Marcialonga 2018

Marcialonga 2018

2018. január 28.

A Marcialonga, a maga 70 kilométerével a Vasaloppet után, a 20 állomásos Worldloppet versenysorozat második leghosszabb versenye. (micsoda szép mondat, a középiskolai irodalom tanárnőm odáig lenne J)

Már tavaly is részt akartunk venni rajta, de rajtszámot szerezni ide kb ugyanolyan nehéz, mint az ikonikus svéd versenyre. Tavaly nem is sikerült rajtszámhoz jutnunk, gondoltuk, majd idén. Aztán természetesen idén is lemaradtunk róla,  mivel a nevezés napján egy pillanat alatt elkapkodták a rajtszámokat, pedig 8000 fő a keret.

Mit csináljunk? Idén már le kéne futni, mert a WL sorozatnak egy ez fontos versenye, és nekünk be volt tervezve az idei versenynaptárba. Akkor jöjjön a jolly joker stratégia, ami már több versenynél segített rajtszámhoz minket, azt, hogy újságírók vagyunk, meg  Worldloppet Gold Masterek, és az összes verseny teljesítése a célunk, melyről írnánk is cikket (ha belegondolok, végül is ez tökre igaz). Ez legtöbbször be szokott válni, pláne úgy, ha még van valaki kontaktunk is, akinek a levelet küldjük. Itt is volt Carla, aki már sokszor segített nekünk. Ő az olasz versenyközpontban van, és még a Worldloppet ügyekben is kompetens. Írtunk neki és mint mindig, most is nagyon készségesen segített. Így októberben sikerült rajtszámhoz jutnunk a híres Marcialonga verseny 45. special edition-ra J

A Marcialonga ötlete amúgy két olasz fickó fejéből pattant ki, akik 1969-ben lefutották a Vasaloppetet, és annyira tetszett nekik, hogy gondolták, egy ilyen síünnep kell nekik is Olaszországba, hiszen az olaszok aztán nagyon tudnak ünnepelni… Egy év múlva még két olasz lefutotta a Vasa-t, és ők négyen összefogtak és kerítettek egy csomó önkéntes segítőt, meg szponzort és 1971. februárjában megrendezték az első Marcialonga sífutóversenyt. A neve long march, azaz hosszú menetet jelent, ami rejt némi igazságot… Az első Marcialonga

Na szóval, van rajtszámunk, szuper, már csak fel kellene készülni rá. Mint azt a Sgambeda kapcsán már megírtam, a felkészülésben volt némi hiány. (Sgambeda) Fél évig küzdöttem a csonthártya gyulladásommal, aminek egyetlen ellenszere van, a pihentetés. Az nagyon ment nekem, úgyhogy a Marcialonga előtt volt mi miatt izgulnom. Atinak is lett egy sérülése, így nála sokáig kétesélyes volt az indulás. A Sgambeda után még 1x álltunk havon 3 napot, aztán ennyi, ebből kell megoldani a 70 km-t. Hát mit is mondjak, kezdett ez is a nyári eszement túráinkra való felkészüléshez hasonlítani, vagyis,” a lesz, ami lesz, csináljuk”-hoz.

A verseny előtt kocsiba ültünk és kimentünk 3 napot síelni Dobbiaco-ba. Csodálatos ott a pálya, nagyon jól lehet edzeni hasonló pályán, mint a verseny lesz. Kivételesen mind a 3 nap jól waxoltunk, így tök jól fogott a wax, kivétel, amikor túl meleg lett, és olvadt. Ahogy közeledett a hétvége, egyre nagyobb pánikkal nézegettem az időjárást, ugyanis vasárnapra már +8 fokot mondtak. Hát az baromi jó, mert megint nehezített körülményeket fogunk ki. (a Vasaloppeten +12 fok volt, ami igen csak nem szerencsés egy 90 km-es versenyen… Vasaloppet)

Átutaztuk Possa Di Fassa-ba, ott volt a szállásunk. Pénteken kicsit csúszkáltunk a pályán, bár az még igen csak under constraction volt. A verseny két völgyön halad keresztül, Val di Fiemme és Val di Fassa völgyein. Maga a pálya nem nehéz, ha eltekintünk a hosszától. Az első 20 km emelkedik, utána elérjük Canazei-t, ott visszafordul, és majdnem ugyanazon a nyomvonalon elindul visszafelé bő 40 km-en keresztül ereszkedve, hullámozva lefelé. Abszolút szerethető J Aztán újra visszafordul, elindul felfelé, majd az utolsó 2,5-3 km-en emelkedik kb 200 méter szintet, beér Cavalese-be és ott a várva várt cél.

Péntek este elmentünk Cavalesebe átvenni  a rajtszámokat, és az első nehézséggel itt szembesültem. Nem akarták odaadni. Hiába mutattam a telómon az általuk küldött emailt, benne a rajtszámommal, azt mondták igazoljam magam útlevéllel. Mondtam, hogy nincs nálam semmi. Nem baj, akkor telefonáljak be a szállodába és küldessem át. Hogy hova, mit, mit csináljak??? Mondtam nekik, hogy az útlevelem Budafokon pihenget a fiókom alján, a lakás tök üres, és különben se szállodában lakunk, úgyhogy ezt így elég nehéz lesz kivitelezni. Nem baj, akkor is mutassak fel nekik egy fényképes okmányt. De hát semmi sincs nálam, csak telefonomon tudok max mutatni 1-2 fotót magamról, de az nem volt nekik elég. Mondtam, hogy itt az email, amit ők küldtek, az emailben sehol sincs leírva, hogy nekem az átvételkor igazolnom kell magam, és eddig sem kellett sosem. Márpedig ők anélkül nem adják  ki a rajtszámomat. Oké, és akkor most én mit tudok tenni? Erre jött a vállvonogatás… 

Na ekkor kicsit elgurult a gyógyszerem, hátam mögött egyre hosszabb volt már a sor, gyűlt a sok csúnyán néző sífutó, akik elől még elfutni sincs semmi esélyem,  és ekkor megkérdeztem, hogy itt van-e Carla, hívják ide most. Carla jött, nyakamba borult, rajtszám kiad, mindenki kedves és mosolyog, a  mögöttem álló sífutók megkönnyebbült sóhajától lobogott a hajam…..

Persze Ati fél perc alatt elintézte az egészet, amíg én küzdöttem, ő bevásárolt az Enervitnél, és már ment egy kört az expón…

Másnap délelőtt kimentünk még egy kicsit síelni azzal a waxszal, amit a swix ajánlott a versenyre, és szörnyű volt. Úgy rángatott, hogy életveszélyes volt a nyomváltás, és az összes lefelé. Ki is borultam, mert így 70 kilit letolni nem vállalok, viszont holnap is ilyen idő lesz, és ez lesz a waxajánlás is.

Na szépen vagyunk. Annak nem láttuk értelmét, hogy hazamegyünk, leszedjük ezt a tapadót, aztán átwaxoljunk egy másikra, majd kimenjünk újra, mert addigra már sokat melegszik az idő, és nekünk a reggeli első 20 kili volt a fontos, hogy akkor fogjon valamit.

Hazamentünk és elkezdtünk szétnézni a wax ajánlások között. A Tokonak volt egy és a Swixnek is kettő. Egy klisteres verzió, meg egy rúdwaxos. Tehát volt 3 különböző ajánlásunk, egy 70 kilométeres verseny, és egy erősen melegedő időjárás. Az előrejelzés szerint nulla körül indulunk és +8 körül érünk célba.

Végül úgy döntöttünk, hogy klistert nem teszünk fel. Ati csúszónak feltette a Toko-t, én a Swixet, tapadónak mindketten rudat tettünk fel. Másnap kíváncsian vártuk a waxolásunk eredményét, mert a rajtig az mindig lutri.

Vasárnap ébresztő 6 előtt, összekészültünk és irány Moena, ott volt a rajt. Szerencsére nem volt nehéz leparkolni, majd szétnéztünk, és elkezdtünk készülődni. – 2 fok volt, de egy szál felhő sem volt az égen. Tudtuk, hogy verőfényes napsütés lesz, így az öltözködést is át kellett gondolni, mert a reggeli, árnyékos -2 és a koradélutáni verőfényes +8 az nem ugyanaz…

Ati besorolt a saját boxába, ő 8,15-kor indult, én két boxszal (és 2x600 fővel) arrébb 8,25-kor. Gyorsan eltelt az idő, nagyon melegíteni nem volt hely, majd bemelegszünk, lesz rá idő. Ahogy vártam, hogy beengedjek minket láttam, hogy ott áll mellettem egy fickó egy karral. Azért az durva, mert ehhez a sporthoz kell némi koordináció, és fél karral azért tök nehéz lehet. Aztán beállt mellém egy kis növésű bácsi, és láttam, hogy nincs fent neki tapadówax. Kérdeztem tőle, hogy végig párosbottal fogja nyomni és vigyorgott, hogy igen…. Mondjuk volt vagy 50kg, de akkor is…

Aztán eljött a mi időnk, megnyílt a boxunk, beszaladtunk a  pályára, ott felcsatoltuk a lécet, és szépen mindenki elindult a maga tempójába. Szeretem az ilyen rajtot, nem stresszes.

Elindultunk és hamarosan meg is álltuk. Jött az első emelkedő, és ilyenkor vonatozás van. Beállunk egymás mögé, és csak cammogunk felfelé. Nem is bántam, mert a kezdeti lelkesedés után legalább kicsit vissza tudott esni a pulzus. Ilyen minimális bemelegítéssel  nem baj, ha az ember nem esik neki a steignek, mint tót az anyjának.

Utána haladtunk tovább, beértünk a faluba és megálltunk. Álltunk egy helyben egy darabig, kérdeztem is a srácot mellettem, hogy miért állunk, felfelé vagy lefelé van előttünk? Aztán kiderült.

A versenyt vagy 10-15 kis városkán vezetik keresztül. Az utcákat megpakolták hóval és azon mentünk. Mivel a főutcákat nem lehet lezárni mindenhol egész napra, így mi mentünk a szűk kis utcácskákon. Ez nagyon hangulatos volt, és mindenhol jó  sok ember állt és drukkolt nekünk, viszont megvolt az a hátránya is, hogy a szűk utcákban egyszerre nem fértünk el sokan, és simán derékszögű kanyarokkal kápráztattak el minket. Valamint még az az egy hátránya volt, hogy az utcákba a műhavat többnyire előző éjszaka fektették le, ami így nem fagyott össze, és a sok ember egy pillanat alatt széttaposta. Az csak egy dolog, hogy nem volt nyom, de az olyan felfelékben, ahol csak „halszálkában” lehetett menni, ott már olyan volt, mintha sóderben bokáig süppedve próbáltunk volna lépkedni.

Visszatérve a versenyhez, szép lassan mindenki leereszkedett az első életveszélyesnek kikiáltott lefelén, amit akkorra már fényes jegesre hóekéztek az emberek. És mi  voltunk még a mezőny első fele…. Ahogy haladtunk tovább láttam, hogy előttem megy egy igencsak koros bácsi, Aulo. Ahogy elmentem mellette odaszóltam neki, hogy Bravo Aulo, hiszen a bácsi valahol a 75. életéve körül járhatott és simán elindult még a 70 km-en. – Grazie –válaszolta kimértem. 

Később találkoztam még Fabioval, Marco Aurelioval, Pabloval és Salvatoreval és érdekes módon mind egyforma ruhában voltak. Mint kiderült ők a szenátorok, akik mind 70+-ok, és eddig az összes Marcialogán elindultak, így elég nagy tiszteletnek örvendenek. Respect! Mindegyiknek odaszóltam, hogy bravó, de kettő közülük lehet, hogy már nagyothallott kissé….

Amúgy megnéztem a 70 év feletti férfiaknál 201-en értek célba, a legidősebb egy 82 éves bácsi 9,38,25-tel, viszont ugyanitt az első egy 72 éves bácsi 4,11,22-vel (csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy ezzel mindkettőnkre ránk vert.) Elképesztő! A nőknél 70 felett öten értek célba, a néni itt is 72 éves volt. A rajtlistában többen voltak, ott a legidősebb egy 86 éves bácsi volt, és egy 80 éves néni. Tök jó, hogy gondolnak egyet és ilyen idősen iderepülnek Norvégiából, Svédországból, Kanadából, Oroszországból, hogy lefussák ezt a 70 km-es versenyt. Minden tiszteletem az övék! Én is ilyen szeretnék lenni!

A pálya amúgy nem volt rossz, és a wax kifejezetten jó volt, teljesen meg voltam vele elégedve, mondjuk tegyük hozzá, nem voltak nagy hegyek. A pálya az árnyékos völgyben kanyargott sokszor közvetlenül a patak partján, amitől elég jeges volt. 

Mikor már nem volt sok hátra a fordítóig az oda-vissza pálya közvetlenül egymás mellett haladt el, és láttam, hogy Ati jön velem szembe, lelkesen átkiabáltunk egymásnak. Jött az első itató, amihez egy kis kurflival le kellett térni a pályáról, vagy, aki nem akart inni, az mehetett tovább egyenesen. Mindenki letért, elég nagy volt a tumultus, és én láttam, hogy ha megyek egyenesen tovább, akkor a segítők oda is kiálltak innivalós tálcákkal. Odacsúsztam, ittam, és mentem tovább, ezzel megelőzve vagy 50 embert. Helyezkedni tudni kell J

Közeledtünk a fordítóhoz, beértünk Canazeibe, de ott még be kellett menni a falu közepébe, fel a templomig, és ott fordítottak vissza minket. Hát ott volt happening rendesen. Félreverték a harangot, rengeteg ember állt a kordonok mögött, és a fordítónál ott volt vagy 6 fickó beöltözve valami díszes ruhába és derekukra, vállukra, nyakukba, fejükre, kezükre aggatva mindenféle csengőkkel, harangokkal, kolompokkal folyamatosan ugráltak. Elképesztőek voltak, iszonyat lármát és hangulatot csapva. 

Amúgy a pálya Canazei utcáin katasztrófa volt. Lábszárközépig süppedtünk a hóizébe, és elég nehezen lehetett előre jutni benne. Úgy emelgettem a lábam, hogy el ne akadjon a léc, mintha direkt akarnám a térdemmel megérinteni a vállamat. A többiek is ezt csinálták, így legalább senki sem nézett hülyének. Milyen furcsa, ha az ember hülyeséget csinál, az csak akkor hülyeség, ha egyedül teszi, ha már többen is csinálják ugyanazt, akkor az már teljesen normális.

A verseny előtt és közben (meg azóta is) köhögős náthával küzdöttem, így néha olyan köhögő roham jött rám, hogy az egyik fickó megkérdezte, hogy minden rendben van-e. A fickó óriási arc volt, amikor nem volt kivel beszélgetnie, akkor magában beszélt, amúgy meg folyamatosan mindenkinek nyomta a dumát és csinálta a show-t. Giorgio-nak neveztem el, de később kiderült ő Luigi. 

Már ahogy kinézett is pompás volt. Nagy fején széles piros fejpánt, felette a göndör ősz haja, mint egy mikrofon úgy tornyosult. Hatalmas fazon volt, azért siettem, hogy minél tovább tudjam vele tartani a lépést, hogy sokáig szórakoztathasson. Folyamatosan kiabált ki a szurkolóknak, hatalmas boldogsággal fedezte fel a "42 km to Finish" táblát, és üvöltözte, hogy már csak egy maraton van hátra, és az már semmi. Hajlongott, majd ki esett a  nyomból, és az összes embernek, aki drukkolt a pálya szélén – voltak egy páran – mindenkinek megköszönte a drukkolást, mintha csak miatta jöttek volna ki. Folyamatos grazie, grazie volt a monológja…  Nagyon szórakoztató volt.

Lefelé egyszer csak éreztem, hogy baromi éhes kezdek lenni, ami nem csoda, hiszem már vagy 3 órája úton voltam, és a reggelim nem volt túl bőséges. Nagyon vártam, hogy jöjjön már valami etető, és ahogy beértünk a következő faluba, ki is volt írva, hogy Ristoro Pozza Di Fassa. Alig vártam, hogy odaérjek a ristoróhoz, és tényleg, a pálya átvezetett egy hatalmas sátoron, ami tele volt kajával és innivalóval. Öröm volt látni, bár én verseny közben továbbra sem nagyon tudok enni. Mondjuk itt már huzamosabb ideje lefelé jöttünk, nem volt túl magas a pulzusom, és nagyon éhes voltam. Megálltam és láttam, hogy tele vannak az asztalok sonkás zsömlékkel J Nagyon gusztusos volt, bár én képtelen lettem volna megenni. Elvettem 3 db nápolyit, de nem tudtam rágni és nyelni, így rögtön ittam rá vagy 2 pohár innivalót, és szinte egybe lenyeltem őket. Szuper, ezzel elleszek egy darabig, bár nem valami tudományos, de legalább leköti a gyomromat. Sajnos Luigit itt elveszítettem…

Ahogy mentünk tovább a rajt előtti falunál volt egy egészen meredek és hosszú steig. Ott megint megállt a vonat és lépkedtünk felfelé a bokáig érő sóderhóizében. Kényelmesen egy ember fért volna el nagy terpeszt nyitva. De a logikát tegyük félre, úgyhogy ketten mentünk egymás mellett, sokkal szűkebb terpeszben, így karból tartva magunkat és kínlódva szorosan egymás mellett felfelé. Ekkor jön az észlény, aki rohadtul küzdve párosbottal tolja fel magát végig úgy, hogy így is alig fértünk el egymás mellett, de ő még tolja be a lécét közénk. Szívem szerint továbbsegítettem volna őt az erdő felé, de sajna túl sok tanúm lett volna… Így csak egyszerűen nem engedtem be, és mikor még fürmölődött tovább, akkor egy határozott mondattal elhalasztottuk az előzést.

Beértünk Moénába, elhagytuk a falut, mentünk tovább lefelé, amit nem úgy kell  elképzelni, hogy én összefont karral állok a sílécen, az meg csúszik, hanem inkább olyan vízszintes landscapet képzeljetek el, amin nem nehéz ugyan hajtani magamat, de azért minden méterért meg kell küzdeni. És voltak benne kisebb nagyobb hullámok, de összességében egy könnyű pályának mondható.

Beértünk egy parkba, ahol állt egy csomó ember, de egy mukkot sem szóltak. Az előttem lévő fickó ezt felháborítónak találta, valamit odaszólt nekik olaszul, mire a közönség olyan lelkes ovációba kezdett, hogy nem győztem turbó sebességre kapcsolni J

Ahogy fogytak a kilométerek és telt az idő, úgy lett egyre melegebb, és a pálya erősen olvadt. Szerencsére a 70 km nagy része árnyékos oldalon megy, ami egy borult, hóeséses versenyen elég nyomasztó lehet, de most ez szerencse  volt. Az árnyékban lassabban olvadt. Ahol viszont rásütött a nap, ott már folyós kása volt. Ezen már egyáltalán nem tapad a rúdwax, erre már rég klister kellett volna.

Beértünk Predazzoba, ahol a 45 km-es versenynek volt a célja, és láttam egy hőmérőn, hogy +8 fok van. Predazzon átverekedni magunkat igazán hősies tett volt, mert olyan szinten moslék volt itt a pálya, annyira sütötte a nap, hogy képtelenség volt wax nélkül haladni. A város közepén meg mégsem kezdhetek el skatingezni egy classik versenyen… 

Kínkeservesen túljutottunk Predazzon, itt nem éreztem azt, hogy jaj de jó a 45 kiliseknek, de megállnék én is. Szívesen mentem tovább, nem úgy, mint Kínában, ahol a fele királyságomat odaadtam volna, ha az első 25 után nem kellett volna elindulni a második 25-re. (China Vasaloppet)

Voltak folyamatosan waxszervizek a pálya mentén, de minek álljak meg, ha többnyire párosbotozás van 40 km-en keresztül, és egy jó kis klister csak visszafogná a lécet. Viszont amikor jött egy egy domb, ott már vért izzadtam, hogy feljussak rá.  Aztán alkut kötöttem magammal, ha a vége előtt 10 km-en belül bárhol lesz waxszerviz, ott megállok. 55 kili körül beértünk egy szép stadionba, ahol, a Marcialonga egyéb versenyeit rendezték meg, pl a gyerekfutamokat. Sajna élőben erről mi is lemaradtunk, de állati aranyos képeket találtam róla.

Ezután átmentünk pár istállószagú legelőn, és elindultunk az utolsó 10 km-re. Reggel még azon izgultam, hogy ne kelljen majd pisilnem a verseny alatt, mert azt elég nehéz kivitelezni, de szerencsére kiizzadtam. Látszik, hogy a pasiknak ez milyen egyszerű, a nőknek meg mennyire nem az. A pályán, 70 kili hosszan folyamatosan voltak háttal álló és pisilő pasasok, de soha egyetlen nőt sem látok, aki megállna verseny közben pisilni.

Jól éreztem magam végig, nem volt holtpont, vagy különösebb fáradság, ami meg is lepett, ha a felkészülésemet nézem. Ha a Marcialonga előtt bárki megkérdezte volna tőlem, hogy várom-e a versenyt, akkor azt mondom, igen, és felkészültem-e rá, arra meg azt, hogy nem.

Ahogy mentünk tovább egyszer csak szembejött velem egy tábla, amin a következő állt: Ha visszakanyarodok, akkor még 9 km van hátra, ha tovább megyek, akkor még 14 km. Ránéztem az órámra, akkor voltam 61 km-nél, és mindenki ment tovább egyenesen. Teljesen kész voltam, hogy miért megy mindenki tovább egyenesen, hát senki sem látta a táblát, és akkor most  miért megyünk 75 km-t? De nem tudtam mit csinálni, én egyedül itt nem fordulok vissza, mert 61 kili után engem már ki ne zárjanak. Ha 75-öt kell menni, akkor 75-öt fogok menni.

Leértünk a másik fordítóhoz Castello Molina-ba, ahol visszafordultunk és elindultunk az utolsó nagy emelkedő felé. Itt volt waxszerviz, úgyhogy megálltam, hiszem megbeszéltem magammal. A toko nem vitte túlzásba. Láttuk az expón, hogy van valami új technika, egy spray, amire az van írva, hogy klister. Odacsúsztam, levettem a lécemet, odaadtam nekik, azok megtörölték, ráfújták több rétegben ezt az izét, aztán visszakaptam és mehettem. Hát pont semmit sem ért, úgyhogy ilyet ne vegyetek.
Ilyen waxolást még nem láttál :-)

Ha a nyom mellett mentem akkor úgy tudtam ellépni, mintha hímes tojásokon mászkálnék. Nem túl effektív. Na nem baj, innen már nincs sok  hátra, nemsokára ott voltunk a nagy emelkedő alján, onnan meg már csak 3 kilométer és befutok. Molinától már újra emelkedett végig, de ha lett volna tapadás, akkor nem lett volna akkora gond ezzel. Végre odaértem a 67 km-hez, ahol kezdődött a steig. Az út élesen felkanyarodott, és a szikla tetején lévő kis városkába Cavalese-be vezetett.

A hegy lábánál nagy volt a tumultus. Sok szurkoló, etetés, itatás, waxszerviz, csomó ember. Gondoltam, hogy jól jönne egy jó tapadás erre az utolsó 3 kilométerre, de ha a toko megint csak ilyen sprayt tesz fel, azért kár megállni. El is csúsztam két toko waxos mellett, ahol nagy sorbanállás volt, és ahogy tovább mentem felfedeztem, hogy kint van a swix is. Ennek megörültem, mert ha classzik versenyről van szó, én jobban hiszek a swixben. Odamentem hozzájuk, ahol csak 2-3 ember volt, mert mindenki a tokonál ragadt le. Megálltam, odajött egy fickó, levette a lábamról a lécet, kezembe nyomott egy kólát, lewaxoltatta nekem, visszahozta, felcsatolta a lábamra, számba nyomott valami energiazselés gumicukrot, hátba lapogatott és útnak indított. Mindez volt kb 3 perc J Szeretem az ilyet, ezt bevezetném mindenhol. Profi szolgáltatás.

Elindultunk felfelé az utolsó meredeken, ami valóban meredek volt. A hó totál szét volt olvadva, mint kiderült +10 fok volt, de a klister jól fogott, így fel tudtam menni vele. Aztán, amikor végre felértünk a hegy tetejére és beértünk a városkába, akkor hirtelen szurkolók százai álltak mindenfelé, és végre rákanyarodtunk az utolsó pár száz méterre, ami már vízszintes volt. 

Olyan volt a célegyenes,  mint a Vasan. Tök nagy élmény itt befutni, millió ember nagy tisztelettel néz rád, tapsol, drukkol,  Ati is ott volt köztük, és már csak 50 méter volt hátra. A célegyenes mindig nagyon színes, tele molinókkal, zászlókkal, emberekkel, 3 nyommal, amik között pezsgősüvegek voltak kirakva, és mindenki csörög, zörög, kiabál. Tényleg fantasztikus érzés 70 km után itt lenni, ezen végigmenni, és átcsúszni a célvonalon. Nagyon felemelő érzés, már ezért simán megéri letolni az a 70 kilométert (ami a végén tényleg 70 lett, nem 75, úgyhogy azt a táblát rohadtul nem értem azóta sem)

Beértem, visszavették a chippet, kaptam egy hatalmas érmet és tereltek tovább. Megkaptam a ruháimat, átöltöztem, letettük a lécem a depo-ba, majd Atival elmentünk a pasta partyra, miközben lelkesen meséltük az élményeinket egymásnak. Tényleg nagyszerű közös hobby ez, minden párnak kellene egy ilyen J Ilyenkor mindig totál fel vagyok dobva, nem érzem még a fáradságot. Kaja után átvettük az oklevelet, meg a finisher pólót, összeszedtük a léceinket és visszavittek busszal a rajthoz, a kocsihoz. Onnan még hazamentünk, és mire hazaértünk, akkor kezdem már érezni, hogy kezdek fáradni. Gyors zuhany, vmi minimális kaja, aztán ágy. 

Másnap egy kiadós alvás után frissen ébredtünk. Nem fájt semmim, nem volt izomlázam, nem éreztem magam különösebben fáradtnak sem. Sőt, ahogy elindultunk hazafelé és elautóztunk a szebbnél szebb sípályák mellett, kedvem lett volna egy kicsit síelni…

A következő felvonás a Finlandia Hiito Lahtiban. Tavaly itt volt a VB, akkor egy kis ízelítőt kaptam a pályából, így összességében azt tudom mondani, hogy ott meg fogok halni. (Sífutó VB Lahti)

Vagy lehet, hogy el kéne kezdenem már sportolni egy kicsit….? J

Többi képet itt találod.

LaSgambeda 2017

LA SGAMBEDA a szezonnyitó, immáron negyedszer…

2017. december 2.

Hol is kezdjem…?
Nyáron egyre sűrűbben vettem észre, hogy fáj a jobb sípcsontomnál a lábam, de még nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Amikor már szinte minden éjszaka arra ébredtem, hogy fáj a lábam, kezdett aggasztani a dolog. Akkor már kb 2 hónapja fájt. Elkezdtem utánajárni, hogy mi lehet az oka, és eljutottam a csonthártyagyulladásig. 

Ősszel már elkezdtem az alapozó edzéseket, vagyis kimentem hosszú (2 órás) futásokra, de ez az egész fájdalom a nyáron kezdődött, akkor meg nem volt különösebb extra terhelés a lábamon, úgyhogy fogalmam sincs, hogy hogyan alakulhatott ki, de minden éjszaka ébresztett. Érdekes, hogy napközben vagy terheléskor nem fájt, de abban a pillanatban, hogy kicsit nyugi lett, máris sajgott.

Voltam vele dokinál is, aki távgyógyításban, vagyis kb 1,5 méter messziről próbált valami diagnózist felállítani, de nem volt túl hihető, amit mondott, ellenben qrva drága. Csináltatott egy röntgent, hogy nincs-e fáradásos törésem, de az szerencsére nem volt. Persze elküldött a talpbetétes haverjához, meg menjek hozzá vissza egy hónap múlva egy vagyonért, de amúgy fogalma sincs, hogy mi bajom van, és legfőképp fingja nincs, hogy mitől alakult ki. Na ide sem jövök többet, és már jöttem is el tőle, és nagyon fájt a pénztártól való távozás….

A lényeg, hogy a sok jó tanács csonthártyagyulladásra egybehangzóan az volt, hogy pihentetni kell. Hát remek, akkor nincs futás, nincs extra terhelés, csak edzegetés, meg láblógatás. Na ez remekül ment nekem hetekig-hónapokig, úgyhogy ennek fényében utaztunk ki november végén a Sgambedára, hogy pár nappal a verseny előtt álljunk kicsit havon is.

Livignoba, a Sgambeda-ra már negyedjére jövünk vissza. Szeretjük, jókor van, és van utána pasta party, meg panna cotta. Eddig az első alkalommal tudtunk csak a teljes 35km-es pályán menni, a következő 2 évben köröztünk, mert nem volt hó, aztán idén úgy néz ki, hogy csak sikerül felmenni újra a hegyre. Majd meglátjuk, mert itt mindig az utolsó pillanatig változhat a pálya.

Volt a verseny előtt néhány napunk, hogy egy kicsit szokjuk a havat. Az első edzés totál kiütött, ahogy szokott, de ez azért nem volt valami bíztató. A pálya nem volt még túl jó, de folyamatosan dolgoztak rajta. Első napon főleg a stadionban technikáztunk, próbáltuk megérezni idén is a technikát, rögzíteni az alapokat, és gyűjteni a kilométereket. Délután is kimentünk, de már nagyon hideg volt. Simán -10 körül volt az idő egész nap, és ahogy lement a nap, egyre hűlt.

Másnap is technikáztunk és kint voltunk legalább 2-2,5 órát, hogy szokjuk. Mindig furi az első havonállás. Nagyon hideg volt napközben borult volt az idő, volt némi havazás is, és szél. Ez a legtutibb sífutós idő, mi sífutók ezt szeretjük.😣Ráadásul a szél mindig szembe fúj. Ahogy néztük az időjárás előrejelzést láttuk, hogy a verseny napján kockára fogunk fagyni.

Másnap felmentünk a hegy aljáig, addig nem olyan vészes, de a verseny elvileg felmegy majd a hegyre is, ezt a következő napon meg is néztünk. Körvonalazódni látszott a pálya is a versenyre. 35 kilométer lesz, mint az eredeti, fel is megy a hegyre, mint az eredeti, de nem megy fel teljesen a tetejére, cserébe viszont lent megy egy plusz 5-6 km-es kört. Azt nem tudtuk elsőre megfejteni, hogy a kis kör is felmegy-e a stadion melletti dombra megkerülni a házakat. Én baromira bíztam benne, hogy nem, mert az elég meredek és sosem esik jól, és mivel tavaly köröztünk, így vagy 5x fel kellett oda menni, így gondoltam, hogy az elég lesz idénre is. De természetes ez csak hiú ábránd volt, mert naná, hogy idén is fel kellett oda menni kétszer is. Délután felvettük a rajtszámainkat, meglátogattuk az ismerős sportboltosunkat, és beszereztük az igencsak mínuszos waxokat.

Van egy Angliában élő magyar sífutó srác, Somogyi Gergő, aki szintén Sgambeda rajongó, az idei volt neki a harmadik. Az első után ő kiszúrta, hogy nem egyedül volt magyar, hanem ott voltunk mi ketten is, sőt azon a versenyen ott volt Kónya Ádi is 😊 (Hajrá Ádám, drukkolunk az Olimpián!)

A következő évben a Sgambeda után megkeresett a FB-on, és megbeszéltük, hogy a Tartu-n találkozunk vele, de sajnos egy baleset miatt ő nem tudott oda kijönni. Így maradt az idei Sgambeda. Este megérkeztek Tonyval, és másnap délelőtt találkoztunk vele az edzésen. Korábban már megbeszéltük, hogy megmutatja ennek az „új” párosbotozós technikának a lényegét, mert ő mindenféle olimpikonokkal edzett együtt, kiktől azért fel lehet szívni némi tudást. Azóta azt gyakoroljuk szorgalmasan.

Ebédre az egyik szponzor felajánlott minden versenyzőnek egy fél grillcsirkét, megy egy üveg sört. Egy fél óráig kerestük, hogy melyik étteremben vagy sátorban osztják a finomságokat, de egyszerűen nem találtuk. Aztán elindultunk az illatok után, és megtaláltuk. Rossz helyen kerestük, mert szabadtéren adták, a nagyon hidegben, de akkor is finom volt és nagyon jól esett. Ez valami új kezdeményezés, mert eddig ilyen nem volt, de Isten tartsa meg jó szokásaikat. Szeretjük ezt a versenyt 😊

Délután mi már nem mentünk ki edzeni, hanem waxoltuk a léceket. Csúszówaxnak a toko egészen bejött nekünk, úgyhogy az nem volt kérdés, a tapadówax pedig azért nem volt az, mert annyira hideg volt, hogy nem túl sok minden jöhetett szóba. Kék rudat tettünk fel, és bíztunk benne, hogy jó lesz. Belevasaltuk a tapadót is, mert valamikor valahol valaki azt mondta, hogy így tovább tart, és talán a tavalyi finn versenyen valahogy is így csináltuk.

Este elmentünk négyen pizzázni egyet, megismertük Tonyt is, aki egy igazi angol-olasz gentleman volt. Ő nem síelt, de nagyon lelkesedett ezért a világért. Jót kajáltunk, beszélgettünk, majd alvás, mert másnap verseny.

Reggel iszonyat hideg volt. Az elit nők 9,25-kor indultak, az elit férfiak és mi 10-kor. A nap ilyenkor még nem süt be a hegyek között a pályára, így a rajt -12 fogban volt. Túl sok nap nem is sütött egész idő alatt, és az idő sem melegedett sokat.

Ati kiment reggel letenni a lécét a csoportja elejére, én ilyenen nem görcsölök, úgy döntöttem nekem jó az, ahová majd beállok. Amíg ő lesétált a síjével, addig én szívbajt kaptam, mert megláttam a tegnapi waxolás eredményét. Ugyanis reggel konstatáltam, hogy a tapadówax minden rétegét bevasaltam, amit nem kellett volna, mert a wax így olyan lett, mint a tükör, ami tuti nem fog semmit, ellenben ránézésre tök jól csúszhat. Gyorsan feldobtam még 3 réteg tapadót, biztos, ami biztos…

Kimentünk a rajtba, ahol már gyülekeztek az emberek. A Sgambedáról csak jókat tudok mondani, egy kivétellel, mégpedig az, hogy az összes nőre kettő db wc van, így a verseny előtt pisilni egy külön türelemjáték. Tavaly majdnem lekéstem a rajtot, de muszáj volt elmenni. A pasiknak rohadt egyszerű dolguk van, csak hátat fordítanak és kész, én meg sorban állok, mire kihámozom magam a ruháimból, ezt itt időben bele kell kalkulálni….

Eljött a rajt pillanata, -12 fok és a szervezők még mindig azt a spannolós zenét játsszák az indulás előtt másodpercekben. Aztán rajt, az elit kilövi magát, mi meg megyünk utánuk szépen a magunk tempójában. A táv 35 km, egy kicsi, majd egy nagy kör. Itt nem szeretem a rajtot, mert rögtön felfelé kezd, és úgy siet mindenki, ami tök nyomasztó, így a pulzusom egy pillanat alatt ugrik fel 90-ről 180-ra. Ez nem egészséges, ezt az én szervezetem nem kedveli már annyira.

Szóval átjutottunk az első emelkedőn, aztán hálás voltam azért, hogy nem csináltuk bele azt a kurflit, amit pár éve, hanem lehetett rögtön lefelé száguldozni. Először a kisebb kört tettük meg, az elment a hídig, ott megfordult, visszament a stadionba, ott fel a hegyre nagy örömömre, onnan le, mondjuk azt jó kis lejtő, utána hátra a francba, majd vissza a rajthoz, és kezdődött az egész elölről. Az elején kifogtam egy csoportot, akik nagyon szimpatikus tempóban mentek, és nem is kívántam én sem gyorsabban menni. Jó lesz ez gondoltam, de aztán a lejtőn csak otthagytam őket. A következő körre nélkülük indultam el. A nagy kört végigfutottuk edzésen, elvileg nem kellett volna, hogy meglepetést okozzon, de mégis sikerült neki.

Volt egy emelkedő egy nagy réten, amit az edzésen egyszerűen csak megfutottunk és mentünk tovább. Amikor odaértem ehhez a részhez, láttam, hogy hirtelen olyan sokan vagyunk, nem is értettem az egészet. Aztán elindultam felfelé és nem értettem, hogy miért jönnek a többiek velem szembe. Aztán rájöttem, hogy bekígyóztattak minket, az egy felfeléből lett három, mert annyi kígyót kellett itt csinálni. Na ez a felismerés nem esett jól.

A wax olyan erős közepes volt. Ha nem volt túl meredek, akkor el lehetett róla lépni, de ha egy meredekebb felfelé jött, és erősebb ellépést akart az ember, akkor már kirúgott. Ezen a pályán mondjuk 3-4 meredekebb felfelé van, a többi nem olyan vészes.

Ekkor találkoztam először Olgával, legalábbis én így hívtam. Egy szívós középkorú nőci, csúnya fényes lila nadrágban, akivel állandóan előzgettük egymást. Már az agyamra ment, és még csak féltávnál sem voltam. A hegy aljáig sikerült tőle egy kicsit elhúznom, de utána a Z alakú baromi meredek steigen utolért, neki szemmel láthatóan jobb volt a waxa. 

A hegy aljában állt egy darab waxszervizes, vagy lelkes önkéntes segítő, de senki sem állt meg nála. Én már majdnem megsajnáltam, olyan kis helyesen álldogált ott  -12 fokban majd halálra fagyva. Hogyha tudom, hogy Olga úgyis utolér, akkor lehet, hogy kiállok arra az öt percre, de így menekültem előle.

A hegy tetején volt itatás, és ahogy megálltam inni, már tömtek is volna valami kaját a számba gumikesztyűvel. Ők nem ismerik az én verseny közbeni étkezési szokásaimat, úgyhogy mázlijuk van, hogy nem hánytam le valamelyiket. Ki fogom írni magamra, hogy „Ne etesd a versenyzőt!”

Visszafordultunk és jött a hosszú lefelé. A hegyen, ha lehet ilyet mondani még hidegebb volt, mint a rajtban. Amikor az ember lefelé megy beül, max párosbotozik kicsit, de több mozgás nincs. Felhúztam a cipzárt a kabátomon, de iszonyatosan fáztam lefelé. Alig vártam, hogy lejjebb érjek a laposra, ahol újra futni kell, mert muszáj mozgatnom a kezem lábam, mert lefagy. Amúgy érdekes vagyok, mert én télen rohadtul fázom, nincs vérkeringés a kezemben meg a lábamban, még nyáron 30 fokban is hideg a kezem. Ennek ellenére pont sífutó lettem, így nem csoda, na néha nagyon nehéz megküzdenem az elemekkel. 

Mire leértem a lejtő aljába konkrétan lefagyott mindenem. Elkezdtem mozogni újra, és néhány km múlva éreztem, hogy talán a lábam megmarad, nem fog elfagyni, de hogy az ujjaimat amputálni kell majd, abban biztos voltam. Egy windstopperes kesztyű volt rajtam, de kevés volt. Ahogy botoztam, minden botozásnál az ujjaim végét odadörzsöltem a bothoz, hogy induljon már el valami vérkeringés.

Miközben így el voltam foglalva ezzel feltűnt előttem Olga. Elegem volt már a nőből, úgyhogy összeszedtem magam és utolértem, de basszus nem tudtam mellette elmenni, mert brusztolt velem. Így mentünk vissza a stadionba egymás fenekében, miközben nekem még a végtagjaimat is életben kellett tartanom. Jött a stadion melletti hegy, aminek a tetejére előttem ért fel, mert még mindig jobb volt a wax a lécén. Ekkor jött a meredek lejtő, végén az éles bal kanyarral. 

Olga kiállt a nyom mellé és hóekében ment le. Én meg beálltam a nyomba és úgy elsuhantam mellette, mintha Olga csak állna. Erre a lejtő aljában egy fickó akkorát vágódott, hogy öröm lett volna nézni, ha nem épp én száguldozom mögötte ezerrel lefelé. Kiugrottam a nyomból, de a fickó valahogy kihemperedett már megint elém. Volt kb 30 centim, hogy elmenjek mellette, különben akkorát vágódom én is, mint az ólajtó. Reménykedtem benne, hogy a botjában nem akadok el, így az egyik lábamat felemeltem, és átcsúsztam felette. Olgának viszont le kellett lassítania miatta. Ez akkora megnyugvást adott nekem, hogy kicsit nyugodtabban indultam el hátra, az utolsó pár kilométerre. 

Megtettem a hátsó kört, visszasíeltem és akkor már ott volt végre a célegyenes, és ott várt 😍Ati Gergővel meg Tony-val, és végre átcsúsztam a célvonalon és nem kellett tovább menekülnöm Olga elől. Hiába csak 35 km ez a verseny, azért szezonkezdésnek, nulla havas kilométerrel a lábunkban bőven elég. A kezem végül nem fagyott le, de a sok dörzsöléstől kilyukadt a kesztyűm.

Kaptunk egy akkora érmet, hogy majd lehúzta a nyakamat, idén szép, új dizájnja lett a Sgambédának. Boldogan mentem oda Atihoz, és onnan lelkesen mentünk fel a pasta partyra, ahol már alig vártam a panna cottát, amit ilyenkor  lelkiismeretfurdalás nélkül betolhatok. De idén nem az volt a desszert, hanem valami piteszerű süti, ami ugyan finom volt, és betoltam azt is, de mégsem panna cotta... 😕

Ezután még nyertem egy sízsákot is, úgyhogy idén ismét kellemesen telt ez a livignoi kiruccanás. Indulás előtt még bementünk egy sportboltba és  vettem egy másik kesztyűt, mert az kelleni fog még idén, és átautóztunk Ramsauba, hogy másnap Pistával is tudjunk síelni egy kört, este pedig Ádámmal futottunk össze egyet beszélgetni (Hajrá Ádám, szuper leszel! 👍)

Nagyon jó kis verseny ez a Sgambeda,tök fullos ellátással, jó hangulattal, továbbra is szeretjük nagyon, úgyhogy viszlát jövőre ugyanitt. Akkor már ötödjére… 

Még a végén ideszokunk…

Többi képet itt találod.