt volna az út, de azért mi felmentünk rá. 3 komplett hegy volt aznapra, nagyon nehéz és hosszú lefelék, amik igazán térdgyilkosak voltak, hol apró csúszós kövekkel, hol nagy sziklákkal teleszórva.

Vacsoraidőre érkeztünk meg a házhoz, ahol mondták, hogy ha marad tészta, akkor kapunk, ha nem marad, akkor csak nézünk. Szerencsére maradt, így a nehéz nap után megengedtünk magunknak egy normális vacsorát. Menedékházban már nem aludtunk, mert a sátor olcsóbb volt, és egy ideje a reggelik is úgy zajlottak, hogy vacsoránál még a szomszéd asztalról is begyűjtöttük a megmarad kenyereket, vajakat, reggel is összeszedtük az asztalokon maradt cukrokat, lekvárokat, kenyeret, vajat, sót, almát, kávét, és így tudtunk valamit enni. Sőt egészen jól éltünk.

Reggel igen csúnya időre ébredtünk. Egy ronda szürke felhő beszorult oda és szemerkélt az eső is. Sötét volt, igazán lehangoló idő. Nem baj pakoljunk, menjünk. Terveink szerint aznap egy könnyebb 1,5 szakaszt mentünk, (a déli szakaszon előfordult 1-1 menedékház között 1-1 fogadó vagy bergerie is, ahol lehetett aludni), hogy aztán másnap kicsit pihentebben menjünk egy nehéz 1,5 szakaszt.

Élt a fejemben egy halovány emlék arról, mintha olvastam vagy hallottam volna, hogy az egyik házban, Bavellában van étterem és van pizzaaaaa is. Az, hogy kártyával lehet-e majd ott fizetni arról  még csak ötletem sem volt, csak vágyam. Viszont az ismerősöket egy egy nehezebb etapon remekül lehetett motiválni azzal, hogy Bavellában lesz pizzaaaaa, úgyhogy roppant népszerűek voltunk. Magamban viszont egy idő után már rendesen izgultam, hogy tényleg legyen, ne csak valami téves információra emlékezzek esetleg egy tök más túráról…

Ez volt a másnapi célállomásunk. Az éjszaka nehezen telt. Hideg volt, fáztam, a ház körül lévő kutyák fél éjszaka ugattak, és vadlovakat kergettek a sátrak között. Komolyan aggódtam, hogy az egyik ló bele fog lépni a gyomromba, vagy felbukik a sátrunkban. Aztán hajnalban rákezdett az eső, és csak szakadt… és el sem állt egész nap. Nagyon szomorú idő volt, és nehéz nap várt ránk. Ennek fényében kicsit sajnáltuk, hogy tegnap nem mentünk tovább legalább még egy házzal, de késő bánat.

Az első rész a déli szakasz legmagasabb pontjára vitt fel. A hegy hosszú volt, és a végén meredek, és a víz folyamatosan az ösvényen hömpölygött. Egy idő után már feladtam a pocsolyák kerülgetését, úgyis át voltam már ázva, legalábbis ezt éreztem. Pár óra múlva a hegy tetején már havaseső esett, és nem volt épp kellemes. Na nem baj, mert nemsokára elérünk egy menedékházat, és majd ott eszünk, iszunk, megmelegszünk. Leereszkedtünk a ködös, szeles hegyoldalon, és egyszer csak megláttuk a házat. Nagyon megörültünk neki, mert már eléggé fáztunk és el is voltunk ázva, de amikor odaértünk csak egy táblát találtunk, hogy zárva. MIIII? Itt zárva van egy ház? Nyitás 13-kor. De hát addig még van 1,5 óra… A ház mögött találtunk egy nagy sátrat, behúzódtunk oda az eső elől.

Ahogy beléptünk megláttuk Julie-t és  Julient, ők is épp ott próbáltak menedéket találni az eső elől. Julie ruhái teljesen el voltak ázva, de még a zsákjában lévők is, egy szál rövidgatyában akart továbbmenni kékre fagyva. Megnéztem a saját készleteimet, még volt 1-2 száraz ruhám, azt odaadtam neki. Azt mondta, hogy ha leérünk Bavellába és lehet kártyával fizetni, akkor a vendégei vagyunk egy korsó sörre. Már megérte...

Elindultunk, az eső csak esett, az út hullámzott mint a sinus görbe, és soha nem akart véget érni. Aztán ahogy közeledtünk, volt még egy mászás és végre ott voltunk a hegy tetején, ahová aszfalt út vezetett, ahol volt egy pár ház, voltak autók, volt egy tábla, ami hirdette hogy pizzeria (egy fél szikla esett le a szívemről) és volt egy másik étterem, ahonnan a többiek boldogan kiabáltak nekünk sörrel a kezükben, hogy lehet kártyával fizetni J Így aztán aznap minden volt….

Másnap gyönyörű időre ébredtünk. Elérkezett az utolsó etap, aznap egy 7 órás ereszkedéssel leértünk Concába. Az Istenek szerettek minket, mert bár a béka az üvegben esőt ígért aznapra, verőfényes napsütés volt végig, és a GR20 a legszebb arcát mutatta nekünk búcsúzóul. A már meglévő 4500 kép mellé csak ezen a szakaszon készült még vagy 600. Gyönyörű részeken jöttünk keresztül, nagyon élveztük, kicsit sajnáltuk,  hogy vége lesz, kicsit vártuk már 13 nap után, de mindenképp tudtuk, hogy ez egy elképesztő túra volt. Kb 6 óra gyaloglás után, a bokrok felett átnézve lent a völgyben megpillantottuk a házakat, ami már Conca-t jelentette. Mikor beértünk megtaláltuk a táblát, ami üdvözölt minket és gratulált a GR20 teljesítéséhez. A korán kelő, nem fotózó barátaink már ott ültek a tábla melletti sörözőben, és boldogan köszöntöttek minket. Nagyszerű érzés volt megérkezni. Aztán leültünk mi is közéjük, majd kb negyed óra múlva eleredt az eső…

Bementünk Ponte Vecchioba és kerestünk egy szállást éjszakára. Aztán megbeszéltük, hogy elmegyünk együtt kajálni. Ahogy sétáltunk a kikötőben a dánok jöttek velünk szembe. Nagyon megörültünk egymásnak, és ők is csatlakoztak hozzánk.

Aztán mindenki elköszönt mindenkitől, mert másnap szétváltak az útjaink. Mi visszabuszoztunk először Bastiába, majd onnan Calviba, és amikor ott kiszálltunk a buszból, a dánok tök véletlenül pont ott jöttek velünk szembe, mert kiderült ők meg béreltek egy kocsit és azzal jöttek ide vissza. Megint megörültünk egymásnak, megint együtt kajáltunk, és megint elbúcsúztunk. Mi visszamentünk Calenzanaba a kocsihoz, és másnap indultunk tovább egy jó kis kempingbe, mert volt még pár napunk lábat lógatni.

Fantasztikus túra volt. Valóban osztom azt a véleményt, hogy Európa legnehezebbje. Nem a kilométer miatt (kb 200 km). Nem a szintek miatt (kb 10.000 m). Nem a napok száma miatt (nekünk 13 nap). Nem az extrém nehéz ösvények miatt, hanem ezek összessége miatt. Voltunk mi már külön külön hasonló paraméterekkel bíró túrán, de ez így együtt tényleg kemény volt, DE csodálatosan gyönyörű. Aki hegyfüggő, mint én, annak kihagyhatatlan, de felkészülten menjetek, mert aki nem elég kemény, azt a hegy nagyon hamar kirostálja.

Porto városától nem messze egy cuki kis kempingben felvertük a sátrunkat, és a tengerparton felesleges mozdulatok végzése nélkül próbáltunk regenerálódni. Aztán 3 nap tengerpartozás után már nem bírtuk tovább és délután felszaladtunk egy pár órás kis túrával a Cupo Rosso-hoz.
Mert mégiscsak a hegyen szép az élet….

Hasznos infók:

PARKOLÁS: Calenzanaban a templommal szembeni hotel alatt van egy nagy parkoló, ahol el lehet hagyni a kocsit, míg az ember elveszik a hegyek között.

SZÁLLÁS: 3 lehetőség van. Egyik a menedékházban, másik, hogy bérlünk sátort, a harmadik, hogy visszük a saját sátrunkat. Saját hálózsák minden esetben kell. A menedékházban az összes ember együtt alszik, a matracaink szinte összeérnek. Jól jön egy füldugó éjszaka….

KAJA: reggelit és vacsorát adnak a házakban, ebéd nincs, és csoki vagy müzliszeleteken kívül nagyon vásárolni sem lehet semmit.

ÁRAK: menedékház 14 euró/fő, vacsora 20 euró/fő, reggeli 10 euró/fő, sör 7 euró. Nem olcsó…

BUSZ: Asco és Calasima között napi 2x két kisbusz indul. 35 euró/fő. (ez kerüli ki a Monte Cintot)

ATM/KÁRTYÁS FIZETÉS: Bankautomata nincs a GR20 vonalán csak Calenzanaban és a végén Porto Vecchioban. Kártyával lehetett fizetni néhány helyen, pl Petra Pianaban, Vizzavonában, Bavellában.

CIPŐ VS BAKANCS: Mindenki óva intett minket attól, hogy sportcipőben menjünk. Mindenki a bakancs mellett kampányolt, mert ide, pont a sok kő miatt, az kell. Ennek ellenére ismét a Hoka mellett döntöttünk és milyen jól tettük. Tökéletesen működött, fogott, tapadt, tompított. Egyikünknek sem lett még egy vízhólyagja sem, amit a bakancsosok nem mondhattak el magukról. Amikor esett ugyan hamar elázott, de akkor a bakancs is elázott. A Hoka viszont pillanatok alatt megszáradt, a vastag bőrbakancsok száradási ideje viszont legalább egy hét J A Hoka pihe könnyű, míg egy jól elázott bőrbakancs 2 kg/db. A Hoka vastag talpa tompítja a rengeteg követ, míg a bakancsnak kemény talpa van, egy idő után szinte már mindenkinek fájt a lába. Egy hátránya lehet a sportcipőnek, hogy nem fogja a bokát, de akinek erős a bokája, vagy ügyesen közlekedik a köveken, annak nem fog kimenni. Szóval ismét azt mondom, hogy csakis Hoka mindenhova J

Fotóalbum hamarosan...

Svalbard Ski Maraton

A világ legészakibb sífutóversenye

2018.április 28.

1300 kilométerre az északi sarktól a 78. szélességi fokon található Longyearbyen, Svalvard vagy ha jobban tetszik a Spitzberrgák fővárosa. Ez a legészakibb város a világon, ahol 1,5x több jegesmedve él, mint ember. Ahol a nyári hőség 10-12 fok, és ahol 3 hónapig van teljes sötétség, majd 3 hónapig nem megy le a nap. 

Ahol a város határát puska nélkül átlépni tilos, és ahol nincsenek utak, mert csak hó- vagy kutyaszánnal lehet közlekedni. Ahol egy ajándékpóló szerint a rénszarvas a szomszédod, és ahol az állandó permafroszt miatt nem lehet meghalni, így az egyetlen temetőt 1950-ben bezárták. 

Ahol egy egyezmény alapján minden magyar állampolgárnak jogában áll szénbányát  nyitni. Ide csak két városból lehet eljutni, ugyanis Oslón és Tromso-n kívül máshonnan nem jön ide repülő. 

Ahol már a világvégére készülnek, ugyanis van itt egy magbank 3 millió, a világ összes részéből  származó növények magjaival egy jövőbeli apokalipszis esetére, de Svalbardon a legmagasabb növény sincs 10 cm, és azt is hamar lelegelik a házak közé is bemerészkedő rénszarvasok. 

Ahol mindenre rá lehet aggatni, hogy a világ legészakibbja, hiszen ennél északabbra már nincs ember alkotta infrastruktúra. Érdekes világ ez. Ez már az Arktisz, ide nem sokan jönnek. Pláne nem a világ legészakibb sífutóversenyére.

Április végén az otthoni 30 fokból belecsöppentünk a sarvidéki időjárásba, ami -15 fok körüli hőmérsékletet jelentett, néha kimondottan erős széllel, így a hőérzet a -20-25 fok közelében volt. Tudtam, hogy újra fázni fogok itt, már annyira nem hiányzott. Ezen a télen fáztam már eleget. Ez első napon 10 perc séta után be kellett térni valamelyik épületbe kiengedni, mert lefagyott az arcunk. De ne rohanjunk ennyire előre, mert ide még kijutni sem volt egyszerű.

Ezt a versenyt már tavaly szerettük volna lefutni, de a szervezők is felhívták a figyelmünket arra, hogy először szállást kell ide foglalni, utána repjegyet, majd ha mindezzel megvagyunk csak utána nevezzünk be a versenyre. 

Tavaly Ati megpróbált valamikor januárban szállást keríteni ide, de reménytelen volt. Ebből okulva kb egy évvel az idei verseny előtt foglaltunk le az airbnb-n keresztül egy szobát, és utána kezdtük csak el a többit intézni. A repülőjegyet az indulás előtt többször is módosították, végül az lett, hogy egy éjszakát Oslóban kell tölteni, és csak másnap fogunk megérkezni. Nem volt egyszerű. 

Aztán eljött a nap, ami úgy kezdődött, hogy hétfő délután kimentünk a Ferihegyi reptérre, és beszálltunk a Münchenbe induló gépbe. A gép valamilyen időjárási óriásvihar miatt két óra késéssel száll fel, bár mi útközben sehol sem láttunk esőt, felhőt, vihart… Mire leszálltunk Münchenben, ahol még egy árva pocsolya sem volt, addigra már régen lekéstük a csatlakozásunkat Oslóba. Mentünk intézkedni, aminek az lett a vége, hogy még aznap este átvittek minket Frankfurtba, és ott kaptunk egy szállodaszobát. Másnap reggel átrepültünk Oslóba, ahol mire kijöttek a csomagjaink, hogy újra feladjuk őket, addigra lekéstük az oslói járatot is. Sebaj, kaptunk egy szobát a Radissonba full ellátással. Délután bementünk Olsóba sétálni egyet, és legalább kipihentük magunkat, mert én két nap alatt aludtam összesen 9 órát. Annyira nem is bántuk, hogy így történt. 

Harmadik napon végre megérkeztünk Longyearbyenbe, Svalbardra. Az első dolog, ami megérintett a kifutópályán egy száll pulóverben az az északi sark jeges lehelete volt… Egy pillanat alatt kockára fagytam.  Megkaptuk a csomagjainkat, felszálltunk a gyűjtőbuszra, ami bevitt a kb 6-7 km-re lévő városba. Úgy beszéltük meg a házigazdánkkal, hogy beülünk egy étterembe megkajálni, és mikor ő végez a melóban jön, és beenged a lakásba.

A városka igen picike volt. Összesen 2000 ember lakik itt, akiknek a java része csak átmenetileg lakik Svalbardon. Vannak thai-ok svédek, oroszok, norvégok az anyaországból, meg egy csomó egyéb országból is. Egy statisztika szerint van itt egy magyar is, de vagy már nincs itt, vagy nem találkoztunk vele. Van itt egy egyetem, ami egyre népszerűbb, és sok diák jön ide tanulni 1-2 kurzust elvégezni. Sark és klímakutatás a fő profilja, meg geológia, meg biológia, meg flóra és fauna, meg ki tudja még mi.

Svalbardon összesen kb 2700 ember lakik. A sziget 60%-át gleccser borítja. 40%-ban oroszok lakják, 60%-ban norvégok és egyéb nemzetiségiek. Annak idején, amikor felfedezték a szigetet, az oroszok és a norvégok meccseltek érte, mert komoly szénbányák vannak a szigeten, amiből néhány még a mai napig aktív. Végül az a döntés született, hogy Svalbard közigazgatásilag a norvégoké, norvég korona a hivatalos fizetőeszköz mindenhol, de volt kettő full orosz város, amiből egy már 1960 körül elnéptelenedett, a másik, Barensburg még működik. Az elnéptelenedett városkába, Pyramidenbe néha elmegy pár turista, emiatt állandó jelleggel lakik ott télen kettő, nyáron négy ember. 

Itt most egy pillanatig elidőznék még, mielőtt továbbmegyek. Tehát van egy elnéptelenedett város a világ végén túl, ahová nyáron is csak néha téved el (aranyárban) egy egy turista, ahol kb 10 hónapig hó van, brutál hideg és sarki szél, ahová nem lehet eljutni csak hajón vagy hószánon, és ott él 2, azaz kettő darab ember télen, amikor 3 hónapon keresztül nem jön fel a nap, és tök sötétség van, és egyszerűen semmi sincs. Ez szerintem európai embernek felfoghatatlan…

Eljött az 5 óra, és elmentünk megkeresni a szállásunkat. David volt a házigazdánk, aki számomra érthetetlen okokból a meleg Dallasból 6,5 éve költözött ide, és szereti a hideget, meg szereti azt, amikor 3-4 hónapig nem jön fel a nap. Ettől függetlenül egy határtalanul vidám fickó volt, aki egyetlen magyar szót ismert csak, azt hogy „puszi”,  mert az angolul mást jelent, és ezen legalább negyed órát röhögött… J

A 1,5 szobás apartmanját osztotta meg velünk. Mi laktunk a fél szobában, ő a nappaliban a kanapén, és két napig egy costa ricai srác bérelte a kanapé melletti matracot, utána pedig egy ukrán lány. Lepakoltunk és elindultunk felfedező útra, először is a turistainfóba. Volt két napunk a versenyig, mit lehet itt megnézni?

Hát kaptunk ajánlatokat, pl egy napos hószánozás 100ezer/fő, egy napos kutyaszánozás 50ezer/fő. A két orosz város meglátogatása már meghaladta a 100ezret/fő/város. Lehetett menni bányalátogatásra, meg volt egy gleccser a közelben, még azt lehetett megnézni. Ezek mellett a város nevezetességeit lehetett bejárni kisbusszal, ameddig tartott az aszfalt, ami összesen kb 15-20km volt.

Úgy döntöttünk két napig gyalogolni fogunk, és megnézünk mindent, amit így be lehet járni. A városon túlra elvileg tilos fegyver nélkül kimenni, mondjuk volt fegyverbolt, lehetett puskát bérelni. Bár anno biathlonban nyertem az első egyéni országos bajnokságomat, most mégsem éltünk ezzel a lehetőséggel. 

„Este”, amit csak az órára ránézve érzékeltünk, visszamentünk a szállásunkra, és verőfényes napsütésben megpróbáltunk éjfél körül elaludni, hogy a biológiai ritmusunk ne nagyon boruljon fel.

Másnap is gyönyörűen sütött a nap, és keményen fújt az északi szél, de reggeli után elindultunk szétnézni. Megnéztük az egyetemet, az északi sark meghódításának történetét bemutató múzeumot, kimerészkedtünk a tiltott zónába, mert a várostól nem messze volt egy szánhúzó kutyafarm, és köztudott, hogy rajongok a kutyákért. Iszonyú cukik voltak, gyönyörűek, hatalmasak, és legszívesebben mindet hazahoztam volna magammal. 

Visszamentünk a városba, felmentünk a világ legészakibb templomához, ami egyben egy közösségi ház volt, társalgóval, kávéval, és egy kitömött jegesmedvével. Onnan felmentünk egy nagy körrel a sporthall-ba, hogy átvegyük a rajtszámunkat, és éljünk a sapkafétis mániánknak, és begyűjtsük a 158. sapkánkat. Egyszerűen ezt nem lehet kihagyni. No comment… 

Felfelé menet érintettük az egyetlen temetőt, amit 1950-ben bezártak, mert az állandó permafroszt miatt az eltemetett holttestek nem bomlanak le, így aki meg akar halni, annak át kell repülnie az anyaországba. Azért ez megnyugtatott,  mert ha itt nem lehet meghalni, akkor biztosan túl fogom élni a versenyt. Láttunk egy óvodát, ahol a pici gyerekek az udvaron sífutóléccel csúszkáltak és volt nekik lefektetve nyom. Nem lehet elég korán elkezdeni…

„Este” elmentünk kajálni, majd a csodálatosan ragyogó napsütésben megpróbáltunk aludni.

Másnap  reggeli után hasonló volt a program. Beöltöztünk és elindultunk megnézni azt, amit eddig még nem sikerült. Benéztünk a városka néhány üzletébe is, felfedeztük, hogy van itt egy bonbon készítő cukrászda (a világ legészakibbja) és állati gusztusos csokikat gyártottak. Volt néhány sportbolt, egy fotókiállítás, egy kulturhuset, ahol lehetett ebédelni és volt benne könyvtár, megnéztük a Svalbard múzeumot, ami tök érdekes volt. Mivel waxolni nem igazán lehetett sem az apartmanunkban (David sztem a kardjába dőlt volna), meg a hotelekben sem, így a szervezők a sporthall-ban kialakítottak 12 helyet, ahol közösségi waxolós élményben volt részünk. Szerencsére időben odamentünk és rögtön volt helyünk, mert tudtuk, hogy a waxolás pepecs meló, és nem akartunk órákig várakozni.

Az időjárás előrejelzést egyre növekvő aggodalommal nézegettük napok óta, ugyanis péntek estére egy frontot jósoltak, ami ugyan egy kis felmelegedést ígért, de hozzá sok felhőt és havazást pont szombatra a versenyre. Távol a tenger felett már láttuk is gyülekezni a felhőket. Basszus, nehogy már szakadó hóban kelljen versenyezni. Én napot akarok, szélcsendes időt, és mínusz 2-3 fokot. Na erre nem sok esélyünk volt.

„Este” kaja, majd a gyülekező felhők ellenére még mindig fantasztikus napsütésben elmentünk aludni, és kicsit izgultunk, hogy milyen időre fogunk reggel ébredni.

Reggel a fátyolfelhőkön keresztül sütött a nap, bár azért továbbra is ott voltak a sűrű szürke felhők a távolban. Gyors reggeli, majd a 8,45-ös busszal vittek ki minket a várostól 7 km-re lévő völgyhöz, ahol a versenyt rendezték. 

Mire kiértünk a nap már nem sütött, kicsit melegebb volt, mit az előző napokban (csak -6-8 fok) és szerencsére a völgy elég szélvédettnek bizonyult. A busz letett minket az aszfalt út végén és mi begyalogoltunk a rajthoz. A rajt két részletben történt. Az első rajtolók 9,30-kor indultak, ők voltak a félmaratont futók és az időmérés nélküli turisták. Volt belőlük pár száz. A mi rajtunk 10-kor volt élen az idei olimpián aranyérmet szerző norvég Krueger-rel.

Elindultunk. A pálya úgy nézett ki, hogy ez első 11 km hegy volt, ahol több, mint 400 méter szintet másztunk meg. Az eleje még kellemes volt, de egyre meredekebb lett. Aztán a túloldalon kb 10 km lecsúszás+párosbot. Majd fordulás, és vissza ugyanez. 

Azt gondoltam nem lesz nehéz, de végül tévedtem. 11 km színtiszta emelkedő egyben (ráadásul 2x) elég melós. Amúgy nem volt túlbonyolítva, gondolom a szervezőknek így volt a legegyszerűbb a biztonságunkat biztosan biztosítani, ugyanis egyfolytában jöttek mentek körülöttünk puskákkal felszerelt hószánokkal.

Nagyjából 5 kilométerenként volt frissítő állomás, amit én szeretek, mert állandóan szomjas vagyok. Enni azt nem bírok, de inni azt igen. Ettől függetlenül az első csapat, akiket a túrázók közül utolértünk 3,5 km-nél vették elő  a szendvicset és kezdtek el falatozni. A második csapat egészen 4 km-ig jutott J Aztán 5 km-nél jött is az első frissítő, ahol ittam, és mentem is tovább. 

Az itteni hó teljesen más, mint otthon. A rúdwaxokon meg is szokták különböztetni a közép európai havat és az észak európai havat, nem véletlenül. Itt száraz, kenődős hó van, olyan, mintha minden egyes hó/jégkristály különálló volna. A jégkristályok viszont agresszív módon viselkednek, ugyanis egy pillanat alatt lekapták a tapadówaxot a léc talpáról. Már az első emelkedőn éreztem, hogy nem az igazi, és ahogy közeledett a hegy  teteje, úgy rúgott ki egyre többször a lécem. 

Aztán elérkezett a második itató valahol 10 km körül és érdekes módon összetalálkoztam Atival. Kérdeztem, hogy ő mit csinál itt, hiszen nem vagyok ahhoz szokva, hogy verseny közben lássam, de ő mondta, hogy túl magas a pulzusa, így nem siet. Hát jó, akkor én ittam és mentem tovább, és jött velem ő is. Na ilyen sem volt még. Felértünk a hegy tetejére, ahol végre jött a lejtő, én meghajtottam, beleültem és száguldottam lefelé. A lejtő közepére, ahol még elég gyors a léc, tettek egy frissítőt, és a srác poharakkal a kezében a nyom közepén állva kiabált, hogy stop. Hát majd hülye leszek megállni, mikor végre csúszik a léc magától, úgyhogy egy manőverrel kikerültem, mert nem állt volna félre, és mentem tovább. 

Lefelé én elég gyors vagyok, így Ati lemaradt, de az aljában már párosbot volt pár km-en keresztül, és ott utolért. Két nyom volt csak egymás mellett, és az emberek nagyon rendesen betartották, hogy a lassabbak mentek a jobb oldaliban, a gyorsabbak, meg a bal oldaliban. Én a bal oldalon mentem hisz lefelé mindenki mellett elsuhantam, de a párosbotnál már utolért egy fickó. Elment mellettem a jobb oldali nyomban és elkezdett magyarázni, hogy nekem melyik nyomban kellene síelnem, hogy ő el tudjon menni. Ezen az egész versenyen kb 1000 fő indult. Egy csomóan csak félmaratont futottak, és már megfordultak, egy csomóan mögöttünk voltak, körülöttünk szinte senki. Csak mosolyogtam a faszin, hogy önkéntes megmondóembert játszik, és neki fontossága teljes tudatában, valamint a szabályok maximális ismerete birtokában muszáj volt az értésemre adnia, hogy bizony ő itt most gyorsabb nálam, akkor viszont én tudjam már, hogy hol a helyem. De pont nem foglalkoztam vele, és maradtam a bal oldali nyomban kockáztatva, hogy a legközelebbi hasonlóan fontos ember lehet meg is lincsel. Szerencsére utána Ati ért utol, így már nem kellett tartanom a pszichopatáktól. 

Végre leértünk a lejtő aljába, ott ivás és kezdődött az egész elölről. Ahogy a hosszú lejtőzés után újra elindultunk felfelé, az nem esett jól. A waxom már a múlté volt, de nem csak nekem, mert körülöttem mindenki olyan csípőficamos technikával síelt, amikor is a lécet minden ellépésnél a nyom oldalához nyomjuk, onnan próbálva ellépni, nem pedig a waxról. Ez így elég fárasztó tud lenni. Atival egy darabig együtt mentünk, majd elkezdett lemaradni. Mondta ugyan, hogy magas a pulzusa, és hogy nem zavartatja magát, és nézelődik inkább, de akkor is furcsa volt, hogy egy versenyen ő mögöttem van. Aztán már nem is láttam. 

Jött viszont egy nőci, akinek olyan sűrű arcszőrzete volt, hogy igazán megirigyeltem ebben a hidegben. Most már tudom, hogy a vikingek miért voltak olyan szőrösek. Ami az időjárást illeti volt minden. Alapból volt hideg, de volt hozzá, felhő, aztán kisütött a nap, majd eleredt a hó és feltámadt a szél, majd volt csak hó nappal szél nélkül, utána felhő hóval, majd nap széllel, és ezek mindenféle kombinációja. Ha valaki azt mondja, hogy itthon változékony az időjárás, az hazudik. Svalbardon, na ott valóban az. Végül is nem volt rossz, pontosabban lehetett volna sokkal rosszabb is. De pont a változékony időjárás miatt kellett mindenkinek egy hátizsákkal a hátán versenyeznie, amiben kötelezően pót dzseki, kesztyű, sapka, zokni, kaja és innivalónak kellett lennie.

Végre felértem a hegy tetejére és jött az utolsó lejtő+párosbot a végére 11 km-en keresztül. Abban a pillanatban, hogy a hegy tetején átbuktam, olyan sűrű felhő szállt le a völgybe, hogy azt itthon ködnek mondanánk. Így baromira nem láttam lefelé a pályaviszonyokat. Azt láttam, hogy mindenki veszettül hóekézik, de én az tuti, hogy nem fogok. Nem azért küzdöttem fel magam a hegyre, hogy lefelé meg fékezzek. Hülyeség.

Megeresztettem a léceket, lesz ami lesz, max pofára esek… Hát volt 1-2 necces szitu, amikor az előttem kacsázó versenyzőket kellett kikerülnöm egy zsebkendőnyi helyen, miközben ő nem számít rám, és bármikor elém vetődhet. A botjaikkal hadonásznak, úgyhogy én úgy kezdem az előzést, hogy a botommal félreütöm az övét, és elhúzok mellette. Amit nem láttam az az, hogy hogyan van összetorlódva a hó, mikor milyen mély hóba megyek bele, és viszi el a lécet. Izgalmas volt. Egy heyen, ahol a pálya összeszűkült, és a felfelé meg a lefelé menő nyom egymás mellé került  átléptem a felfelé jövő teljesen üres nyomba, így már zavartalanul tudtam hosszasan száguldozni. Aztán elkezdett ellaposodni a pálya, és jött a kilométereken keresztül tartó párosbot. De tudtam már, hogy ez a vége, úgyhogy siettem, ahogy csak bírtam. 

Amikor végre odaértem a célhoz a spíker halál boldog volt, hogy bemondhatja a nevemet és hogy Magyarországról jöttem, mert itt mi igazán kuriózumnak számítottunk. Itt még magyar sífutó nem járt. Beértem, és kaptam egy szép érmet. Lecsatoltam, elmentem a zsákunkért, kiszedtem belőle a kabátomat, odavittem minden cuccunkat az öltöző sártorhoz, majd elindultam Ati elé, és reméltem nem kell rá sokáig várnom, mert fáztam rendesen. Kb 10 perc múlva jött is, és a spíker ugyanolyan boldog volt tőle is, és ő is beért, és ő is kapott egy szép érmet. 

Gyorsan átöltöztünk, majd ettünk valami kis kaját és elindultunk visszafelé a buszhoz. A busz visszavitt a városba, ahol lepakoltuk a cuccainkat és gyorsan elmentünk abba a csokiboltba, hogy a gyerekeknek tudjunk aranyárban venni pár darab bonbont. Nagyon guszta volt, de mi mégsem ettünk belőle. Elmentünk imkább kajálni, majd „este” nem kellett minket altatni.

Másnap indult vissza a gépünk. Svalbard-Osló, Osló- Brüsszel, Brüsszel-Budapest útvonalon. Brüsszelig nem is volt gond, de mikor oda megérkeztünk akkora eső volt, hogy nem engedtek kb ¾ órán keresztül kiszállni a gépből. Mikor végre kiengedtek, csak bíztunk benne, hogy a többi járat is késik, mert nekünk akkor elvileg már pont elment a gépünk. Rohanás a kapuhoz, és szerencsére ott is volt csúszás, így elcsíptük a budapesti járatot, pedig már készültem, hogy Brüsszelben is valami szállodában fogunk aludni. Kb 1,5 órás csúszással el is indult a gép, és szerencsésen leszálltunk Budapesten. Akkor vártuk a csomagjainkat, de kb 15-20 csomag után lement a roló, és nem jött több csomag. 

Vártunk még legalább fél órát, mikor közölték, hogy nem is fog jönni több csomag, azok ugyanis Brüsszelben maradtak, úgyhogy fáradjunk oda ahhoz a pulthoz, ahol kb 30-an állnak előttünk és intézkedjünk. Remek… Egy bő fél óra alatt sikerült is elintézni, hogy majd egyszer kiszállítsák a cuccainkat. Akkor hívtuk a srácot a külső parkolóban, ahol a kocsi volt, hogy jöhet értünk, aki közölte, hogy pont most rohadt le a busz, úgyhogy egyelőre nem tudja, hogy hogyan, de majd valahogy megoldja és jön. Vártunk rá is vagy fél órát, mikor megjött egy kis corsával. Még jó, hogy a cuccaink meg a sízsákunk lemaradt, mert akkor nem fértünk volna be. 

Visszamentünk a parkolóba és ezek után már vártam, hogy Ati majd közli, hogy a kocsikulcs abban a zsákban van, ami épp Brüsszelben vesztegel, de szerencsére nem így volt, és még a kocsi is beindult. Egy szűk órácska autózás és már meg is érkeztünk Vácra, ahol végre hajnali 3-kor a tök sötétben álomra hajtottuk a fejünket.

Itthon újra 30 fok van (vagy inkább még mindig). Mi most lewaxoljuk és elcsomagoljuk egy kis időre a  léceinket, és felhúzzuk a túracipőt, mert annyi hegy van körülöttünk, amire egyszerűen fel kell menni. Hisz azért vannak ott…..


Többi képet itt találod.