Tartu Ski Marathon
2017. február 26.
A VB-ről átutaztam Tartuba, ahol
Ati már várt. Ő két nap alatt felautózott ide, és csütörtökön összeszedett a
reptéren. Tartuban, pontosabban Ötepaa-ban rendezték meg a soron következő
Worldloppet versenyt, ami nekünk immáron a 15. volt.
Tavaly hóhiány miatt törölték ezt
a versenyt és idén is nagyon sokáig kérdéses volt, hogy mi lesz vele. Miután a
Sí Szöv megvette a jegyemet Tartuba és közölték velem, hogy a jegy nem
módosítható, így nagyon drukkoltam, hogy nehogy idén is töröljék a versenyt,
mert akkor elég kacifántos lesz hazajutnom onnan. Végül hosszas agonizálás után
meghozták a döntést, megtartják a versenyt, de módosított pályán, több hullámos
rajtokkal.
Mit jelentett ez? A tradicionális
Tartu Marathon 63 km, ami Ötepaatól - Elváig megy. Ezen a pályán semmi hó sem
volt, így Ötepaa Tehvandiban csináltak egy 6 km-es kört műhóból és azon
rendezték meg a rövidített, 34 km-es versenyt. Legyünk őszinték nem bántam egy
pillanatig sem, hogy nem kell lefutnom a 63 kilit. A versenyre így is közel
4000-en neveztek, de ennyi embert nem lehet arra a körre egyszerre ráengedi.
Így a verseny két napon keresztül zajlott, napi 3 indítással, egyszerre 600 fős
csoportokban. A vasárnap reggeli első rajt a FIS versenyzőknek és a 2015-ös
Tartu versenyen befutó első 1000 versenyzőknek volt, mi a második körbe kértük
magunkat, így pénteken még síre tudtunk állni, szombat pihi és vasárnap
verseny.
Pénteken kimentünk megnézni a
pályát, hát elég furcsa állagú hó volt rajta, de ennek ellenére nem tűnt
nehéznek. Az első 4 km-ben egy emelkedő volt csak, a maradék 2 km-ben volt
kettő húzósabb, de nem annyira hosszú. Meg amikor ez ember részt vesz egy olyan
kaliberű versenyen, mint ami a VB is volt, végig küzdi magát egy brutálisan
kemény pályán, utána kicsit átértékeli, hogy mi a nehéz és mi nem. Ezt a pályát
a VB után nem ítéltem nehéznek.
Mentünk egy kört, de amikor az
emelkedőhöz értem, éreztem, hogy a pulzusom elindul eszeveszett módon felfelé,
187-188-189-190. Na jó, állj! Ezek szerint én még fáradt vagyok. Persze mitől
is lennék pihent? Szerdán még versenyeztem, nem laposon, csütörtökön hajnalban
keltem és mentem ki a reptérre, mert viszonylag korán indult a gép. Aztán ha
fáradt az ember, akkor meg nem alszik valami jól éjszaka, úgyhogy nem mondom,
hogy péntekre haj de kipihentem magam. A 190-es pulzusnál mondtam Atinak, hogy
akkor nekem elég is volt ennyi edzés. Mentem egy teljes kört, meg levezetésnek
egy 4 km-t a lapos részen, aztán részemről be volt fejezve. Pihennem kell!
Szombaton elmentünk felvenni a
rajtszámot. Az Észt Nemzeti Múzeumban volt a race office, ami egy
fantasztikusan modern épület. A kiállítás ingyenes volt, egy részét meg is
néztük. Az expo területén volt egy waxos, ő adta a hivatalos wax ajánlást.
Beszéltünk vele, hogy ők mit teszteltek, de nem győzött meg minket. Már csak
azért sem, mert a szombati időjárás teljesen más, mint amit vasárnapra mondtak,
így a szombaton tesztelt wax, nem lesz jó vasárnap.
Kint hatalmas pelyhekben ömlött a
hó, és vasárnapra, egész napra szintén havazást mondtak. Erre ő klister alapot
mondott, rá még egy réteg klistert, bevasalni mindkettőt, és a tetejét borítsuk
be rúddal. Hiába magyaráztam neki, hogy esik a hó kint, nem lesz jó a klister,
össze fogja szedni az összes havat, de ő teljes vállszélességgel kiállt a mondandója
mellett, mert ők ezt ma letesztelték.
Nagyon rossz érzés kerített
hatalmába minket, mert Izlandon ugyanez volt (egyszer megírom már ezt a
beszámolót is). Klister alapra feltettük a rudat, és éjszaka elkezdett ömleni a
hó, a versenyen meg konkrétan hóvihar volt. Az összes havat, ami a nyomban
volt, a klister összeszedte, és úgy mentünk, mintha olyan vastag talpú,
holdjáró cipő lenne a lábunkon, ugyanis a sí talpára kb 3-4 cm vastag hó volt
folyamatosan rátapadva. Így az nem is sífutó, hanem sítúrázó verseny volt, mert
egy épkézláb csúsztatása nem volt senkinek.
Mivel a helyzet itt kísértetiesen
hasonlított az izlandi szituhoz, a hó meg csak ömlött, így nem gondoltuk, hogy
jó ötlet lenne klistert feltenni, ha csak nem akarunk saját magunkkal vicceskedni.
Felülbíráltuk a hivatalos ajánlást, és csak rudat tettünk fel, alapozót szépen
bevasaltam, és az első réteg swix violet rudat is bevasaltam, majd piramisszerűen
feltettem még 5 réteget, hosszú verseny lesz, meg agresszív a hó…
De nem hagyott nyugodni a faszi
klisteres ajánlása, annyira biztos volt a dolgában, hogy csak beültette a
fejembe az egeret vagy mit. Fogtam a régi Peltonen lécemet, és nem voltam rest
feltettem rá a hivatalos ajánlást. Baromi kíváncsi voltam, hogy milyen lesz.
Másnap kimentünk a versenyre,
ahol az elite csoport már nyomta a köröket. A időjárás elég érdekes volt. Nem
volt kifejezetten hideg -2 körül lehetett, a verseny végére 0+1 körülre
melegedhetett fel. Esett a hó, de nem nagy pelyhekben, hanem az a bőr alá is
beférkőző, apró szemű sűrű hóesés volt. És fújt a szél, na ettől viszont baromi
hideg volt. A tegnapi hatalmas hóesés nem tudom, hogy elért-e ide is, mert mi
innen kb fél óra autóútra laktunk. A friss hó a pálya szélén ott volt, amit a
klister gyönyörűen össze tudott volna szedni, így roppant büszkén önmagunkra
elmentünk melegíteni.
A pálya többi részét nem láttuk,
mert folyt rajta a verseny, de gondoltuk, olyan, mint itt a rajtnál. Mivel hó
nem volt csak azon a 6 km-es pályán, így bemelegíteni is csak a rajtban, illetve
onnan kicsúszva a legszélső nyomon tudtunk egy kicsit, ahol a versenyzők nem
mentek. Melegítettünk, én kipróbáltam a Peltonent a klisterrel, de nem győzött
meg. Szedett össze havat, bár közel sem úgy és annyit, mint Izlandon, de
kirúgott. Átvettem a másik lécet, az nem tűnt rossznak, de akkor még nem
tudtam, amit nemsokára megtapasztaltam…
Betettük a síket a rajtba és Ati
visszavitte a másik síket a kocsiba. Volt még tíz percünk, amikor is kiderült,
hogy a ruhás zsákot a rajttól a lehető legmesszebb lévő pontra kell elvinni és
ott kell leadni. Na ez tök jó, akkor futás. Rohanás fel a lépcsőn, el a kajás
sátor előtt, el az öltöző sátor előtt, és hátul túl az Óperencián, ott volt egy
sportpálya, oda kellett beadni a zsákot. Rohanás vissza, be a rajtba, megkeresni
a síket a bent álló több száz ember között, mikor is, valaki elkapta kezem
hátulról és elkezdett visszafelé rángatni.
Nézek rá, hogy mi baja van, mert
kb 3 perc múlva rajt, és tökre szeretnék beállni a nyomba. Erre mondja nagy
hűhóval, hogy ez nem az én start csoportom, egyel hátrébb kell mennem. Mondtam,
hogy oké, de a sím itt van letéve. Erre ő tovább rángat visszafelé, én meg egyre
messzebb kerültem a símtől. Kirántottam a karom a kezéből, és egy picit
emeltebb hangon, üvöltve elmagyaráztam neki, hogy a sím ott van elől letéve,
ebben a csoportban, és ha elengedne már végre, akkor esetleg sível együtt
hajlandó vagyok hátra fáradni. Nem tudom értette-e amit üvöltve szépen
elsuttogtam neki, de a határozott fellépés mindig célt ér.
Felkaptam a símet, hátra rohantam
vele, átbújtam a szalag alatt, amit a fickó tartott, és ott rögtön a nyomok
mellett, a pálya szélén felcsatoltam. Ekkor volt még kb fél perc a rajtig, és a
fickó leengedte a szalagot és kiment a rajtzónából. Erre én, mivel nem a
nyomban álltam, és nem volt előttem senki az első csoport elejéhez
visszacsúsztam, csak, hogy revansot vegyek a hülye, erőszakos fickón. Mire
odaértem, már el is lőtték a rajtot.
Elindultunk, végre talán az első
verseny, ahol nem hegyre felfelé indítanak minket. Szerettem, írni is fogok a
nem tudom kinek, és indítványozni fogom, hogy ezentúl tiltsák be a steigre fel indulást, és különben is 5 km-ként szeretnék
ezentúl itatókat. Elég hamar kiderült, hogy milyen a pálya. Elment előttünk
egyszer már 1000 ember, de nem egyszer, hanem lévén körözünk (utálok körözni)
egészen pontosan 5.5 x, és most elindultunk mi is 600-an, ugyanazon a szétsíelt
pályán megyünk 5.5 kört.
Mivel nem volt hideg, a nyom eleve puha volt,
tehát nem volt nagy erőfeszítés totálisan szétcseszni a pályát. Konkrétan nem
volt nyom, csak valami viszonylag egyes, széles vájat, aminek már nem volt
semmi tartása. Ebben próbáltunk előre jutni. A friss hó, ami esett, az
totálisan bele volt már síelve a régi műhóba. Nem volt vizes, inkább nagy
granulátumos, a lefelékben jeges, az emelkedőkön felkapált. Totál mix hó volt,
erre elég nehéz megtalálni a megfelelő waxot.
A bemelegítésnél a pálya széle
nem volt szétsíelve, hiszen ott nem ment el 1000+600 ember 5.5x, csak 1x, így
az ott tapasztalt minőség, a pálya többi részén teljesen más volt. Érdekes. A
lényeg, hogy a rúdwax sem tartotta magát sokáig, elég hamar beadta a kulcsot,
így jött a hernyózós meg a hímes tojáson lépkedős technika. Nem tudom, hogy a
klisteres léc milyen lett volna, de szerintem a felfelékben összeszedte volna a
jégdarabokat. Nem tudom, és az a szörnyű, hogy így utólag sem tudom, hogy mit
kellett volna waxolni. De sokan voltunk, sok félét waxoltunk és a mezőny 80%-a küzdött,
mint disznó a jégen.
De mi a francot waxolt az a
20%??? Engem ez érdekel. Írni fogok oda, ahová az előbb, és indítványozni fogom
azt is, hogy ne csak a születési évünket tegyék közszemlére az eredménylistán,
hanem mindenkinek legyen a neve mellé írva, hogy ki mit waxolt. Sőt, most a
VB-n is tök jó lenne látni, hogy ki mit waxolt, mert elképesztő, hogy mennek
fel azokon a függőleges emelkedőkön. És szeretném látni, hogy kinek mennyi a
pulzusa, ha már a Polar támogatja a rendezvényt, legyen valami haszna is. Ezt
is megírom….!
A pálya első fele nem volt
problémás. A rajt után pár 100 méterrel állították fel a frissítő állomást, de
mivel pont a túloldalon voltam, így nem álltam meg inni :-) Elmentünk 2 km-t egy irányba,
majd 180 fokos fordítóval visszafordultunk, és mentünk vissza a stadionba.
Útközben volt egy coffee point is, ahol egy kávés szponzor osztogatta bőkezűen
a kávét.
Egyetlen egyszer kértem kávét
versenyen, a Vasaloppeten, mert az 90 km volt, és ott gondoltam bármit
elfogyasztok, ami folyékony és energiát adhat, de az első korty után kiköptem,
ugyanis nem kérdezték meg, hogy két cukorral, sok tejjel és egy pici tejhabbal
kérem, fahéjszórással a tetején. Sima kávé volt, ihatatlan.
Meg is beszéltem magammal, hogy
bár el fogok jönni előttük még 5x, és bármilyen jó zene is szól a
hangszórókból, én itt nem fogok sokat időzni. Visszaértünk a stadionba, ott
köröztünk egyet, itt volt 4 km, és elindultunk fel a hegyre. Erre a pulzusom is
elindult fel a hegyre, és 191-nél kiálltam a nyomból és elkezdtem csak sétálni
felfelé, mert gondoltam, hogy ez így nagyon nincs jól. Még mindig fáradt
lennék? Ki tudja… elcsoszogtam a steig tetejére, és mentünk tovább.
Elsíeltünk egy piros színű lesiklósánc
mellett, itt volt a következő hegy, aminek a végében volt egy kamera. Élő
egyenes broadcast közvetítés volt, amit mi már szombaton leteszteltünk és
láttuk, hogy tök profi. Emiatt itt kicsit kihúztam magam, és impozánsan
felpattogtam a hegy tetejére, ahol megint egy 180 fokos fordító volt, és
lecsúsztunk a stadionba. Ez volt egy kör. Valahogy olyan sokára telt el. Lassú
volt a pálya azon a furcsa állagú havon, és olyan soknak tűnt az az 5.5 kör.
Mentünk a másodikra, de még itt
sem álltam meg inni, de megbeszéltem magammal, hogy a következőben már
megfogok. Néztem az embereket magam körül, egy ilyen körözős versenyen kb ez az
egyetlen szórakozás. Egy volt csak, aki csirkének öltözött, a többi viszonylag
normálisan nézett ki. Azért félelmetes, hogy egészen idősek is elindulnak egy
ilyen versenyen, bár valószínű ők csak a 16 km-re neveztek.
Egyszer láttam Atit is, jött
velem szembe, köszöntem is neki lelkesen. A második körben a hegyet már
óvatosabban közelítettem meg, 189-nél meg is állt a pulzusom. Aztán köröztünk szépen
tovább. A harmadik körben kiálltam inni végre, aztán így tettem a negyedikben
is, de ott egy másik asztalhoz mentem. A kislány a kezembe nyomott egy
papírpoharat, amibe, amikor belenéztem felfordult a gyomrom.
Meleg, sűrű, vérpiros lötty, ami
szerintem a reggeli etapban induló, de a pályán elhalálozó versenyzők vére
volt. Felfordult a gyomrom, ami amúgy is igen kényes a versenyek alatt és
visszaadtam a poharat a kiscsajnak, majd elhaló hangon megkérdeztem, hogy víz
nincs? Volt víz is, meg azzal a lendülettel banánnal és kenyérdarabokkal is
megkínáltak, amitől aztán végleg rosszul lettem, és az ötödik körben már nem is
álltam meg az itatónál. Engem ne sokkoljanak…
Az ötödik körben elkezdtem azon
gondolkozni, hogy hol is van a cél, mert tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy
hogyan kell befutni. A stadionban
körözünk 2x is, de egyszer sem rémlett, hogy láttam volna, hogy hol van a cél.
Na gondoltam, majd megnézem, amikor arra járok, hogy véletlenül se menjek
többet a szükségesnél. Aztán arra jártam, és láttam, hogy a nagy visszafordítónál,
ami visz fel a hegyre, ott kell egyel tovább menni és akkor ott a cél. Szuper,
gondoltam jövök mindjárt.
Megmásztam utoljára a hegyet,
aztán vissza a stadionba, onnan meg már csak egy fél kör volt. Kicsúszva a
stadionból az itatósokat jó messzire elkerültem. Az utolsó körben
megtáltosodtam, és mindenkit visszaelőztem, aki addig elment mellettem és még
nem ért be a célba. Életemben nem párosbotoztam még ilyen hatékonyan ennyire
szar pályán, de szerencsére jött a stadion, és tényleg ott volt a célegyenes,
ahol az előbb jól kifigyeltem.
Atit láttam, hogy ott áll, és
várta, hogy befussak, még ő is rajtszámban volt. Befutottam, megnéztem, hogy a
pulzusmérőm kiakadt-e vmelyik hegyen, aztán kaptam én is egy szép érmet, a
gyűjteménybe. Amióta ezeket a Worldloppet versenyeket nyomjuk, azóta igen csak
megszaporodtak otthon az érmek meg a sapkák. Rájöttem, hogy sapkamániás vagyok.
Elmentünk a világ végére a
cuccainkért, átöltöztünk és mentünk a kajás sátorba. Egy jó nagy sátor volt
berendezve asztalokkal, sörpadokkal és volt egy hatalmas kivetítő is, amin épp
a Lahtiban folyó VB férfi csapatsprint ment. Az utolsó váltásnál csatlakoztunk
be. A sátorban érezhető volt a feszültség, ők látták az előző köröket is, senki
sem evett, mindenki a kivetítőt nézte. És akkor történt a nagy esés, amikor is
s célvonaltól és az aranyéremtől kb 200méterre a finn és a norvég versenyző
egyszerre váltottak nyomot és így a norvég konkrétan a finn ölébe esett, míg
ezt kihasználva mellettük elszáguldva az oroszok behozták a csapatot az első
helyre, az olaszok meg megcsípték a második helyet.
A sátorban akkora felhördülés
volt, mindenki kiabált, kétségbe esett, izgult, sajnálkozott. Észtországban
lévén sok finn, orosz, norvég versenyző volt, de voltak olaszok is. Mindenki
kiabált, felugrált, ki örült, ki háborgott, ki kétségbe esett, de mindenkiből
kiváltott valamilyen hangos reakciót ez az eset. Mi sem tudtuk csendben nézni a
történteket. Mélységesen sajnáltam főleg a norvég srácot Iversent, meg a
finneket is, mert meg volt az esély, hogy ők nyerték volna ezt a számot.
Aki sportol, az át tudja érezni
azt a hatalmas drámát, ami itt zajlott. Hogy milyen elképesztő mennyiségű munka
van egy ilyen teljesítmény mögött, hogy ezek a srácok mennyit güriztek ezért,
mennyi lemondás van mögötte, és mennyi mindennek kellett összejönnie a
csillagok állásán kívül, hogy ők 200 méterre a célvonaltól a világbajnoki
címért versenyezzenek. És erre egy véletlen hiba, és fuccs az egésznek, és
legközelebb majd csak két év múlva lesz vb, ahol nem biztos, hogy ilyen jól sikerül
majd a formaidőzítés, és lehet, hogy a csillagok is máshogy állnak majd… Szóval
ez hatalmas dráma, és nagyon sajnáltam mind a kettőt.
Miután lenyugodtak a kedélyek mi
is hazamentünk. Este összepakoltunk és másnap elindultunk hazafelé. Az út
Lengyelországon keresztül vezet hazáig, de ha már úgyis itt vagyunk, gondoltuk
beugrunk még a Bieg Piastow 50 km-es Wolrdloppet versenyre is, bár erre én még
be som voltam nevezve, és azután már tényleg hazamegyünk pihenni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése