Ganghoferlauf 2018

Ganghoferlauf

2018.március 3.

Ahogy visszaértünk a finn -20 fokból a magyar -10-be hőileg rögtön jobban éreztük magunkat. Belevetettük magunkat a munkába és 3 nap alatt elvégeztünk egy heti melót, és már indultunk is a következő versenyre. 

A téli versenyszezon összeállításakor erre a hétvégére a 19. Worldloppet versenyt, a Demino-t terveztük be, de mivel Atinak lett egy sérülése a tél elején, így a skating versenyeket kiiktattuk idénre. Viszont a Ganghoferlauf Leutaschban az pont jó nekünk erre a hétvégére.

Kimentünk Ausztriába, Leutaschba. Még aznap lécre is álltunk és szuper volt az edzés. Annyira könnyedén ment, és nagyon jól esett, sokkal könnyebben mentünk fel azokon az emelkedőkön, ahol két-három évvel ezelőtt még küzdelem volt, és ez tök jó érzéssel töltött el minket (pláne engem az idei edzéseim alapján…)
Nagyon szeretjük Leutascht, egy időben sokat jártunk ide, mert tökéletes edzőpálya, de kb két éve nem nagyon volt itt hó. Viszont most baromi nagy hó volt kint, a házak tetején 1-1,5 méteres hófal volt.

A Ganghoferlaufot nagyon régóta szerettük volna már lefutni, mivel szeretjük ezt a pályát mindig is úgy gondoltuk, hogy ott a völgyben megy egy nagy kört, ami kiadja a maratont. Nagyon örültünk, hogy most végre itt vagyunk, és lefutjuk. Az időjárás csodálatos volt, verőfényes napsütés, kicsit még hideg, de napról -napra melegedett, olyannyira, hogy a verseny napjára már plusz-ot mondtak.

Másnap is kimentünk edzeni egyet, de éjszaka volt egy kis hószállingózás, ami borzasztóan lelassította a pályát. Szereztünk egy pályarajzot és láttuk, hogy a verseny nem egészen arra megy, mint amire mi gondoltunk. Először is a 44 km-t két körben csinálják meg, nem pedig egy nagyban. Ezt nem is igazán értettem, hogy miért, mert hely van, pálya van, és a másnapi skatingesek egy nagy kört mennek a 40 kilométerükön. Akkor mi miért körözünk? Utálok körözni…

És ami a legszembetűnőbb volt, hogy a pálya nem a völgyben megy. A 22 km-es kör első fele fekete pálya. ami azt jelenti, hogy baromi meredek hegy felfelé, és ugyanez lefelé is. Atival abban különbözünk, hogy én mindig a felfelé miatt sóhajtozom, őt meg a lefelék zavarják jobban. 

Elhatároztuk, hogy aznapi edzés gyanánt megyünk egy 22 km-es kört és megnézzük a teljes kört. Az eleje meglepő volt, mert évek óta járunk ide, de ezt a hosszú steiget eddig még nem fedeztük fel. És nem is esett jól. Hosszú, meredek, majd amikor az ember végre felküzdi rá magát, akkor sunyi módon folytatódik tovább.

Aztán a felső kör után viszont eszeveszett száguldás van lefelé, amit én borzasztóan élveztem, Ati kevésbé. Ő viszont lazán felment a hegyre, miközben én kezdtem elkeskenyedni.

A kör második felét már ismertük, de azért végig mentünk rajta. Mondjuk én kezdtem iszonyatosan elfáradni, de nem szóltam Atinak, hogy minek megyünk arra, hiszen azt a részt tudjuk, inkább húztam a belemet, de végig mentem a kört. Este azon beszélgettünk, hogy valószínűleg még bennünk van a pár nappal ezelőtti -20 fokos finn 50 km, mert a mai edzésen valahogy baromira elfáradtunk mindketten. Finlandia Hiihto

Azt mondta Ati, hogy benne felmerült, hogy minek megyünk végig a teljes körön, amikor tök fáradt és azt úgyis ismerjük, de nem akart szólni, mert én állítólag olyan lelkesen mentem előre. Basszus én meg miatta nem szóltam csak mentem, hogy ne gondolja, hogy nyavalygok… Tök jó, akkor legalább kafán lefárasztottuk magunkat… A pálya is belassult a tegnapi edzéshez képest, nem is ment olyan könnyedén, nem volt már akkora élmény...

Verseny előtti nap teljesen megváltoztak a hóviszonyok a két nappal előttihez képest. Addig rudat waxoltunk, de már nem voltam teljesen biztos benne, hogy az elég lesz. Nem fogott, sőt kirúgott, és nem is lehetett róla jól ellépni. Kezdtem elbizonytalanodni. Aznap csak annyira mentünk ki, hogy kipróbáljuk a waxolást - ami szar volt - kezdtem is elbizonytalanodni, hogy milyen wax lesz egyáltalán az, ami fogni fog, mert a hó minősége 180 fokot fordult. 

Én kb 200 méter után azt éreztem, hogy annyira fáradt vagyok, hogy a karom nem bírom felemelni. Gondoltam ez így nagyon nem lesz jó, ilyen kondival másnap meg fogok halni a versenyen. Volt nálunk még két másik wax, azt feltettük és kb 10 méter után éreztük, hogy nem jó. Ezek után úgy döntöttem nekem elég is ennyi edzés egy napra, Ati sem tiltakozott és hazamentünk aludni. 

Délután agyonverve, magas pulzussal ébredtem, kezdtem kétségbe esni, de akkor mentő ötletem támadt. Ez nem Worldloppet verseny, nem kell a pecsétért futni, így miért ne vehetném lazára a dolgot és futhatok csak annyit, amennyi jól esik? Délután elmentünk a versenyirodába és én átneveztem 22 km-re, Ati továbbra is 44-et futott. Ettől  én olyan felszabadult lettem, hogy csak na. Nyomasztott az a 44 kili, azzal a nagy steigekkel, amit ráadásul mind a két körben meg kell futni. Utálok körözni (mondtam már? J) Így én csak egy kört megyek, ahhoz még kedvem is volt. 22 km az nem sok, azt kellemesen, jó érzéssel lesíelem bármikor.

Ha már ott voltunk megpróbáltuk begyűjteni a waxtippeket a különböző waxos cégek képviselőitől, de csak egy dologban volt összhang, hogy fogalmuk sincs, hogy mit tegyünk fel. Azt mondták, hogy teljes a bizonytalanság, ugyanis éjszakára csapadékot mondanak, de nem lehet tudni, hogy az hó lesz vagy eső, és hogy egyáltalán fog fagyni, vagy nem. Egy biztos, délelőtt gyors ütemben melegedni fog, de hogy éjszaka és reggel mi lesz, azt nem tudják megmondani. 

Megkérdeztünk vagy ötöt, senki nem mondott semmit, csak sóhajtoztak. Ilyen sem volt még. Az, hogy sóhajtoznak, hogy nehéz biztosat mondani, az sűrűn előfordul, de hosszas unszolásra eddig mindig sikerült mindenkiből valamilyen elképzelést kiszedni. Most hiába strapáltuk magunkat olyan makacs tanácstalanságban voltak, hogy nem nyilatkozott senki. Azt mondták menjünk oda reggel 7-re, akkor talán már többet fognak tudni.

Hazamentünk feltettük a csúszówaxot. Az sokkal egyszerűbb dolog, miért is nem skatingelek inkább, akkor nem lenne ez a sok szívás a tapadówax-szal. De valamilyen perverz indíttatásból a klasszikot szeretem a maga összes nyűgjével, szenvedésével, szívásával és szépségével együtt. Viszont olyan még sosem fordult, el, hogy előző este ne csináltuk volna készre a síket, úgyhogy elég vegyes érzésekkel tértünk nyugovóra.

Másnap reggelre esett valami kis hó, de nem sok. Ati elment, hogy sorra vegye a waxos emberkéket, ki mit mond. Kb egy óráig volt távol, már kezdtem izgulni, hogy hol van, meg nemsokára rajt, és még sehogy sem állunk. Hazajött és közölte, hogy továbbra sem tudja, mert most sem volt egyetértés. 

Volt, aki azt mondta, hogy klistert tegyünk fel, és többen mondták, hogy rudat. Hát fasza. Akkor megint ott vagyunk, mint tegnap este. Semmivel sem előrébb, vagyis teljes a tanácstalanság. Hát jó, valamint dönteni kellett, mert az idő vészesen fogyott. Ati leült reggelizni, én meg nekikezdtem waxolni. Mit csináljak? A pályát nem láttam, de esett vmi hó, reggel még mínusz volt, de napközben melegedni fog, és verőfényes napsütés van...

Fogtam a tippeket, és mixeltem egy sajátot. Alapnak feltettem klistert és elfedtem az időjárásnak megfelelő rúddal. Majd lesz valami. Volt még 45 percünk az  indulásig. Nem laktunk messze a rajttól, sőt konkrétan a pálya mellett laktunk, így sível indultunk el. Sajnos elég hamar rá kellett jönnöm, hogy az elgondolásom mégsem az évszázad ötlete volt. Sajnos a klasszik waxot nem nem lehet átverni...

A pályán valszeg reggel újra átment a ratrak, így a friss hónak nyoma sem volt, viszont nem volt nagyon kifagyva. A wax, amit feltettem nem volt jó. Jött velem szembe egy fickó láthatóan jól fogott a léce. Leszólítottam, hogy mit tett fel . Mondta, hogy milyen klistert. Abban a pillanatban döntöttem. Szóltam Atinak, hogy én átwaxolok, és elindultam a szállásunk felé. Volt még 35 percünk a rajtig....

Berohantam, és először is levettem magamról egy réteg ruhát, természetesen a legalsót, aztán előkerítettem a napszemüvegemet, és harmadsorban, elkezdtem leszedni a lécemről a waxot. Erre beesett Ati is, jött ő is waxolni J

Iszonyú tempóban egy citlinggel lekaptuk a rajta lévőt és feltettük az új réteg klistert. Nem is értem, hogy máskor meg miért tart ez órákig.. :-) Utána rohanás, mert már csak 15 percünk volt. Elértük a pályát, felcsatoltunk, és ami a csövön kifért rohantunk a rajtba. Már ott elfáradtam, és még csak rajtig sem értem el. 

Meg voltam róla győződve, hogy le fogjuk késni a rajtot, de mikor odaértünk, akkor mondta be a hangosbemondó, hogy még egy perc van hátra. Széles vigyorral beálltunk a tömeg végére, amikor azt hallom, hogy - Erika? Balra néztem és megláttam Beát és Ágit, ott álltak ők is rajtszámban mellettünk. 

Hát én úgy megörültem nekik, hogy csak na. Annyira ritkán találkozunk magyar sífutókkal, főleg külföldi versenyen. Sajnos több időnk nem volt örvendezni, mert közben ellőtték a rajtot. Elindultunk és az első kanyar után elfogyó nyomok miatt átrendeződött mezőny közepén valahogy pont Bea és Ági közé soroltam be. Az első 1.5-2 km-en Beával megbeszéltük az élet nagy dolgait, kérdeztem is tőle, hogy így fogja nyomni végig, mert akkor el fogok fáradni, majd jött az emelkedő, amikor már konkrétan a s**gemen vettem a levegőt, így már nem is volt kedvünk beszélgetni. 

Ez a wax sem volt valami világbajnok, hiába küzdöttem, mire felértünk a hegy tetejére Bea vagy 15 méterrel előttem volt. Ágit nem láttam, ő meg valahol mögöttem. Aztán jött az első nagyobb lejtő, ami után utolértem Beát, majd mentem tovább. Vártam, hogy majd jönnek a csajok, mert ha vége a hegynek, utána jön egy hosszabb laposabb rész, ahol majd újra lehet csevegni, hiszen ezer éve nem találkoztunk, van mit megbeszélni J

A felső kör után jött a kedvenc hosszú-meredek lejtőm, eszembe jutott Ati, hogy biztosan jól vette már ezt az akadály, majd jobbkanyar és mentünk ki a rétre. A csajok nem jöttek, viszont jött egy tehervonat fickó. Úgy fújtatott, hogy nem tudtam másra asszociálni. És tök érdekes technikával ment. Csak és kizárólag futott. Se egy párosbot, se egy ellépéses technika, semmi, pedig laposon mentünk. És baromi jól nézett ki. Egy középkori faszi volt. Fején halálfejes kendő, a rajtszám alatt egy nagyon bő pulóver, aminek feltűrte az ujját, és amin valamilyen rockbanda logója/sziluettje szerepelt. Én Jürgennek hívtam, sajnos több nem derült ki róla. Azt biztos, hogy lelkes volt, mert küzdött becsületesen. 

Aztán sajnos lemaradt, én meg más szórakozás után néztem. Brünhilde volt a következő kiszemelt kedvenc, akit inkább egy bajor sörfesztiválon tudtam volna elképzelni, mint itt a sífutópályán. A két copf, meg a két 1-1 literes söröskorsó hiányzott a kezéből, amúgy a többi stimmelt. Aztán ő is elmaradt. 

Lassan elérkeztünk a fordítóig, ami még egy kis szívás volt, mert ugyan megfordíthattak volna minket kellemesen is, de ők hozzácsaptak még egy 1.2 km-es hurkot, amibe két meredek, bár rövid steig kapott főszerepet. Kicsit Ramsau fílingem volt tőle, mert a skating 30 kilin van egy pont ilyen rész, és ott is szoktam utálni. Na mindegy, túl kell esni ezeken…

Innen egy jó kis lejtővel elindultunk visszafelé. Az időjárás egyre melegebb lett, a waxom meg egyre kevésbé fogott. Furcsa volt a finn verseny után, ahol életem legtökéletesebb waxával futottam. Ezt itt nem mondhattam el sajnos. Az ellépés már nem volt az igazi, szerencsére már visszafelé mentünk, ami viszonylag könnyebb, laposabb volt, eltekintve egy pár kilométeres erdei pályától, amit eddig szintén nem ismertünk, és kellemesen hullámzott. 

A nap tűzött keményen és egy itató után kivel találkoztam össze: azzal a fickóval, aki reggel a waxtippet adta, aminek hatására hirtelen felindulásból átwaxoltunk. Ő bezzeg nem versenyzett, csak ott állt a pálya szélén. Kedvem lett volna neki odamondani, hogy lenne még mit tanulnia a waxolásról, mert nem az igazi, de mindegy, rákanyarodtam az erdei pályára, azon végighullámoztam és szép lassan elértem az utolsó kilométert. Ezt természetesen nem egyenesen a cél felé vitték, hanem a cél előtt elmentünk, majd megfordultunk és úgy jöttünk vissza, csak hogy jól meg tudjuk nézni minden oldalról, hogy hol lesz az a hely, ahol véget érnek szenvedéseink. 

Bár ez így nem is igaz, mert ezen a versenyen nem is szenvedtem. 22 km az továbbra sem sok, ennyit bármikor szívesen futok.  És végre ott volt előttem a célegyesen a végén a célvonallal. Beértem, a spíker megküzdött a nevemmel, de azért bemondta. Szuper, hol az érmem? Kicsit ténferegtem a célban, de valahogy senki sem jött oda és akasztott érmet a nyakamba. Bevallom kicsit csalódott voltam…

Furcsa volt, hogy Ati nem volt ott a célban, amikor én beértem, de ő még valahol kint küzdött a pályán. Sajnáltam, mert az idő rohamosan, melegedett, bőven nagyon plusz volt, a nap tűzött, a hó folyt, a wax nem fogott. Nekem speciel semmi kedvem nem lett volna még egy kört menni, úgyhogy áldottam magam a 22 kilis döntésért. Így vigyorogva indultam el a pályára vissza, hátha találkozom ismerőssel. 

Hamarosan összefutottam Beával, és jött Ági is, akit ketten bekísértünk a célba. Aztán Bea mondta, hogy szívesen kipróbálná a lécemet, én meg az övét akartam, mert ő nano léccel ment, és olyannal még sosem mentem.

Így elmentünk síelgetni még egy kicsit. A konzekvenciák a következők voltak: az én lécem jól csúszik, de semmit sem fog, a Beáé nagyon jól fog, de baromi lassú. Ági pikkelyessel küzdött, így azt a lécet messze elkerültem… J

Ők visszamentek a szállásukra, megbeszéltük, hogy majd a kajánál talizunk, én meg megpróbáltam valahol megtalálni Atit. Abban egyeztünk meg, hogy a lakás kulcsa nálam lesz, így én verseny után visszamegyek, átöltözöm, kihozom a telómat, amivel tudok fotózni is meg fel is tud hívni rajta, ha netán elkerülnénk egymást.

Nem tudtam megítélni, hogy Beával mennyit síelgettünk, és mennyi idő telt el. Nekem jó volt a verseny, és ha Atinak is jól megy, akkor vajon hol lehet most, és mikor érhet be a célba. Így már nem akartam visszamenni a szállásra, nehogy elkerüljük egymást. 

Ezerrel sütött a nap, nem fáztam, úgyhogy síelgettem egy kicsit. Elmentem az erdei pálya kijáratához, odasütött a nap, kicsit napozgattam és vártam, hogy jön. De nem jött. Elég sokáig vártam, és totál elbizonytalanodtam. Lehet, hogy elkerültük egymást? Lehet, hogy már beért és én meg itt flangálok, kulcs nálam, a telóm viszont az apartmanban, úgyhogy se bemenni se elérni nem tud….

Visszaindultam a cél felé, hogy hátha ott van, de nem láttam. Akkor elindultam a szállásunk felé, de végül visszafordultam, mert újra elbizonytalanodtam. Visszamentem a pályára, és vártam újra. Egyszer csak megláttam Atit, szegény nagyon el volt fáradva. A léce totálisan semmit sem fogott már, mintha nem is lett volna rajta wax. Odaért mellém, és az utolsó 1 km-t együtt síeltük le. A célban mondta, hogy a második kör már nem esett jól, végig karból kellett küzdeni, mert az olvadt havon már nem fogott a klister. Hát lehet, hogy azon a finn versenyen q*va hideg volt, de az a tökéletes wax kitartott 50 km-en keresztül….

Hazamentünk, én fel voltam dobva, Ati el volt fáradva… Nagy nehezen összeszedtük magunkat és elmentünk kajálni. A többiek már ott voltak. Megkajáltunk, dumáltunk, és este senkit sem kellett altatni. A lányok be voltak nevezve a másnapi 20 km-es skating versenyre is. Csodálkozva kérdezték, hogy mi miért nem indulunk azon? Mondtuk, hogy egy hete futottuk a finn versenyt, elég volt ez így erre a hétvégére. Ettől függetlenül másnap kimentünk és drukkoltunk nekik. 

Tökéletes idő volt, csodálatosan előkészített gyors, kifagyott pályával, szinte kedvem lett volna indulni. Volt némi hiányérzetem, de muszáj volt hazafelé venni az irányt. Nem ez volt az utolsó versenyünk, még egy ötvenes lenyomunk az idén.

Viszont a Ganghoferlauf tök jó volt így, hogy nem csak ketten voltunk magyarok, hanem ott voltak a lányok is. Szinte sosem találkozunk magyar sífutókkal, kivétel a ramsaui volkslaufot. Idén a Sgambedán találkoztunk Gergővel, aki ugyan Angliában él, de ettől függetlenül magyar színekben indult. Neki is örültünk, de jó lenne, ha több magyar sífutó lenne ott a környező országokban megrendezett versenyeken. Vannak közeli versenyek, vannak könnyebb versenyek, és vannak rövidebb távok is. Olyan nagyszerű érzés a külföldi versenyeken látni a magyar zászlót, és tudni, hogy ezt csak nekünk húzták fel. Mi legközelebb is ott leszünk, gyertek ti is, lássátok, érezzétek, szeressétek!