Gatineau Loppet 2016

GATINEAU LOPPET

2016. FEBRUÁR 27-28.

Az American Birkebeinerről átrepültünk Detroitba, majd onnan Ottawába, ahol a kanadai Gatineau Loppet Worldloppet sífutóversenyt rendezték néhány nappal később. Ha már kint voltunk, akkor lefutjuk ezt is, mert elég kicsi a valószínűsége, hogy még egyszer kijutunk ide. 

Az első, amivel Ottawában szembesültünk, hogy elhagyták valahol a sízsákunkat. Mondták, hogy majd telefonálnak. Így buktuk rögtön a másnapi edzést. 

Másnap késő délután nagy öröm volt, mert visszakaptuk a léceinket, így szerdán már ki tudtunk menni síelni. Szerdán szakadt a hó edzés alatt.
Nem volt nagy edzés, csak egy amolyan egészségügyi csúszkálás. Tudtuk, hogy pár nap különbséggel lefutni 56 és 51 km-t, az azért elég megterhelő a szervezetnek, mert néhány nap alatt nem lehet regenerálódni egy ilyen hosszú versenyből, de pont a regeneráció miatt mentünk ki csúszkálni. Jól is esett. 

A pálya és a verseny egy hatalmas nagy parkban volt, ahol több tó is volt. A pályarendszer kicsit átláthatatlan volt, plusz kocsival csak néhány helyen megközelíthető. A pálya egy része lezárt autóutakon ment, egy része meg a szokásos erdei pályákon. Az autóút nagyon széles volt, akár 3-4 skatinges is elfért egymás mellett, és ki volt táblázva, hogy nyáron görkorizni és sírollerozni lehet rajta.
Ó, ha ilyenünk lehetne itthon…. :-)

Aztán délután elkezdett szakadni az eső, de úgy istenigazából…. Hömpölygött a víz az utcákon, és jó sok esett…

Csütörtökön megint voltunk kint csúszkálni, de nagyon rossz volt a pálya. A hó átázott, a teteje megfagyott, nem volt már jó ideje leratrakolva, így a léc mindenhol beleakadt a kemény hóba, és szakadt a hó. Furcsa időjárás volt kint, az egy hét alatt mindent tapasztaltunk.

Találkoztunk egy nénivel, aki rögtön megállított és szóba elegyedett velünk. Kiderült ő vezet egy blogot – zenészek sítalpon – amiben motiválni akar mindenkit, hogy álljon fel a karosszékből és menjen ki a szabadba sportolni, és ha már választhat, akkor mondjuk sífutni, mert ez egy csodálatos sport. Készített rólunk egy fotót, és délután már fent is voltunk a blogjában, emlékezett a nevünkre, hogy honnan jöttünk, és írta, hogy drukkol nekünk a versenyen.

Délután bementünk Ottawába egy síboltba. A város, olyan, mint Budapest. Az Ottawa folyó szeli ketté, a folyó egyik oldala Ottawa (ez a főváros, kb 880 ezren laknak itt) és ez Ontario állam, a folyó másik oldala Gatineau (város), és ez már Quebec (állam), de tulajdonképpen egybe van épülve. Ottawa nem egy tipikus nagyváros, amolyan vidéki városnak tűnik, kertes házakkal, a városközpontban néhány szocreál magas épülettel (20-30 emeletesek), a folyópartra épült parlamenttel, és egy kisebb méretű Big Ben-nel. Gatineau kertváros, 2-3 emeletes lakóházak, lakóparkok, és sok zöldterület.

A leesett havat nem takarították. Sok hókotrót láttunk, de nem tolták le a havat az útról. Gondolták, hogy a szakadó esőtől majd úgyis elolvad. Volt ahol talán felszórhatták, de amikor meg ónos eső esett, akkor konkrétan jégpálya volt az úttest, és nem strapálták magukat, hogy csináljanak valamit. Hatalmas kátyúkat kerülgettünk, úgyhogy az otthoni körülményeket itt is tökéletesen fel lehetett fedezni.

A kreszt sem sikerült teljesen megfejtenünk. A legtöbb kereszteződésnél, mind a négy oldalon stop tábla van. Mindenki meg is áll rendesen, de arra nem jöttünk rá biztosan, hogy milyen szabály szerint ki indul el először. Tök mindegy, hogy ki van a felsőbb rendű úton. A jobbkéz szabály sem volt megfelelően alkalmazható, mert ha ennek megfelelően mi indultunk el elsőnek, akkor néha nagyon csúnyán néztek ránk.

Aztán azt az egy szabályszerűséget találtuk a legműködőképesebbnek, hogy aki legelőször ér oda a kereszteződéshez, az indul el először. Furcsa, ez itthon tutira nem működne.

Szóval bementünk egy síboltba, hogy vegyünk csúszówaxot, ami hiányzott erre a hóra. Válogattunk egy darabig, minden tudásunkat összeszedtük, aztán odajött egy ott dolgozó srác, megkérdezte, hogy melyik verseny, hány kilométer, melyik nap, stb, és kivette a kezünkben lévő waxokat. Akkor tartott egy kb ¾ órás előadást, és a végén elénk pakolt egy csomó másik waxot. Volt olyan márka, amit ekkor láttam először.

Kiválogattunk belőle párat. A srác kérdezte, hogy azt a kis 2x2 cm-es fluor kockát nem szeretnénk-e kb 40.000 forintért megvenni? Mondtuk, hogy köszi, erről most lemondunk, bármennyire is szuperjó. (Ez olyan, mint a Cera a Swixtől, csak ugye az por és azt be kell vasalni, majd citlingelni. Ez meg olyan, mint egy darabka wax, amit csak fel kell kenni és bedörzsölni. A hatás hasonló, az ára is, csak a cerát konkrétan valami gázmaszkban teszik fel a profi waxmesterek, mert annyira nem tesz jót, ha belélegezzük, így személy szerint nekünk jobban tetszik ez a másik bedörzsölős, csak az ára nem szimpatikus annyira.)

Nem a méret a lényeg....

Szóval mondtuk a srácnak, hogy nem köszi, a srác meg mondta, hogy várjunk egy percet. Eltűnt a boltban, majd amikor megjelent a kezünkbe nyomta a bolt saját ilyen fluor waxát, meg hozzá egy parafát, hogy azzal dörzsöljük be, és ha nem felejtjük el, akkor majd a verseny után hozzuk vissza, de ha nem, akkor meg hajrá…

Hát baromi jó fej volt. Két vadidegen ember voltunk, sosem látott minket, és azt sem tudta, hogy vissza fogjuk-e neki valaha is vinni a cuccot, és odaadta az aranyárban lévő fluor kockáját. Nagyon rendes volt, nem is tudtuk, hogy köszöngessük meg neki. :-)

A boltban volt egy síléc bemérő kézikészülék, amivel a léc keménységét mérték meg a súlyunkra, vagyis azt, hogy a léc hídja (közepe) mennyire ér le, ha ráállok, ellépek, stb. Ráálltam egy lécre, ami sokkal keményebbnek tűnt az enyémnél, és már az is más érzés volt. Egy kemény léc olyan magabiztosságot ad.

Otthon bevittük a lécemet a lakásba, letettük a földre, ráálltam és megpróbáltunk alátenni egy papírlapot, netán húzgálni alatta. Már akkor is totál leért a teljes talpa, amikor még két lábbal álltam rajta. A papírt már akkor sem tudtuk alatta megmozdítani, arról nem is beszélve, ha épp egy lábbal ellépek róla.

Szóval a feltételezésünk beigazolódott, a lécem teljes talpa leér, ezért érzem a párosbotozást iszonyú lassúnak, hiszen 60 cm klisterrel vonszolom magam folyamatosan, és ez megmagyarázza azt is, hogy a rúdwax miért kopik le olyan könnyen a lécemről verseny közben. Ennek fényében a szombati versenyre csak 40 cm waxot tettem fel.

Pénteken verőfényes napsütés, és nagyon hideg volt. Ati csak vasárnap indult skatingben, és meg szombaton classikban, így ő délelőtt kiment csúszkálni, én meg otthon maradtam és nekikezdtem feltenni a csúszówaxot, és rákentem a végén a csodát is. Ezzel el is ment az egész délelőtt, és délután úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Kanadai Történeti Múzeumba.

Kanadai Történeti Múzeum

Mivel az Usa és Kanada teljes történelme azon alapul, hogy kiirtották az indiánokat, így a múzeum teljes egészében indiánokról, totemoszlopokról, eszkimókról, jurtákról, kutyaszánról, indián fegyverekről szólt. Ati nagyon szereti ezt a témakört, úgyhogy lelkes volt. Valóban nagyon szép volt, jó kis kiállítást raktak össze.

Este elmentünk felvenni a rajtszámot, megnéztük az expot és a waxtippeket, otthon feltettem a tapadówaxot a lécre, összekészültem, és kicsit vegyes érzésekkel vártam a másnapot, mert az időjósok igen hideget, szelet, esetleg kisebb havazást jósoltak.

 

Ez mind kellett a waxoláshoz

Másnap reggel valóban hideg volt, -13 fok volt a rajtban, ami kb egy óra autózásra volt. Atinak holnap volt a versenye, így átvitt a rajtba. A rajtot nagyon hamar lenyomták, mert 2 perces indítással eresztettek minket szélnek. A pálya itt is elég hullámos volt, de nem úgy, mint a Birkie-n, hanem itt hosszabb felfelék, és hosszabb lefelék voltak, de ezek sem voltak meredekek. Egészen jól lehetett haladni, úgy éreztem, mintha nem 1000 méterenként, hanem mondjuk 800 méterenként lenne kitáblázva a hátra lévő táv. Ez azért jó érzés volt, és egészen gyorsan odaértem az első frissítőhöz, ami 10 km-nél volt.

 

A pálya össze-vissza kanyargott az erdőben, tavak mentén, utakon, stb, kocsival nem lehetett mindegyik frissítőállomást megközelíteni, de Ati ide el tudott jönni, úgyhogy örültem, amikor megláttam. Gyorsan ittam valamit, aztán irány tovább. 10 km-ként voltak az itatók, kivétel 30 és 35 között, mert ott volt egy kemény hegy, és ott tettek az aljába meg a tetejére is egyet. Kicsit melegedett az idő, de erős szembeszél volt, ami nem épp kellemes dolog így télen.

10 km-nél

A pálya első fele tópartokon kanyargott, és volt olyan rész, ahol olyan erősen fújt a szél, hogy teljesen betemette a nyomot hóval, és ágakat tört le a pályára, naná, hogy bele a nyomba… Sok letört ág és gally volt, egész vastagokkal is találkoztam.

Amit megfigyeltem Kanadában, hogy milyen jól nevelten versenyeznek itt az emberek. Többnyire két nyom volt, és mindenki a jobb szélsőben ment. Ha át is jött előzni a bal oldaliba, rögtön visszament a jobb szélén lévő nyomba. Hát ez nagyon tetszett nekem, mert én beálltam a bal oldali nyomba, és nem kellett az előzgetésekkel vesződnöm :-) Itt nem voltunk sokat, az össz induló a különböző versenyszámokban kb 2000 fő lehetett.

Mondjuk nem is láttunk semmiféle marketinget ennek a versenynek. Sehol sem volt kiplakátolva, hogy itt bizony egy Worldloppet verseny lesz, se a parkban, se a sportboltokban, sehol. Az e-mail kommunikációik is olyan szűkösek voltak. Az emberek egyáltalán nem tudtak erről a versenyről, még a szállásadóink sem, akik a park bejáratától kb 5 km-re laktak.

A szervezés sem olyan volt, mint Amerikában. A helyén volt minden, rendben lezajlott a rajtszám átvétel, a rajt is rendben volt, a pálya is jó volt, tehát nem tudok semmire sem panaszkodni, csak az amerikai verseny hangulatához képest, ez túl csöndes volt. A pályán emberek jöttek velünk szembe és csak néztek nagyokat, hogy mi mi a francért viselünk rajtszámot. 

Mentem felfelé egy dombra, és egy nő csúszott velem szemben lefelé az én nyomomban. Gondoltam, hogy nem én fogok kiállni, így kénytelen volt ő, de olyan sértődött fejet vágott, és miután nem köszöntem meg neki, hogy kiállt előlem, így fennhangon megjegyezte, hogy „your welcome” (szívesen b**meg) El sem tudták képzelni, hogy mi épp 51 km-t futunk egy verseny keretében.

Ati olvasta valahol, hogy lecserélték a menedzsmentet, és az új bagázs reméljük majd jobban felfuttatja ezt a versenyt, és ez az esemény is a méltó helyére kerül, mert a verseny és a pálya tényleg szép, érdemes ezzel foglalkozni. Mondjuk a Birkie és a Gatineau nincsenek messze egymástól, úgyhogy a szervezők remélem párszor repülőre ülnek majd és átmennek megnézni, hogy hogyan is zajlik egy Birkie, mert onnan aztán van mit tanulniuk....

30 km-nél (a hegy előtt) volt megint egy itató, és Ati ott várt. Ennek nagyon megörültem több okból is. A lécre rúdwaxot tettem fel, és mivel kiderült, hogy az én lécem totálisan leér, így azt 30 km alatt már lekoptattam róla. Megbeszéltük Atival, hogy lesz a zsebében wax, arra az esetre, ha találkoznánk vhol és kéne.

Na eljött ez a pillanat, úgyhogy gyorsan megálltam, és amíg ittam 4-5 pohár innivalót, addig ő feltett egy adag waxot a lécemre. Hát a hegy előtt ez nagyon jól jött, a többiek már szenvedtek rendesen, a tapadás hiánya miatt is, nekem csak a hegy miatt kellett. 5 km emelkedő, amiből kb 1.5 km brutál meredek volt. Ráadásul egy erdei pályán mentünk, ahol mély volt a hó és keskeny az út. Szóval kemény volt, de utána tudtam, hogy a hegy tetején lehet megint inni, és jön egy hosszabb lejtő.

A vége felé volt egy rész, ahol az erős szembe szélből hátszél lett. Hideg volt továbbra is, így rá kellett jönnöm ez újabb nagy igazságra. Azt már tudjuk, hogy a szembe szél nagyon rossz, de mivel a sífutóruháknak általában csak az eleje windstopperes, így a hideg hátszélben konkrétan lefagyott a hátsóm… :-)

A hátralévő x kilométeren volt 2 hosszú lefelé, amit tényleg szuper volt, de pihenni nem lehet közben, mert ha elég mélyre ül be az ember, akkor egy ilyen hosszú lejtőn begörcsöl már a combja. De inkább ez, mint még egy olyan hegy… Aztán az utolsó itatónál még egyszer összefutottam Atival, de csak integettem neki, mert az itatót olyan hülye helyre tették, hogy ha meg akartam volna állni, akkor konkrétan le kellett volna fékeznem, így inkább lendületből tovább mentem, gondoltam innen már nincs sok hátra.

Ő volt a kedvencem, mondjuk ő mindkét nap lefutotta a versenyeket... :-)

Szépen fogytak a kilométerek, az egész verseny alatt nem volt holtpontom, pedig azt hittem az egy héttel korábban futott 56 km miatt ki leszek purcanva. Aztán jött a 49 km, 50 km, és az utolsó 51 km, és akkor nem történt semmi. Ott voltunk még az erdő közepén, pedig a verseny tudtommal 51 km volt, és még csak a speeker hangját sem hallottam a közelből, nemhogy a célvonalat. Hát remek, itt kész lettem.

Lefutok bármennyit, akár a 90 km-es Vasaloppetet is, ha arra állítom be az agyamat. De akkor az 90 km legyen és egy méterrel se több. Itt is kilométerenként jöttek a táblák, 51 km-re voltam ráállva, és 51 km után még kint csalinkáztam valahol a Gatineau Parkban. A pályába ott már becsatlakoztak a többi távon versenyzők is, és hirtelen sokan lettünk. Egyszer csak láttam egy csomó táblát mindenféle színkóddal. Nekünk a narancsot kellett követni, mert az volt az 51 km, és az elkanyarodott balra. Remek, talán lesz már valami. De még mindig az erdőben voltam, körülöttem sehol senki és egyszer csak láttam egy táblát, amire az volt írva: Gatineau Loppet 26 km. Na fasza, rossz irányba kanyarodtam, és most vagy visszamegyek, vagy van még újabb 26 km-em, hogy célba érjek.

Aztán rájöttem, hogy a 26 km-es tábla zöld volt, így egy kicsit megnyugodtam. Akkor jött egy domb, amin egy csomó ember küzdött felfelé, én viszont addigra már elég morcos voltam a 51 km miatt, így nagy elánnal érkeztem meg melléjük. Ezt érzékelte a leghátsó ember, így elkiáltotta magát, hogy adjanak nekem helyet, mert én 51 km-t futok (ja, meg plusz még mennyit…), amivel kiérdemeltem azt a tiszteletet, hogy helyet adjanak. Fel a dombra, aztán jobbra el egy rétre, majd be megint az erdőbe, és ott volt egy tábla, hogy még 1000 méter a célig. Tök jó, de legalább már volt valami kézzel fogható. 

Összeszedtem magam, és tényleg már hallottam a speeker hangját, és 1000 méter múlva ott volt előttem a cél, és végre beérkeztem én is :-)

Kaptam szép érmet és végre felvehettem a kabátomat, mert nagyon hideg volt. Délután aztán amíg fetrengtem az ágyban, Ati waxolt bőszen, mert másnap ő következett skatingben.

Neki sem volt meleg, de legalább esett a hó rendesen. A rajtjuk jó hangulatban telt, mert mindenféle jópofa zenével spannolták őket. Aztán elindultak, csak én nem mozdultam, mert egy kb 6 km-es kör után visszajöttek a stadionba, és onnan mentek tovább egy másik irányba.

Ahogy néztem a pályarajzukat láttam, hogy ezen kívül még 2 vagy 3 helyen tudok vele találkozni, ha ügyes vagyok, és jól számítom ki. A következő frissítőállomásnál sikerült őt megtalálnom, jött szépen a szakadó hóesésben, de azt mondta, hogy minden ok, jól érzi magát. Akkor jó :-)

Skating verseny pályája

Visszarohantam a kocsihoz, ami vagy 4-500 méterre volt, és elindultam megkeresni a következő találkozási pontot. Egy parkolóban letettem a kocsit, mert ott ment el a pálya mellette. Ott állt egy kb 16 éves kissrác fontossága teljes tudatában és "kukásmellényben", tehát valami hivatalos pozíciót töltött ott be. Kiderült ő ott a pályaőr. Elindultam a pálya felé, hogy megnézzem jön-e már Ati, vagy már talán el is ment….?

Rám szólt, hogy ne menjek rá a pályára. Mondtam neki, hogy ok, miattam aztán igazán nem kell izgulnia, én is sífutó vagyok, tudom milyen az, amikor a hülye turisták összemászkálják a pályát. De ő akkurátusan odaállt mellém, és közölte, hogy tényleg nem léphetek rá a pályára. Mondtam, hogy jól van már, lazítson. Akkor mellém állt, és megmutatta, hogy a nem léphetek rá, az az ő felfogásában mit jelent. Neki már minden pályának számított, ami nem a szűz hó volt. Igaz, az a pálya, amin a versenyzők mentek, az még min 10 méterrel beljebb volt, de nem baj, én a pályáig menve sem léphetek rá a pályára, tehát, ha oda akarok menni, akkor csak a szűz hóban mehetek, és ezt meg is mutatta.

Persze ő combközépig érő csizmában volt, és azzal a lendülettel térdig süllyedt, én meg egy szál sportcipőben voltam. Ránéztem, mert nem tudtam eldönteni, hogy ez most vicc, vagy komoly, mert viccnek azért durva. Mondtam neki, hogy én sportcipőben vagyok, erre közölte, hogy arról ő nem tehet, de ha rámegyek a pályára, akkor ki kell fizetnem a napi pályadíjat…. Na jól van ez már sok volt nekem, Atiról itt már úgyis lemaradtam, úgyhogy otthagytam a kissrácot a francba, aki széles mosollyal köszönte meg az együttműködésemet…

Itt most volt kb egy órám, mert Ati kóválygott az erdőben, ami számomra megközelíthetetlen volt, úgyhogy hazamentem gyorsan a Worldloppet Passportjainkért, hogy a verseny után bele tudjuk pecsételtetni az eredményünket. Utána elmentem ahhoz a ponthoz, ahol számításaim szerint majd fél óra múlva fel kellett tűnnie, és ott nézegettem az embereket, a versenyzőket, az önkéntes segítőket…

Aztán végre jött ő is, kicsit már elnyűtten, de onnan már csak 6 km (+ kb 1500 méter) volt hátra, és akkor ő is átlépi a kanadai verseny célvonalát. A havazás menet közben abbamaradt, már csak hideg volt, legalábbis nekem, aki nem versenyzett aznap és egy szál sportcipőben néztem a versenyt egész nap.

Épp, hogy leparkoltam és odamentem a célvonalhoz, jött is kicsit már fáradtan, de annál nagyobb lélekerővel, és végre ő is bent volt a célban :-) Neki is járt a szép érem, és az átöltözés után a meleg ebéd. Elmesélte, hogy nagyon jól ment neki, jól is érezte magát menet közben egészen a Pingvin-hegyig, ami olyan brutál meredek emelkedő volt, hogy ott egy „kicsit” meghalt, és eltartott egy darabig, mire újraéledt. Hát igen, vannak azok az emelkedők, amik olyan 25-30 km után már nem esnek jól az embernek. De megcsinálta ügyesen és ez a fontos :-)

Az ember, amikor elindul egy versenyen amiről tudja, hogy fizikailag végig tudja csinálni, akkor az a fő feladat, hogy elfoglalja az agyát arra a 3-4-5 órára, amit verseny közben a pályán tölt. Ilyenkor nem szabad engedni, hogy a negatív gondolatok, a brutál hegyek, a nehéz pálya, a rossz érzések, a fájdalom, a fáradtság, és a millió egyéb tényező befolyásoljon. Sosem szabad arra gondolni, hogy jaj, de sok van még hátra, hogy épp akkor mennyire nehezen megy, hogy milyen lassan telnek a kilométerek, és milyen messze van még a cél. Egyszerűen nem szabad teret engedni ezeknek a gondolatoknak. 

Az önmotiváció, a negatív gondolatok elterelése, a pozitív dolgok erősítése, a kitartás a feladat folyamatosan. Ezekre mindenki saját technikákat fejleszt ki, mindenkinek megvannak az önmotivációs módszerei, de egy kemény és hosszú versenyen módunk van az összeset gyakorolni. Nem mindenki alkalmas arra, hogy hosszú távú versenyző legyen. Van, aki képtelen kizárni az agyát, van, aki nem nagyon kitartó, van olyan is, aki nem bírja a fájdalmat, vannak, akik fizikailag nem bírják, de szerintem ez főleg fejben dől el. Ha fejben nem alkalmas rá az ember, akkor fizikailag sosem lesz. 

Csodálatos dolog a sport, rengeteg mindenre megtanít, alázatot követel, nagyon sok és értékes tulajdonságot fejleszt. Minden gyereknek sportolnia kellene, egy kicsit minden gyereknek küzdenie kellene ilyen-olyan megmérettetéseken, hogy olyan alapvető tulajdonságaik és értékeik legyenek, és olyan gondolkodásmódjuk alakuljon ki, ami sajnos manapság nagyon sok emberből hiányzik. A sport, főleg a versenysport (nem feltétlenül a profi, elég az amatőr) olyan iskola, amit mindenkinek ki kéne járni, mert meggyőződésem, hogy ezáltal mindenki egy kicsit több lenne….
De ehhez kellenének a jó és motiváló edzők is, mert ezekből is iszonyú nagy hiány van...

A verseny után hazamentünk és megnéztük a neten, hogy milyen versenyek vannak még. Persze fárasztó meg nehéz meg minden, de összességében akkora élmény, hogy a mérleg hangsúlyosan a pozitív oldalra billen el :-)

Másnap összepakoltunk, sétáltunk még egy rövidet az ottawai parlament körül, visszavittük a srácnak a csodawaxát, majd repülőre szálltunk és irány az öreg kontinens. Mikor hazaértünk megtudtuk, hogy most nem csak a sízsákunkat, hanem az összes csomagunkat elhagyták valahol Bostonban, és amíg mi Londonon keresztül jöttünk, addig az egyik csomagunk valahol Párizs, míg a másik kettő Amszterdam felé utazik, és majd érkezik egyszer….

Ez volt a 9. Worldloppet versenyünk. Még egyet kell teljesíteni ahhoz, hogy az idénre kitűzött cél, a Worldloppet Gold Master cím meglegyen. Erre a 10. versenyre március 13-án, Svájban fogunk sort keríteni az Engadin 42 km-es skating stílusú sífutóversenyen. Izgi lesz :-)

A TÖBBI KÉP ITT TALÁLHATÓ


 

American Birkebeiner 2016

AMERICAN BIRKEBEINER

2016. FEBRUÁR 21.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két magyar sífutó, akik átrepülték a nagy vizet, na nem azért, hogy világot lássanak, hanem azért, hogy szerencsét próbáljanak a 8. (és a 9.) Worldloppet sífutóversenyükön.

Történt az úgy, hogy kicsit nem figyeltünk oda, és a gépünk leszállt Minnesota külvárosában. Kocsiba vágódtunk és irány Hayward 2300 fős világvárosa, ami egyben a verseny központja is volt. A verseny a norvég Birkebeinerrennet amerikai copy-ja American Birkebeiner néven, csak itt nem kellett hátizsákot vinnünk. Úgy látszik idén ilyen copy versenyeken indulunk, előbb Vasaloppet, most meg Birkebeiner…

Birkie Shop

Az úton Hayward felé az volt a benyomásunk az országról, hogy hatalmas nagy, lapos terek vannak hébe-hóba egy egy házzal, pici városkákkal, amik kiköpött norvég vagy svéd mintára épültek. Aztán röpke 3 órás autókázás (és a classik rock station hallgatása) után odaértünk Haywardba, ami akkor még a megszokott nagyon kisvárosi életét élte, nem sok nyoma volt a közelgő nagy eseménynek. 

Amúgy az American Birkebeiner Amerika legnagyobb sífutóversenye, ahol több mint 13.000 sífutó indul összesen a különböző versenyszámokban, tehát a feeling leginkább a Vasaloppethez fog majd hasonlítani, ha megjönnek a sífutók. De addig semmi. 

Olyan furcsa lehet ez egy kisváros életében, hogy sehol senki, aztán csütörtök este megjelenik a giga tömeg, pénteken nagy nyüzsgés mindenhol, szombaton verseny, aztán vasárnap már megint sehol senki. Olyan ez, mint a sáskajárás. Felvonul a tömeg, aztán levonul…. Mivel mi a 7 óra időeltolódás miatt hamarabb érkeztünk, így végignéztük az egész folyamatot. Hát érdekes…

Épül a befutó

Megkerestük a szállásunkat, aztán bevágódtunk egy kocsmába vacsorázni. Burgerek, szendvicsek, sült krumpli, sör. Ezek mindenféle kombinációban, és a majd’ egy hetes ott tartózkodásunk alatt, nem is nagyon találtunk mást. De a sörük jó :-)

A kocsmában plakátok hirdették, hogy itt bizony verseny lesz, és a bejáratnál találtam egy csomó programfüzetet, ami a versenyről szólt, tele külön a versenyzőknek és külön a nézőknek szóló információkkal. Rögtön mindent megtudtunk, hogy mi lesz, hogy lesz, hol lesz, mikor lesz. Ez így nagyon profi volt….

Másnap (egy ébren töltött éjszaka után) megkaptuk a háziaktól az első traditional american breakfast-ját (bed and breakfast-ben voltunk). Hát lehet, hogy csak az én gyomrom ilyen finnyás, de amit ezek összeesznek, az kibírhatatlan. Írok pár reggelit:

- Amerikai palacsinta cukorsziruppal és sült kolbásszal
- Fűszeres sült tojás muffinnal
- Édes lila krémmel töltött bundáskenyér porcukorral és sült bacon szalonnával

Ezek voltak az első családnál reggelire, mert itt csak 3 napig laktunk. Elképesztő miket esznek össze. Zöldséget, gyümölcsöt egyáltalán nem láttunk, aztán meg az a sok burger meg sült krumpli…. muszáj volt rögtön a reggeli után kimenni síelni, mert nem lesz ennek így jó vége. Amúgy is rosszul voltam a sok reggeli szénhidráttól, az én gyomrom reggel kíméletes törődésre vágyik. 

A nyomok az égbe vezetnek

A ház előtt felcsatoltuk a léceket és árkon-bokron toronyiránt elindultunk megkeresni a pályát, mert valahol ott volt nem messze. Találtunk vmi utat, ami ugyan nem volt leratrakolva, de lehetett rajta menni. Így mentünk rajta vagy két órát. 

Mikor már visszafelé jöttünk, és épp egy autóút keresztezte a pályát, leintett minket egy közmunkás teherautó, és tőlünk kérdezte, hogy ez-e a Birkie pálya? Mondtuk, hogy reméljük, mert mi itt síeltünk, de akkor jött egy fickó motoros szánnal, aki mondta, hogy kb egy kilométerrel lejjebb van. 

Amúgy itt állati nagy divat a motoros szánozás. Külön kijelölt utak vannak az erdőben és mindenki tök jó szerkóban nyomja. Nem úri sport, mert mindenkinek van szánja, és látszik, hogy előnyben részesítik ezt a „sportot” a hagyományos, önerős sportmozdulatokkal szemben :-)

Na ha már megtudtuk, hogy hol van a Birkie pálya, akkor el is indultunk megkeresni, és meg is találtuk. Azon sem volt friss ratraknyom, de gyönyörű széles, hullámos pályára leltünk.

Birkie pálya

Délután megnéztük Cable-t, azt a 825 fős városkát, ahol majd a rajt lesz. A rajtot nem találtuk meg, de valahol ott kell lennie. Azt tudtuk, hogy majd buszokkal visznek minket a rajthoz, mert azt kocsival nem lehet megközelíteni. Elmentünk egy reptérig, de nem az volt a rajt. Később kiderült, ha ott továbbmegyünk még 1-2 km-t, akkor ott lett volna. 

Este vissza a kocsmába kajálni, utána pedig próbáltunk aludni. Viszonylag nehezen ment.

Másnap a furcsa reggeli után indulás ki edzeni. Megtudtuk, hogy az autóúton nem messze a szállástól van egy parkoló és egy melegedő, és ott megy a Birkie pálya. Elmentünk oda, és onnan síeltünk kb két órát a fantasztikus pályán. Ó, ha ilyenünk lehetne itthon, micsoda edzéseket lehetne ott csinálni! Igazi örömsíelés volt. Mázlisták. 

Amúgy a szint 1400m d+ lesz, de ezekkel a hullámokkal akkor még olyan furcsa volt elképzelni, hogy hogyan fog az a sok szint összejönni. Aztán megtudtuk…

Ez a classic szintrajz

Vissza az edzéshez. Csak mi voltunk a pályán, rajtunk kívül senkivel sem találkoztunk. 1-2 motoros szános keresztezte a pályát (erre ők nem jöhettek rá), lelkesen megálltak, megvártak, integettek, köszöngettek, szép napot kívántak. Tök jó fejek voltak :-)

Amúgy itt mindenki hihetetlenül kedves és segítőkész. Mindenkinek van egy jó szava hozzád, anélkül nem mész el mellette, hogy ne kívánjon minimum szép napot, vagy egy pozitív megjegyzés a napsütésre, és hogy milyen jó itt, stb. Tényleg tök pozitívak az emberek. Aztán ahogy kezdtek szivárogni a síelők, úgy lettünk egyre népszerűbbek, hogy magyarok vagyunk. Mindenkinek az volt az első kérdése, hogy nálunk mennyi hó van…. Hát erre mit is mondjunk...?

A melegedő

Az edzés végén megnéztük azt a melegedőt. Tényleg meleg volt. Egy házikó az út és a sípályák mellett, ami állandóan fűtött, hogy aki síelni szeretne menni, az át tudjon öltözni. Voltak benne öltözőkabinok, egy csomó asztal és székek, kandalló tűzifával, mikro, stb. És ki volt írva, hogy a pályadíjból például ezeket finanszírozzák. Ó, ha ilyenünk lehetne itthon….

Csütörtökön már lezárták a pályát, mert esőt mondtak és próbálták megőrizni rajta a havat. Mi kimentünk, és egy oldalágon síeltünk. Felhős volt az ég, kicsit szitált is az eső, de még egész jól lehetett menni. Mivel nem volt nálunk wax, így én mind a 3 napon skatingben edzettem. A versenyen én classikban indulok, Ati viszont skating-ben indult itt is. 

Csütörtökön délután nyitott az expo, úgyhogy bementünk és felvettük a rajtszámunkat. Jó kis expo-t rittyentettek, volt minden, mi szem-szájnak ingere… Aztán eleredt az eső, és erősen plusz volt meg fújt a szél. Ez a legrosszabb kombináció…

Hát ezt imádom, annyira tetszik

Este átköltöztünk a másik szállásra, ami már jóval messzebb volt, a világ végének a végén. Alig találtuk meg a házat, ahol egy igen gömbölyű néni lakott a kutyájával és az igencsak gömbölyű lányával. Ott megkaptuk a galériát, konkrétan egy légtérben laktunk mindennel. A néni, aki egyébként tündéri volt, egész nap ücsörgött a kanapén, tv-t nézett, eszegetett, stb. Aztán jött a másik lánya is látogatóba, aki hasonlóan gömbölyű volt, és hozta a 10 hónapos unokát, akinek már szintén gyűrődött a háj a kis testén….

A reggelik itt is 100% szénhidrátból álltak, a néni vastagon megvajazott kekszeket uzsonnázott, csoki pudingot nassolt lefekvés előtt. A hűtőben zöldségnek nyoma sem volt, de iszonyú mennyiségű gyógyszerrel, táplálék kiegészítővel, vitaminokkal és mindenféle tapaszokkal volt tele a szekrény. Jó biznisz Amerikában a trash food vs vitaminok….

Pénteken már nem síeltünk, mert másnap verseny. Délelőtt feltettük a csúszówaxot, aztán beautóztunk Haywardba az expo-ra, hogy megtudjuk milyen tapadówaxot ajánlanak a profik, mert akkor is esett az eső.

Toko waxajánlás

Megálltunk ebédelni egy kocsmába, ahol rögtön leszólítottak minket és szóba elegyedtek velünk. Mivel akkor már a környéken minden a versenyről szólt, rólunk is rögtön lejött, hogy sífutók vagyunk, így nem volt nagy mellényúlás, mikor megkérdezték, hogy a versenyre jöttünk? Aztán ők is elmondták, az európai versenyeiken begyűjtött tapasztalataikat, kedélyesen elcsevegtünk, majd leültünk kajálni. 

Végén kártyával akartunk fizetni, de mondta a felszolgáló, hogy elromlott a terminál, de van kint egy atm. A fickó, akivel előbb beszéltünk, már fel is pattan, és már ott is állt mellettünk, kezében egy 50 dollárossal, hogy kifizeti az ebédünket :-)

Elképesztő előzékenyek és jó fejek voltak. Aztán végül sikerült összekaparnunk annyi kp-t, hogy ki tudtuk fizetni, de tök rendes volt a fickó :-)

Haywardban a Swix ajánlása nem tetszett, úgyhogy most maradtam a Toko mellett. Az eső miatt klisteres idő lett, aminek én örültem, mert én jobban hiszek a klisterben, mint a rúdwaxban. 

A baj az volt, hogy csak annyit tudtak biztosan, hogy valahol nulla fok körül lesz a hőmérséklet. Mivel esett az eső, és ha nulla alá megy, akkor az megfagy, jó gyors pálya lesz, de kell jeges hóra is waxolni, viszont ha nem megy nulla alá, akkor meg kása lesz, lassú, ahhoz meg nem kell a jeges wax. Annyira kevés választja el jó pályát a vacaktól…. csak néhány fok.

Lehet, hogy kellett volna venni néhányat...

De nem tudták megmondani, hogy éjszaka le fog-e menni nulla alá, vagy sem, így azt mondták tegyem fel mindkét klistert, az a biztos. Lehet, hogy ez a waxolás mégsem akkora tudomány…?

Este mondtuk a házigazdánknak, hogy nyugodtan aludjon csak reggel, nem kell gofrit sütnie, mi korán indulunk, majd én csinálok egy jó kis zabkását, inkább attól megy a léc, mint a gofritól…

Másnap reggel felkeltünk és indulás a versenyre. A kocsit Cable városka határában, egy hatalmas parkolóban lehetett letenni. Onnan azzal a klasszikus sárga iskolabusszal vittek át minket a verseny rajtjához. Ott álltunk a kígyózó sorban a parkolónál, és vártuk, hogy sorra kerüljünk a buszokkal. Ezeket a buszokat általános iskolás gyerekeknek gyártották, olyan kis szűk ülőhelyek voltak rajta, mi meg felnőttek, ott ültünk kettesével, a léceinkkel, a csomagjainkkal, mint a heringek. Viszont a sofőrnek roppant jó kedve volt, végig nyomta a hülyeségeket :-)

Ezekkel vittek minket a rajthoz

Ahol kitett minket a busz, ott rögtön egy sátor fogadott, ahol kaptunk welcome drinket, egy pohár, forró kakaót, meg némi rágcsát :-) Utána pár 100m séta a sátrakig. 

Állati volt, ahogy ott hömpölygött a vidám nép, az út szélén meg mindenféle pozitív táblák voltak kitéve. A melegedő sátrak színültig tele voltak emberekkel, ott mi is átvettük a cipőnket, feltankoltuk a zsebeinket, megettünk még egy banánt, aztán mentünk is ki, hogy elvégezzük még az utolsó simításokat, és leadjuk a ruhás zsákot. 

A rajtnál...

A rajt is nagyon meg volt szervezve, sok hullám volt, külön a skating, és külön a classik, és hozzánk csapták még a féltávosokat is. 3 lépésben lehetett eljutni a rajtvonalhoz, folyamatosan engedtek minket egyre közelebb és közelebb, és csak az utolsó részben lehetett felcsatolni a lécet. A rajt után az első kb 5-600 méter mindenkinek ugyanaz volt, aztán a classikosok elkanyarodtak balra, a skatingesek meg jobbra. Elindultunk, már csak 56 km volt hátra :-) (bár a versenykiírásban 55-öt írtak, de végig 56 volt kitáblázva.)

Az a jó az ilyen hullámokban való indításban, hogy az elejétől a verseny végéig folyamatosan vannak körülötted, folyamatosan lehet előzni, mindig történik valami, sokkal nagyobb feeling így az egész, mint amikor egyedül kóvályogsz az erdőben, és alig várod már, hogy embert láss, mint Kínában.

A pálya vezetése elég mókás volt. A skating és a classik egyszerre ment, hol egymástól távol, hogy közelebb, volt, hogy teljesen egymás mellett futott a két track és volt olyan is, hogy egy pályára tereltek össze minket. Aztán kb fél távtól végleg összeboronáltak minket egy pályára. 

Az első felében a classikosok 4 km-rel többet tekeregtek az erdőben, így jött ki a végén az 56 cl - 52 sk. A pálya olyan volt mint a sinus görbe. Iszonyatosan hullámzott. Semmi nagy szint, semmi nagy és hosszú felfelé, és semmi életveszélyes lefelé, csak pont úgy kellemesen. Minden domb csak pont akkora volt, amit még úgy különösebb anyázás nélkül meg lehetett futni, épp a tetejére fáradtam el mindegyiknek, és utána jött egy olyan lefelé, amin egy kicsit kifújhatta magát az ember. Az első 14 km azért konzekvensen emelkedett, de mégsem volt olyan, mint a norvég birken, ahol már az első 1-2 km után azt sem tudtam fiú vagyok-e vagy lány…

Szóval nagyon jó kis pálya volt, mint egy hullámvasút, és az a sok ember körülöttem jó hangulatot csinált. Ahogy folyamatosan előztem jó érzés volt, már majdnem azt gondoltam, hogy milyen jól haladok. Belső érzésre nagyon jó volt, mert nem volt egyben nagy szint, ami kivett volna akkorát belőlem, és a folyamatos előzések is nagyon motiválóan hatnak az emberre. 

Aztán mégis még fél táv előtt, valahol 20 km körül jött egy holtpont. Éreztem, hogy ennem kéne, mert ez akkor szokott nálam előfordulni, amikor nem eszem és elfogy az energia. Az a sok kis hullám azért összeadódik. Sok kis sunyi emelkedő, mégiscsak folyamatosan meg kell mászni mindet. 

Elkezdett esni az eső, és ez a végéig ki is tartott. A wax, hát mit is mondjak, a jeges wax (piros) már nem kellett volna. Nem volt annyira rossz, de rángatott a léc. Nem fagyott sajnos éjszaka sem, napközben meg bőven plusz volt, de csak így utólag okos az ember és most már tudom, hogy csak sárgát kellett volna feltenni, az nem rángatott volna és gyorsabban is csúszott volna….

Kb 5 kilométerenként voltak frissítő állomások, úgyhogy a következőnél ettem egy zselét, meg két gerezd narancsot, meg ittam egy fél liter vizet. Sajnos már ez is rekordszámba megy nálam, ennél többet képtelen vagyok enni, pedig hol volt már az a reggeli zabkása… Viszont legalább folyamatosan sokat iszom. 

Ez a kalóriamennyiség elég kevés volt ahhoz, hogy hamar talpra álljak, úgyhogy eltartott egy darabig, amíg átevickéltem a holtponton, utána továbbra is éreztem, hogy fáradok, de azért jókedvűen síeltem Hayward felé. Megfogadtam, hogy minden etetőben eszem legalább egy falatot, úgyhogy a verseny végére összejött még két zselé, két db keksz, és egy energiakocka izé. Micsoda dőzs volt… :-)

Amúgy indítványozni fogom ezentúl minden versenyen, hogy az itatók legyenek 5 km-ként, mert ez így nagyon kellemes.

A verseny óriási hangulatban telt, főleg az első felében. Sokan beszéltek hozzám, honnan jöttem, amikor meglátták a lécemen a matricákat, azok mindig nagy sikert aratnak, amikor elmentem vki mellett megdicsért, „great job”, „good race”, „enjoy it” kiabálták, sokan dumáltak is egymással, stb. Aztán a táv második felében az összes nagyhangú csendben maradt, ahogy gyűlt a fáradtság. Egyre elcsigázottabb embereket lehetett látni, ahogy küzdöttek fel és le a pályán. 

A szurkolók itt is kitettek magukért. Volt egy komplett dobolós társaság, azok nagyon jók voltak, voltak zenészek hatalmas erősítőkkel, egy magányos tangóharmonikás, mindenféle mókás jelmezek, és sok sok drukkoló, kolompolós ember.

A vége felé volt egy hegy, ami talán az egyetlen igazi nagy és hosszú hegy volt a versenyen. Ahogy ott másztunk felfelé láttam a pálya mellett táblákra kiírva különböző szövegeket. „Szánj naponta elég időt az imádkozásra.” „Ha a saját utadat járod, Isten mutatni fogja, merre menj” meg hasonlók. Na gondoltam az amerikaiak híresek a mindenféle hittérítésükről, meg az 1000 féle egyházukról, ide is elért ez. 

Aztán a következő táblán ez állt: „This hill is a bitch” Ejha, micsoda vallás ez, gondoltam magamban? Vagy esetleg rosszul fordítom? Van a bitch-nek másik jelentése is? Kicsit feljebb állt egy pap és egy apáca, nagy erősítőkkel, mikrofonnal és egy dobfelszereléssel. 

A pap hatalmas elánnal szövegelt valamit, aztán dobpergés, és cintányér, majd ismételte így tovább. Nem értettem, hogy mit mond, de a körülöttem lévők röhögtek. Aztán elkezdte spannolni a népet, miközben ott küzdöttük fel magunkat a bitch hegyre, a nép meg ovációban tört ki. Elég vicces volt :-)

Inga és a két Birkebeiner

Menet közben találkoztunk a jelmezes királynővel, Ingával és a két harcossal, akik a norvég legenda szerint menekítették a kis királyfit. (1206-ban, az akkori polgárháborúk dúlta Norvégiában két harcos síléceken menekítette a behavazott hegyeken át az újszülött herceget, Haakon Haakonsson-t Lillehammerből Renába, majd onnan tovább Trondheimba. A norvég Birkebeinerrennet verseny ennek állít emléket és a 3.5 kg-os hátizsák a kis herceget szimbolizálja. (http://sifutolany.blogspot.hu/2015/03/birkebeinerrennet.html) 

Ők hárman már korán reggel elindultak korhű ruhában, igazi ezer éves faléceken, egy babával a hátukon, hogy teljesítsék a távot, és ezzel valamiféle kapcsolódási pontot teremtve a norvég és az amerikai Birkie között. Nekik volt a legnagyobb szívás azzal a vacak léccel menni.

Ahogy közeledett a vége, úgy adódott össze a sok sok domb, gyűlt a fáradtság, és már nem csodálkoztam azon, hogy a szint 1400 d+, valóban összejött, nem volt tréfa. Már nem bántam, hogy közeledünk, és alig vártam az utolsó 3-4 km-t, mert akkor kiérünk a város előtti tóra, és ott végre sík lesz egy kicsit. Mielőtt ráfordultunk a tóra, még megmásztunk pár dombot (tényleg mindent beleadtak a szervezők, mert az utolsó pillanatig hullámvasutaztunk), aztán elértünk a Jagermeister által felállított frissítőállomásig, ami körbe jageres üvegekkel volt kirakva, mint egy repülő leszálló pálya, és kis kupicákban jagert osztogattak a nagyon vidám emberek.

Utána végre kiértünk a tóra, de abban sem volt köszönet, mert a meleg, a szél és az eső hatására a pálya totál szétolvadt, helyenként konkrétan bokáig ért a víz. Nyom már sehol sem volt, a totál vízen meg semmilyen wax nem fogott. 

Így az utolsó 3-4 km sem hozta meg a várva várt könnyed érzést. Na mindegy, innen már fél lábon is becsúszom, és ekkor megelőztem egy fél bottal versenyző srácot. Nem tudom hol törhette el a botját, de neki kemény menet lehetett. 

Az utolsó 1 km már a városban volt, aztán fel egy hídra, majd végre a szemem elé tárult az utolsó 400 méter, a célegyenes, ami sunyi módon még enyhén emelkedett. Viszont ezt sosem felejtem el. 

Vera, azt mondtad a Vasaloppet előtt, hogy fantasztikus élmény a Vasa befutója. Na ez 2x olyan! 

Befutó

Elképesztő őrjöngő tömegek biztatása között futottunk be a célba! :) Tényleg őrjöngtek, kiabáltak, csörögtek, zörögtek, harangoztak, kolompoltak, fütyültek, dudáltak, mindent, amit csak el tudsz képzelni, és rengetegen voltak…

Aztán végre átcsúsztam a célvonalon! Már nem bántam, eléggé elfáradtam. Ati várt, megkaptam az érmet, rögtön kaptam valami folyékony szénhidrátot, és aztán folytatódott a szuper szervezés. 

Ahogy mentem ki, először ott voltak a ruhás zsákok, utána mentem tovább, ott le lehetett adni a léceket, következő megálló az iskola, ahol át lehetett öltözni, majd a következő egy nagy sátor, ahol adtak meleg levest. Onnan visszafelé felvettük a síket és irány az iskolabusz, ami visszavitt a parkolóba a kocsihoz. 60 db iskolabuszt szereztek valahonnan, ezekkel szállítottak minket ide-oda. Tök logikus szervezés, tesóm szerint hülyebiztos, de ettől még olyan profinak tűnt :-)

Vissza a kocsihoz Cable-be, onnan meg megint Hayward-ba, mert aznapra még volt egy programunk. 

A norvégok a Birkebeiner sztoriból csináltak egy mozifilmet, aminek a vetítési jogát megvették az amerikaiak, és a verseny napján 17 órától volt a bemutatója. Speciális téma speciális közönségnek jól időzítve = bombasiker :-)

Beültünk mi is, és amint a filmvásznon előkerült a sífutó léc, abban a pillanatban ováció, tapsvihar, füttyszó, bekiabálások voltak, és ez így volt az egész film alatt. Olyan volt, mintha egy burleszket néztünk volna. Nagyon jó hangulat volt, és még a film is látványos volt.

Hazafelé menet bementünk a szokásos kocsmánkba vacsorázni, ahol after party volt, ott mulattak a versenyzők, a csapból is sör folyt. Megkajáltunk, aztán szépen hazagurultunk. 

Másnap délelőtt bementünk Haywardba, hogy bepecsételtessük a Worldloppet Passport-ba a versenyt, és az egész kisvárosban mindenhol ki volt rakva egy újság, amiben név szerint az összes versenyző eredménye fel volt tüntetve, az összes versenyszámban. Azért mi ez, ha nem profizmus :-) Hónunk alá csaptunk mi is egyet, és átböngészve láttuk, hogy bizony vannak olyan 70+ os bácsik, akik mindkettőnkre rávertek nem is keveset. Na kérem, ez a cél, hogy mi is még 70 év felett ilyen versenyekre járjunk :-) Jó sport ez nagyon!

Bementünk a race office-ba, ahol vasárnap már mindenféle Birkie-s ajándéktárgyak, ruhák 50%-kal voltak leárazva. Rájöttem, hogy sapkamániás vagyok, mert újabb két sapkával gazdagítottam az amúgy sem gyenge gyűjteményemet.

Másnap reggel indulás a reptérre, mert hétfő kora délután már indult a gépünk.

Az idő mindig minden emléket megszépít, úgyhogy másnap már nem is voltam annyira fáradt, és már nem is volt annyira kegyetlen a pálya, viszont a hatalmas hangulat, és a fantasztikus feeling élménye továbbra is él bennem.
Aki volt a Vasaloppeten, az tudja miről beszélek, én erre a versenyre is bármikor visszajönnék :-)

TÖBB KÉPET ITT TALÁLSZ