Ramsau Volkslauf

Az évszázad hóesése és a Ramsau Volkslauf

2017. január 14-15.

Újabb verseny, újabb tapasztalat, újabb kétségek, újabb eszmefuttatás…

Csütörtök este érkeztünk Ramsauba, mert szombaton és vasárnap rendezték a 17. Volkslaufot,  ami többféle versenyt foglalt magába. Mi szombaton 30 km skatingre, vasárnap pedig 30 km klasszikus stílusú versenyre neveztünk.

A verseny előtt kb 1.5 héttel elkezdett esni kint a hó, és ezt azóta sem hagyta abba. Az első hóesésnek még örültünk, de ahogy egyre jobban szakadt, úgy kezdtünk izgulni a verseny miatt. Kiderült, nem alaptalanul.

Iszonyú mennyiségű hó esett le, a szél ezerrel hordta a havat, a „Delta” főcímében látható jelenet kutya füle volt a Ramsauban uralkodó állapotokhoz képest. Pénteken átvettük a rajtszámokat, összefutottunk Miki bácsival és a magyar csapattal, és mentünk haza waxolni. A hó meg csak ömlött….

Szombat reggel ébresztő, gyors reggeli, aztán mentünk le a stadionba. Brutál hóesés volt, nem is esés, hanem ömlés. Hatalmas pelyhekben ömlött, és fújt a szél. Hogy ebből mi lesz…? 

Viszonylag nehezen akarózott kimenni a rajt előtt melegíteni, mert abból csak megfagyás lesz, és pár perc alatt teljesen elázunk. A 10 km-t futók 9.30-kor elrajtoltak, mi 10.15-kor következtünk. 

Két körben csinálták meg a 30 km-t, én továbbra is utálok körözni. Ramsau nem könnyű pálya, rajt után pár kilométeren keresztül konzekvensen emelkedik végig pofaszélben. Nehéz így ráhangolódni a versenyre, hogy rögtön steiggel kezdünk. 

Ezt nagyon szeretik a rendezők, az ilyen pályavezetés nagy népszerűségnek örvend a versenyszervezők körében. A versenyzők körében nem tudom, hogy mennyire, de én nagyon utálom. Nekem kell idő ahhoz, hogy bemelegedjek, hogy ráhangolódjak, hogy felébredjek. Ezt hegyen felfelé viszonylag nehéz, mert ott az ember csak túl gyorsan kikészül, elfárad, nem kap levegőt, stb. Én személy szerint az ilyen rajtok után úgy meg tudok rogyni, hogy elég sok időbe telik, amíg összeszedem magam. 

Beálltunk a rajtba, a nyakunk a vállunk közé behúzva, a szemüveg frissen páramentesítve, kissé kedvetlenül vártuk, hogy elengedjenek minket, hogy minél előbb essünk túl rajta. Ilyenkor a versenyszellem valahogy nem tombol bennünk annyira. 

A hó továbbra is ömlött, szakadt. 3 éve alig esett valami kis hó, most az elmúlt 3 év elmaradt havazása egyszerre zúdult a nyakunkba. Nem volt egy felemelő érzés. 

A rajtban találkoztunk még magyarokkal, nagyon megörültem a régi sporttársaimnak, rég láttam őket. Fazék még körbejárt utoljára, megnézett mindenkit, aztán végre eljött az igazság pillanata, és eldördült a startpisztoly. Rajt után 100 méterrel már 184 volt a pulzusom, pedig nem vagyok egy izgulós, max 100-as pulzussal rajtolhattam. Na ezért nem szeretem a hegyre fel kezdéseket. A steig tetejére már elfogyott az összes levegőm, a pulzusom 185 alá nem is nagyon ment, fáradt a karom, és mikor elindulok újra a laposon, sok időbe telik, hogy ebből az állapotból összeszedjem magam. Nem vagyok már serdülőkorú na. Az időjárás sem kedvez különösebben a regenerációmnak. 

A rajt előtt kb 10 perccel még láttam, hogy megy a ratrak a pályán, de mire mi elindultunk ennek már nyoma sem volt. Konkrétan bokáig érő friss hóban mentünk, nagyokat lépve, emelve ki a léc elejét a hóból, hogy ne akadjon bele. Ahol a szél összefújta havat, ott nem csak bokáig ért... Lehajtott fejjel mentem, a frissen páramentesített szemüvegem kb 1 km múlva már olyan párás volt, hogy semmit sem láttam rajta, így feltoltam a fejemre. A hó ömlött bele a szemembe, nem kedvezve a kontaktlencséimnek, verte az arcomat, fájt….

A Rittis előtt hallottam, hogy beszél hozzám valaki, aki mögöttem volt. Megszoktam már, hogy versenyek alatt szoktak hozzám beszélni, de ahogy az a valaki egyre közelebb jött, rájöttem, hogy értem, amit mond. Egy magyar versenyző beszélt hozzám, nem tudom honnan tudta, hogy én is magyar vagyok, mert nem ismertük egymást. Mondta, hogy álljak be valaki mögé, mert most jön a willy rét, ami kifejezetten szeles. 

Igen ezt tudtam, volt már benne párszor részem, de mégis, tök aranyos volt, hogy felhívta rá a figyelmemet.
Én akkor már eléggé meg voltam rogyva, és azon gondolkoztam, hogy mi a francnak neveztem be erre a skating versenyre, vagy miért nem csak 10 km-re most, hogy nincs semmi tétje. A Worldloppet versenyeken mi a hosszú távokat futjuk, de ez nem WL verseny, ide csak nosztalgiából jöttünk ki. 

2014-ben ez volt az a verseny, ami nekem kb 20 év kihagyás után az első sífutóversenyem volt. Akkor 25 km klasszik volt a táv, azt hittem ember nincs a földön, aki ezt képes teljesíteni (pikkelyes léccel). Ehhez képest még ugyanebben az évben (két hónappal később) lefutottam a HalvVasant 45 km, 2015-ben pedig a Vasaloppetet, azaz 90 km-t. 2016-ban Worldloppet Gold Masterek lettünk, 10 hosszú távú WL verseny lefutásával…. Azért hiányzik az a kimaradt 20 év, ezt nagyon érzem.

De ez a statisztika itt most rajtam nem segített. A willy réten olyan szembe szél volt, és olyan mély hó, hogy a laposabb részen is vért izzadtam, a lefeléken konkrétan ezerrel kellett hajtanom magam, hogy ne álljon meg alattam a léc. Így nehéz regenerálódni a rajt utáni megrázkódtatásból, nem is nagyon ment.

A rét végénél visszafordultunk, akkor egy kicsit könnyebb lett, de semmivel sem gyorsabb. Kezdtem rohadtul szomjas lenni. Nem baj, 3 éve volt itató a Rittis alatt, már alig vártam, hogy odaérjünk. Odaértem. Itatás sehol. Viszont volt egy olyan keskeny szűzhavas ösvény, hogy nem tudtam rendesen csúsztatni sem rajta. Ez ment egy darabig, aztán visszakanyarodtunk az útra, ahonnan hamarosan rákanyarodtunk a legnagyobb szívásra ezen a versenyen. 

Utálom ezt az emelkedőt, olyan hosszú és olyan kegyetlen (nekem). Véres verejtékkel végig küzdöttem magam rajta sűrűn emlegetve a szervezők felmenőit, majd visszaértem a fő csapásnyomra, és a legutóbbi versenyből kiindulva azt gondoltam, hogy innen a stadionig már csak lejtő van. Aha, ja persze… Épp, hogy elindultam lefelé, máris jobbra fel egy nem túl hosszú, de elég meredek steig következett. Sűrű anyázások közepette megmásztam ezt is, és akkor végre jött a lejtő. Nem volt benne sok köszönet ömlő hóesésben, szemüveg nélkül száguldani lefelé, és tudtam, hogy valahol a lejtő végén van egy éles, 180 fokos jobb kanyar....

Elsíeltem a stadion mellett, le majdnem a Billáig, aztán ott forduló, és vissza az egész. Innentől végig pofaszél. A stadionba besíeltünk, ez volt az első kör vége és onnan kezdődött elölről a teljes kör. 

Erősen koncentráltam, hogy nem görcsöl-e nagyon a vádlim, vagy hogy nem akar-e kiesni a szememből a kontaktlencse, vagy nem akarok –e valami olyat produkálni, ami miatt most itt gyorsan meg kéne állnom és nem elindulnom a következő körre. Aki ismer, az tudja, hogy nem igazán szoktam ilyeneken gondolkozni, de most nem jött volna rosszul egy olyan indok, amivel fél távnál lelkiismeret furdalás nélkül kiszállhattam volna a verkliből és megvárhattam volna a többieket egy jagertee-t szürcsölgetve.

Sajnos semmi komoly görcs, fájás nem volt, így kénytelen voltam elindulni egy következő körre, pedig egyetlen porcikám sem kívánta. A hó kegyetlenül ömlött, és már bugyiig voltam ázva.Továbbra is azon gondolkoztam közben, hogy ez nem Worldloppet verseny, akkor meg mi a francért nem tudtam a rövidebb távra, a 10 km-re nevezni? Minek nekem 30 km-t futni, amikor nem kell? Miért nem tudok just for fun síelni? 

Ráadásul 3 éve csak klasszikban versenyzem, idén vagyok először annyira „erős”, hogy tudok menni hosszabban skatingben is. De a fokozatosság elve az egy edzéselméleti alapelv, én mégsem tartottam be. A semmiről rögtön egy harmincas sktainggel kezdtem…

Elmentem a willy rétig, ahol iszonyatosan fújt szembe a szél. Ment előttem egy fickó, mentem utána és azon gondolkoztam, ha a fickó egy hurokkal netán előbb fordul, akkor nem fogok rá csúnyán nézni, hanem fordulni fogok utána, sőt mosolyogva bátorítani fogom őt hasonló huncutságok elkövetésére. De nem, a fickó akkurátusan elment a végéig, és csak ott fordult. Erre megharagudtam rá, és megelőztem visszafelé. 

Nem olyan sokkal előttem ment egy nőci, akit már a rajt után kiszúrtam, legyen Brünhilde. Meg akartam előzni, mert nem tetszett a ruhája, túl nagy volt a feneke és mégis előttem ment. Akárhogy is iparkodtam, ő pont ugyanabban az ütemben ment. Egy métert sem közeledtem hozzá, pedig majd meg szakadtam, viszont egy méterrel sem kerültem hátrébb… Ott ment végig előttem, én meg bosszankodtam mögötte, hogy meg akarom előzni. Így ment ez le a stadionig, majd a Billáig, majd visszafelé a célig...

A célban elmagyaráztam a szervezőknek, hogy nagyon nem szerettem mai versenyt, elegem van a hóból, hideg van, átáztam, fázom, kegyetlenül szakad a hó, elfáradtam és nem volt jó a pálya, sem a vonalvezetése….

Megkerestem Atit, akivel egyetértettünk abban, hogy ez ma nagyon gyötrelmes volt. Volt pasta party is a versenyzőknek, ahol Matyival futottunk össze. Ő valami perverz indíttatástól vezérelve állítólag élvezte a versenyt. Nem is értettem hogy lehet ez…

Támadt egy hatalmas ötletem, és el is indultam azonnal, hogy megvalósítsam. Odamentem a szervezőkhöz, és a másnapi 30 km-es klasszikus versenyemet átcsekkoltam 10 km-re. Ettől olyan boldog voltam, hogy már majdnem el is felejtettem a kínjaimat. 

Visszamentünk a szállásra, beájultunk, utána a sebeinket nyalogattuk. Krém, SMR henger, hideg-meleg váltott zuhany a vádlira, mert az annyira be volt görcsölve, hogy alig bírtam hozzáérni. Meg izomláz volt a csuklyás izmomban is, a nyakbehúzós technikától.

Este nekikezdtünk waxolni a másnapi klasszik versenyre. Felhívtam Mikibácsit, hogy ő milyen tapadówaxot tenne fel (mégiscsak ő a tapasztalt öreg róka), aztán nekikezdtünk a procedúrának. 

Kimentem a kocsiba a lécekért, és láttam, hogy egy léc mínuszban vagyunk. Simán ott hagytam a lécemet a verseny után a stadionnál. Ati mondta, hogy lemegy érte, hátha nem vitték még el, én viszonylag nyugodt voltam, mert Ausztriában vagyunk, nem otthon. Addig waxoltam. Ati kb fél óra múlva visszajött, kezében a léceimmel és a botommal. Hát igen. Bár egy sífutóléccel otthon sem tudom, hogy mihez kezdtek volna az emberek….

Másnap „újult erővel” álltunk rajthoz. Én továbbra is boldog voltam, hogy csak 10 km-t kell mennem, érezve még a tegnapi törődést, és tudva azt is, hogy 6 nap múlva megint kell egy versenyt futnom, ami ráadásul nem is volt betervezve. Ennek tudatában úgy gondoltam bőven elég nekem az a tízes. 

A pálya ugyan az volt, mint a tegnapi, a kis jobbra fel kiborító hurkot kihagyva. Érdekes módon sokkal jobban bírtam klasszikban a törődést, annak ellenére, hogy a pulzusom egy kicsivel még magasabb is volt, mint tegnap. Valahogy más érzetek párosultak ahhoz a magas pulzushoz, mint tegnap. Persze azért ez sem volt olyan kellemes. 

Viszont gyönyörű időnk volt. Nem volt sem hószakadás, sem szél, hanem már majdnem sütött a nap, és egy élmény volt síelni. Máris más feeling ez így. Láttam Mikibácsit, ahogy lefordul a 30 km-re, én meg boldogan fordultam vissza, a tízes körön. 

És akkor megláttam őt! Brünhilde ott volt előttem, ugyanabban a csúnya fekete ruhában és ő is 10 km-t futott. Na nekem sem kellett több, vérszemet kaptam és elindultam a nyomában. Hamarosan utolértem és el is mentem mellette, majd jött egy emelkedő, amit magam is meglepődtem, hogy milyen vehemenciával futottam meg, nehogy visszaelőzzön. 

Onnan már nem volt sok hátra, lecsúsztam a Billáig, és vissza a stadionba. Ott várt a cél. Nagyon elégedett voltam ezzel a 10 km-rel, igazi örömsíelés volt. Nem is értettem, hogy máskor miért nem megyek csak ennyit. 

Bementem az épületbe, átöltöztem, vettem egy Radlert, egy szuszra megittam, és mentem szurkolni a fiúknak, nevezetesen, Atinak, Pistának, Matyinak, és elvileg Mikibácsinak, csak vele nem találkoztam.

Vártam őket, aztán jöttek szépen sorban. Atinak kiabáltam is, hogy siessen, mert kezdek fázni. Még le kellett mennie a Billához és vissza. Addig Pistával örömködtünk egymásnak a célban, majd jött végre Ati is, mehettünk a pasta partyra kajálni. Megint összefutottunk Matyival, aztán csatlakozott Pista is. 

Miközben ott beszélgetünk, elkezdődött az eredményhirdetés, és egyszer csak meghallottam a nevemet. Ez elég vicces volt, de én nyertem a korcsoportomat. Hát igen, helyezkedni tudni kell. Mondtam a srácoknak, hogy már a koromat díjazzák, nem a teljesítményemet :-)

Befutottak Mikibácsiék is, meg Zoli, Fazék és az ifjúság. Jót beszélgettünk, aztán ment mindenki pihenni. 

Ezután az időbeosztásunk szerint volt még 3 napunk a hazatérésre, amit Bad Mitterndorfban töltöttünk el, csodálatos szép időben, hatalmas, hosszú és pulzuskontrollált edzésekkel töltve.

Aztán sikerült otthon eltöltenem egy egész napot, majd visszajöttem Ramsauba pénteken, hogy a szombati visszaindulás előtt lefussak egy FIS versenyt, ami szintén 10 km volt, szintén klasszik, de az már egy másik dimenzió, egy másik történet, amit biztosan nem fogok kifejteni…. :-)