Santo Antao

Santo Antao, a szépség szigete

2018.október

Gondolom az már kiderült rólunk, hogy nagyon szeretünk túrázni és nem ijedünk meg a kihívásoktól sem. Ettől függetlenül szeretjük ezt időről időre lecsekkolni, hogy még mindig így van-e, úgyhogy Ati lelkesen nekiállt túrát keresni.
Valahol a neten talált néhány képet egy ígéretesnek tűnő helyről, amit átküldött nekem. Fogalmam sem volt arról, hogy mit küldött, és az hol van, de gyönyörű volt. Néhány héttel később mondta, hogy megyünk. ODA és kössem fel a gatyám….

Ez a gyönyörűség a Zöldfoki Szigetek, annak is Santo Antao szigete volt, mert amúgy van még ott ezen kívül vagy 9 sziget, de azokon nincsenek olyan hegyek….

Szokásunkhoz híven nagyon felkészülünk a túrára. Én itthon épp nyakig benne voltam a munkában, nehéz is volt kizökkenni belőle, nem is tudtam az utazás előtt ráhangolódni semennyire, nem néztem utána hogy hova megyünk. Amikor pakoltam be a hátizsákot akkor hívtam fel Atit, hogy mégis mit lesz, hova megyünk, mire számítsak, folyamatosan megyünk A-ból B-be, vagy csillagtúra lesz, nem mindegy, hogy mennyi cuccot kell majd cipelni, hol fogunk aludni, mennyire lesz nehéz a terep, de Ati sem tudott választ adni ezekre. Majd lesz valahogy, ahogy szokott…..

Leszálltunk Sao Vincent szigetén, és megkezdtük a felkészülést: vettünk két turistatérképet, egyet erre a szigetre, a másikat Santo Antao szigetére, ami 1 óra kompútra volt tőlünk. Elkezdtük megtervezni a túránkat. Az első és legnagyobb probléma, hogy a sziget nyugati felén nem nagyon vannak szállások, de ha már ott vagyunk, csak fel kellene menni a sziget legmagasabb pontjára a Topo da Coroa-ra is, ami egy 1979 méter magas vulkán a nyugati oldalon. Akkor nekikezdtünk matekozni, keresgélni és tervezni. Jobb későn, mint soha…

Ezen a szigeten eltöltöttünk még egy napot, és bemelegítésképpen másnap fel is szaladtunk ennek a szigetnek a legmagasabb pontjára, onnan meg körbe le a tengerhez. Szép túra volt, rögtön vagy 30 kilivel kezdtünk, és rögtön rájöttünk arra is, hogy az előző nap megvásárolt térképpel semmire sem megyünk, ugyanis egy darab jelzés vagy tábla sincs az egész szigeten. Így már aznap elkavartunk, és toronyirányt mentünk vagy tíz kilométert a susnyásban. Szuper. Ha ez a másik szigeten is így lesz, akkor lesz pár nehéz és hosszú napunk….

Másnap átkompoztunk a másik szigetre, tettre készen, felpakolva, és jelentős izomlázzal küzdve. Azt elhatároztuk, hogy körbemegyünk a szigeten, és ezt végig, teljes mértékben gyalog fogjuk megtenni. Az első nap a városból kifelé indulva kb 200 taxist kellett udvariasan elhessegetnünk, mert egyszerűen nem értették, hogy miért gyalogolunk amikor autóval is mehetnénk.

Tény az első nap mentálisan kemény volt. Gyalogoltunk vagy 30 kilométert a tűző napon, az aszfalton, a száraz félsivatagban, iszonyat monotóniában, nyíl egyenesen. Aztán egyszer csak vettünk egy éles jobbost, és elkanyarodtunk a hegyek közé. Ott már akadt némi látnivaló, de mire megérkeztünk a szállásunkra, eléggé el voltunk keskenyedve. 

Másnapra viszont egy kemény etapot terveztünk, csak hogy érezzük a törődést. A cél a sziget legmagasabb pontja a Topo da Coroa teteje volt.

A házinéni azt mondta, hogy ha jó erőben vagyunk, akkor kb 10 óra alatt oda-vissza meg tudjuk járni. Hátizé…

Reggel még mindig jelentős izomlázzal küzdve elszántan elindultunk. A kis kiruccanás az úgy kezdődött, hogy egy függőleges sziklafalon felmentünk vagy 800-1000 méter  szintet cikk-cakkban, kővel kirakott úton, elképesztő látványban részesülve. Minden kanyar után tátva maradt a szánk, gyönyörű helyen jártunk.
Kb 2-3 óra alatt fel is értünk a tetejére, és onnan indultunk bele egy gigászi vulkáni kalderába. A kalderában sem sík a terep, hanem kellemesen hullámzó, a távolban több vulkáni hegy, köztük az egyik a miénk. A talaj nagyon száraz, vulkanikus hamu és kőzettörmelék, amin elég nehéz közlekedni.

Abban a pillanatban, ahogy a hegy tetején letértünk a kikövezett útról rögtön megtapasztaltuk, hogy a térképünk ezen a szigeten is használhatatlan. Egy darab jelölés, vagy tábla sem gazdagította a turisták vizuális élménytárát. Ezzel szemben az első elágazásnál elbizonytalanodtunk, és hosszas tanakodás és felderítés után a bal oldali ösvényt választottuk. Ez persze később kiderült, hogy rossz választás volt, de addig is össze vissza kanyargott. 

Előttünk jó messzire volt egy hegy, amiről úgy gondoltuk, hogy az lehet a Topo da Coroa, és toronyiránt megcéloztuk. Az ösvényen találkoztunk egy csomó legelni kikötözött kecskével és szamárral, de én úgy ítéltem meg, hogy ott, ahová kitudja mikor kötötték ki őket, már körbe le volt legelve az összes fű. Így egy kicsit lassabban haladtunk, mert én az összes szembejövő állatot átvittem másik helyre és ott kötöztem ki őket újra, ha tudtam hosszabb kötélre engedve őket. J Amúgy ez a további napokon is folyamatosan az egyik fő elfoglaltságom volt.

Ahogy mentünk az ösvényen, egyszer csak vége lett. Na sebaj, mert a hegy ott van előttünk, csak menni kell, de az utat nehezítették a keresztben futó régi, kiszáradt patakmedrek, amik több méter mélyek voltak. Egyik-másik már kanyonszerű volt, amin egyre nehezebb volt az átkelés, ugyanis a morzsalékos talajon egyre nehezebb volt le és felmászni.

Egyszer csak megláttunk egy kecskenyájat, és a nyáj végén egy kecskepásztor baktatott. Egy szót sem beszélt a portugálon kívül, de megtudtuk tőle, hogy a Topo da Coroa az nem az a hegy, amit mi kinéztünk magunknak, hanem 90 fokkal jobbra az a legtávolabbi. Hát jó, akkor indulás újra toronyiránt fel arra a hegyre. Innen már feltaláltunk, bár a vége felé megint elveszítettük az ösvényt, és a vulkáni laza hamuban kicsit nehezebben ugyan, de megmásztuk a hegyünket. Igaz egy métert léptem fel és felet csúsztam vissza, de felértünk. 

A hegy tetején, tűző napsütésben, egy száll árnyék nélkül elővettük az elemózsiánkat és megebédeltünk. Volt löncshús konzerv, meg  főtt tojás, meg egy alma. Nem éppen tudományos, de egy harmadik világbeli országban örültünk, hogy ennyit is sikerült beszerezni. Aztán már csak vissza kellett menni a szállásra, többszöri eltévedéssel, néhány vargabetűvel, lüktető izomlázzal, de sikerült.

Másnap volt az egész túránk legkeményebb napja. Ezt a napot a tervezésnél bevállaltuk azért, hogy fel tudjunk menni a sziget legmagasabb pontjára, de tudtuk, hogy másnap majd bele kell húzni, mert nincs szállás az úton. Így előreláthatólag 40 kili és vagy 2200 méter szintemelkedés várt ránk, miközben még a hátizsákunkat meg egy csomó vizet is cipeltünk.

Reggel elindultunk időben, szép komótosan emelkedve vagy 600 szintet az aszfalt úton, hogy aztán egy elágazásnál jobbra fordulva leereszkedjünk kb ugyanennyit az Alto  Mira nevű falucskába. Ez a falu elképesztő volt, ahogy kihasználták a lehetőségeiket. Minden megművelhető négyzetméter meg is volt művelve, teraszok voltak kialakítva, és vízhálózat, meg csatornarendszer szállította azt a kevéske vizet, ami a hegyről/hegyből összefolyt. Gyönyörű zöld volt itt minden, csak úgy virágzott az élet, az amúgy elképesztően száraz szigeten.

A falu hatalmas hegyek között volt, és tudtuk, hogy valahol neki is kell vágnunk a függőleges sziklafalnak. A faluban egyszer csak véget ért az út, és onnantól a térképünk megint egy fabatkát sem ért. Kérdezősködtünk, hogy merre van az arra, és az egyik srác jobbnak látta, ha elkísér minket egy darabon. Olyan utakon vitt, amiket mi sosem találtunk volna meg, közben megtudtuk, hogy ő Fernando, és 3x is lerajzolta a porba, hogy ha majd felérünk a hegyre, akkor a „casa” mellett nehogy elmenjünk balra, hanem egyenesen tovább, majd jobbra fel, amúgy meg kövessük a telefonpóznákat. Tündéri volt. Amúgy a helyiek segítőkészsége tényleg elképesztő volt. Mindenki őszinte igyekezettel és szívélyesen segített nekünk, hatalmas amplitúdóval mutogatva, hogy hol merre menjünk majd.

Odaértünk a hegy lábához, és nem láttam a tetejét. Itt is egy függőleges sziklafalat kellett megmászni, de az ösvény itt már poros, köves és csúszós volt. Mire kb 2-3 óra múlva felértünk a hegy tetejére minden ruhámból csavarni lehetett volna a vizet, elég kemény volt.

A hegy tetején ott volt a „casa”, mellette a kis ösvény balra, mit tovább mentünk, majd jobbra fel és utána követtük a telefonpóznákat. Szerencsére nem túl sokkal később kiderült, hogy a másikat kellett volna követnünk, így vissza az egész, fordulás, és irány a másik telefonpózna. 

Fent voltunk majd 2000 méter magasan, elképesztően kopár, száraz volt a táj, de hatalmasak voltak a terek és egészen a tengerig elláttunk. Tudtuk, hogy a mai cél a túlsó tengerparton fekvő kis városka, de az még jócskán odébb volt. A szikla úgy ahogy felfelé is függőleges, úgy a  túloldalon lefelé is az volt. Meg kellett keresni az egyetlen levezető utat, amihez még menni kellett, nem is keveset.

Az út hosszasan kanyargott, elvileg tudtuk, hogy hol vagyunk, és a térkép szerint egy kis ösvényen balra be le lehet vágni egy jelentős részt. Találtunk is egy jártnak tűnő ösvényt, amin elindultunk lelkesen lefelé. Hosszasan mentünk míg kiértünk a függőleges sziklafal széléhez, ahol egy veteményes kert volt a semmi közepén, és ott véget is ért az ösvény. Próbáltunk tovább menni, de minden irány életveszélyes volt, így kénytelenek voltunk visszafordulni. Mehettünk megint felfelé, vissza az eredeti útra, majd azon tovább, és közben rájöttünk, hogy térképileg fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk. Tábla, jel sehol semmi. 

Úgy éreztük, hogy már túl hosszan megyünk ezen az úton, már régen lefelé kellene mennünk, még mindig 2000 körül vagyunk, a szállásunk a tengerparton, a nap pedig már erőteljesen kezdett lefelé menni. Találtunk egy házat a semmi közepén néhány csirkével, kecskével, kiscicával, és két fickóval, akik ott éltek. Nem beszéltek ők sem semmilyen nyelven, de azt elmutogatták, hogy menjünk az úton tovább, majd lesz egy ösvény balra be, azon le lehet vágni egy jelentős részt… deja vu, mintha itt már egyszer tartottunk volna… De ahogy mentünk, tényleg volt egy ösvény amin lementünk és egy másik úton találtuk magunkat. Szuper, akkor kb be tudtuk azonosítani a térképen, hogy hol lehetünk, és az előttünk álló út továbbra is felfelé vitt. Kb délután 4 lehetett már, 6 körül lemegy a nap és mi még mindig a hegy tetején vagyunk, és még mindig felfelé megyünk… Francba…

Mentünk megint pár kilométert, és újra elbizonytalanodtunk, mert bal kéz felől ugyan ott volt a völgy, amibe le kellett volna ereszkednünk, de nem volt lejárat, és már majdnem megkerültük az egészet. Egyszer csak egy kis kőkunyhót vettünk észre, meg pár kecskét. Arra mentünk és ott volt egy ember a semmiből. Egyszerűen én nem értem, hogy ezek az emberek mit csináltak itt, de mindig pont jókor tette őket elénk a Gondviselés. Elmagyarázta kézzel lábbal, hogy menjünk még kicsit tovább ezen az úton, majd egyszer csak eljön az a pillanat, ahol le fogunk tudni jutni a hegyről. 

És valóban megtaláltuk a levezető utat. Ekkor bukott le a nap a hegy mögött és nekünk volt még vagy  1700 méterünk lefelé meg vagy 10-15 kilométerünk… A végén már fejlámpával botorkáltunk, és mire megérkeztünk a szállásra már majdnem este 10 óra volt. Ettől függetlenül a gazdasszonyunk olyan vacsorát rittyentett, egy morzsát sem hagytunk belőle….

Másnap gondoltuk pihenőnap gyanánt keveset megyünk, csak a parton mentünk át egy másik városkába. Ez úgy 18 kili volt meg vagy 850 szint lazításképpen. Az út csodálatosan szép volt a parton, de kizárólag fel és le lehetett menni a szikla oldalában vájt kis ösvényen. Mire megérkeztünk a következő szállásra, már totál kész voltunk, ráadásul nekem kivételesen lett egy vízhólyagom is olyan hülye helyen, hogy alig tudtam lépni.

Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy tartunk egy papucsos pihenőnapot, és majd a következőn megyünk csak tovább.

Ez a nap sem volt annyira nehéz, vagy csak kezdtünk már hozzászokni. A lábam egészen rendbe jött, kipihentük magunkat és az izomláz sem gyötört már egy ideje, öröm volt elindulni felfelé. A cél valahol a hegyek között egy kis csiricsáré házikó volt, mert itt volt a környéken az egyetlen szállás. Mikor megérkeztünk egy tündéri kis nő fogadott, és megkaptuk a Benfica szobát. Hát ott az ágyneműtől elkezdve az törölközőig, de még a festés és az összes kiegészítő is mind Benfica-s volt. A ház ura valószínűleg kedvelte e focit.

Másnap szintén nehéz nap és egy nagy hegy várt ránk. Elképesztő milyen hegyek vannak ezen a kis szigeten. Kicsit hasonlít Reunionhoz, de itt nagyobbak a terek, és függőlegesebbek a sziklák. Ahogy felértünk a hegy tetejére rögtön találtunk egy útelágazást, és persze fogalmunk sem volt, hogy merre induljunk el. Választottuk a jobban kitaposott ösvényt, és azon mentünk. Közben volt egy csomó kecske meg tehén kikötözve legelni, akiket persze én mind arrébb rakosgattam. Egyszer csak jött velünk szembe egy ember a semmiből, aki felvilágosított minket, hogy persze nem a jobb oldali ösvényt kellett volna választanunk, hanem a balt. Ok, akkor vissza az egész. 

Amikor elindultunk a bal ösvényen nem sokkal később az újra három felé ágazott és olyan köd telepedett az egész hegyre, hogy 10 méterig nem láttunk előre. Hát ez tök jó, mert fogalmunk sincs hol vagyunk, se jel, se tábla, viszont minden ösvényből kettő-három lesz, és még csak toronyiránt se tudunk menni, mert az orrunkig sem látunk.

Egyszer csak, ahogy ott bóklászunk teljes tanácstalanságban a tejfölben hangokat hallottunk. Megint a semmiből. Elindultunk feléjük és pár férfival találkoztunk. Mondtuk nekik, hogy hova akarunk menni, ez egyik készségesen elkísért egy házig, majd ott útbaigazított. Kb 20 perc gyaloglás után ugyanannál a háznál találtuk magunkat, csak valahogy tettünk egy kört…. Tök jó, olyan köd van, hogy még azt sem vesszük észre, hogy körbe körbe megyünk. A házból kijött egy másik fickó, aki megint elkísért egy darabig, és onnan már megtaláltuk a mi utunkat. Menet közben megint arrébb kötöttem pár kecskét és ahogy ereszkedtünk lejjebb kiértünk a ködből is. Még egy jó fél órás séta, és találtunk egy aszfalt utat is. Onnan már csak néhány óra volt a szállásunkig eljutni. Ezen az estén sem kellett altatni minket.

A következő 2 nap erről a szállásról csillagtúráztunk. Az első napi etap a térképen olyan egyszerűnek tűnt…

Először elmentünk a Cova kráterig, ami egy vulkán krátere és tök jól bele lehetett nézni. Nagyon klassz volt. Kb 1600m magasan lehettünk, ez volt a kiindulás. A terv az volt, hogy leereszkedünk XOXO-hoz/ba, ami kb 300 méteren lehetett, majd onnan egy másik úton visszajövünk a szállásra. Tehát megyünk egy kört. 

Amikor elértünk ahhoz a ponthoz, ahol el kellett indulni lefelé, a lélegzetünk is elakadt a látványtól. Hatalmas tér alattunk, mellettünk egy másik völgy tele felhővel, amik át- átbuktak ebbe a völgybe, de azzal a lendülettel feloszlottak, a másik völgyben viszont az orrukig sem láttak az ott lévők. Előttünk viszont ott volt a függőleges sziklafal lefelé, és csodálatos kilátás. Sajnos a fotók nem adják vissza. Iszonyat hosszan ereszkedtünk lefelé, nagyon meredeken és egy idő után kezdett a fejemben motoszkálni egy gondolat, mégpedig az, hogy ide valahogy majd vissza is kell mászni. Lefelé szerintem mindig fájdalmasabb menni, mint felfelé, így alig vártam már, hogy leérjünk. Persze felfelé is fáj, de az másképp fáj. Viszont amíg leértünk született vagy 300 fotó, mert minden egyes kanyarnál újra kellett a teljes völgyet fotózni, annyira lenyűgöző volt.

Mikor leértünk, ettünk egy kis löncshúst, ami  nagyon rossz volt, hozzá egy fél kiflit, ami nagyon száraz volt, meg ittunk egy két decis sört, azt legalább jó volt, és indultunk vissza fel.

A másik utat könnyen megtaláltuk, de elképesztő ütemben emelkedett. Aztán itt is sűrűn meg kellett állni fotózni, ahogy egyre feljebb értünk. Ez az út egy másik gerincen vitt minket de ez is gyönyörű volt. Hosszú órákat másztunk mire megérkeztünk a szállásunkra, ahol nem tudtunk bemenni, mert a tulaj (Ezio, egy olasz borász) épp szunyókált. Majd miután végre bejutottunk, végig ettük az étlapot.

A utolsó előtti nap a tegnapi felhővel töltött völgyet szerettük volna megnézni, a Paul völgyét. Tulajdonképpen ugyanaz a felállás lett volna, mint tegnap, lemegyünk az aljába, majd vissza fel, de a völgy ezen a napon is a csurig tele volt felhővel, nem láttunk volna semmit, így nem arra mentünk. Egy 2-3 órás kis sétával elértünk egy nagyon szép kilátóhelyre, ahol leheveredtünk, ettünk egy almát, némi mogyorót és egy fél csokit, a többit pedig odaadtuk a gyíkoknak, akik meg voltak érte őrülve J

Aztán szépen visszasétáltunk, menet közben hosszabb kötélre engedtem egy csacsit, meg szedtem füvet két kecskének és kényelmesen hazaértünk. Nem is bántuk, kicsit el voltunk már fáradva.

Az utolsó napon már „csak” le kellett ereszkedni a tengerhez a kikötőbe, ahonnan délután indult a komp vissza a másik szigetre. Azért ez a leereszkedés sem volt olyan egyszerű. Egyrészt eltévedtünk párszor, amikor egy ösvényből hirtelen kettő lett. Másrészt újra azon a kietlen, félsivatagos, forró, száraz és poros részen voltunk, és 1600 méterről leereszkedni tengerszintre az nem kevés. Mire elcsigázottan leértünk Porto Nuovo-ba eléggé viseletesek voltunk. Konkrétan úgy néztünk ki, mint két disznó, nyakig porosan, mocskosan, izzadtan és fáradtan. 

Az első kocsmában koccintottunk egy két decis sörrel (nincs nagyobb) és ettünk egy jégkrémet. Ezt úgy gondoltuk, hogy megérdemeltük. 10 nap alatt megtettünk vagy 220 kilométert és megmásztunk kb 12.000 szintet. Boldogan és büszkén néztünk egymásra, hogy ezt is megéltük! Újabb fantasztikus élménnyel gazdagítottuk a közös életünket. J

Aztán elsétáltunk a komphoz, hogy le ne maradjuk róla, és beültünk a váróba a sok tiszta, kifogástalan ruházatú, pormentes cipőjű fehérnép közé. Nekünk tripla ülőhelyünk volt, míg mások inkább álltak… :-D