Sapporo Marathon

A tanulópénzt japán yen-ben fizettem....
avagy Sapporo Marathon 50 km

2017. február 5.

 

A volkslauf és a rákövetkező FIS verseny után volt egy brutálisan kemény 4 napom, amikor is alig aludtam valamit, állandóan éjfélig, egyig dolgoztam, reggel korán keltem, intézkedtem, és pénteken is sikerült 4 óra alvással elindulnunk egy igen hosszú repülő útra Sapporoba. 

A repülőn általában szokott sikerülni néhány órát aludni, de ez most nem jött össze. Leszálltunk Tokióban, ahol a reptéren nem nagyon volt mit enni. A transzfer néhány óra volt, majd onnan átmentünk Sapporoba, de ott a gépen már semmit sem kaptunk enni. 

Elmentünk a szállásra, ahol iszonyat hideg volt, és kb 28 óra ébrenlét után lefeküdtünk aludni. Az éjszaka közepén ébredtünk fel, lévén 8 óra az időeltolódás, de akkor meg nem voltak nyitva a boltok, így nem tudtunk semmit sem kajálni, meg kellett várni a reggelt. Így sikerült egy napig nem is enni. 

Elég ramaty állapotban voltam, eleve totál ki voltam már zsigerelve, nem alvás, nem evés, így a 2. napra belázasodtam, és borzasztó szarul lettem. Semmit nem tudtam csak feküdni és nagyon nyomorultul éreztem magam. Fáj az egész hátam a láztól, leszakadt a derekam, majd kiszakadt a tüdőm, úgy köhögtem. Enni nem ettem semmit, mert nem kívántam a kaját, és egyébként is a japán gasztronómia nem az én világom, így itt egészségesen is éhen haltam volna. 

Így telt el 2.5 nap, mikor is (szerdán), Ati mondta, hogy jó lenne, ha beállnék a zuhany alá és folyatnám a mellkasomra a meleg vizet, hogy a belélegzett pára talán segít felszakítani a lerakódást, és akkor könnyebb lenne köhögni.
Feltápászkodtam, beálltam a zuhany alá, de annyi erőm nem volt, hogy álljak, így inkább leültem. Folyattam a vizet magamra kb ¼ órát, aztán meguntam. Felálltam, hogy kijövök, de éreztem, hogy baj van. Annyira le voltam gyengülve, hogy amikor felálltam leesett a vérnyomásom. 

Annyi erőm volt még, hogy leültem a kád szélére, de már nem tudtam szólni Atinak. Arra ébredtem, hogy Ati kiabál, hogy lélegezzek, és folyatja rám a jéghideg vizet, ami nem esett valami jól. Azt mondta még pont időben elkapott, de minden csak viszonyítás kérdése, mert a fejemet valóban nem vágtam be, de a fenekemen lett egy féltenyérnyi fekete folt. Mindegy, azért hősiesen megmentett. 

Visszafeküdtem, és ott agonizáltam tovább, bár a lázam végérvényesen lement. Ati közben kijárt már síelni, de nem a versenypályára, mert azt csak pénteken lehetett megnézni. Nem tudtam, hogy mi lesz velem, lesz-e nekem így verseny, egyelőre elég elképzelhetetlennek tűnt. 

Csütörtökön délben, amíg Ati síelt, én elmerészkedtem a boltba. Kb 10 perc séta. A bolt egy élmény, amit ott kapni lehet, az nagyon érdekes. Szeretek más országokban szétnézni az élelmiszer boltokban, mert annyi érdekes dolog van, de egy ennyire más kultúrában még extrán vannak izgalmas és bizarr dolgok. 

Először is, Japánban minden beszél, csicsereg hozzád. Olyan, mint egy műanyag erdő, ahol állandóan csicseregnek a madarak, és minden Alvin és a mókusok hangon szól hozzád. Beszél a metró lejárat, beszél a mozgólépcső, az aluljáróban a hangosbeszélő, a metrószerelvény, a benzinkút, az autómosó (érdekes volt, folyamatosan szakadt a hó, de mégis mindenki állandóan autót mosatott). Az élelmiszerboltban folyamatosan nyomják a szöveget a hangszóróból, kicsit idegesítő. 

A boltban voltak elképesztően furcsa dolgok. Barna, sűrű massza zacskóba csomagolva, áttetsző, fekete pöttyös zselédarab, szárított nagytermetű kutyakaka formájú izé, végtelen mennyiségű előre csomagolt félkész/kész/szárított/porított kaja. Gyönyörű és guszta zöldség, gyümölcs kínálat, halak, komplett, frissen lesütött ebédek, műanyag, ehetetlen, egészségtelen vackok. 

A kedvencem a csomagolás. Aki csomagolás technikus végzettséggel bír, az Japánban nagy karriert futhat be. Volt olyan chips, aminek a tetejére folyattak egy kis sajtot és arra tettek egy szem mandulát. A nagy zacskón belül kis zacskó és azon belül egyesével voltak becsomagolva a kis chipsek. Volt olyan ropi, ami csokiba volt mártva. Papírdobozban két műanyag zacskó, a zacskóban 5-5 szál ropi. Kekszek nagy zacskóban műanyag tálca, műanyag tálcán egyesével csomagolt keksz kb 8 db. Félelmetes….

Kenyerük nincs, csak olyan édes kalácsféle. Az ételek  ízvilága nekem nem jön be. Van egy levesük miso soup (olyan híres lehet, mint nálunk a gulyásleves), abból van több fajta. Egy volt egész ehető, a többi felejthető. Én itt tuti elsorvadnék itt.

A bolt után gondoltam egy picit még tovább sétálok a bevásárló központig, hátha kapok valami rendes kenyeret. Találtam is, egy pékséget, ahol volt rendes kenyérnek tűnő dolog, és szerettem volna megvenni. Mivel az összes yen Atinál volt, így gondoltam fizetek kártyával. Mondta a kiscsaj, hogy lehet persze, és elővett egy csekkfüzetet, lehúzta a dombornyomott kártyámat, és elkezdte kitölteni az adatokat, de nem tudta hogyan kell. 

Erre felém tolta, odaadta a tollat, hogy töltsem ki én. Nagyon megható volt, hogy kinézte belőlem, hogy ki tudom tölteni, de kizárólag japánul volt ráírva bármi is, így széles mosollyal visszaadtam neki, ő meg közölte, hogy akkor nem lehet kártyával fizetni, így a kenyér maradt. Basszus, pedig olyan közel voltam már hozzá. Kerestem egy bank automatát, de az is csak japánul volt, így hazamentem, mert különben is már nagyon elfáradtam.

Pénteken lehetett megnézni a pályát. Egy kicsit már jobban voltam, de még nagyon gyenge, és a kajálásommal (ha azt annak lehet nevezni) nem segítettem a felerősödésemet. De gondoltam kimegyek én is, megnézem a pálya első 4 km-ét, mert az végig egy hegy, és részemről be is fejeztem az edzést. 

Elindultunk ki metróval és én nem a mozgólépcsőn mentem fel a metróból, hanem a sima lépcsőn. Ettől teljesen elfáradtam, leizzadtam, mire odaértünk a pályához, addigra már nem bántam volna, ha vittem volna magammal plusz egy száraz sícuccot.

A csomagunkat lepakoltuk az épületben, és kimentünk. Hát nem hasítottam. A 4 km-t minimum 1 óra alatt tettem meg, 50x megállva, leizzadva, szétfagyva. Nem voltam jól, elképesztően fáztam, mondjuk hideg is volt. A hegy tetején, pont 4 km-nél, megfordultam, onnan vissza kellett csúszni. A versenypálya első 4 km-re egyben az utolsó 4 km is, plusz néhány hurokkal megfűszerezve tulajdonképpen az utolsó 7 km. 

Csúsztunk vissza, de Ati mindig előre ment és láttam, hogy elkanyarodik az extra hurkok felé. Pont ott, ahol ha egyenesen csúszom tovább, akkor 2 km a cél, ha a hurkokat is megnézem, akkor meg még 5 km. Én nem voltam abban az állapotban, hogy kiránduljak, fáztam is, gondoltam rá fog jönni, hogy nem mentem utána, hanem visszacsúsztam a cuccainkhoz. 

Egyszer megálltam, láttam őt, kiabáltam is neki, de azt nem láttam, hogy felém áll, vagy nekem háttal. Nem tudtam, hogy lát-e, de én olyan szinten fáztam, hogy visszamentem. Akkor jött viszont a gebasz, mert az az ajtó, ahol mi kijöttünk és ami mögött a cuccaink voltak zárva volt, ember meg sehol. Na fasza mit csináljak, akkor már sírni tudtam volna annyira szét volt fagyva a kezem. 

Tovább mentem kb 20 métert és ott, ahol először kikukucskáltunk az épületből, oda bementem, az ajtóba letettem a sílécemet, hogy ha majd jön Ati,és természetesen neki is zárva lesz az ajtó, akkor majd logikusan ő is tovább jön és az ajtóban meglátja a léceimet, miközben én a klotyóban a meleg víz alatt próbálok életet lehelni a kezeimbe. De nem jött. Vártam rá, kimentem megnéztem megint a másik ajtót, zárva volt, Atit meg nem láttam sehol. Az egyetlen logikus dolog továbbra is az volt, hogy továbbjön 20 métert és ott várom. 

De már vártam vagy 20 perce, mikor eszembe jutott, hogy a lenémított telefonom ott van a zsebemben. Elővettem, láttam már, hogy hívott. Visszahívtam. Hol a francban vagy? Itt 20 méterrel arrébb. Akkor jött egy japán srác, hogy én vagyok-e, akit az Ati keres, mondtam, hogy én, és akkor menjek vele, odakísér. Látta rajtam, hogy nem vagyok valami jó bőrben, így levette a kabátját és felajánlotta, hogy vegyem fel. Vannak még lovagok, csak sokat kell utazni odáig :-) 

Akkor jött Ati velem szembe. Hol voltam? Mondom, hogy hol. De miért ott? Miért nem a cuccainknál? Mert ott zárva volt az ajtó. De nem is volt zárva, mert őt vki beengedte, és amikor látta, hogy sem a pályán nem vagyok, sem a cuccainknál, akkor megijedt, hogy valamelyik bokor alján vagyok elájulva megint, emiatt már majdnem a ratrakon ült és kerestetett a szervezőkkel…. 

Visszamentünk a szállásra, én abszolút alkalmatlannak nyilvánítottam magam a versenyre. Mondtam, ha 4 km ennyire megviselt, akkor hogy akarok 50 km-t lefutni? Sehogy. Bár kicsit hülyén kezdtem érezni magam, hogy itt vagyok és nem fogom lefutni a versenyt. De volt még egy napon addig.

Szombaton waxoltunk, szerencsére ez skating verseny, így viszonylag „hamar” megvoltunk a waxolással. Délután elmetróztunk a rajtszámunkat felvenni. Sokkal jobban éreztem magam, a metróból megint a lépcsőkön jöttem fel, tesztelve az állapotomat. 

Azért este átnéztem a pályarajzot, hogy mi van, ha gáz van, hol lehet kiszállni, stb. Mivel az ott tartózkodásunk teljes ideje alatt csak a verseny napjára mondtak szép időt, így gondoltam rajthoz állok, sütni fog a nap, majd kirándulok egyet. Ha nem megy kiszállok, amúgy mag adtam magamnak 6 órát, hogy becsoszogjak a célba. Így indultam neki.

Vasárnap kelni kellett időben, mentünk ki a versenyre metróval. Tök vicces volt, a metró tele volt versenyzőkkel, akik vitték ki az előző versenyek rajtszámaiból varrt sízsákjukat. Budapesten még sosem találkoztam a metrón sízsákos emberrel. 

Amúgy furik a japánok. Azt hinnénk róluk, hogy ott aztán minden hi-tech, de nem, vagy már simán utolértük őket. Semmi szembetűnő, kiemelkedő technológiai csodával nem találkoztunk, pedig Japán aztán nagyhatalom. Talán egyet kivéve. A japán wc-k. Imádtam a japán wc-ket. Az első találkozás meglepő volt, és több kérdést is felvetett bennem, mondjuk a legtöbb kérdést bátor és kísérletező természetem hamarosan meg is válaszolta. A mi wc deszkánknak volt karfája, ami tele volt gombokkal. Először is fűtött volt, így nálam szerelem volt első… mire is? 

Volt rajta popsimosó gomb, és egy hogy is mondjam női alvázmosó gomb. Lehetett állítani az öblítés erősségét, és mennyiségét is. A hőmérséklete mind a víznek, mind a deszkának állítható volt. Szárítógomb is volt állítólag, de mivel minden gomb kizárólag japán felirattal rendelkezett, azért nem mertem csak úgy felelőtlenül össze-vissza nyomkodni, mert ha elállítom a fűtést, és reggel hideg deszkára ébredek, akkor tuti egy világ omlott volna össze bennem. 

A legjobb a flush sound gomb volt, ami sztem két célt szolgált. Egyik, hogy ha valaki netán prosztata bántalmakkal küzdene, és nem tud csobogó inger nélkül pisilni, akkor ez a gomb pont csobogós effektet játszott. A másik haszna az, hogy az ember a saját maga által keltett kínos hangokat tudja elnyomni vele, így már a kényelmünket tényleg semmi ne zavarja. És nem csak a mi kis szerényke szállásunkon volt ilyen, hanem a reptéren, a sportcsarnokban, és sok közterületen is. Azóta ezt vadászom a neten, mert nekem kell ilyen itthon.

Másik számomra érdekes dolog volt megtapasztalni a japánok munkához való hozzáállását. A japánok hivatástudata rendkívül erős, legyen az bármilyen munka, azt teljes szívvel, odaadással, figyelemmel és hihetetlen nagy alázattal végzik. A bolti eladótól a taxisig, a buszsofőrtől az étteremben kiszolgálóig, a biztonsági őrtől az asszisztens kislányig mindenki. 

Elképesztő tisztelettel és alázattal állnak munkához, és ezáltal hozzánk is. Az alap, hogy nagyon segítőkészek, kedvesek, a pénzt két kézzel adják vissza és minimum derékszögig hajolnak hozzá. A japánok folyamatosan, mindenhol és mindenkinek hajlongnak. Bárhol, ha elengednek, átengednek, kiengednek, beengednek, vagy ha valamit átadnak, elvesznek, megkapnak, visszaadnak és hasonlók, megy a hajlongás.

Senki sem beszél angolul, de ha ennek ellenére sikerült megértenünk egymást, akkor roppant boldogok voltak, hogy segíthettek. Mindenki rendkívül udvarias, senki nem tolakszik, nem lökdösődik. A metrónál beálltak mögénk, nehogy előttünk szálljanak be és azt mi oldalról esetleg tolakodásnak véljük. A mozgólépcsőhöz sorban állnak, senki sem megy oldalról. Ha bármit szeretünk volna lefényképezni az utcán természetes, hogy megállnak és megvárják, hogy végezzünk vele. 

Az öltözködésük viszont katasztrófa. Mintha mindenki a Háda second hand nagykerből öltözködne. Nálunk kb a ’80-as évek végén volt divat a felhajtott szárú farmer fehér zoknival és holdjáró cipővel….

Volt még néhány furcsa dolog, pl Japánban létezik fültisztító szolgáltatás, ahol egy nő ölébe lefeküdve kitisztítják az ember fülét. Ezt konkrétan láttam egy „kozmetika” ablakán benézve.

Az éttermek a kínálatukat, nem csak fotókkal ellátott étlapon, hanem a kirakatban többé-kevésbé élethű, műanyagból és szilikonból kiöntött étel-makettekkel is illusztrálják. Ez elég vicces látvány. 

Na de térjünk vissza a versenyre, bár ezek után az már kit érdekel…. :-)

Odaértünk a Dome-hoz, ami egy hatalmas fedett csarnok (van benne egy focipálya, két kosárpálya, meg még ki tudja mi), ott volt az öltözés, ott hagytuk el a cuccainkat a verseny idejére, ott volt a rajtszám átvétel, aki az utolsó pillanatra hagyta, meg ilyenek. Gyönyörű volt, hatalmas és ragyogott a tisztaságtól. A wc-ben a padlóról enni lehetett volna. 

Levetkőztünk, kicsit gimnasztikáztunk, leadtuk a csomagjainkat, felvettük a rajtszámot, és elindultunk ki a rajthoz, ami onnan kb egy kilométerre volt. Nem voltunk sokan, legalábbis az európai nagy versenyekhez képest. Beálltunk a rajtba, és hamarosan el is indítottak minket. 

Tényleg szép idő volt, tökéletes síelgetéshez, meg túrázáshoz, legalábbis én így álltam hozzá. Jött az első 4 km-es emelkedő, ezt túl kellett valahogy élni. 

Mivel én aznap csak turista voltam, így a rajtban a legutolsó sorba álltam. Az emelkedőn viszont mentem el emberek mellett, ami öröm volt számomra, mert gondoltam, ha elveszek az erdőben lesznek még mögöttem is emberek. A 4 km után jött egy jó kis lefelé, azokat én szeretem, aztán meg kellemesen hullámzott a pálya egész sokáig. Elég szűk pálya volt, kb 1.5 ember fért el egymás mellett, úgyhogy nehéz volt előzni, de egészen jól ment, így előzgettem is. Magam is meglepődtem. 

Jött az első itató, ahol hajlongó japán önkéntesektől megkaptuk az innivalókat. Enni nem kértem, ezért annyira még nem voltam jól, hogy egyek is… Mentünk tovább. Volt két erősebb és fájdalmasabb steig, ami nem volt hosszú, de utálatosan meredek. Aztán jött a 20 km, ahol a szintrajzból tudtam, hogy lesz egy hosszú steig, utána viszont jön egy jó kis lefelé. A steig jött is, nem is esett annyira jól, de a lefelét hiába vártam, csak nem akart jönni. 

Elképesztően összpontosítottam és próbáltam felidézni az emlékeim között a szintrajzot, de továbbra is az rémlett, hogy itt bizony kellene egy lejtőnek lennie. Nem volt, viszont a többi versenyző meg ott volt ahol én, tehát nem tévedtem el. Ezek szerint a japán rajzoló megsajnált minket, amikor a felfelét rajzolta, és merő jóindulatból rajzolt utána egy lefelét is. Sajnos ez csak a papíron létezett. 

Na mindegy mentünk tovább, és már lassan a fél távnál tartottunk. Onnan már nincs sok hátra. Tudtam, hogy 42 km-nél kezdődik egy kb 20%-os emelkedő, ami a 43. kilométerig el is tart, tehát azt egyszerűen túl kell élni. A 43 után meg jön egy nagyon hosszú lefelé, utána pici emelkedő, lapos és már csak be kell futni a célba. Így amikor a kilométereket számolgattam, csak a 42-ig számoltam mindig. Fél távtól 42-ig már nem volt sok hátra, utána mivel a hegyet nem lehetett megúszni, onnan meg már könnyű, így a pálya hátralévő 8 km-re mintha nem is létezett volna. 

Elértünk a 30 km-ig, ahol belecsatlakoztunk az olimpiai és fis pályába, és itt volt a lőtér is. Itt volt egy újabb frissítő pont, ahol is egy lelkes önkéntes beletolt egy darab banánt a számba. Megpróbáltam összerágni és lenyelni, de ez nekem akkor is nehezen megy, amikor alapból minden ok, de így, hogy a verseny előtt egy hétig alig ettem valamit, ez a banán nagyon nem kellett volna. Vissza is jött, tudta, hogy semmi keresnivalója odabent, úgyhogy kevésbé háborgó gyomorral mehettem is tovább. 

30 kilinél volt egy hegy, amit nem szerettem annyira. A körülöttem lévő embereket már ismertem, mindenkinek 1000 éves, csiricsáré futóruhája volt. Olyan, mint amiben még anno mi versenyeztünk Galyán. Együtt mentünk páran, több fiú meg én. Akkor döbbentem rá, hogy hol vannak a nők? Lehet, ők csak a 25 km-re neveztek? Mennyivel több eszük van… 

Na mindegy, hullámzott a pálya, mentünk szépen, és elérkeztünk a 42 km-ig. Háááát, alig tudtam rá felnézni, de őszintén nem is akartam. Tudtam, hogy ezt valahogy abszolválni kell, és akkor már tényleg nincs sok hátra. Elindultunk felfelé, de meglepően sok ember lett hirtelen előttünk a hegyen. Mókás volt, mert mentek kb 10-20 métert és megálltak oldalt a pályán pihenni. Mivel nagyon meredek volt, így nem tudtak csak úgy megállni, ezért kifordultak oldalt és úgy pihentek. Aztán mentek megint egy kicsit, és újabb pihenés. Én elindultam felfelé, szépen lassan, de folyamatosan és elkezdtem utolérni és megelőzni őket. A végére az lett, hogy én mentem elől, és a többiek meg mind beálltak mögém és úgy mentünk, hogy én vezettem a sort. 

A teteje valóban baromi meredek volt, de mikor eljött akkor láttuk, hogy a túloldal is hasonló, csak az meg lejtő. Eljött az én időm, lehetett lefelé repeszteni. Utána meg már nem volt sok, picike emelkedő, lapos és már ott is volt előttem a célegyenes. Szuper érzés volt beérni, és megállni. A tervezett 6 óra helyett végül 4.30 körül mentem az 50 km-t, amiben azért csak sikerült 1100 méter szintemelkedést megmászatni velünk a szervezőknek. 

Bementem a Dome-ba, láttam a sízsákunkat, lepakoltam mellé és kerestem Atit, de nem volt ott. Elkértem a cuccaimat, elindultam öltözni Ati akkor jött velem szembe. Azt mondja: Hát te mit keresel itt? :-)

 
Átöltöztem, kaptunk egy miso levest, ami egészen jól sikerült nekik, aztán összepakoltunk és elindultunk haza pihenni. Másnap még volt egy napunk, mert kedd hajnalban indult a gépünk, így kimentünk a városba sétálni egyet, ahol épp aznap kezdődött a hóshow, de ez a tavaly Kínában látott hóshow-hoz képest sehol sem volt.

Jó kis tanulópénz volt nekem ez az út. Végül ugyan egész jól jöttem ki belőle, de azért itthon le kellett vonnom a megfelelő következtetéseket. Megtettem, viszont a februárom katasztrófa, így majd csak márciustól fogok (talán, remélhetőleg, biztosan, tuti, lehet...) picit lazább életvitelt folytatni.... :-)

Többi képet itt lehet megnézni.