Reunion GR R2

Grande Randonnée Reunion 2 – GR R2

2015. október

Az előkészületek

A 2014-es Himalája-túra a mai napig hatalmas élményként él bennünk, sokat beszélgetünk arról, hogy kéne valami hasonló kihívást keresni. Szóba jött a Kék-túra (bakancslistás!), de az kb 5 hét lenne, így azt elraktuk későbbre.

Hallottuk, hogy a Madagaszkár mellett található és Franciaországhoz tartozó, ici-pici Reunion sziget egy földi túraparadicsom, így megvettük a Lonely Planet - Reunion útikönyvet, és a túrákra vonatkozóan nem találtunk benne semmit….

Hol mit együnk, igyunk, hol aludjunk, mit nézzünk, melyik templom, épület, csipkemúzeum a szép az megvolt, de hogy a túra hol indul, hány km, milyen szintek vannak benne, van-e szállás, kaja, hol tudunk venni vizet, és hogy egyáltalán mire számítsunk, na, azt nem találtuk meg benne. Utólag mondjuk érthető, a könyv készítői nem voltak olyan hülyék, hogy végig küzdjék magukat ezen a tracken. 

Találtam kb 10 sort a könyvben, amely megemlíti, hogy sok kisebb útvonal mellett van a GRR1, GRR2 és a GRR3 túraút.

(a GR a francia Grande Randonnée kifejezés rövidítése, melynek jelentése, a nagy kirándulás. Ez az útvonal egy olyan hosszú távú gyalogtúra hálózat része, amely több európai országot – Franciaországot, Belgiumot, Hollandiát és Spanyolországot – is átível. Nálunk talán a legismertebb a GR 20 (bakancslistás!) mely Korzikán található és igen kemény túra hírnévnek örvend.

Visszatérve Reunionra: a 3 túra mindegyike több napos, a GR1 és a GR3 egy körtúra, a GR2 az átlóban keresztülmegy az egész szigeten St Denistől – St Philippe-ig. Ennyit tudtunk. 

Ati mondta, hogy akkor menjünk ezen! Jó menjünk, mondtam én. Ez volt hétfőn. Kedden leszálltunk St Denisben (ott nagy nehezen megértettük a francián kívül egy kukkot sem beszélő tündéri szállodás hölggyel, hogy a "bagázsunk" egy részét itt hagynánk, aztán egyszer majd jövünk érte), és szerdán reggel 6 órakor pedig elindultunk az úton.

Az első felismerések

Bár térképet azért beszereztünk, de még nem volt időnk az alapos áttanulmányozására. Azt tudtuk, hogy maga a túra (átlóban a szigeten) az kb 130 km, de akartunk tenni még egy kis kitérőt is a sziget legmagasabb pontjára a Piton des Neiges-re, az még plusz 30 km. Viszont semmit sem tudtunk a szintemelkedésekről és arról, hogy milyen maga az út.

Az első napon kaptunk máris egy kis ízelítőt. Az első track úgy indult, hogy a tengerszintről fel kellett menni 2000 méterre :-) onnan meg nehogy magashegyi betegséget kapjunk gyorsan vissza is mentünk kb 800-ra. Mindezt vagy 30 km-en keresztül tettük, úgyhogy az első nap 10 órás gyaloglása egy 10 kg-os hátizsákkal elég jó bemelegítésnek sikeredett. :-)

A terep elég nehéz (az ultrások technikásnak mondanák :-), mert nagyon köves, sziklás, gyökeres, salakos, poros, meredek, csúszós, kavicsos, stb. Nem sok vízszintes rész volt benne, csak fel meg le. 

Aztán kiderült az egész szigetre ez a jellemző. Nagyon sok volt a lépcső (nem épített), ami azt jelentette, hogy egyszer 10 cm-t lépek fel, következőre 50-et, és volt, hogy combközépig ért a következő fellépő. Ez igen fárasztó, de az első nap ennek ellenére is még nem volt olyan nehéz, mint a többi. De ezt akkor még nem tudtuk :-)

Lefelé jövet végig felhőben jöttünk, így nem sokat élvezhettünk a panorámából, de a faluhoz közeledve egy-egy pillanatra megpillanthattuk a Mafate kalderát. 

Reunionon 3 egybefüggő kaldera van. A kaldera egy vulkáni eredetű felszíni képződmény, amit a vulkán kirobbanása és magába roskadása hoz létre. Itt valami gigantikus méretű vulkán lehetett, ami beszakadt, mert ezek a kalderák hatalmasak. A három közül a legvadabb a Mafate kaldera, ahol csak gyalogosan lehet közlekedni, mert annyira durván hegyes, hogy utat nem lehet építeni. Az élelmiszert és minden szükséges dolgot helikopterrel szállítanak, amit igazolt az is, hogy egész nap csomagokat szállító helikoptereket láttunk.

Hát nem tudom mit is írjak, ha egyszer a látvány leírhatatlan, és igazából lefotózhatatlan. Valami elképesztő milyen vad és függőleges hegyek tömkelegét pillantottuk meg. Tök más, mint a Himalája, mert ezek „csak” 2000 méter körüli hegyek, nagyon zöld az egész, és fantasztikusan változatos növényvilág van itt.

A távolságokat nem kilométerben, hanem órákban mérik és a faluk csak néhány házból állnak. Nem tudom megérteni ezeket az embereket, akik önszántukból laknak itt. Mi a francot lehet itt csinálni? Gyönyörű a díszlet meg minden, de aki mondjuk nem egy buddhista szerzetes, az mit csinál itt?  Az tuti, hogy kétszer is meggondolnám, hogy akár csak a szomszéd faluból válasszak magamnak párt. A szomszéd falu min 2-3 óra tömény szívásra van…

Grand Raid

Második nap korán keltünk, mert egy hasonló hosszú etap várt ránk. Először leereszkedtünk 250 m-re (előző nap felmásztunk 0-2000-re, hogy ma lemenjünk 250-re…?), és onnan mentünk fel újra 1000-re, és még dél sem volt, amikor már fent ittuk a sörünket. 

Felfelé menet nagyon meleg volt és elfogyott a vizem. Addig szigorúan csak palackos vizet ittunk nehogy baj legyen, de majd meghaltam már és emiatt nagyon lassan is vonszoltam magam felfelé. Találtam a hegyen egy forrást. Pont jött mögöttem egy srác. Kérdeztem tőle, hogy szerinte iható-e a víz. Vonogatta a vállát mosolyogva, de azért beleivott. Na nekem több sem kellett, vállalva minden kockázatot, ittam egy huzamban vagy fél litert és megtöltöttem a kulacsomat is, bízva abban, hogy élve maradok, vagy ha nem, akkor legalább nem szörnyű kínok között fogok meghalni.

Aztán a hegyen a sör mellé kértünk vizet is, és a nő mondta, hogy ők is azt isszák, ami a hegyről folyik, nem tisztítják. Így nagy megkönnyebbülésemre megtudtam, hogy megmaradok, és onnantól kezdve kiittam a sziget összes patakját, pocsolyáját… 

Itt a szigeten még nem nagyon találták fel a függőhidat. Nepálban rengeteg függőhídon mentünk át, ami összekötötte a két hegyoldalt, hogy ne kelljen annyit le és felmenni. Itt abból űztek sportot, hogy hogyan lehet minél több idő és minél több véres verejték elfolyatásával légvonalban minél kevesebbet haladni. Szemben csak annyira van a hegyoldal, hogy ha összeszedem magam, akkor egy kislabdával áthajítok a túloldalra. 

Na most ez itt úgy zajlik, hogy elindulunk lefelé vagy 400 méter szintet egy kacskaringós ösvényen, ott átmegyünk egy patak felett és utána elindulunk felfelé egy függőleges sziklafalon vagy 500 méter szintet, hogy amikor felértünk, akkor legyen egy kb 2 méter széles vízszintes hegygerinc, és indulhassunk lefelé a következő ilyenre. 

A Mafatéban sűrűn egymást követik ezek a hegyek, nagyon meredeken le és fel, és elképesztő, hogy milyen nehéz ösvényeken. Folyamatos lépcső, fellépés, fa, gyökér, kövek, sziklák. Nagyon fárasztó, ha nem a saját lépésütemedben mész órákat felfelé vagy lefelé.

Kb 8 órát gyalogoltunk, amikor megérkeztünk a szállásunkra. A vacsoránál találkoztunk olyan franciákkal, akik egy kicsit beszéltek angolul. Ők mondták, hogy tudunk-e róla, hogy pont most van a Grand Raid ultrafutó verseny, ami egy hatalmas happening itt a szigeten. Az egész napos helikopter forgalom is amiatt van, mert helikopterrel szállítanak mindent (a kajától a toi-toi wc-ig) a frissítő állomásokra.

A verseny 164 km hosszú és közel 10.000 méter szintemelkedés van benne. De basszus, milyen talajon, és milyen hegyek között, ez valami brutálisan brutális. A verseny neve is az, hogy La Diagonale des Fous, avagy az őrültek átlója, mert ők is átlóban mennek át a szigeten, ahogy mi (sok szakasz azonos a miénkkel) és akik itt futnak, tényleg őrültek. Én nem ismerem nagyon az ultrafutók pályáinak terepviszonyait (az UTMB-ről hallottam már (bakancslistás, túrázva), bár ott sem tudom, hogy milyenek az ösvények), de ez itt tömény szívás (jó tudom, technikás :-)

A verseny 22 órakor rajtol, tehát rögtön éjszaka futnak. Én még napközben is hálás voltam azért, hogy nem törtem ki a nyakam azokon az ösvényeken, nemhogy éjszaka… Csak Reunion-i induló 2000 fő, összesen 6000 indultak el rajta. Hogy ennyi mazochista ember van, ezt el sem hiszem. Egy olyan verseny, ahol sokáig megy az ember fölfelé vagy lefelé az sokkal könnyebb, mert rááll az agya, az idegrendszere mindene erre, és csak megy, szinte már meditatív jelleggel, az sokkal kevésbé fárasztó, mint itt, ahol folyamatosan fel-le, fel-le és nagyon nehéz ösvényeken. Az angolul beszélő franciáink mondták, hogy az első kb 24 óra alatt fogja megcsinálni, az utolsó meg 3 nap alatt, és hogy holnap kb a Roche Plate-nél fogunk velük összefutni, és hogy készüljünk fel arra, hogy este majd nem lesz szállásunk emiatt :-)

A 3. nap igazi erőpróba volt. Elindultunk reggel korán és mentünk lefelé a hegyről. Egészen lementünk olyan nyaktörő ösvényen, lépcsőkön, létrákon, hogy kicsit már aggódtam is, hogy a túloldalon majd milyen ösvényen kell felmenni. Lent aztán átmentünk a patak fölött egy hídon és ott álltunk egy szinte függőleges, gigantikusan nagy sziklatömb előtt. Akkor hajrá, most 3-4 óra mászás következik felfelé. Az eleje annyira meredek volt, hogy a lépcsőket is csak kb 10 cm mélyre tudták bevájni, így a lábam ¾-e lelógott róla.

És csak mentünk, mentünk felfelé hosszasan, de az ember agya erre rááll, belövi a saját ritmusát, és akkor ki tud gyalogolni a világból, tök mindegy, hogy fölfelé vagy lefelé kell menni. Legalábbis mi ilyenek vagyunk. A sportolói agy másképp működik, mint az átlagember agya. Mi nem azon gondolkozunk, hogy jaj, mikor lesz már vége, mikor leszünk már fent, mikor jön már a megváltás, hogy mennyire fárasztó, és mennyire fáj itt vagy ott. Ha ilyeneken gondolkoznánk, akkor nem lennénk alkalmasak ezekre a dolgokra és nem lennénk alkalmasak a téli hosszú távú sífutóversenyekre sem. Itt nincs helye a negatív gondolatoknak, itt önmotivációból és kitartásból jelesre kell vizsgázni. Másképp nincs is értelme elindulni sem, mert nem fog sikerülni.

És igen felfelé fáj, de lefelé is fáj. Felfelé fárasztó és hosszú, lefelé ugyanolyan hosszú, semmivel sem gyorsabb, csak még jobban fáj. Ez van, ezt kell szeretni, és mi szeretjük is. Igazi kihívás, aminek a jutalma az a fantasztikus öröm, hogy itt lehetek, hogy ezt csinálhatom, hogy meg tudom csinálni, hogy láthatom azt a csodát, ami ott van, és azokat a csodálatos hegyeket, amik körülvesznek minket, és hogy kint lehetek a természetben egyedül, csak én és a hegy, amit a végletekig tisztelek, és alázatosan megyek fel a tetejére, mert másképp nem is lehet.

A hegyek tetején, viszont ha van falu, akkor van kocsma is és akkor van sör :-) Itt volt. Utána viszont a hágóig még volt vagy 1.5-2 óra mászás. Ez volt a második kegyetlen etap ezen a napon, viszont amikor felértünk a tetejére, arra a penge vékony élre, és megpillantottam, hogy mi van a túloldalon kb negyed óráig csak vigyorogni tudtam. Fantasztikusan gyönyörű látvány fogadott, Atival nem győztünk fotózni, de ezt nem lehet megörökíteni. Egyszerűen nem fér bele a gépbe. 

A Mafate kaldera megmutatta az egyik legszebb arcát, csodálatos panoráma, gigantikus tér, összefüggő hegyláncok. És a túloldalon, valahol távol, nagyon messze láttuk, ahogy egy hasonló hágón átbukik egy kis fehér pont a sarkában egy helikopterrel és tudtuk, hogy ott az első versenyző, aki valami elképesztő teljesítményt visz éppen végbe. Minden tiszteletem az övé, az övék.

Elindultunk lefelé, hosszasan ereszkedtünk mire Roche Plate-hoz értünk. Ott volt a frissítő állomás, és nagy volt az izgalom. Pont ebédidőben értünk oda, úgyhogy elővettük a kajánkat és úgy döntöttünk, hogy itt fogjuk megvárni az első versenyzőt. Nagyon nagy volt a feszültség az ott lévők között és egyszer csak már nem is olyan messze egy pillanatra megláttuk a kis fehér pontot, ahogy közeledik sarkában a helikopterrel. Folyamatosan nem láttuk, de hallottuk a helikopter zümmögését, ahogy egyre közeledik, és a bennfentes emberek egyre izgatottabbak voltak. 

A helikoptert már-már a fejünk fölött láttuk, amikor az ösvényen egyszer csak megpillantottuk azt a „kis” embert, aki ott futott egyedül szerényen mosolyogva, és már ott is volt az állomáson. Nagyon megható volt, mert tudtuk, hogy ez a vékony, szín izom ember, egy igazi sportoló, ő nem a vasat nyomkodja egy büdös konditeremben, hanem olyan elképesztő fizikuma van és olyat visz itt végbe, amit nem túl sokan tudnak utána csinálni.

Az egész ember kb 60 kg lehet vasággyal, ágyneművel együtt, tömény izom és érhálózat, és csak mosolyog. Nem biztos, hogy eltöltött 5 percet az állomáson, amikor már el is indult felfelé, ott, ahol mi lejöttünk. Kicsit sajnáltam érte, mert tudtam mi vár rá. Amúgy ő nyerte a versenyt 24 óra 21 perccel. Antoine Guillon, a beceneve a Metronóm…. Érthető :-)

Miután kiörömködtük magunkat elindultunk, mert nem csak a versenyzőkre, hanem ránk is nehéz szakasz várt még. Ahogy mentünk folyamatosan jöttek velünk szembe a versenyzők. Hihetetlen kitartás és elszántság volt bennük, néhányan már nagyon meg voltak rogyva és le voltak merevedve, ami azért rossz, mert innen még nagyon sok volt hátra nekik.

Mi mentünk felfelé még egy kicsit, hogy átbukjunk a hegyen és elinduljunk nagyon hosszan lefelé. Lementünk vagy 800 méter szintet, átmentünk a patakon, és elindultunk a mai utolsó etapra, amitől bevallom kicsit tartottam, mert konkrétan egy függőleges sziklafalon mentünk felfelé kb 1000 méter szintet. Tehát igen kemény emelkedőnek néztünk elébe. Az ösvény a sziklába volt vájva, néhol csak 30-40 cm széles volt, a falon láncok, hogy ha netán szükséges, akkor meg tudjunk kapaszkodni. 

Ati általában gyorsabban haladt nálam, és időközönként bevárt. Ilyenkor konstatálta, hogy még megvagyok :-) Hosszú, kemény, fárasztó és fájdalmas mászás volt, és utána még el kellett menni a faluig, La Nouvelle-ig. Kegyetlenül elfáradtunk mind a ketten, eddig ez volt a legkeményebb nap. Sajnos a kocsma nem közvetlenül a szállás mellett volt, így oda még gyalog kellett elmenni…

Kitört a vulkán

A negyedik nap tudtuk, hogy estére átérünk a Mafate kalderából a Cilaos kalderába. Cilaos egy város, ami szintén egy ilyen vulkáni kráterszerű izében volt, de oda már vitt fel autóút is. Aznap délelőtt néhány óra alatt átgyalogoltunk Marla-ba, ami az utolsó kis falucska volt a hágó alatt, amire szépen, hosszan fel kellett mászni, a túloldalon meg átmenni a másik kalderába.

Ez is egy jó kis húzós mászás volt, de már egyre jobban ment. Szerencsére nagyon gyorsan regenerálódtunk, az előző esti „sántikálva alig tudok járni”-ból reggelre egy szinte tökéletesen regenerálódott izomzat lett. (mondjuk minden este jógáztunk)

Fejben is átáll az ember. Otthon, amikor elindultunk a Börzsönybe, már szűkült a szemem, ha az előttem álló hegyre 4-500 méter szintet kellett mászni. Itt 1000 méter szintemelkedés alatt már nem estünk kétségbe, a túra végére már meg sem kottyant. A 3 nap alatt, minden nap sikerült kb napi 2000 méter szintemelkedést legyűrni, miközben cipeltünk két heti cuccot is a hátunkon.

Cilaos város és az autóút közelsége miatt ez egy népszerűbb túraszakasz, itt már volt néhány túrázó. Az elmúlt 3 napban alig találkoztunk valakivel, a GR R2-t pedig rajtunk kívül senki sem csinálta. Ezt mondjuk meg tudtam érteni :-)

Felmentünk a hágóra, aztán lementünk az útig. Ott a többi túrázó kocsiba ült és elhajtott, mi meg slattyogtunk tovább a város felé gyalog. Cilaos előtt volt még egy kaptató, és estére megérkeztünk a városba. Bementünk ez első kis hotelba útbaigazítást kérni, de a fickó annyira aranyos volt, és marasztalt minket, hogy Ati lealkudta a szobaárat a kétharmadára, és így maradtunk :-) Ez nagyon szuper volt. 

Tervünk szerint másnap mentünk is volna tovább, fel a sziget legmagasabb pontjára, 3071-re (Piton de Neiges), pontosabban a félúton lévő menedékházig. Kértük a hoteles pasit, hogy foglaljon nekünk szállást, de már nem vették fel neki a telefont. Na nem baj, úgy döntöttünk, hogy beiktatunk egy pihenőnapot, úgyis van termálfürdő a városban, megérdemeljük.

Másnap délelőtt elmentünk sétálni, hogy mozogjunk már valamit és egy kicsit legyünk már friss levegőn is, délután meg beájultunk, úgyhogy ennyit a fürdőzésről. A franciák nem arról híresek, hogy nagyon kedvesek lennének, de a hoteles fickó erre rácáfolt. Tényleg igazi jó vendéglátó volt, kedves, segítőkész, aranyos, stb. Csak pozitívan tudok róla nyilatkozni. Ha valamire azt mondtam a reggelinél, hogy finom, rögtön hozott még belőle, próbálta elmagyarázni, hogy mit is eszünk és közben dicsérte a franciámat, ami ugyan kimerült a „Bon jour”-ban, de azt már tényleg megtévesztő franciasággal tudtam mondani :-) (meg az "omlette du fromage"-t Dexter után...:-))

Este elmentünk vacsorázni, és egy helyi újság címlapján ott volt a Grand Raid. Lecsaptunk az újságra és átlapoztuk az egészet. Legnagyobb döbbenetünkre láttuk a hírek között, hogy a szigeten lévő aktív vulkán 2 napja kitört és lezártak minden utat a közelben. Bementünk a turistainfóba, hogy mondjanak nekünk valamit, mert a GR R2 is arra megy. Azt mondta a hölgy, hogy ez igaz, és hogy a láva kigyújtotta azt az erdőt, amin keresztül vezet a GR R2, és emiatt lezárták ez egészet, és válasszunk másik utat.

A szigeten lévő vulkán (Piton de la Fournaise) a föld egyik legaktívabb vulkánja, csak idén tört ki már harmadszor. Nem nagy vulkán, nem óriási, pusztító kitöréseket kell elképzelni, de egy égő erdőn valóban nagy kihívás átjutni.

Na fasza. Ez a helyzet ismerős a Himalájából. Történik valami, az utat lezárják, nekünk viszont arra kéne menni, mert a mi túránk, amivel már több napja küzdünk az arra megy, és mi ezt akarjuk végig csinálni. Akkor mit csináljunk? 

Megnéztük, hogy milyen más alternatívák vannak még, de nem volt valami sok. Aztán döntöttünk. A Himalájában is bejött, hogy folytattuk az utunkat, itt is folytatjuk, max majd visszazavarnak…. Ezzel csak egy probléma lehet, hogy innentől a túra végéig úgy vannak a szállások, hogy a reggeli indulás és az esti megérkezés között egyetlen emberlakta kunyhó sincs. Tehát, ha odamegyünk, és tényleg visszafordítanak, akkor hosszú napunk lesz…

A vulkán egy nagy kráterben van. A kráter pereme alatt van az egyetlen szállás, a Gite du Volcan. Ide gondoltuk, hogy foglalunk két ágyat, és ha befogadják a foglalásunkat, akkor vagy nem naprakészek és nincs átállítva az oldaluk, vagy tényleg lehet menni. Foglaltunk, eddig jó...

A hoteles emberünk közben kiderítette, hogy a sziget legmagasabb pontja alatti menedékházban nincs hely, legközelebb, majd hónapok múlva. Na akkor mit is csináljunk? A GR R2 hivatalosan nem megy fel erre a csúcsra, mi viszont nem szerettük volna kihagyni a sziget legmagasabb pontját. Akkor egy megoldás maradt. Ébresztő 4-kor, indulás fél 5-kor, és irány egyben a teljes táv. 2000 méter szint egyben, volt már ilyen. 

Muszáj volt reggel felérni, mert ha később érünk fel, akkor már befelhősödik, és nem látunk semmit. Hát mit is mondjak? Több hektoliter verejtéket elfolyattunk, de több mint két órával hamarabb fent voltunk a csúcson, mint a szintidő. A látvány gyönyörű volt, megérte a fáradságot. Eltöltöttünk fent egy órát, aztán lefutottunk. 

Elfutottunk egy pár mellett, és hallom, hogy -„Baszki, ezek lefutottak!”

Satufék…
- „Jajj, ti magyarok vagytok?”  …..  :-)

Ebédre már lent voltunk, délután meg megint beájultunk…

Az eső

Hetedik napon tovább indultunk. Egy nagyon meredek és nehéz mászással kezdtük a napot, fel kellett mászni a Cilaos kaldera tetejére, és innentől hátat fordítottunk a kalderáknak. 

A mászás hosszú és kemény volt nagyon, és mivel már szemerkélt az eső, csúszott is. Mikor néhány órával később felértünk a peremre és kijöttünk a szikla takarásából, ott már esett az eső rendesen és pofaszél fújt. Esőkabátot, sapkát fel, és mentünk tovább. 

Egy nagyon hosszú út várt ránk, és napközben sehol sem volt egyetlen falu, vagy egy fedett terület, ahol legalább ehettünk volna egy szendvicset. Kegyetlen volt a talaj, a megkövült láván mentünk szinte végig, ami össze-vissza tekeredve volt megkövesedve, és emiatt igen nyaktörő volt rajta menni. Sehol egy stabil pont, az eső miatt csúszott is.

Így mentünk vagy 6 órát a szakadó esőben, bőrig ázva, éhesen, és fáradtan. Mikor hosszú órák múlva megérkeztünk a faluba ott még külön procedúra volt szállást is keríteni. Amikor magunkra zártuk az ajtót, akkor konstatáltuk, hogy milyen amatőr hibát követtünk el. A hátizsákra nem húztuk fel az esővédőt, így a zsákban lévő minden egyes ruhadarabunk totálisan elázott.

És mondja valaki, hogy nincs gondviselés. Az egész szigeten sehol sem találkoztunk fűtéssel, lévén trópusi sziget, de itt Bourg Murat-ban a sors minket egy olyan szállásra sodort, ahol volt egy kis fűtőberendezés, és még működött is :-)

 

Mivel mindenünk csurom víz volt, így nem tudtunk elmenni vacsorázni sehova, a szálláson nem volt kaja, de „szerencsére” egész nap nem ettünk semmit, így a reggel vásárolt és nejlonba csomagolt baguette volt a vacsink.

Másnap elindultunk a Gite du Volcanhoz. Az eső nem állt el, felhőben voltunk egész nap, alig láttunk valamit, a zsákra és magunkra feltettük az esővédőt, bár annyira esett, hogy amikor megvakartam az arcomat a könyökömön fojt be a víz az esőkabát alá… 

Itt már nagyon más volt a növényvilág, mint a kalderákban. Itt is voltak hegyek, de már nem voltak annyira meredek mászások, mint ott, viszont az út hosszú volt. Amikor már közeledtünk a vulkánhoz egyértelműen megváltozott a talaj. Vulkáni köveken, salakon és megkövesedett láván mentünk egy olyan sivár, de közben baromi érdekes tájon, mintha a Holdon járnánk. És eljutottunk a gite-hez, és volt ágyunk is. Akkor most hogy is van ez?

Kiderült, hogy a vulkán valóban kitört, és a láva tényleg kigyújtotta az erdőt, és tényleg le van zárva az út, a kráter tetejétől meg nem lehet lemenni a kráterbe. Viszont ez a két napos eső eloltotta már az erdőtüzet, így már nincsenek ott tűzoltók vagy útonálló emberek. Szuper! Akkor arra megyünk tovább :-)

Ez ismét ugyanaz a tanulság, mint a Himalájában: ha van egy célod, akkor állj ki mellette, és ne add föl! A kitartás mindig meghozza gyümölcsét.

Naplemente előtt kitisztult az ég, így felszaladtunk a peremre, hogy lássuk a vulkánt. Tök jó volt!
Tényleg nem nagy, de rengeteg friss (fekete) láva volt körülötte. 

A vacsoránál összeismerkedtünk egy apa-fiával, akik Franciaországból jöttek a kitörés miatt, és már 9 napja várták, hogy magának a kitörésnek, a lávabugyogásnak lehessenek a szemtanúi. Mondták, hogy ők át szoktak mászni a lezárt kerítésen, és mutatták a térképen, hogy hol vannak érdekes dolgok. Annyira lelkesen beszéltek, hogy elhatároztuk, másnap korán kelünk és még a reggeli előtt mi is átmászunk a kerítésen és benézünk a lezárt területre :-)

Másnap korán keltünk, felszaladtunk a peremre a kapuhoz, és nem láttunk semmit. Annyira rossz idő volt, annyira felhőben volt minden, hogy így nem volt sok értelme kerítést mászni. Visszaballagtunk, megreggeliztünk és lelkierőt gyűjtöttünk, mert közben leszakadt az ég.

Rajtunk kívül az égvilágon senki sem indult gyalog útnak. Amikor mi beöltöztünk az induláshoz kijöttek lefotózni minket (két hülye). Terveink szerint, ha nagyon belehúzunk, akkor ezen a napon átérünk a sziget túloldalára, St Philippe-be. Ehhez viszont 2300-ról le kellett menni a tengerszintre. Ez volt a terv. Ha nem sikerül, valahol a város előtt 2 órával van egy gite (ejtsd zsit), ott tudunk aludni. 

Kegyetlenül szakadt az eső, és fújt a szél, alig bírtuk magunkon tartani az esőkabátot. Az út a vulkán peremén ment végig, de semmit sem láttunk belőle. Egy merő felhőben mentünk. Éreztük a füst szagot és egyszer csak ott voltunk, ahol leégett az erdő. Pár nappal ezelőtt tényleg nehéz lett volna itt átmenni, de most már nem égett csak füstölt. Lehet, hogy emiatt kaptuk a nyakunkba már 3 napja ezt az esőt, hogy most át tudjunk itt menni? 

Mentünk lefelé, az eső pocsolyákká, a pocsolyák patakokká álltak össze, túl sok értelme nem volt kerülgetni őket. Bugyiig voltam már ázva, fújt a szél és egész délelőtt a „Süss fel nap”-ot énekelgettem, mindhiába. 

A talaj egyenetlen vulkáni láva és éles, ragadós vulkáni kövekből állt, kifejezetten nehéz terep. És csak mentünk mentünk. Egyszer csak a távolban a ködben észrevettünk egy kicsi, tökéletesen vulkán alakú hegyet. Aztán ahogy közeledtünk a hegy nem nagyon nőtt meg. Mikor ott álltunk a lábánál láttuk, hogy kb 10 méter magas. Annyira cuki volt és szép, hogy fel kellett másznom rá. A tetején a krátere lyukas volt (kb 2 méter átmérőjű), onnan jöhetett ki valamikor a láva. Igazán helyes kis képződmény volt, én így képzelem el a tökéletes vulkánt, csak valamivel nagyobb méretben. A tetején úgy fújt a szél, hogy leszakította rólam az esőkabátot.

Mentünk tovább és én tök boldog voltam a kis vulkánommal. Aztán láttunk még vagy 15 egyéb vulkánt. Igazán termékeny sziget ez. Ebből kifolyólag rengeteg láva és kő volt, amin nagyon nehéz járni (vulkáni kővel való ismerkedéshez jelentkezni nálam lehet, hoztam párat, mert nem volt elég nehéz a zsákom...)

Ahogy mentünk lejjebb egyre jobb idő lett és a táj is változott, igazi dzsungel lett. Az eső még esett, a dzsungelben a fákon, gyökereken csúszkáltunk lefelé, a ragadós lávakövekbe meg mindig beleakadt a cipő. Ez ment órákig. Borzasztó nehéz volt, talán az egyik legnehezebb nap az túra során. 

Leértünk nagy nehezen a gite-ig, de ott már nem adtuk fel, még 2 óra és lent vagyunk, úgyhogy összeszedtük magunkat, vettünk egy nagy levegőt és elindultunk a túra utolsó szakaszára. Már csak vonszoltuk magunkat, hallottuk az óceán morajlását, láttuk a vanília ültetvényeket, és már-már hallottunk autózúgást is. És egyszer csak ott voltunk a táblánál. Semmi flanc, semmi gratuláció, semmi virágkoszorú, de nekünk így is nagyon megható volt, és nagyon boldogok voltunk, mert mi tudtuk, hogy már megint mit vittünk végbe.

Kimentünk az országúthoz, beültünk Jojo bácsi szendvicsezőjébe és letoltunk egy baguettet meg egy Dodo sört :-)

Végszó

Reunionon sok tekintetben átalakul az ember gondolkozása. Ezekre jöttem rá:

·         a felfelé jobb, mint a lefelé

·         futva sokszor könnyebb, mint gyalogolva

·         a távolság nem kilométer, hanem óra

·         a kikerülendő pocsolyák száma az esős órák számával fordítottan arányos

·         az 1000 méter felfelé egyben nem is olyan sok

·         8-10 óra gyaloglás egy nap tök normális

Összességében sokkal nehezebb volt, mint a Himalája. Ott mondjuk volt hó meg oxigénhiány, ami nehezítette az életünket, de ott konzekvensen emelkedett az út, és jól járható volt. Itt ez az örökös fel-le, és ez a talaj ez nagyon kegyetlen volt. Lehet, hogy ez rövidebb volt, de akkor is mind a ketten úgy gondoljuk, hogy aki ide akar jönni túrázni, az először a Himalájába menjen bemelegíteni. Az Annapurna kör után azt mondtam, hogy oda bármikor visszamennék, itt azt mondtam, hogy nagyon sokat kellene fizetni, amiért még egyszer végig mennék rajta, olyan kemény volt. Persze az idő majd megszépít minden emléket :-)

Szerény számításaink szerint kb 160-180 km-t gyalogoltunk és kb 12-13.000 méter szintemelkedést gyűrtünk le. A GR R2 egy igazi kemény túra, csak haladóknak ajánlom. De azoknak nagyon, mert csodálatos!

A történethez annyi még hozzátartozik, hogy másnap egy napra béreltünk egy autót és visszamentünk a vulkánhoz szép időben, így láttuk napsütésben is, hogy mi mellett mentünk el a szakadó esőben.

Lassan itt a tél, kezdődik a síszezon. A túracipőt lecseréljük sícipőre, és irány a Worldloppet sífutóversenyek sora. Aztán majd tavasszal újra keresünk valami jó kis túrát magunknak, szerencsére bőségesen van miből válogatni :-)

UI: Mire a túra leírása felkerült ide a blogra, már több, mint egy év telt el. Most már teljes szívvel azt tudom mondani, hogy simán visszamennék... :-) Imádtam!