Szezonnyitó La Sgambeda

Szezonnyitó sífutóverseny, avagy gondolatok a La Sgambeda kapcsán

2015. december 6.

Idén nem nagyon akar havazni sehol, ezért kétséges is volt, hogy egyáltalán megrendezik-e Livignoban ezt a versenyt. 

Mi már teljesen lemondtunk róla, mikor 1.5 héttel a verseny előtt jött az e-mail, hogy tutira megrendezik! Hát akkor hajrá, gyorsan be kell nevezni!

A Sgambeda elméletileg 35 km hosszú klasszikus (vagy diagonál) stílusú sífutóverseny, ahol általában a nagyok is szép számmal képviseltetik magukat. Idén sem volt ez másképp, ott volt egy csomó olimpiai és világbajnok versenyző.

Szóval beneveztünk, és elkezdtünk gondolkozni rajta, hogy valahol jó lenne a verseny előtt kicsit lécre állni, ne úgy álljunk már oda a rajthoz, hogy akkor látunk idén először sílécet. Esténként Ati bújta a Bergfex-et, én online voltam Szöllősi Pistával, hogy mi újság Ramsauban, de hó, netán pálya, sehol. Aztán végül a verseny előtt pár napot eltöltöttünk Seefelden, ahol volt egy kb 1.5 km-es kör, viszont nagyon sok nemzet edzett velünk együtt. 

Nem is értettem, hogy mi a francért jönnek ide olyan messziről, ezért a 1.5 km-es körért, aztán kiderült, hogy a hétvégén ott is verseny volt.

Anno, versenyző koromban, a szezonnyitó versenyek előtt min 2-3 hét alapozó edzőtábort nyomtunk le, így az első rajt előtt volt már a lábunkban 500-1000 havas kilométer. Most összesíeltünk kb 50-60 km-t :-) Ezt még jó indulattal sem lehet soknak nevezni.

Aztán jött megint egy levél, hogy a hóhiány miatt nem tudják megrendezni a tradicionális 35 km-es kört, és egy 6 km-es kör lesz, amin 4 kört fogunk teljesíteni. A verseny előtt kiértünk Livignoba, nagyon vicces volt az összkép. Hó sehol, csak egy csík tekergett a völgyben, mint egy óriási kígyó, de a verőfényes napsütésben így is gyönyörű látvány volt.

Hó helyett műhó

Gyors szálláskeresés után sikerült találni egy olyat, amiben két napig nem volt fűtés… aztán irány a pálya.

Szombaton volt a ProTeam verseny, ahol a profik indultak csapatokban. Fogalmunk sem volt, hogy mi a verseny lényege, de tök jól nézett ki, ahogy a sok szupersztár versenyző egyforma szerkóban körözött a pályán, aztán meg fetrengnek a célban levegőért kapkodva. Kemény sport ez a sífutás, ezt mondom én már nagyon régóta…

Kemény sport ez...

Este körbejártunk 3 wax mestert is, hogy mondják meg nekünk a tutit, hogy végre, egyszer az életben jól waxolva indulhassunk el egy versenyen. 

Utoljára 2014-ben Atinak a Vasaloppeten, nekem ugyanott a HalvVasan-on, és a váltó versenyen sikerült jól waxolni Svédországban. Tavaly ez egyetlen egy versenyen sem jött össze, pedig mindig a profik ajánlotta waxtippet tesszük fel. Mondjuk, ha visszagondolok, akkor az összes versenyünk extrém időjárási körülmények között zajlott, és waxolni még jó hóra sem egyszerű. 

Szóval elmentünk 3 különböző helyre, hogy megtudjuk mi az ajánlás. A feladat nem volt egyszerű, mert éjszaka keményen fagyott, viszont napközben +8-9 fok volt, és a teljes pályát tűzte a nap kb 10-15.30 között. A verseny 11.30-kor rajtolt, viszont műhó volt, ami megint másképp viselkedik, mint a rendes, nem úgy olvad, nem annyira nedves, sokkal durvább, szemcsésebb….

A 3 guru természetesen mind mást mondott. Ennyi erővel hazamehettünk volna, és feltehettük volna egy bármilyen waxot, mert nem lettünk okosabbak.  Egyben volt egyezés csak, hogy High Fluor wax kell csúszónak. 

Végül kiválasztottuk a háromból a legtudományosabb előadást tartó waxos ajánlását. Állítólag ő szombaton a gyakorlatban kipróbált számos variációt, és ez jött be neki. Hát jó, akkor legyen ez.

A nagyon nagyok...

A csúszó HF -2-12, egy rétegben. Kérdeztük, hogy miért ennyire hideget rakjunk fel, ha egyszer + 8 lesz, és délben indulunk, de a válasz elég tudományos volt, így tudtunk benne hinni mi is: "A műhó éjszaka kifagy, napközben nehezebben olvad fel, tök szemcsés, agresszív hó, így ha melegebb waxot rakunk fel, akkor az sokkal puhább, így ez az agresszív hó hamar le fogja szedni a léc talpáról." 

Ez hihető magyarázat volt, csak azt nem tudom, hogy hogyan fogok valaha is megtanulni waxolni? Az egyetlen támpontunk a wax dobozán feltüntetett hőmérsékleti érték, amit most egy ilyen magyarázattal simán figyelmen kívül hagytunk….

Kérdeztük, hogy nem kell-e két réteg, de határozottam mondta, hogy egy elég. Ok, higgyünk neki.

Tapadó: Rode Klister violet special -1-5 ez az alap. Felkenni, bevasalni. Én megcsináltam, de szerintem ők nem. Ha éltetek már ekkora szívást, bevasalni egy klistert! Folyik, mint a veszedelem, ragad, nyúlik, levakarhatatlan, megállíthatatlan, önálló életre kelt szörnyű cucc…

Ennek a tetejére egyszerre tegyünk fel még egy másik (egyel melegebb) Rode Klistert, és egy rudat. (azért Rode, mert a fickó szerint az ilyen hóra ez jobb a Swix-nél). És utána ezt is vasaljuk be. Hát szívás a köbön, de megcsináltam basszus.
2,5 órát küzdöttem a két léccel, meg a kétségeimmel. Nem voltam biztos benne, hogy ez volt a tuti választás, menet közben sok kérdés merült fel bennem. Ha tudnám, hogy jó lesz a wax, fog csúszni is, meg el is lehet majd lépni róla, akkor szívesen szarakodok vele akár még többet is, de ez annyira lutri…

Így könnyű...

Másnap volt a mi versenyünk. Meglepően sok induló volt, ahhoz képest, hogy szezonnyitó verseny, és hogy ennyire kétséges volt a rendezés. A szervezők nagyon tudják generálni a feszültséget, van nekik egy zenéjük a rajtban, amit már tavaly is elsütöttek. Szerencsére én nem vagyok egy izgulós fajta, de azért utáltam, hogy ezt csinálják velem, mert miközben egyre erősödött a zene, nekem egyre jobban szorult össze a gyomrom.

A lécet nem próbáltuk a rajt előtt, szárazon melegítettünk. Aztán eldördült a startpisztoly, és elindultunk a 4 körre. Én amúgy utálok körözni, sokkal jobban szeretem az olyan pályát, ahol ugyanazt az emelkedőt csak egyszer kell megmászni. Amikor már tudom, hogy egy hegy mekkora szívás, akkor azt szeretem magam mögött hagyni, és nem újra meg újra megmászni. Mindegy, itt most ez volt. Elindultunk, és éreztem, hogy folyamatosan kirúg a léc. Csúszni még egészen jól csúszott, de futni nem tudtam vele. Basszus, ezért szívtam 2.5 órát a waxolással este… 

Itt mi még csak feelingeztünk

Az első kör még sokszor sorban állással telt, ahogy összetorlódtunk az emelkedőkön. A lejtőkön egészen jól siklott, de az emelkedőket vagy ellépéses párosbottal vagy a hernyózós hímes tojás technikával tudtam csak abszolválni. Kíváncsi voltam, hogy vajon csak én vagyok ennyire béna, vagy Atinak sem fog a tapadó? Később kiderült, hogy a bénaságom mellett Atinak sem fogott a wax. 

A többiek viszont szépen futottak. Azon gondolkoztam, hogy ők hogyan waxolnak? Mindenki profi? Vagy csak szerencsésen beletrafált? Vagy mi a titkuk? Megfogadtam, hogy a következő versenyre nem kérek tippet senkitől, úgyis tök mindegy mit rakunk fel, feltesszük, amit mi gondolunk, rosszabb biztosan nem lesz. A második kör már valamivel kevésbé volt sűrű, de a felfeléken ugyanúgy kínlódtam tovább.

Érdemes figyelni a technikára :-)

A harmadik körben aztán változott valami. Egyszerűen mindenki elment mellettem párosbottal. Felvettem az ő ütemüket, beleadtam apait-anyait, minden erőmmel toltam, és a papák (akik mellesleg elképesztő fizikummal bírnak) olyan könnyedén hagytak ott engem, mintha őket húzná vki egy láthatatlan kötélen. Kezdtem berágni. Aztán jöttek a lejtők és azt tapasztaltam, hogy amíg az első körben majdnem elcsúsztam a kanyarig, most már jóval a kanyar előtt már botoznom kellett. Nem csúszott a léc! Már nagyon meleg volt, több 1000 ember elment már a pályán, és az a hó már nem volt jó a mi waxunkra. Vagy lehet, hogy már nem is volt wax a lécen, mert lekopott. Egy biztos, a 3. és 4. körben érezhető volt a változás, iszonyatosan belassult. Még szerencse, hogy ez csak egy „rövid” verseny volt.

Verseny közben, ahogy ott küzdöttem rengeteg kérdés merült fel bennem, és volt időm gondolkozni rajuk. És akkor most jöjjön egy kis filozofálgatás. 

Először is az örök nagy kérdés, a waxolás.

Továbbra sem tudom, hogy  honnan fogom megtanulni ezt a baromi nehéz tudományt. Csak legalább egy kicsit. Mert az eddigi tapasztalatokban nincs semmilyen logika, szakirodalom itthon nem áll rendelkezésre, Magyarországon nincs ember, aki tudna waxolni, és a waxos dobozra írt egyetlen irányadót, a hőmérsékleti tartományt is simán figyelmen kívül hagyhatjuk.

Mitől függ, hogy high fluoros vagy low fluoros waxot teszek fel? Azt látom, hogy mind a kettő van minden hóra, tehát nem függ sem a hőmérséklettől, se a hó nedvességtartamától, de a high fluoros kb 2x annyiba kerül, és arra azt mondják gyorsabb. Akkor minek gyártanak low fluorosat? És non fluorosat?

Ez a 2x2 cm-es izé 40.000 ft

Hány réteget tegyek fel a csúszówaxból? Sorozatosan azt tapasztaljuk, hogy az egy réteg kevés, minden versenyen. Mi legyen az alap? Állítólag hidegnek kell lennie az alapnak, mert az fogja meg a többit, amit felviszek rá, és így az alapon lévő többi réteg nehezebben kopik le. Tehát alulra kerül a hideg wax, és az egyre melegebbek jönnek felülre. De ahogy halad előre az idő, úgy melegszik is. A pályán elmegy több ezer ember, a fagyos havat fellazítják, stb. Tehát, ahogy kopik le a léc, úgy lesz rajta az egyre hidegebb wax, viszont ahogy halad az idő, úgy lesz egyre melegebb. Ez így nem logikus. 

A tapadónál mitől függ, hogy klister vagy rúd? Milyen logika alapján lehet kombinálni a kettőt? Mitől függ, hogy hány réteget teszünk fel? Mi megy alulra? Tegyek fel basic-et vagy ne? Kell, hogy minden egyes alkalommal smirglivel felcsiszoljam a léc talpát? El fog kopni a léc közepe. Mitől függ, hogy be kell-e vasalni a tapadót, vagy sem? Mekkora részen kell feltenni? Kb 60-70 cm-t ír, de honnan tudom, hogy az én technikámhoz mekkora jó? És milyen az én technikám? Hogyan lépek el, elölről vagy másképp?

Valóban kb 20 éve senki sem látta a technikámat, nem segített senki sem fejlődni, miközben a sífutó sport hatalmas változáson ment keresztül. Senki sem javította a hibáimat, senki sem mondta, hogy hogyan csináljam. Abból élek, amit gyerekkoromban megtanultam, és ezt a tudást adom tovább Atinak is. Nem tudok mást. 

Viszont tátott szájjal nézzük külföldön a többi sífutót, hogy hogyan tudnak úgy síelni, olyan gyorsan párosbotozni, mit csinálnak másképp, próbáljuk kielemezni a mozgásukat, ráérezni arra, hogy mit kellene érezni, stb. Saját „bőrünkön” tanulunk mindent, amit szívesen teszünk, de így elég lassú a folyamat.

Tény, én csak jó érzéssel lefutni meg teljesíteni akarom ezeket a versenyeket, nem akarok én semmi többet, nincs is realitása. Nekünk ez a hobbink, mi szeretünk sportolni, és ebből a motivációból találtuk ki magunknak, hogy végig csináljuk a Worldloppet versenysorozatot és Worldloppet Gold Masterek leszünk. Szerelemből járunk a versenyekre.

Ilyet szeretnénk :-)

A felkészülés már ennél kicsit zűrösebb. Ha kevesebb időt szeretnék a pályán tölteni, ami valljuk be azért jó lenne, akkor ideje lenne fejlődnöm. Fejlődni úgy lehet, ha az edzések rendszeresek, hatékonyak, és minimum valamiféle edzésterv alapján történnek. Na ez azért nálam nem így van, de két gyerek és egy vállalkozás mellett nem is lehet. 

Edzeni akkor szoktam, amikor tudok, és igen, nem mindig jön össze. Edző, edzésterv, edzőtársak nincsenek. Egy edző azért hasznos, mert követel, mert visszajelzést ad, mert javítja a technikát, mert szakszerűen összeállít egy edzéstervet, amit utána betartat. Az edzőtársak azért jók, mert húznak, és sokszor fel kell hozzájuk nőni, és motivációt adnak a közös edzésekhez, stb. Ezek nincsenek. 

Tavaly Atinak megfogalmaztam azt, hogy legalább néha úgy kéne edzenem, hogy kilépek a komfortzónámból, mert így nem fejlődöm. A saját ritmusomban kimegyek a világból, szívós vagyok fizikailag és fejben is, le tudom futni akár a Vasaloppetet, vagy bármelyik versenyt, de szigorúan csak a saját ritmusomban. Egy percet sem vagyok hajlandó gyorsabban menni, nehogy kikerüljek a komfortzónámból. 

Viszont ahhoz, hogy fejlődjek, kellene sok intervall edzés, a sok komfortzónán kívüli edzés. Ettől lehetne fejlődni, de ahogy a nevéből is sejlik, az ilyen edzést nem annyira lehet szeretni, így amikor kimegyek edzeni valamit, akkor azok többnyire nem ilyen „szétszakítom magam” edzések. Pedig az oxigénfelvevő képességemen nagyon lenne még mit javítani…! Már nem mennek úgy az emelkedők, mint gyerekkoromban, már nem olyan a keringésem. Néha nagyon hiányzik a levegő…

Én már sokszor a verseny közben is ezt érzem :-)

És akkor ne is beszéljünk a hóról, a sílécről és a lehetőségekről. Azok, akik decembertől áprilisig napi szinten tudnak 1.5 órát edzeni havon, azok behozhatatlan előnyre tesznek szert. Mi ezekhez képest igen ritkán edzünk havon, pedig ez havas sport, felkészülni igazán jól csak havon lehet.
A sílécről is van pár kérdésem: Az én időmben volt kövező léc, meg versenyléc. De akkorát fejlődött már a tudomány, hogy most már van hideg sí is meg meleg sí is. Kérdem én, ez mi a francot takar? Én azt sem tudom, hogy az én lécem jó-e nekem súlyra, keménységre, magasságra, meg amire egy lécnek még jónak kell lennie. 

Aninak egyetlen egy versenyléce volt anno, amit kikölcsönöztünk tőle a 2014-es Vasaloppetre, és azzal futottunk mindketten. Aztán meg visszavittük neki. És egy évvel ezelőtt, pont a tavalyi Sgambeda után (ahol én Livignoban béreltem lécet) megvettem Anitól, mert külföldön drága lécet bérelni. Fogalmam sem volt, hogy nekem való lécet veszek-e (most sincs), de boldog voltam vele :-) Addig egy sima pikkelyes léccel teljesítettük a versenyeket (Ramsau Volkslauf, Dobbiaco-Cortina), ami minimum 3x akkora erőfeszítés, mint egy nem pikkelyessel.

Tele a versenyeken kapott matricákkal

És mindezek mellett én még mindig ragaszkodom a diagonál versenyekhez. Ati megunta a waxolással kapcsolatos dilemmákat, és idén ahol lehet, átnyergel skatingre. Én pedig küzdök tovább a tapadókkal meg a többi dologgal. Nem tudom mikor unom meg, de még mindig úgy érzem, hogy nekem a diagonál a maga rengeteg nehézségével együtt még mindig nagyobb szerelem, mint a skating.

Na mindegy, még jó, hogy csak amatőrök vagyunk. Ettől függetlenül nagyon szeretjük a sífutást, szeretünk versenyekre járni, nincsenek földtől elrugaszkodott elvárásaink, tudjuk, hogy mik a lehetőségeink és a korlátaink, és csak önmagunkhoz mérjük magunkat. Másképp nem is lehet. 

Teljesítjük ezeket a hosszú távú giga versenyeket, és ez is nagyon szép teljesítmény, hisz az átlagos versenytáv 50 km. Soha életemben nem gondoltam volna magamról, hogy én egyszer hosszú távú sífutóversenyeken fogok indulni, úgy gondoltam, nem vagyok rá alkalmas. De ha már így hozta az élet, akkor nem panaszkodom, mert szeretem. 

Szeretjük, ha érmet is adnak :-)

Visszatérve a La Sgambedára azért jó kis verseny volt megint! Nagyon jó a szervezés, isteni utána a pasta partin a desszert, és jó a hangulat. Megbeszéltük, hogy szezonnyitó versenynek tökéletes, úgyhogy jövőre is itt a helyünk.

Ami meg a folytatást illeti, az idei terv a Worldloppet Gold Master-i cím, ami, ha minden jól megy, márciusra meglesz :-)

Többi kép (bár nem készült sok) itt.


 

Birkebeinerrennet

Birkebeinerrennet, avagy szezon utolsó versenye 

2015. március 21.

Vasaloppet után otthon belevetettük magunkat a munkába. Éjfélig dolgoztunk és hajnalban keltünk minden nap, így nem mondhatom, hogy nagyon sokat pihentem. Egy fél métert sem sportoltam, mert nem is nagyon kívántam és nem is lett volna rá időm. És különben is úgy gondoltam, ha a Vasa-t lefutottam, akkor már jöhet bármi. Így indultunk neki a szezon utolsó versenyének, a Birkebeinerrennetnek.

A Birkenről tudtam ugyan, hogy 54 km, és az első 20 km kizárólag hegy, de amíg az ember nem szív ott a hegyen felfelé, addig viszonylag nehéz reálisan belegondolni, hogy mit is jelent ez.

Mivel a két verseny közötti időszak kissé kaotikusra sikeredett, így Ati kifelé menet a kocsiból levelezett még velük, hogy a rajtlistában tegyenek már minket előrébb a vasárnapi versenyen. Erre visszaírtak, hogy a verseny szombaton van, tudunk-e róla, és kiérünk-e addigra….
Már meg sem lepődtem magunkon… :-)

Odakint a verseny előtti délelőtt még kimentünk egyet csúszni. Hát sírni tudtam volna annyira rosszul ment, és annyira fáradt voltam. kb 3,5 km után szóltam Atinak, hogy én visszafordultam, mert nem látom értelmét további önkínzásnak. Majd holnap…

Délután már éreztem, hogy nem vagyok jól. Hányingerem volt, olyan fáradt voltam, hogy le kellett feküdnöm aludni, és magas pulzussal ébredtem. Na remek…

Késő délután beszereztük a waxtippeket, az időjárás jelentést, a rajtszámokat, a buszjegyet, meg mindent, amit kellett és nekikezdtünk a sílécek előkészítéséhez. Olyan rutinból nyomjuk, már csak érteni kéne ahhoz, hogy mit tegyünk fel. Gondolja az ember, hogy egy szezon alatt sokat tanul majd, de pl ezt a mostani waxajánlást sem értettem.

A Swix a következőt mondta: 0-plusz 20-as maraton wax volt a csúszó (rá Cera, de mivel az az aranynál is drágább, így azt lehagytuk)
A tapadó 4 különböző volt, összesen 8-10 réteget írtak. A legfelső réteg 0-mínusz 3-as rúd volt. Ehhez képest tudtuk, hogy fent a hegyen simán akár mínusz 10 fok felett is lesz holnap. Akkor miért rakunk fel plusszos csúszót, és csak mínusz 3-as tapadót? Egyszer kitanulom ígérem, csak lenne valaki aki tudja a tutit…

Lefeküdtünk aludni, mert reggel megint korán keltünk, 4.20-kor. Igaz Rena (a rajt) elvileg csak 54 km-re volt, de a hegyen nem vezetett át semmilyen autóút, így 2 órát buszoztunk odáig.

Éjszaka arra ébredtem, hogy fáj nagyon a fülem és fázom. Na fasza, most beteg leszek, akkor fuccs a versenynek. Vettem be egy marék vitamint és csak bíztam benne, hogy még egy napig kitartok, bár voltak előjelek dögivel, de még egy nap, utána már romjaimba dőlhetek… Reggel még életben voltam, lázam nem volt, így elindultunk versenyezni.

Mikor megérkeztünk Rena-ba eszméletlen nyüzsgés volt. Rengeteg ember, autó, busz, kamion, helikopter, síléc, sátor, stb. Ezt tök jó látni, hogy itt ennyien sífutnak :-)

A rajt 26 hullámban volt, 5 perces eltolt indítással. Ez azért jó, mert van esély arra, hogy a hátsó blokkoknak is marad még jó pálya, mert egyszerre nincs annyi ember, nem váltanak annyian nyomot, mert elférnek, nincs akkora tumultus sehol.
Mi a 15 és 19-es blokkba lettünk beosztva. Az idő nagyon hideg volt, viszont mázlink volt az időjárással, mert verőfényes napsütés volt, egy száll felhő sem volt az égen. A pálya jól kifagyott, bíztunk benne, hogy na majd most végre tökéletes pályán síelhetünk. Előző nap még esett hó, fent a hegyen jelentősebb mennyiség. A friss, hideg hó köztudottan lassú, de hát valamit waxoltunk is, hátha most az egyszer telibe találta a swix.

A verseny jellegzetessége, hogy minden versenyzőnek vinnie kell a hátán egy hátizsákot, ami 3.5 kg. Több lehet, de kevesebb nem (Ati pl stréber volt, mert ő 7 kg-ot cipelt, de ez csak a végén derült ki).

1206-ban, az akkori polgárháborúk dúlta Norvégiában két harcos síléceken menekítette a behavazott hegyeken át az újszülött herceget, Haakon Haakonsson-t Lillehammerből Renába, majd onnan tovább Trondheimba. A verseny ennek állít emléket és a 3.5 kg-os hátizsák a kis herceget szimbolizálja.

A verseny előtti este megnéztük a versenyszabályzatot, és akkor láttuk, hogy vannak ám a hátizsáknak kötelező elemei is, mint pl a széldzseki, nadrág, kesztyű, sapka, stb, ami a saját biztonságunkat szolgálja, ha a fennsíkon bármi történne az időjárással. A fennsík köztudottan nagyon szeles, már haltak meg ott emberek, mikor viharba keveredtek. Tavaly a rajt napján jött be egy olyan front, hogy a startpisztoly dördülése helyett inkább lefújták a versenyt, miközben ott toporgott 10.000 induló. A fennsík veszélyes, és nem merték bevállalni. 

Természetesen a hátizsák kötelező felszereléseiről is az előző este olvastunk először, így nekem pl nem is volt meg mindenem. Ez is jellemző, nem először fordult már elő velünk, hogy ennyire körültekintőek voltunk :-) Bíztam benne, hogy nem én leszek az, akinek majd tételesen ellenőrzik a zsákját a 10.000 indulóból. Azért tettem bele 2 teletöltött 1.5 literes ásványvizes üveget, ruhákat, zselét, sapkát, sálat, stb. 

8 körül rajtolt az elit, hatalmas nevekkel és mindenki hátizsákkal. Ez nagyon mókás. Utána 5 percenként jöttek a csoportok. Mi is előkészültünk, bekentük még a derekunkat egy kis nicoflexel, már csak az illata miatt is, és indulás. Ati indult először, majd 20 perccel utána én. A szezonban ez volt az első olyan rajt, ahol az első 20 méteren nem kaptam infarktust. Szép nyugisan indultunk, és valóban minek sietni, hisz van még hátra 54 km. 

A rajt után elindultunk rögtön fel a hegyre és ez eltartott egy darabig. Az elején még tudtam szépen tolni, de éreztem, hogy nagyon hamar kezdek elkészülni az erőmmel, és a hegy csak emelkedett, és minden kanyar után folytatódott a végtelenségig. Hihetetlen hosszú volt, és egy idő után már nagyon kétségbeejtő, hogy még mindig csak emelkedünk, és akármerre nézek hosszú, kígyózó emberek mennek felfelé. Én túl hamar elfáradtam, bármelyik bokor alá be tudtam volna feküdni, aludni.

Az idei fő versenyünk a Vasaloppet volt, arra készültünk, többnyire kellemes kék pályákon. Nem nagyon mentünk hegyeket, talán csak Ramsauban egy kicsit, meg Tauplitz-on egy kört. Így ez a giga hegy, kezdett megviselni. Aztán éreztem, hogy nem vagyok jól, és minden orrfújásnál hasogat a fülem. Hát jó, akkor ne siessünk sehová, a lényeg, hogy végig menjek rajta , és ha csak sítúrázgatok versenyzés helyett, akkor lesz időm legalább nézelődni is. 

Az első megváltó lefelére több mint 14 km-t kellett várni, addig emelkedtünk több száz métert. Ott volt egy hullámos lefelé, amibe beleálltam és élveztem végre, hogy nem kell hajtani. Sokan voltak előttem, de a legszélső nyomba álltam, és száguldottam lefelé- A második hullám tetejére felsuhanva egyszer csak elém tárult a következő látvány: előttem kb 5-6 méterre 3 ember fetreng a földön, két nyomot elfoglalva. Mivel kb 30 éve síelek, a sí-biztonságom elég jónak mondható. Nem dobtam oda magam negyediknek, hanem mentettem, ami menthető.

Egy pillanat alatt kiléptem a nyomból a totálisan jeges hóra, és megpróbáltam néhány méter alatt két nyomot váltani, miközben veszettül közeledtem a földön fekvő egyveleghez. Borzasztóan ingovány volt a jegesre fagyott pálya, és nagyon nem volt miben reménykednem. Már láttam magam a földön, hogy arccal csúszom előre, körülöttem óriási porfelhőt kavarva, de akkor olyat csináltam, amit még soha. Az egyik lábamat már sikerült a 3 nyommal odébb lévőbe beletenni, de a másik a jeges havon oldalra csúszott, és belement a másik nyomba. Tehát nem egy nyomban volt a két lábam, hanem óriási terpeszben két különböző nyomban száguldottam tovább lefelé. Uramisten, hogy ebből mi lesz….??? 

Elrugaszkodni és két lábbal a megfelelő nyomba átlépni képtelen voltam, mert túl széles terpeszben siklottam túl gyorsan lefelé. Elesni már éreztem, hogy nem fogok, mert sikerült stabilizálni magam ebben a röhejes pózban, de ez így nem jó. Elkezdtem a bottal fékezni magam és szerencsére a lejtő is közeledett már az aljához. Amikor megállt a léc, akkor tudtam összeszedni végre magam. Lent a pálya aljában ültek szurkoló emberek és elképedve nézték, hogy én meg mi a francot csinálok, ez valami új technika, mert ők ilyet még nem láttak. Hát én sem… :-)

Túléltem és ennek örömére elindultunk felfelé. Mentünk még vagy 2-3 km-t és utána jött a második frissítő állomás, ahol tudtam, hogy a hegy első felére felértem. Enni nem tudtam, inni viszont rengeteget. Érdekes, alapból sosem iszom kólát, de itt tök jól esett :-)

Ami a waxot illeti, a verseny után Atival megfogadtuk, hogy átállunk a Toko-ra. A Swixnek most sem sikerült, amin nem csodálkoztam abból kiindulva, amiket tegnap felraktunk a lécekre... 

Fogni fogott, de még mennyire. 2 x megálltam, lecsatoltam a lécet és az egyikkel lekapartam a másikról a rátapadt 3 cm vastag hóréteget, hátha segít. Ezzel nem voltam egyedül, konkrétan lehetett látni, hogy ki waxolta ugyanezt, mert többen is vakarták a léceket.

A 3. frissítő állomáson odamentem a sí szervizhez, hogy csináljanak valamit, mert nagyon tapad és borzasztó lassú. Mire felemelkedtem párosbotból, már meg is állt a léc. Lekapartak róla valamit, aztán láttam, hogy ugyanazt a lila vackot tették rá fel… Végül is nekem mindegy, én itt már csak sítúrázom…

A fennsík csodálatos, fantasztikus, és eszméletlenül gyönyörű! Ha valamiért megéri ezt a kegyetlen hegyet megmászni, akkor az az a látvány, ami ott fogad. Volt időm nézelődni, megbeszéltem magammal, hogy a túlélésre focizom (síelek). Elég nehéz leírni, hogy mi van ott fent, de számomra ez volt életem eddigi legszebb sífutó pályája.

Elképesztő micsoda hatalmas, végtelen tér van ott fent, és az az apró, érdekes növényzet, meg a verőfényes napsütés (meg hideg és szél)… Kár, hogy nem volt nálam fényképező. Ott kígyózott a fehér semmi közepén az a sok kis színes pötty, és küzdött felfelé hosszasan. Jó messzire el lehetett látni, és nagyon szép volt. 

Aztán láttam magam körül sok megtört embert is. Sokan álltak a pálya szélén előregörnyedve, olyat is láttam, aki pityergett, mert nem bírta a terhelést, és olyat is, akinek épp a reggeli köszönt vissza. Igen a hegy az kiborító, kegyetlen, gyilkos, és nem kegyelmez. Ha egyszer arra megy a pálya, akkor fel kell rá mászni. Nem volt nagyon meredek, de túl sok kilométeren keresztül konzekvensen emelkedő. Tényleg kikészít mindenkit az a véget nem érő mászás, egy olyan pálya, ami minden kanyar után csak egy újabb emelkedőt rejt magában.

A laposok is nehezek voltak, mert a léc eszméletlenül nem csúszott rajtuk (viszont fogott), így ott is futni kellett. A lejtők meg életveszélyes, jeges meredek lefelék voltak, ahol a népek széthóekézték a nyomot és összetúrták a havat. Rengetegen estek, alig győztem kerülgetni őket. Ez így ebben a formában nem túl pihentető.

A helyi emberek óriási arcok. Nekik ez egy népünnepély. Rengetegen vannak kint a pálya szélén és mulatnak. Nem úgy, mint a Vasa-n, mert ott látszott, hogy az emberek kifejezettem a versenyért mentek oda, hogy részesei legyenek ők is, és hogy segíthessenek a versenyzőknek. Itt is sokan voltak, a verseny egy jó apropó volt, hogy összegyűljenek, csodálatos idő volt, és jól érezték magukat. Persze drukkoltak, zenéltek, kiabáltak, néhány helyen csokit is osztottak, de leginkább csak ünnepeltek. Minket és az életet :-)

A hóba beástak egy gödröt, abban készült az ebéd, a gödör peremét ülőkének alakították ki és pokrócokkal, prémekkel takarták, a hátukhoz meg szélfogónak hó-téglából falat építettek. Így ültek ott és mulatoztak. Ahogy közeledtünk a célhoz egyre többen voltak, egyre nagyobb hangulatot csináltak, egyre több helyen szólt a zene és ment az ünneplés. 

Az első nagy és baromi hosszú hegy után volt néhány lejtő és egy laposabb rész, majd kb 27-34 kilométerig egy újabb mászás következett. Itt megint megmásztunk egy giga hegyet, ami bevallom már egyáltalán nem esett jól. Utána pár km laposabb, majd jött a vége, ami inkább lejtő volt. De még milyen! Eszeveszett gyors, jeges, széthóekézett. Volt egy hely, ahol a szervezők leállították a mezőnyt és lecsatoltatták a lécet, mert annyira veszélyesnek ítélték. A versenyzők meg szépen szót fogadtak és baktattak lefelé.

Na nehogy már én lecsatoljak egy versenyen egy húzósabb lejtő miatt? Olyan nincs, én aztán lemegyek bárhol. Rajtam kívül még egy lány gondolta ugyanezt, és olyan ügyesen ellavíroztunk az emberek mellett, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. 

Innen már nem volt sok hátra, az utolsó 3.5 km ismertem már tegnapról, már csak pár km és beérek. 

Ekkor láttam meg megint egy speciális szánkóval versenyző mozgássérült srácot. Hát elképedtem. Ez a verseny összességében sokkal durvább volt, mit a Vasaloppet. Itt több mint 1000 méter szintemelkedés volt, és nagyon húzós lefelék. Hogy a francba tudott ez a srác végig menni? Minden tiszteletem az övé, és a mai napig gombóc lesz a torkomban, ha rágondolok! Ez a teljesítmény meg az akaraterő! Ezt sokan nem ismerik!

És végre feltűntek a már ismert kilométer táblák, már csak 3-2-1 km volt hátra. Az utolsó kilométer már a lillehammeri olimpiai stadion igen megtisztelő és megható díszletei között kanyargott, az őrjöngő tömeggel és természetesen Atival, aki örült és kiabált nekem, és már nagyon várhatta, hogy beérkezzek, mert a száraz ruháink több kilométerrel arrébb voltak… :-)

És beértem… Jajj, de jó végre beérni. Most már megrogyhatok. Ez egy sokkal nehezebb verseny volt, mint a 90 km. Az hosszú volt, ez meg nehéz. Több mint egy Kékestetőt mászni igen kemény elfoglaltság volt így szombaton. A célzónából kifelé menet a szervezők mindenkinek megemelték a táskáját, aki gyanús volt, azt a mérleghez kísérték. Én átmentem a teszten :-)

Azt gondoltam, hogy a Vasaloppet lefutása után én már nem lepődöm meg semmin. Hát meglepődtem. A hegyet igenis tisztelni kell, és alázattal kell felé fordulni. A majd’ 20 km emelkedő a rajt után az gyorsan ráébreszti az embert arra, hogy hol van, és hogy nem lehet félvállról venni a dolgokat.

Estére már éreztem az immunrendszerem kihasználásának áldásos hatását, azóta köhögök, orrot fújok, szipogok…. Reményeim szerint otthon majd gyorsan kikúrálom magam, mert muszáj lesz fejest ugrani megint a melóba.

Ez volt a szezon utolsó versenye. Elfáradtam a végére. 6 hosszú távú versenyt nyomtunk le,  5 Worldloppet versenyt és egy FIS versenyt (Ati plusz két skatinget is bevállalt). A Worldloppet versenyekről nemsokára írok még egy rövid szösszenetet :-)

Hogy melyik volt a legnehezebb? A szezon előtt kapásból rávágtam volna, hogy a Vasa, de ez nem így van. A Transju-hoz és a Birkenhez képest a Vasaloppet felüdülés volt. 

A Transju és a Birken viszik a pálmát. Mind a kettő nagyon nehéz volt, és mind a kettőn kegyetlenül elfáradtam. De ha a kettőből választani kell, akkor azt mondom, hogy a Birken nehézségét kárpótolta az a fantasztikusan szép látvány, ami a hegytetőn volt, így az idei mumus a Transjurassienne volt. Ez volt számomra a csúcs-szívás idén. 

Meglátjuk, hogy jövőre mibe nyúlunk majd bele…

Most már itthon vagyunk. Iszom a hársfa teát, talán már megmaradok. A szezon véget ért, tét nélkül lewaxoltuk a léceket és eltettük őket a következő megmérettetésekig.

Viszont jön a nyár, és nemsokára kezdődnek a síroller versenyek……

Többi kép itt.