GR20, Korzika

GR20, Európa legdurvább teljesítménytúrája

2018. június 2-14.

Előkészületek

A GR20 Európa legnehezebb túrájának van kikiáltva, azt kell mondjam nem véletlenül. Átlósan íveli át Korzikát és végig 2000 méter magas hegyek között vezetgeti a gyanútlan túrázót. Kb ennyit tudtunk róla, és az indulás napjáig sem sokkal többet, ugyanis a szokásunkhoz hűen, megint „nagyon” felkészültünk, pedig ide azért illett volna…

Ez a harmadik év, hogy terveink között szerepelt a GR20. Két  évvel ezelőtt májusban akartunk útnak indulni, de akkor még rengeteg hó volt a hegyekben, így inkább itthon maradtunk és elgyalogoltunk Szobról Sárospatakra. Tavaly is beterveztük, de indulás előtt pár nappal letoltuk a Vércse 100 km-es túrát, és az azon összeszedett sérülésekkel nem indultunk neki Korzikának. Na majd idén…

Május közepén a korzikai nemzeti park kiadott egy közleményt, hogy a rossz időjárási körülmények miatt lezárták a menedékházakat. Szuper, jól kezdődik, úgyhogy írtam is nekik, hogy ugyan adjanak már vmi bővebb infót, de választ azóta sem kaptam, pedig 4 helyre is elküldtem az emailemet.

Elkezdtünk nyomozni friss infók után, hogy milyen idő van fent a hegyen, de nagyon nehéz naprakész és megbízható információhoz jutni. Én egy fórumon próbáltam begyűjteni valami hasznosat, Ati meg egy honlapon talált fotókat, amin bazi nagy hó volt még, és ott azt írták, hogy magashegyi felszerelés kell.

Ez egy tök normális ösvény

Hát jó, akkor idén sem megyünk Korzikára, túl hosszú volt a tél, túl  sok a hó, majd jövőre. De akkor hova menjünk? Nézzük meg az UTMB nyomvonalát. Ok, az is gyönyörű. Ez volt két nappal az indulás előtt. Megnéztük az időjárás jelentéseket, és azt láttuk, hogy míg a Mont Blanc környékén folyamatosan esőt mondanak, addig Korzikára az egész szigetre aránylag jó időt. Menjünk inkább mégis Korzikára, ott nagyobb eséllyel lesz jó idő, mint az UTMB vonalán. Jó menjünk Korzikára, és akkor véglegesen eldöntöttük, hogy megyünk Korzikára. Ennyit az előkészületekről. Még két nap volt indulásig. Se könyvünk, de térképünk, se infónk, se szállásfoglalásunk, semmink sem volt. Miért is lett volna….?

Indulás

Ati vett kompjegyet Genovából Bastiába és felmerült bennünk az is, hogy lehet kellene szállásokat foglalni a menedékházakban, mert átlagban kb 30 férőhely van és az elég hamar el tud fogyni, de ennyiben maradtunk. Összepakoltunk, kocsiba ültünk és elindultunk. 2 nappal később megérkeztünk Calenzanaba, a GR20 kiindulópontjára.

Délután még Calviban vettünk térképet, amit azzal a lendülettel ott is felejtettünk a boltban, úgyhogy reggel, amíg én elmentem vmi kaját szerezni, Ati visszaautózott Calviba, hogy elhozza a térképet (ami egyébként elég használhatatlannak bizonyult a túra alatt, mert pont csak a fontos adatok hiányoztak róla)

Amíg így készülődtünk még lefoglaltunk estére egy szállást is, és végül szerintem aznap  utolsóként felkerekedtünk, és elindultunk a nagy GR20-ra.

Az északi szakasz

Az első nap nem kezdett meredeken, szépen kanyargott felfelé a hegyre, de azért jó hosszúra sikeredett. Az idő nagyon szép volt, kifejezetten meleg. Dőlt is rólunk a víz a tűző napon a kb 12-13 kg-os hátizsákot cipelve felfelé, viszont egész könnyen ment.
Nem siettünk, menet közben rengeteg jó fotótéma volt, de egy idő után így is elkezdtük utolérni az előttünk indulókat. A szakasz vége felé volt egy sziklásabb rész és itt kaptunk egy kis ízelítőt abból, ami a  következő majdnem két hétben várt ránk.

Másnap aztán elkezdődött a kézzel lábbal mászás, kúszás, kapaszkodás, egyensúlyozás, a szinte függőleges sziklafalak, és szikla, kőhalom, kőfolyam, kőrakás, kő-kő-kő és még egy kis szikla, na meg láncok, kötelek, kapaszkodók…

Itt a kéz is állandóan dolgozik, kapaszkodik, fogást keres, felhúz, megtámaszt, egyensúlyoz. A GR20 ösvényei nem olyanok, mint otthon. Itt mikor megláttuk az „ösvényt”, akkor elröhögtem magam, hogy komolyan ezen kell menni? Az ösvény csak azért volt követhető, mert a jelzés nagyon sűrűn fel van festve, amúgy nem hinné az ember, hogy arra vezet az út. Van itt egy mondás, hogy ha 50 lépésenként nem látsz jelent, akkor fordulj vissza, mert tuti eltévedtél. Ez tényleg így van J
Otthon nem értettem, hogy miért írnak egy 8 km-es szakaszra 6 órát? Pókjárásban mennek? Felfoghatatlan volt. Most már tudom, nem pókjárásban, hanem négy-kéz- láb. Hogy is mondják a nagyok? Technikás J Hát rendesen az...

Az északi szakasz jellegzetessége az, hogy folyamatosan hágókra másztunk fel és le. Amikor felértünk egy hegyre és átnéztünk a túloldalra, számtalan további hegy követte. Egy nap nem is tudom hány hegyre másztunk fel, folyamatosan 2000 méter körül mozogva. Nagyon szép volt. Aztán a harmadik napon intenzív esőre ébredtünk, így nem kapkodtunk az indulással. 11-kor már alig voltunk néhányan a házban és akkor kicsit elállt az eső. Na indulás! De ez nem tartott sokáig…

A víz jött lefelé, mi meg másztunk vagy 3 órát felfelé a szakadó esőben. Próbáltunk a vízátfolyásoknál egyensúlyozni a köveken, hogy minél később legyünk vizesek, de a szembejövő fickó mondta, hogy felesleges, mert feljebb lesz több olyan rész, ahol térdig kell majd gázolni a megáradt patakokban, úgyhogy nem is óvatoskodtunk ezzel tovább. A hegy a legtöbb helyen kézzel-lábbal mászós, vizesen igen csúszós sziklatömb volt. Sok helyen volt kiépítve lánc, és kötél, amit ebben az időben nem bántam. Ebben az esőben és fényben nagyon szép volt minden. Csillogott rajta az a számtalan patak és vízfolyás, ami ömlött lefelé a köveken.

Felértünk a hágó tetejére, és ott jött a szembeszél, konkrétan majd megfagytam. Már bugyiig voltunk ázva, le voltunk izzadva, a hágó közel 2000 méter magasan volt, és erre jött a pofaszél. Hát mi sem hiányzott még. Tovább mentünk és láttuk (amennyire a full ködben látható volt), hogy még egy kicsit emelkedik tovább az út, de innen már hóban fogunk menni meredeken felfelé. Elindultunk, de nem tudtunk lépni annyira csúszott. Volt nálunk crampons (cipőre húzható karmos hólánc), amit még a  Himalájában szereztünk be, azt elővettük, és láttuk, hogy az egyik lánc el van rajta szakadva. Akkor elkezdtük megszerelni, de közben kezdtünk megfagyni is. Egy szál átázott pólóban és egy széldzsekiben voltunk, fújt a szél, hó volt, és nekünk itt kellett szarakodni a lánccal 2000 méteren.

Megcsináltuk, közben lecseréltük a pólót egy szárazra, vettem fel egy kesztyűt meg egy sapit megfogtam a botot és elkezdtünk mászni felfelé. Nem volt annyira élvezetes, mert az első, aki letette a lábnyomokat egy igen fitt valaki volt, ugyanis nyílegyenesen vitt fel az út, miközben szinte függőleges volt. Na mindegy, a hegy tetején, átbuktunk a túloldalra, ahol már nem volt hó, de cserébe szakadt az eső, fújt a szél, baromi meredek volt lefelé és csúszós. A szép kilátás akár kárpótolhatott volna érte, de az orrunkig sem láttunk a ködben. Aztán elértük azt a részt, ahonnan az út már „csak” lefelé vitt. Az eső kezdett alábbhagyni, és néha a szél kifújta a felhőket és megpillanthattunk ezt-azt, lejjebb már megláthattuk a menedékházat is messze a napsütésben.

A negyedik nap megy fel az út a Monte Cinto-ra, ami a maga 2706 méterével Korzika legmagasabb pontja. Ezt a szakaszt két úton lehetett megjárni. Egyik felvisz a hegyre, a másik megkerüli azt. A kerülő úton pár évvel ezelőtt volt egy baleset, leszakadt az út és több ember meghalt, azóta az út le van zárva. Tehát az egyetlen út a túloldalra a hegyen át vezetett, ami viszont tiszta hó volt, nagyon meredek és csúszós. Ez volt az a szakasz, ahová a magashegyi felszerelést és jártasságot kötelezővé tették. Este egy csoporttal sokáig filóztunk rajta, hogy mi legyen, hogyan lehetne mégis átmenni, milyen viszonyok lehetnek fent, mennyire lehet veszélyes, stb, de mindenki lebeszélt róla. Nincs hágóvasunk, nincs bakancsunk, nincs jégcsákányunk, nincs kötelünk…. Ha megindulunk lefelé a meredek havon, nem fogunk tudni megállni. Így mi is, az emberek 90%-val együtt másnap egy menetrendszerű kisbusszal átmentünk a hegy túloldalára.

Reggel megpróbáltunk felférni a délelőtti buszra, de baromi nagy volt a tumultus. Odaálltam a zsákokkal, míg Ati elment a a hotelba jegyet venni. Ott azt mondták a buszsofőröknél kell. Akkor tőlük próbált, de azok meg azt mondták a menedékházba kell. A menedékházban meg azt mondták, hogy nincs több hely, de közben én azért berakattam a zsákjainkat a buszba. Akkor már csak a sofőrnek kellett megmondani, hogy mégiscsak vigyen is el minket, persze mindezt kizárólag franciául, mert angolul még mindig viszonylag kevesen beszélnek a szigeten. Azt mondták egy hely van, de sikerült meggyőzni őket, hogy egyikünk a lépcsőn ül majd és jól viselkedik J

A túloldalon kb 2 óra gyaloglással visszakerültünk a GR20-ra, és onnan folytattuk az utunkat. Egy kellemes, de elég hosszú szakasz következett, amíg el nem értünk a hegy lábához, és itt kezdődött az egyik kedvenc részem. A fal szinte függőleges volt, végig kizárólag kézzel-lábbal kellett mászni. Folyamatosan fogásokat kellett keresni majd felhúzni magam, egyensúlyozni, előre megtervezni minden egyes lépést. Nagyon szerettem ezt a részt, pedig nehéz volt. A hágó előtt kaptunk még egy kis havat, majd a gerincen tovább haladva eljutottunk a házig.

A menedékházban szerencsére megint kaptunk szállást, azért nem a június eleje a csúcsszezon itt. Viszont nem szeretnék itt lenni, amikor szezon van. A menedékházakban kb 30 ember fér el. A sátrazós rész nem egy golfpálya minőségű, általában köves, és nem éppen vízszintes. A jobb helyekre fel van állítva néhány bérelhető sátor, a maradék normálisabb hely szinte azonnal elfogy. Hogyan/hol alszanak itt csúcsszezonban, el sem tudom képzelni. A zuhanyzók és a wc-k (már ahol lehet többes számról beszélni) nem épp egy wellness szálloda mellékhelységei. Ez itt fent finoman szólva is nagyon nomád. A víz a hegyből jön, tehát iszonyat hideg.

Ami a kaját illeti a reggeli nagyon felejthető volt. Némi szikkadt kenyér ipari lekvárral. Ennyi, ebből kell felmenni a hegyre. Ebéd nincs, mert a napi szakasz menedékháztól menedékházig tart, egyéb civilizáció fent  hegyen max az, ha néha megpillantottunk 1-1 repülőt. Este a vacsi változó volt. Volt zacskós leves lencsefőzelékkel, volt precízen kiszámolt és kiadagolt tészta igen kevés szósszal, volt olyan hogy degeszre ehettük magunkat tésztával és volt 2-3x lasagne, ami kifejezetten finom volt. És sokszor volt valami kis puding vagy sajt a végén. Olyan sajtokat ettünk itt, hogy a szaga végig tudott volna rekord idő alatt kergetni a túrán, de az íze az fenomenális volt.

Másnap dupla etapot terveztünk, úgyhogy kivételesen már 8-kor elindultunk. A házban kértem pár kockacukrot, mert úgy hallottam, hogy lehet, hogy találkozunk vadlovakkal is. Alig  vártam J

Az út eleje egy hosszú ereszkedéssel kezdődött és egészen az első menedékházig lejtett. Igen poros, apró köves-kavicsos volt az út, ami meg épp szárazon csúszott, de azért haladtunk. Aztán elkezdett újra emelkedni, felkapaszkodtunk egy hegyre, majd hosszasan haladtunk egy gerincen valami hágóig, ahol lebuktunk a Lac de Nino felé, és ott végre megpillantottam a vadlovaimat.

Hát, hogy azok mennyire cukik voltak. A kockacukor megtette a hatását, mert a vadlovak egy perc alatt szelídültek meg és nem is tágítottak mellőlem egy pillanatra sem. Szerelem volt első találkozásra, emiatt csak elég sokára indultunk tovább J A Lac de Nino gyönyörű volt, és mázlinkra kisütött a nap. Itt újból elidőztünk egy órát, mert nem győztünk fotózni, fantasztikus képeink vannak innen is. Aztán menni kellett, mert innen még sok volt hátra, főleg úgy, hogy pár kili után megint belebotlottunk néhány lóba, és még volt nálam kockacukor, úgyhogy itt is népszerű voltam.

Több, mint 9 óra gyaloglás után végre megérkeztünk a házhoz, ahol nem volt hely, így kénytelenek voltunk az éjszakát sátorban tölteni. A vacsoránál a másnapi szakasz volt a téma. Ez megint egy havas, veszélyes szakasz volt, amit felszerelés nélkül megint nem ajánlottak. Először úgy gondoltuk, hogy nem kockáztatjuk meg ezt sem, hanem egy 2 napos kerülővel fogunk átgyalogolni a következő házhoz. Ez szívás, de hágóvas nélkül tényleg veszélyes a hegyen, mert ha egyszer megindul az ember lefelé, nem tud megállni. Sokan a kerülőt választották, mások pedig itt szálltak ki és mentek haza. Mi is sokat tanakodtunk, beszélgettünk mindenkivel, kérdezősködtünk a háziaktól, és végül megszületett a döntés, mégis elindulunk fel a hegyre, max ha tényleg teljesíthetetlen, akkor visszafordulunk és kerülünk.

Ezen a napon csatlakozott hozzánk egy holland srác Martijn, mert egyedül nem érezte biztonságban magát, aztán végül Conca-ig együtt mentünk. Az eleje még nem volt durva, aztán hóhatárhoz értünk. Ott feltettük a cipőre a "hóláncainkat" és mentünk tovább. Az út egyre meredekebb lett, mi sem fáztunk nagyon. A hágóra felérve megpillantottunk két csodálatos tengerszemet, az egyik még be is volt fagyva. Itt egy nagyobb csoportba verődve mentünk tovább egy darabig. Az ösvény végig hóban ment, ferdén a sziklafalon, alattunk 100 méteres mélységgel. Voltak lábnyomok, de csúsztak, és ahol nagyon meredek volt, ott többen elcsúsztak, és fenéken ereszkedve próbáltak tovább jutni. Ha az ember itt megindul, nem fogja meg semmi. Egyáltalán nem volt veszélytelen, jól jött volna egy rendes hágóvas…

Hosszasan mentünk a havas gerincen, különböző nehezítésekkel megspékelve. Itt is voltak láncos, függőleges részek, csak ezeken lefelé kellett menni, ami még nehezebb volt és érdekes volt figyelni, hogy ki milyen megoldásokat választ. Délután eleredt az eső, és onnantól végig esőben mentünk az aznapi menedékházig. A ház egyetlen fűtött helységében száradtak a fáradt túrázók elázott ruhái, minden felületet kihasználva a teregetésre. A kis helységben ültünk vagy húszan az egyetlen kályha körül, és mindenki a sztorijait és a terveit mesélte. Még két etap és lent vagyunk Vizzavonában, az út felénél. Ott aztán minden lesz, gondoltuk naívan…

A következő nap egy viszonylag könnyű etap volt, emiatt duplázni is akartunk, de mire elértük az első menedékházat eleredt az eső, és kb 3 órán keresztül szakadt, így ott ragadtunk sátorban. Másnap egy baromi hosszú heggyel indítottunk, ami azért volt nehéz, mert végig láttuk, hogy hova kell felmenni. Nagyon messze volt a teteje. Aztán ennek megfelelően iszonyat hosszan ereszkedtünk le vagy 1200 métert a nem épp egyszerű ösvényen. A végén megérkeztünk Vizzavonában, ami kiderült kb 5 házból, egy étteremből, egy kempingből, egy hotelből és egy vasútállomásból állt.

Abban reménykedtünk, hogy itt lesz ATM, mert kezdtünk kifogyni a készpénzből. Eddig nem sok helyen lehetett kártyával fizetni, de nem baj gondoltuk, majd itt veszünk fel pénzt. Aha… Nem volt automata, sőt mivel elment az áram még itt is kp-val kellett fizetni, és mondták, hogy valszeg a déli részen sem lehet kártyával fizetni sehol. Fasza. Volt vagy 100 eurónk összesen, Martijn is hasonló helyzetben volt, így nem tudtuk mi lesz velünk. Este visszajött az áram és a kempinges fickót próbáltuk győzködni, hogy húzzon le a kártyáról vagy 300 eurót és adja oda készpénzben, de nem akarta, mert mindenki ezzel nyaggatta.

Atival csüggedten beszélgettünk a lehetőségeinkről, kifizettük neki a sártat meg a kaját és akkor kérdezte, hogy milyen nyelven beszélünk? Mondtuk magyarul. Erre úgy megörült nekünk, hogy neki még nem voltak magyar vendégei, hogy mégiscsak lehúzott 200 eurót a kártyánkról és odaadta kp-ban, de utána olyan gyorsan kitessékelt a boltjából, mintha valami rosszban sántikáltunk volna. Martijnnak már nem sikerült tőle pénzhez jutnia, így volt 5 napra hármunknak kb 350 eurónk és néhány energiaszeletünk.

Déli szakasz

Már nem fizettünk be reggelizni, hanem vettünk egy bagettet meg egy kis sajtot és azt ettük. A déli szakasz valahogy úgy élt bennünk, hogy az már könnyű lesz. Mások is ezt mondták. Az igazság az, hogy a déli szakasz is rohadtul nehéz, de az máshogy nehéz. Úgy mész le Conca-ba, hogy közben végig felfelé mész. Valóban megszűntek a brutál hegyek és az iszonyat sziklás ösvények, viszont itt hosszú etapok voltak, sok szinttel, és azért jutott kő ide is bőségesen. Tényleg nem volt annyira vad, mint az északi, nem volt hó, nem volt annyira meredek, de egyáltalán nem volt könnyű. Ezt az első nap is bizonyította, ahol mondjuk duplát mentünk, így lett a nap végére kb 40 km és 1700 szintemelkedés.

Az út során volt egy csomó ember, akikkel már ismerősként üdvözöltük egymást az ösvényen vagy a szálláson. Aki nem bírta a megpróbáltatásokat, az lemorzsolódott legkésőbb Vizzavonában, így akik itt voltak, azok már végig mentek a GR20-on, és már megvolt a kölcsönös respect. Esténként együtt kajáltunk és beszélgettünk. Így ismertük meg Jens-t és Steen-t Dániából (óriási arcok voltak, szerettük őket, nagyon keményen nyomták fejenként 22 kg-os hátizsákkal), Julie-t és Julient Franciaországból, Sophia-t és Lindsey-t Amerikából, Martijn-t Hollandiából, 4 srácot szintén Franciaországból, és azt az elképesztő francia testvérpárt, amelyiknek az egyik tagja 65 a másik 70 éves volt.  A 70. éves bácsi épp a szülinapját ünnepelte, ezért jöttek el a GR20-ra. Mind a ketten iszonyú fittek voltak, a 65 éves bácsi UTMB-t, TDS-t és különböző maratonokat nyom, és úgy nézett ki, mint egy adonisz....

Az egyik házban beszélgettem a 4 francia sráccal arról, hogy ki hány nap alatt tervez Conca-ig eljutni. Mondtam nekik, hogy nekünk sietni kell, mert nincs pénzünk, így nem tudunk már sok időt eltölteni a hegyen. Erre rögtön felajánlották, hogy adnak nekünk 50 eurót. Nem fogadtuk el, de nagyon rendesek voltak. Aztán kiderült, hogy nem csak mi járunk ugyanebben a cipőben, hanem Julie-ék is, meg még páran vannak rajtunk kívül. Itt indítványoznám Vizzavonába az ATM telepítését…

Próbáltunk nagy léptekkel haladni, gyorsak is voltunk mindig, olyannyira, hogy ránk ragasztották a "Hungarian fast team", "Crazy hungarian team" és a "Hungarian power couple" jelzőket. Ettől függetlenül az előttünk álló etap talán az egyik legnehezebb volt az egész túrán, vagy csak már fáradtak voltunk. Plusz stréber módon tettünk egy kis kitérőt is az egyik hegy tetejére, ami mellett elvitt volna az út, de azért mi felmentünk rá. 3 komplett hegy volt aznapra, nagyon nehéz és hosszú lefelék, amik igazán térdgyilkosak voltak, hol apró csúszós kövekkel, hol nagy sziklákkal teleszórva.

Vacsoraidőre érkeztünk meg a házhoz, ahol mondták, hogy ha marad tészta, akkor kapunk, ha nem marad, akkor csak nézünk. Szerencsére maradt, így a nehéz nap után megengedtünk magunknak egy normális vacsorát. Menedékházban már nem aludtunk, mert a sátor olcsóbb volt, és egy ideje a reggelik is úgy zajlottak, hogy vacsoránál még a szomszéd asztalról is begyűjtöttük a megmarad kenyereket, vajakat, reggel is összeszedtük az asztalokon maradt cukrokat, lekvárokat, kenyeret, vajat, sót, almát, kávét, és így tudtunk valamit enni. Sőt egészen jól éltünk.

Reggel igen csúnya időre ébredtünk. Egy ronda szürke felhő beszorult oda és szemerkélt az eső is. Sötét volt, igazán lehangoló idő. Nem baj pakoljunk, menjünk. Terveink szerint aznap egy könnyebb 1,5 szakaszt mentünk, (a déli szakaszon előfordult 1-1 menedékház között 1-1 fogadó vagy bergerie is, ahol lehetett aludni), hogy aztán másnap kicsit pihentebben menjünk egy nehéz 1,5 szakaszt.

Élt a fejemben egy halovány emlék arról, mintha olvastam vagy hallottam volna, hogy az egyik házban, Bavellában van étterem és van pizzaaaaa is. Az, hogy kártyával lehet-e majd ott fizetni arról  még csak ötletem sem volt, csak vágyam. Viszont az ismerősöket egy egy nehezebb etapon remekül lehetett motiválni azzal, hogy Bavellában lesz pizzaaaaa, úgyhogy roppant népszerűek voltunk. Magamban viszont egy idő után már rendesen izgultam, hogy tényleg legyen, ne csak valami téves információra emlékezzek esetleg egy tök más túráról…

Ez volt a másnapi célállomásunk. Az éjszaka nehezen telt. Hideg volt, fáztam, a ház körül lévő kutyák fél éjszaka ugattak, és vadlovakat kergettek a sátrak között. Komolyan aggódtam, hogy az egyik ló bele fog lépni a gyomromba, vagy felbukik a sátrunkban. Aztán hajnalban rákezdett az eső, és csak szakadt… és el sem állt egész nap. Nagyon szomorú idő volt, és nehéz nap várt ránk. Ennek fényében kicsit sajnáltuk, hogy tegnap nem mentünk tovább legalább még egy házzal, de késő bánat.

Az első rész a déli szakasz legmagasabb pontjára vitt fel. A hegy hosszú volt, és a végén meredek, és a víz folyamatosan az ösvényen hömpölygött. Egy idő után már feladtam a pocsolyák kerülgetését, úgyis át voltam már ázva, legalábbis ezt éreztem. Pár óra múlva a hegy tetején már havaseső esett, és nem volt épp kellemes. Na nem baj, mert nemsokára elérünk egy menedékházat, és majd ott eszünk, iszunk, megmelegszünk. Leereszkedtünk a ködös, szeles hegyoldalon, és egyszer csak megláttuk a házat. Nagyon megörültünk neki, mert már eléggé fáztunk és el is voltunk ázva, de amikor odaértünk csak egy táblát találtunk, hogy zárva. MIIII? Itt zárva van egy ház? Nyitás 13-kor. De hát addig még van 1,5 óra… A ház mögött találtunk egy nagy sátrat, behúzódtunk oda az eső elől.

Ahogy beléptünk megláttuk Julie-t és  Julient, ők is épp ott próbáltak menedéket találni az eső elől. Julie ruhái teljesen el voltak ázva, de még a zsákjában lévők is, egy szál rövidgatyában akart továbbmenni kékre fagyva. Megnéztem a saját készleteimet, még volt 1-2 száraz ruhám, azt odaadtam neki. Azt mondta, hogy ha leérünk Bavellába és lehet kártyával fizetni, akkor a vendégei vagyunk egy korsó sörre. Már megérte...

Elindultunk, az eső csak esett, az út hullámzott mint a sinus görbe, és soha nem akart véget érni. Aztán ahogy közeledtünk, volt még egy mászás és végre ott voltunk a hegy tetején, ahová aszfalt út vezetett, ahol volt egy pár ház, voltak autók, volt egy tábla, ami hirdette hogy pizzeria (egy fél szikla esett le a szívemről) és volt egy másik étterem, ahonnan a többiek boldogan kiabáltak nekünk sörrel a kezükben, hogy lehet kártyával fizetni J Így aztán aznap minden volt….

Másnap gyönyörű időre ébredtünk. Elérkezett az utolsó etap, aznap egy 7 órás ereszkedéssel leértünk Concába. Az Istenek szerettek minket, mert bár a béka az üvegben esőt ígért aznapra, verőfényes napsütés volt végig, és a GR20 a legszebb arcát mutatta nekünk búcsúzóul. A már meglévő 4500 kép mellé csak ezen a szakaszon készült még vagy 600. Gyönyörű részeken jöttünk keresztül, nagyon élveztük, kicsit sajnáltuk,  hogy vége lesz, kicsit vártuk már 13 nap után, de mindenképp tudtuk, hogy ez egy elképesztő túra volt. Kb 6 óra gyaloglás után, a bokrok felett átnézve lent a völgyben megpillantottuk a házakat, ami már Conca-t jelentette. Mikor beértünk megtaláltuk a táblát, ami üdvözölt minket és gratulált a GR20 teljesítéséhez. A korán kelő, nem fotózó barátaink már ott ültek a tábla melletti sörözőben, és boldogan köszöntöttek minket. Nagyszerű érzés volt megérkezni. Aztán leültünk mi is közéjük, majd kb negyed óra múlva eleredt az eső…

Bementünk Ponte Vecchioba és kerestünk egy szállást éjszakára. Aztán megbeszéltük, hogy elmegyünk együtt kajálni. Ahogy sétáltunk a kikötőben a dánok jöttek velünk szembe. Nagyon megörültünk egymásnak, és ők is csatlakoztak hozzánk.

Aztán mindenki elköszönt mindenkitől, mert másnap szétváltak az útjaink. Mi visszabuszoztunk először Bastiába, majd onnan Calviba, és amikor ott kiszálltunk a buszból, a dánok tök véletlenül pont ott jöttek velünk szembe, mert kiderült ők meg béreltek egy kocsit és azzal jöttek ide vissza. Megint megörültünk egymásnak, megint együtt kajáltunk, és megint elbúcsúztunk. Mi visszamentünk Calenzanaba a kocsihoz, és másnap indultunk tovább egy jó kis kempingbe, mert volt még pár napunk lábat lógatni.

Fantasztikus túra volt. Valóban osztom azt a véleményt, hogy Európa legnehezebbje. Nem a kilométer miatt (kb 200 km). Nem a szintek miatt (kb 10.000 m). Nem a napok száma miatt (nekünk 13 nap). Nem az extrém nehéz ösvények miatt, hanem ezek összessége miatt. Voltunk mi már külön külön hasonló paraméterekkel bíró túrán, de ez így együtt tényleg kemény volt, DE csodálatosan gyönyörű. Aki hegyfüggő, mint én, annak kihagyhatatlan, de felkészülten menjetek, mert aki nem elég kemény, azt a hegy nagyon hamar kirostálja.

Porto városától nem messze egy cuki kis kempingben felvertük a sátrunkat, és a tengerparton felesleges mozdulatok végzése nélkül próbáltunk regenerálódni. Aztán 3 nap tengerpartozás után már nem bírtuk tovább és délután felszaladtunk egy pár órás kis túrával a Cupo Rosso-hoz.
Mert mégiscsak a hegyen szép az élet….

Hasznos infók:

PARKOLÁS: Calenzanaban a templommal szembeni hotel alatt van egy nagy parkoló, ahol el lehet hagyni a kocsit, míg az ember elveszik a hegyek között.

SZÁLLÁS: 3 lehetőség van. Egyik a menedékházban, másik, hogy bérlünk sátort, a harmadik, hogy visszük a saját sátrunkat. Saját hálózsák minden esetben kell. A menedékházban az összes ember együtt alszik, a matracaink szinte összeérnek. Jól jön egy füldugó éjszaka….

KAJA: reggelit és vacsorát adnak a házakban, ebéd nincs, és csoki vagy müzliszeleteken kívül nagyon vásárolni sem lehet semmit.

ÁRAK: menedékház 14 euró/fő, vacsora 20 euró/fő, reggeli 10 euró/fő, sör 7 euró. Nem olcsó…

BUSZ: Asco és Calasima között napi 2x két kisbusz indul. 35 euró/fő. (ez kerüli ki a Monte Cintot)

ATM/KÁRTYÁS FIZETÉS: Bankautomata nincs a GR20 vonalán csak Calenzanaban és a végén Porto Vecchioban. Kártyával lehetett fizetni néhány helyen, pl Petra Pianaban, Vizzavonában, Bavellában.

CIPŐ VS BAKANCS: Mindenki óva intett minket attól, hogy sportcipőben menjünk. Mindenki a bakancs mellett kampányolt, mert ide, pont a sok kő miatt, az kell. Ennek ellenére ismét a Hoka mellett döntöttünk és milyen jól tettük. Tökéletesen működött, fogott, tapadt, tompított. Egyikünknek sem lett még egy vízhólyagja sem, amit a bakancsosok nem mondhattak el magukról. Amikor esett ugyan hamar elázott, de akkor a bakancs is elázott. A Hoka viszont pillanatok alatt megszáradt, a vastag bőrbakancsok száradási ideje viszont legalább egy hét J A Hoka pihe könnyű, míg egy jól elázott bőrbakancs 2 kg/db. A Hoka vastag talpa tompítja a rengeteg követ, míg a bakancsnak kemény talpa van, egy idő után szinte már mindenkinek fájt a lába. Egy hátránya lehet a sportcipőnek, hogy nem fogja a bokát, de akinek erős a bokája, vagy ügyesen közlekedik a köveken, annak nem fog kimenni. Szóval ismét azt mondom, hogy csakis Hoka mindenhova J

Fotóalbum hamarosan...