TRIGLAV
…not for Beginner….
2017. június 25-27
Július közepén szabaddá tettünk
egy hetet azzal a tervvel, hogy felmegyünk végre Németország legmagasabb
pontjára, a Zugspitze tetejére.
Ahogy közeledett az indulás
napja, úgy láttuk, hogy az időjárás abban a térségben nem igazán kedvez nekünk,
így a Zugspitze elesett. Ekkor úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Ramsauba és megmásszuk a Dachsteint.
De ott is egész hétre szakadó esőt mondtak, úgyhogy az is sztornó.
Gondolkoztunk, hogy akkor hova
menjünk, már arról beszélgettünk, hogy maradunk itthon, hiszen itthon
csodálatos idő lesz, mikor Ati szombat délelőtt úgy hívott fel, hogy menjünk
Szlovéniába a Triglavhoz, ott is szép idő lesz. Remek, akkor menjünk oda.
Mit is tudtam én eddig a
Triglavról? Hát azt azért viszonylag nagy biztonsággal megmondtam volna, hogy Szlovéniában
van, és hogy egy hegy, de ennél többet nem igen tudtam róla. Hát akkor mit
tudok Szlovéniáról? Földrajzilag el tudom helyezni, tudom, hogy kb 30 km hosszú
tengerpartja van, sőt egyszer nyaraltam is már Portorozban. Tudtam, hogy vannak
hegyei, a Roglát oda tettem volna, és egyszer kb 2003 tájékán voltam Bovecben
egy céges raftingon. És ebben ki is merült az össz ismeretem Szlovéniáról,
aminek bővítését hétfő reggelig továbbra is el kellett halasztanom.
Hétfő reggel aztán mindketten
felmentünk a netre, hogy megnézzük legalább a google képei között, hogy mégis
hova megyünk. Ati gyorsan foglalt szállást Bohinjba egy éjszakára, én meg azt
olvastam, hogy fent a hegyen van egy csomó menedékház. Hát ez megnyugtató, majd
csak eltalálunk az egyikbe. Így önmagunkhoz hűen 5 perces tudással felvértezve
ebéd után elindultunk Bohinjba.
Estére megérkeztünk, de addigra
már minden zárva volt, úgyhogy a másnap reggelre tervezett indulást majd meg
kell, hogy előzze némi előkészület is.
Következő reggel megszólalt az
óra, és én azzal a lendülettel fordultam át a másik oldalamra. Aztán valamikor
később kitápászkodtunk az ágyból, összeszedtük magunkat, kicsekkoltunk és elmentünk
a boltba kajáért. Vásárlás után útba ejtettük a helyi turista infót,
megkérdeztük, hogy mi a stájsz a hegyen, és vettünk egy térképet, majd
felmentünk a Blatohoz, mert a srác azt ajánlotta, hogy onnan kezdjük a túrát.
Ott leparkoltunk, megreggeliztünk
és délben már el is indultunk fel a hegyre. Fogalmunk nem volt, hogy mire
vállalkoztunk, milyen szintek lesznek, milyen a terep, a szintviszonyok, stb,
csak azt tudtuk, hogy melyik menedékházig szeretnénk eljutni, mert nagy
lelkesedésünkben még fel is telefonáltunk, hogy legyen szállás. Alig ismertem
rá magunkra…
1147 méterről elindultunk
felfelé. Nagyon szép idő volt, már-már túl meleg is. Kapásból az elején
eltévedtünk, vagyis nem találtuk meg azt az utat, amin indulni akartunk volna,
de becsatlakoztunk egy idő után egy másik útba, ami szintén jónak tűnt, így
mentünk azon felfelé.
Elég köves és meredek volt a talaj, de azért viszonylag
jól haladtunk. Kb két óra alatt felértünk az első „megállóhoz”, ami V. Lazu
néven futott a térképen.
Ez egy pár házból álló kis katlan volt, ahol teheneket
tartottak a meditatív életet kedvelő hegyi emberek. Itt leültünk és ettünk egy
marék mazsolát, mogyorót. Mivel egy katlanban voltunk, így bármerre is vitt az
út, derékszögben felfelé kellett elindulni. És valóban, a következő pont egy
hágó volt, oda kellett felmászni.
Menet közben eddig nem találkoztunk túl sok
emberrel. Két srác kaptatott előttünk egy darabig, aztán az egyik kegyetlenül
lefejelt egy kidőlt fát. Feljöttek még a Lazuhoz, de utána nem láttuk többet
őket.
Mi is összeszedtük magunkat és
irány a Lazovski preval hágó 1966 méter magasan. Az ösvény felfelé iszonyú
vacak volt, nagyon köves. Pontosabban aprókővel volt vastagon terítve, ami
azért volt szar, mert felfelé nem tudtunk róla ellépni rendesen, mindig kigurultak
a kövek a talpunk alól, és kicsit olyan volt, mintha egy helyben jártunk volna.
Ez így elég türelemfejlesztő mászás volt, de cserébe láttunk egy zergét, ami zavartanul
legelészett a kőtengeren.
Mikor végre nagy keservesen
felértünk a hágóra, már fél 4 körül járt az idő, és a térkép alapján még csak
félúton voltunk. Gyors fotó, és már mentünk is tovább a Miseljski preval
hágóba, ami szemben volt velünk, és még kb ugyanazon a szinten is, csak előtte
le kellett ereszkedni, hogy visszamászhassunk ugyanoda. A hágó tetején ettünk
egy fél snickerst, és elindultunk tovább.
Szemben, jó messze már láttuk a
Vodnikov Dom menedékházat, ami 1817 magasan volt, de 2000-ről először
leereszkedtünk megint egy újabb katlanba, 1680-ra, és onnan másztunk vissza. A
leereszkedést azért ne hagyjuk szó nélkül. Konkrétan egy morénán (kőfolyam)
kellett leereszkedni, ami eszeveszett módon mozgott és csúszott a lábunk alatt.
Ahol több kő volt, ott a fél hegyoldal jött velünk együtt lefelé, ahol meg
kevesebb volt, ott csak a cipő ment ki folyamatosan alólam. Egy helyen le is
csúszott a lábam az amúgy nem túl széles ösvényről, és látványosan térdre is
estem. Nem volt jó, de már majdnem lent voltunk, ahol szép füves rét várt
minket bocikkal és mormotákkal :-)
Átsétáltunk a réten, ami jó hosszan
nyúlt el előttünk, majd a végében újra felmásztunk a hegyre a menedékházhoz. Jelentem
én elfáradtam, semmi kedvem sem volt már tovább indulni, kb este fél 6 volt, és
ha elég magasra emeltem a fejemet, akkor láthattam a Dom Planikát, azt a
menedékházat, ahová a szállásunkat foglaltuk. Mi voltunk 1800-on, a menedékház
2400-on, és már eddig is mentünk nem keveset. Mondtam Atinak, hogy részemről
ott is aludhatunk ahol épp vagyunk, de
abban maradtunk, hogy pihenjünk és együnk egyet és majd egy óra múlva
újratárgyaljuk. Ahogy ott ültünk megláttuk messze előttünk a Júliai Alpok
legmagasabb pontját, vagyis a Triglav csúcsát.
Hát az még a Planikától is odébb
volt, és belegondoltunk, hogy holnap azt a szintet egybe kellene lenyomni, nem
lettem lelkes. Aztán ettünk. Megettünk fejenként két zsömlét, egy fél banánt és
egy fél csokit. Rájöttünk, hogy már megint alig ettünk egész nap, hogy
szokásunkhoz hűen eléheztünk így nem csoda, ha a motivációm a tovább induláshoz
egyenlő volt a nullával. De a kaja és kb egy óra pihenés csodát tett, és ¾
7-kor elindultunk fel a Dom Planikához, újabb 6-700 méter szintet mászva.
Az út
gyönyörű volt, a nap még ragyogott, fantasztikus fények voltak. Az ösvény
nehezen volt járható az elképesztő mennyiségű kő miatt. Találkoztunk bárányokkal,
és láttunk egy újabb zergét is. Valamikor 8-fél 9 között megérkeztünk a házhoz,
ahol már eléggé fújt a szél és hűvös volt, de volt szállásunk és még kaját is
kaptunk, pedig a konyha már egy órája bezárt.
A menedékházban 16 férőhelyes,
emeletes ágyas szobák voltak. Fürdőszoba, mosdó, zuhanyzási lehetőség, víz
nincs. A háztól kb 50 méterre van egy pottyantós-guggolós budi, roppantul
bíztam benne, hogy az amúgy nem érzékeny gyomrom nem itt fog elérzékenyülni,
mert nem kívántam tartósabb ismeretséget kötni ezzel az épülettel. A kb 1
perces bent tartózkodásom eredményeképpen megfogadtam, hogy elkezdek úszni
járni, na nem csak a vizes vb motivációja miatt, hanem azért, hogy legközelebb ilyen
esetekben tovább bírjam egy levegővel….
Az éjszaka nagyon nehezen indult,
mert konkrétan rohadtul fáztam, pedig a kb 8-10 kg-os hátizsákban a sok
haszontalan kacattal együtt felcipeltem egy hálózsákot is, ami nem bizonyult
elég vastagnak 2400 méteren.
Másnap reggel nem kapkodtunk.
Eddigi hegymászós élményeinkből már tudtuk, hogy ha nem konkrétan a
napfelkeltére akarunk felérni, akkor nem kell rohanni, mert így elkerülhetjük a
tumultust, ami a szűk ösvényen bizony sűrűn előfordul.
Kényelmesen megreggeliztünk,
összeszedtük magunkat és elindultunk fel a csúcsra, ami ott hatalmasodott
felettünk. Igen meredek mászás állt előttünk, ugyanis a hegy szinte függőleges
volt. A 2864 méter magas Triglav fenséges kőtömbje meglepően kemény feladatot
rótt ránk. Voltam már pár hegyen, de otthon, amikor kitaláltuk, hogy jöjjünk
ide, azért könnyebb túrára számítottam. A csúcsra 3 úton lehet felmenni, de
olvastam olyan blogot, ami szerint négyen. Mondjuk, akkor a negyedik utat jól
eldugták.
A Triglav egyben a szlovén
nemzeti öntudat szimbóluma is. Az állam címere valamint a nemzeti lobogójuk is
ezt ábrázolja, és a hagyomány szerint minden igaz szlovén célja, hogy egyszer
megmássza… Ezt a mendemondát többször is hallottuk az út során, illetve
megkérdezték tőlünk is, hogy azért megyünk fel, mert szlovénok vagyunk? :-)
Na de vissza a csúcsra. A
csúcshódítás a szinte függőleges fal meghágásával kezdődött, folytatódott és
ért véget. Végig nagyon meredek és elképesztően köves, sziklás, murvás, vacak,
keskeny (egyesek szerint technikás) ösvény vitt fel. Az ösvény néhol 10-20 cm széles
volt, néhol meg még annyi sem, mert ahol nem volt hova lépni, oda vasakat,
láncokat vertek be a sziklába. Ez a láncos móka (via ferrata) a csúcs közelében
már állandósult.
Többet mentem felfelé négykézláb, mint függőlegesen, valahol,
valamiben folyamatosan meg kellett kapaszkodni, mert annyira bizonytalan volt a
talaj, néhol túl nagyokat kellett fellépni, néhol a láncba kapaszkodva tudtam
csak felhúzni magam, és volt olyan is ahol az amúgy is bizonytalan talaj a kövek miatt még csúszott is. Mindehhez még hozzájött a kb 10 kg-os
hátizsák, amivel nem könnyű egyensúlyozni, mégis egészen jól haladtunk, és a
csúcs közelében be is értük a korábban indulókat. Viszont voltak, akik már
jöttek lefelé ugyanitt, úgyhogy kellemes volt kerülgetni egymást ezen a pályán.
Az amúgy feltűnt, hogy a résztvevők több mint fele bukósisakban, bakancsban és
beülőben nyomja, dupla karabinerekkel biztosítva magukat. Ehhez képest mi simán
elindultunk már megint egy szál sportcipőben (na de milyenben, hát Hokában!)
Mikor végre felértünk a csúcsra megpillanthattuk a híres bádog bodegát (Aljazev stolp), ami elvileg megvéd a villámcsapásoktól, és ahová állítólag az igaz lelkületű szlovénok - akik megmásszák a hegyet - bebújnak és a mászó kötelükkel rácsapnak egyet egymás fenekére, mindezt felavatás céljából…. vagy valami ilyesmi.
Miután fent kiörvendeztük
magunkat, már szóhoz jutottunk az elénk táruló fenséges panoráma látványától,
megcsináltuk a kötelező csúcsfotókat (a fenekelést kihagytuk), megetettem egy
fekete madárral egy fél csomag mazsolát elindultunk egy másik úton lefelé,
hiszen a hegymászás egy olyan sport, amit nem a csúcson kell abbahagyni 😊
A lefelé még keményebb volt, mint
a felfelé. Baromira csúszott. Sok helyen csak leguggolva, leülve tudtuk elérni
a következő kiszögellést, de sok helyen volt kiépített vas a sziklába verve,
ott meg háttal, csüngve-lógva próbáltunk valami szilárd talaj a lábunk alá
keríteni. Nem volt egyszerű. Kezdő túrázóknak és tériszonyosoknak ajánlom, hogy
ne itt kezdjenek bele a magashegyi túrázásba.
Azt mondom egyedül talán itt jól
jött volna egy bakancs, ami lehet egy kicsit masszívabban megáll ezen a csúszós
talajon. Máshol annyira nem hiányzott. Ezen az úton lefelé talán még több via
ferrata-s rész volt, mint a másikon. Nem is jöttek erre sokan, nem is volt
könnyű. Ha filmen néztem volna néhány helyre kitettem volna a „csak erős
idegzetűeknek” feliratot, meg a 18-as karikát, de egyszer csak leértünk a
függőleges falról és innen már könnyebb volt a terep.
Célunk egy másik
menedékház elérése volt (Koca na Dolicu, 2151m), ahol a tegnapi eléhezésből
okulva ebédelni szándékoztunk, és hogy merre majd tovább, azt ott gondoltuk
eldönteni. Nagyon szép holdbéli tájon haladtunk innentől a házig, nem is volt
annyira nehéz, viszont elképesztő mennyiségű kő volt mindenhol, Gyönyörűen
sütött a nap, nem panaszkodhattunk az időjárásra, mert egy szál felhő sem volt
az égen.
A házban megebédeltünk és
ráérősen nyújtózkodtunk, majd végig dőltünk a padon és szerintem szundítottunk
is egy negyed órát. Azon kaptam magam, hogy fázom, de biztosan csak azért, mert
közben egy csomó ablakot kinyitottak és gondoltam huzat van. Elővettük a
térképet, és megbeszéltük, hogy a következő házig, ahol majd már aludni is
fogunk melyik úton fogunk menni.
3 út volt, egyiknél 2151-ről fel kellett menni
egy hágóra 2568-ra és onnan le. A másik út egy másik hágóra vitt, az
alacsonyabb volt, csak 2358m, a harmadik szinte végig szintben haladt, de az út
a térképen difficult és very difficult jelzővel volt ellátva. Gondoltuk annál
nem lehet difikultabb, mint ahol az előbb lejöttünk, így a délelőtti kimerítő
mászás után úgy döntöttünk, hogy menjünk inkább szintben.
Az egyik ottani lánytól
elkértük a soron következő másik menedékház telefonszámát, hogy majd foglalunk
szállást estére. A lány készségesen odaadta a
telefonszámot, és még hozzátette, hogy reméli, nem fogunk megázni. Néztem rá
nagy kerek szemekkel és rohadtul nem értettem, hogy ezt miért mondja, hiszen
verőfényes napsütés van, felhő nuku. Kicsit lefagytam a válasszal, még kétszer
átgondoltam, hogy biztosan jól értem-e, aztán megköszöntem neki, és mondtam,
hogy igen, én is remélem….
Kimentünk a ház elé, és meghűlt bennem a vér. Konkrétan tényleg ez történt, mert hirtelen olyan hideg lett, hogy nagyon fáztam. Szürke, sötét, vastag felhők voltak tőlünk nem messze a szomszéd hegyen, villámlott, dörgött az ég, és brutál módon fújt a hideg szél. Azonnal visszamentünk a házba, kértünk gyorsan két forró teát, meg egy tábla csokit a nagy ijedelemre. Na most mi lesz, itt ragadunk?
Szerencsére kb egy óra alatt
elment a vihar és újra kisütött a nap. Elindultunk hát a kiszemelt ösvényen a
Kanjavec északi oldalához, amin keresztül a Zasavska koca na Prehodavcih
menedékházhoz terveztünk eljutni. Az út egy darabig kifogástalanul járható
volt, aztán hamarosan jött egy elágazás, ahonnan a jó útról letértünk a
semmilyen útra. Jelzés volt a sziklákra festve, de ösvényt, vagy korábbi emberi
jelenlét nyomát nem véltük felfedezni. De ettől függetlenül elindultunk.
Ahogy közeledtünk a függőleges
sziklafalhoz találtunk egy nagyobb hófoltot, amin keresztülvezetett az
„ösvény”. A hófolton nem volt semmilyen lábnyom. Nos, július közepe lévén
elgondolkoztunk, hogy mikor is eset itt vajon utoljára hó, ami elfedhette volna
a lábnyomokat? Gondolom nem mostanában, akkor viszont ez azt jelenti, hogy
ember elég régen ment itt előttünk.
De ez nem tántorított vissza minket, mint
ahogy egy kicsit messzebb, az ösvényen keresztben fekvő döglött hegyi zerge
csontváza sem. Pedig akár előjelnek is vehettük volna a tetemet, hiszen milyen út
az, ahonnan még a hegyi zergék is leesnek? De a mi lelkesedésünk töretlen volt
és egy gyors fotó után mentünk tovább.
Elértük a függőleges sziklafalat, ahol
az „ösvény” kb 30-40 cm szélesen és nagyon kövesen=>csúszósan folytatódott
tovább. Kapaszkodó nem volt, csak egyensúlyozgatás, alattunk meg ott volt a
több száz méteres szakadék. Itt már nem lehetett valami gyorsan haladni, már
voltak olyan rázósabb részek, ahol elsápadtunk kicsit. A térképen amúgy ez a
rész még csak a difikult volt, és tudtuk, hogy ez után fog jönni majd a veri
difikult rész. Na attól kezdtem kicsit parázni, mert szerintem már ez is
fokozhatatlan volt.
Egy rossz lépés, vagy csak egy megingás akár végzetes is
lehetett volna ezen az úton. Simán és elég könnyedén le lehetett volna zuhanni
az alattunk tátongó több 100 méter mély szakadékba. A függőleges sziklafal egy
vékony peremén egyensúlyoztunk hátizsákkal a hátunkon, a lábunk alatt keskeny,
csúszós talaj, ahol néha elindult egy-egy kő és meg sem állt soha többet. Kiépített
kapaszkodó, kötél semmi sem volt, pedig nem jött volna rosszul. Gondolom a
kiépítős cég nem vállalta a munkát…
Aztán elértünk egy olyan részhez,
ahol már nem volt meg az a keskeny párkány sem, hanem a sziklába volt
belevájva egy mélyedés kb 30 cm szélesen és kb 160 cm magasan. Én 171 vagyok,
Ati kicsit magasabb. Az a 160 cm kicsit karcsúnak tűnt, de belevágtunk.
Kapaszkodó, vasak, drótok itt sem voltak, tehát kétrét görnyedve egy 10 kilós
hátizsákkal a hátunkon (ami a plafont súrolta) egyensúlyoztunk a sziklafalon a
szakadék felett….
A következő kihívásig sem kellett
sokat várnunk. Láttuk, hogy előttünk ugyan ott van a jelzés a falon, de nem
volt semmilyen ösvény vagy párkány. Egyszerűen le volt szakadva az út kb 5-6
méter szakaszon és utána pedig kőomlás (avalanche) volt az ösvény helyén.
Lehetetlen volt tovább menni, bár én azért még nézelődtem és veszettül
ötleteltem, hogy hogyan lehetne valahogy mégis csak átjutni ezen az apró kis
nehézségen, de Ati itt adta be a kulcsot és egyre sápadtabban kiadta a hátra
arc parancsot. Bár tudtam, hogy igaza van, de azért kicsit csalódott voltam.
Megfordultunk és elindultunk visszafelé, ami ebbe az irányba sem volt egyszerű
feladat. Az ösvény elején, még a hófolt előtt láttuk, hogy egy párocska leül
egy kőre és figyel minket. Csak a popcornt hiányoltam a kezükből, és nagy
elismeréssel néztek ránk, amikor visszaértünk hozzájuk. Nekik eszük ágában sem
volt arrafelé indulni 😊
Na akkor vissza az egész. Valahogy át kell jutnunk a másik menedékházhoz, két választásunk maradt, a két hágó. Egyik nagyobb, mint a másik, így tekintve arra, hogy most az előző menedékházig is vissza kell mászni egy jelentősebb szintet, én a kisebb hágóra szavaztam.
Visszamásztunk oda, ahonnan kb
1.5 órája indultunk és onnan mentünk tovább. Kb 3. próbálkozásra meg is
találtuk a helyes utat és irány fel a hegyre. Amúgy egészen korrektül fel
vannak festve a jelölések, csak a táblák vannak kicsit hiányosan. Az összes
jelölés ugyanaz a piros kör benne egy fehér pöttyel, minden úton ez a jel van,
tehát nem árt egy térkép, hogy tudja az ember, hogy most épp melyik piros-fehér
pöttyös úton van.
A hágóra másztunk kb egy szűk
órát, de megérte, mert a tetején ott várt minket Ő, a hegyi zerge bak, teljes
pompájában. Nem volt egy szívbajos állat, nagyon közel engedett minket magához.
Legelte a nem tudom mit, mert kövön kívül semmi nincs, és nézegetett minket
teljes nyugalomban. Akkor elővettük az utolsó almánkat, hogy neki adjuk, és én kb
5 méterre meg tudtam közelíteni, de végül az almát mi ettük meg, mert ő hátrébb
ment. Alig tudtam betelni a gyönyörűségtől, nehéz volt tőle elszakadni.
Innen
lefelé vezetett az út a holdbéli tájon. Láttunk még 3 zergét, akik velünk
szembe jöttek és már ment le a nap, amikor elértük a menedékházat, ahová persze
elfelejtettünk telefonálni és szállást foglalni. Na most már magunkra ismerek 😊
Szerencsére senkit sem tesznek ki
az éjszakába, így mikor mindenki befejezte a vacsorát és elvonult, összetolták
az asztalokat és a padokat, és nyolcan itt aludtunk. Ismét csak abban tudtam
bízni, hogy senki sem fog horkolni….
Reggel már hat óra előtt ránk
kapcsolták a villanyt, mint egy kórházban, kb 3 perc alatt letereltek minket az
asztalokról és negyed óra múlva a rögtönzött hálókabinból újra étkező lett.
Ráérősen megreggeliztünk, megvártuk, amíg felkel a nap és elindultunk lefelé a
7 tó völgyében.
Ez a nap már nem ígérkezett nehéznek, csak két kisebb mászás
volt bekalkulálva. Hosszan haladtunk lefelé a csodaszép völgyben mormoták és
tavak között, milliószor megállva fotózni a tájat. Ebédre leértünk egy újabb
menedékházhoz, ahol ettünk egy levest, és indultunk tovább. Jött a hegy, de ez
már nem volt olyan brutális, és utána már csak ereszkedni kellett lefelé.
Érintettünk még egy tehenes farmot, még egy menedékházat, és valamikor a
délután közepén vissza is értünk a kocsinkhoz.
Gyönyörű túra volt, valóban
nagyon szép a Júliai Alpok. A terep a kövessége miatt nehéz, nem egy könnyen
járható erdei ösvény. A csúcsmászás hatalmas élmény volt, még akkor is, ha nem
vagyunk igaz hitű szlovének, viszont elég kemény volt.
Bár lehet, ha kb 5
percnél többet foglalkozunk azzal, hogy hova is megyünk, akkor fel tudtunk
volna legalább elméletben készülni rá. De mindegy, ez a „csapjunk bele a
lecsóba, aztán majd csak lesz valami” mentalitás lassan már a védjegyünk lesz. 😊
A többi képet itt találod.
A többi képet itt találod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése