Kangoroo Hoppet

Kangoroo Hoppet

2016.augusztus 27.

Ha az embernek van egy álma, az mindaddig csak álom marad, amíg nem tesz érte semmit. Ha tesz érte, akkor már nem álom többé, hanem cél. Vannak célorientált, céltudatos emberek, akik sok akaraterővel és kitartással rendelkeznek. Ez teszi lehetővé, hogy valóra váltsák az álmaikat akármekkorát is álmodnak.  

Nekünk is volt egy álmunk, hogy Worldloppet Gold Masterek legyünk. Kitűztük, tettünk érte nem keveset és elértük az álmunkat. 

A Wordloppet versenysorozat 20 versenyből áll, így következő célként az első tíz után a második tízet is szeretnénk végig futni, hiszen ezek a versenyek csodálatos helyeken vannak, fantasztikus hangulatban zajlanak, és ha nem is könnyűek, de mindenképpen hatalmas élmény minden egyes esemény. És nem utolsó sorban első magyarként ott lenne a nevünk az örök ranglistán…

Ezen új célunktól vezérelve augusztus végén felkerekedtünk, hogy a világ másik felén két egymást követő szombaton újabb pecséteket gyűjtsünk a Worldloppet Passportunkba.

A repülőtéren kicsit furcsán néztek ránk augusztusban, sízsákkal, de hát ki mit szeret. Mi nem járunk tengerparti, 4-5 csillagos szállodába, valószínűleg engem ott megenne az unalom. Minket más éltet. Mi szívesen sífutunk 50 kilométereket, vagy mászunk meg hegyeket, míg más full idiótának néz minket emiatt, és inkább sütteti magát a napon valami tuti hotelben…. Nem vagyunk egyformák...

Huszon valahány óra repülőút után már meg is érkeztünk Melbourneba. Felvettük a kocsit, amit meglepő módon olcsóbban béreltünk, mint itthon tettük volna, és az esti nagyvárosban, a bal oldali közlekedésben nekivágtunk megkeresni a szállásunkat. 

Egy nagyon kedves nyugdíjas bácsinál laktunk 2 éjszakát. Az első benyomás Melbourne-ről, hogy hideg van a házakban. Szigetelés, fűtés nincs, klímával fűtenek, ami pont addig meleg, amíg alatta állsz. A legkritikusabb a wc, amire már tényleg csak az utolsó utáni időpontban megy el az ember, mert lefagy mindene… Viszont a fűthető ágybetét az nagy találmány... :-)

Mielőtt tovább indultunk volna a hegyekbe volt egy napunk, amit eltöltöttünk Melbourne-ben. Aztán felkerekedtünk és elindultunk Tawongába, ami már nem volt nagyon messze a verseny helyszínétől, Falls Creektől. Egy idősebb lengyel házaspárnál laktunk, akik kb 30 évvel ezelőtt költöztek ide. Tündériek voltak, látszott, hogy vártak minket, etettek, itattak, beszélgettek velünk, kedvünkben jártak.

Másnap felvettük a rajtszámot, ahol Alan, akivel eddig csak emailen tartottuk a kapcsolatot, mikor meghallotta, hogy a magyarok vagyunk, már név szerint üdvözölt minket. 

Utána felmentünk Falls Creekbe megnézni a pályát és mivel volt még 2 napunk a versenyig, gondoltuk lécre is állunk, hiszen fél éve nem síeltünk egy métert sem, két nap múlva meg 42 km-t fogunk. 

Ati skating-be én meg szokás szerint classikba neveztem, mert az egyetlen skating verseny, amin én indultam (Engadin), azon majdnem meghaltam. Így hát levontam a következtetést, hogy én gyenge vagyok a skatinghez, és jó lesz nekem a jól bevált classik minden waxolós nyűgjével együtt. (mondjuk, ha kicsit tovább gondoltam volna, akkor rájövök, hogy az Engadinkor 21 nap alatt futottam 56+52+42 km-t, akklimatizálódtam a tengerentúli versenyek után, lenyomtam egy fitness rendezvényt, így lehet, hogy csak egy kicsit fáradt voltam akkor)

Na mindegy. Felmentünk edzeni. A parkolóban verőfényes napsütés volt, így felkentem egy adag klistert a lécemre. Elindultunk.

A pálya úgy nézett ki, mintha egy nyolcast írtunk volna le. Az első fele laposabb, dimbes-dombos volt, a második fele hegy. És ebből volt kettő. Elindultunk a pályán, alig volt rajta ember.

A gyönyörű napsütésnek pont akkor lett vége, amikor már kellő távolságba kerültünk a kocsitól. A laposabb kör megtétele után elindultunk felfelé a hegyre és akkor elkezdett nagyon csúnyán befelhősödni és elég erős szél kezdett fújni.

Ahogy rákanyarodtunk a hegyre vezető útra, elkezdett szakadni a hó. Ennyit a klisterről, a frissen hullott havat azonnal összegyűjtötte és máris nem tudtam a lécet csúsztatni, csak lépkedni. Végig gondoltam, hogy merre rövidebb: megmászni a hegyet, vagy visszafordulni, de tök mindegy volt. Akkor viszont legalább pályabejárást tartok a holnaputáni versenyre, és cammogtam felfelé. 

Atinak csúszott, ő előre ment, néha visszajött, aztán újra előre ment. Találkoztam két idősebb nőcivel, akik szintén ott edzettek. Az egyik szóba elegyedett velem, kérdezte, hogy klistert tettem fel? Ja, mondtam, mert amikor elindultunk, még verőfényes napsütés volt. Aztán kiderült, hogy osztrákok és ők is a 20 Worldloppet versenyt csinálják. 

Voltak nyáron dél-Amerikában is az Ushuaia WL versenyen, amit végül töröltek, hóhiány miatt. Ciki. Ő szintén skatingben nyomta, míg a barátnője classikban, de ő mázlista módon rúdwaxot tett fel, így nem szedte össze az összes friss havat a hegyen, mint én.

Aztán, ahogy ott mentünk felfelé, elképesztő hózápor és szélvihar lett, kísértetiesen hasonlított a helyzet az izlandi versenyhez, a lécem talpán összegyűlt hó vastagsága is, ráadásul pont az izlandi sapka volt rajtam. Na gondoltam, ezek után kétszer is meggondolom, hogy mikor veszem fel még egyszer ezt a sapkát, de hogy a versenyre nem, az tuti… Iszonyúan fáztam!

Aztán a hegy túloldalán a sűrű, sötét hófelhő utánpótlás egy határozott vonalban véget ért, és már látni lehetett a napot. Mindezzel olyan fantasztikus látványt, színeket, formákat teremtve, amit én még életemben nem láttam. Előkaptam a telómat, hogy fotózzak, de a kb 50%-on lévő akku (a hideg miatt?) bemondta az unalmast. Ati is láttam, hogy a zsebében kotorászik, és mikor elővette a telóját, közölte, hogy egyszerűen kikapcsolt.
Lehet, hogy valami egyéb jelenségnek is a tanúi voltunk, ami a telefonokat is megbolondította? Interferencia? Sajnáltam nagyon, mert közben meg elképesztően gyönyörű volt. 

Visszaküzdöttük magunkat a kocsihoz, elég is volt aznapra, így a nyár közepén. Különben is, nagyon fáztam…. A verseny napjára elvileg verőfényes napsütést ígértek, én bíztam benne, mert a szelet nagyon nem bírom.

Másnap délelőtt kicsit autóztunk a környéken, aztán délután hazamentünk, mert neki kellett kezdeni a waxolás 3 órás procedúrájának. Előtte a lengyel házaspár megmutatta az utca végében a réten tanyázó, kb 50 db kengurut. Hát ez tök jó volt, én nagyon lelkesedtem értük. 

Megcsináltuk a waxolást, hozott anyagból és saját elképzelés szerint waxoltunk, mert hivatalos wax ajánlás nem volt.

Másnap reggel ébresztő 6-kor, gyors reggeli, és indulás, hogy a 7.15-kor induló buszt elérjük. Busszal mentünk fel, mert kevés a hegyen a parkoló. Azt mondták visszafelé 2 busz lesz. Az egyik 14.30-kor a másik 15.30-kor indul. Megbeszéltük, hogy az elsővel jövünk le, mert verseny után rögtön indulunk tovább a Great Ocean Road felé.

A rajtnál kérdeztük a szervezőket, hogy hová tegyük a táskákat, ruhákat, amit majd a verseny után veszünk fel, mert nem kaptunk zsákot, és nem láttuk sehol, hogy hol gyűjtik össze. Azt mondták, hogy Ausztráliában vagyunk, akasszuk csak fel valamelyik fára nyugodtan, ott lesz, amikor visszajövünk akkor is :-)

 

A rajt időpontja gyorsan eljött, 3 hullámban indították a 42 km-es mezőnyt, aztán utána a 21 km és volt egy 7 km-es táv is. Az tetszett nekem nagyon, csak azért nem pecsételnek a WL Passportba. Ami az időjárást illeti, a beharangozott verőfényes napsütést hiába vártuk, egyelőre felhős, napos, szeles, csípős idő volt. 

Eldördült a rajtpisztoly, és elindultunk az augusztusi sífutóversenyen. Rajtam kívül még néhány classikos volt, de azért a többség skatingelt. Mint kiderült, nekik volt igazuk. A rajt után rögtön egy emelkedővel indítottunk. Ezt valahogy nagyon szeretik a szervezők, ezzel nekem csak az a bajom, hogy a pulzusom 150 méter alatt ugrik fel 100-ról 180-ra. Nem egészséges….

Elindultunk a laposabb körön. A wax az első x méteren még úgy-ahogy fogott, de nagyon furcsa állagú volt a hó, ami elég sűrűn változott. A pálya elvitt egy lesikló aljáig, ott konkrétan vizes volt a hó, majd elkanyarodtunk balra, ahol az előző nap leesett kenődős porhó volt. 

Utána visszafordultunk, ott meg nem volt nyom, mert a szél, ami folyamatosan fújt, telefújta a nyomot a porhóval. Már ezen a részen éreztem, hogy nem volt jó választás sem a classik stílus, sem a Toko sárga+piros klister. Küzdöttem, mint disznó a jégen, de azért hősiesen. 

Visszaértünk a rajt közelébe és elindultunk a másik hurkon. Addigra már nem volt valami jó idő. Néha ugyan felbukkant a nap, akkor gyönyörű volt, de többnyire szél volt, és sűrű felhő. Az út a tóparton vitt tovább, ahol olyan ritka természeti jelenségnek voltam tanúja, ami nem sűrűn szokott előfordulni. Hátszél volt :-)

Élveztem is nagyon! A párosbot mellett skatingeltem is 60 cm klisterrel a lécem talpán. Jó kis kenődős hó volt, arról ellépni nem lehet, így nem is volt olyan rossz rajta a skating. Aztán balos elágazó jött, és indulás fel a hegyre. Jó hosszú kaptató volt. A klister itt már nem fogott, úgyhogy ahogy tudtam, inkább skatingeltem. 

Ha jól emlékszem volt némi napsütés, és egy kis darabig nem volt szembeszél sem, de aztán jött a következő balos, és onnantól kezdve a Katrina hurrikán fújt szembe. 

Majdnem megfagytam, és majdnem visszacsúsztam a hegy aljába. Nagy küzdelem volt. Hosszasan kanyarogtunk fent, aztán végre elindultunk lefelé. 

A lefelé nagy éles kanyarokkal párosult, és mindenhol ki volt táblázva, hogy veszély, lassíts! Gondoltam, ha nem hoztatok volna fel ilyen magasra, akkor most nem lenne életveszély lejönni róla. Én nem lassítottam, örültem, hogy végre lefelé lehet menni. 

Aztán a lefelé közepén volt egy emelkedő (már a lejtő sem szent), utána megint lejtő, és visszacsúsztunk tópartra, ahol most szembe fújt a szél. 

Visszaértem a rajt közelébe, ahol összetalálkoztam Atival. Kiabáltam neki, hogy „Hajrá Ati!”, visszaszól, hogy Mi? Mondom "Hajrá Ati!" Tessék? "Hajrá Ati!" Hogy? Mindketten megálltunk, megbeszéltük, hogy hajrá Ati! és mentünk tovább :-)

Átsiklottam a következő körre, és kezdődött minden elölről. A furcsa állagú, 5 féle hó, a nyom nélküli pálya, a szembeszél, az állandó balra kanyar, a tópart, a hátszél, aztán balra fel a hegyre. Ott kisütött a nap, és olyan hátszél volt, hogy csak úgy tolt felfelé.

Skatingben mentem már jó ideje meg sem próbáltam diagonálozni. Elmentem egy fickó mellett, aki kegyetlenül szenvedett. Elég nagy helyet foglalt a pályán, így amennyire tudtam párhuzamos lécekkel mentem el mellette a hegyen felfelé. Utánam kiáltott, hogy ezt hogy csinálom? Mondtam neki, hogy van 60 cm klister a lécem talpán… Erre röhögött….

Jött a balra kanyar, és mindennek vége lett. Jött Katrina, jöttek a felhők, jött a szétfagyás. Konkrétan volt olyan része a pályának, ahol több térdig érő összefújt friss hó sávon kellett átmászni, mert a szél dolgozott keményen. Az mondjuk nem tett jót a klisternek. 

Nyom már nyomokban sem volt, ha még esett is volna, akkor tényleg olyan fíling lett volna, mint Izlandon. Tudtam, hogy ezt a részt kell még túlélni valahogy, aztán lesíelek a tópartra, és már csak el kell jutni a célig. Az időjárás már nem változott sajnos, valahogy végig küzdöttem magam a pályán, a 2. körben annyira belejöttem a skatingbe, hogy egy csomó mindenkit megelőztem. Lehet, így kellett volna indulni? Késő bánat.

A cél előtt várt Ati, aztán átsiklottam a célvonalon és végre megkereshettem a kabátomat, ami valóban ott volt a fán, ahová a cuccunkat tettük. Hideg van így augusztusban.

Bőven időben voltunk még a 14.30-as buszig, így mondtam Atinak hogy lesíelek a síházhoz átöltözni, talizunk a busznál. Ő mondta, hogy menjek a buszhoz, de annyira fáztam, és gondoltam 14.30-ig rengeteg idő van, legalább a felsőket szerettem volna lecserélni szárazra. Mire 2.5 perc alatt átöltöztem, a busz, min fél órával a meghirdetett időpont előtt elment. Hát ez fasza… 

Nem baj, jön a másik. Aha, de a másik a nem indult előbb egy perccel sem, meg kellett várni a 15.30-at, a rohadt hidegben és szélben. Mikor a buszsofőr közölte, hogy nem indul előbb, visszasétáltunk a síházhoz, hogy együnk vmit, mert 2 zselét ettem egész nap, és már délután volt. A pultos ember kérdezte, hogy honnan jöttünk. Mondtuk neki, hogy magyarok vagyunk. Erre mondta, hogy az ő neve Kovács Géza, az apja magyar, az anyja német, de sajnos egy kukkot sem beszél magyarul. Kicsit sajnálja…. 

Leértünk a busszal a kocsihoz, vettünk egy kávét és elindultunk a Great Ocean Road felé. Jutunk, ameddig jutunk…. Másnap is végig autóztunk, estére megérkeztünk a 12 Apostolhoz. Az utolsó napon megnéztük ezt az egyedülálló természeti csodát, és visszaautóztunk a Melbourne-i reptérre, mert éjfélkor indult tovább a gépünk.

Szuper volt, szép volt, rövid volt. A verseny nagy élmény volt itt is, és az, hogy még meg tudtuk nézni az óceánt és a 12 Apostolt, az egy külön ajándék volt. Ide egyszer még vissza kéne jönni, bár nem biztos, hogy télen… :-)