2014. november 26., szerda

Vérkör 2014

Vérkör 77+5 km teljesítmény és tájékozódási túra!!!

2014. május 9.



Nem tudom már, hogy pontosan hogyan jött az ötlet, de amikor a Gerecse 50-en láttuk kifüggesztve a kis VérKör táblát, akkor már tudtuk, hogy mi is ez. 
Persze ott, akkor, szakadó esőben, kb 45 km után a francnak se volt kedve ezen komolyan elgondolkozni.

Aztán viszonylag könnyedén túl lettünk a Gerecsén, életünk első teljesítménytúráján, és elkezdtünk gondolkozni a következő kihíváson. Mert, hogy kihívás az kell. Az mindig kell. Mind a ketten sportolók vagyunk, (a sífutólány és az evezős) így nem is gondolkoztunk sokáig a VérKörön. Menni kell, mielőtt még nagyon meleg lesz.

Neveztem a honlapon, vettem egy Vértes térképet, beszereztük a kajákat, energia utánpótlást és május 8-án csütörtök este lementünk Oroszlányba.


Reggel 6-os indulást terveztünk. 6.09-kor lehúztuk a rajtkódot és elindultunk életünk 2. teljesítménytúrájára. A Gerecsén már rájöttünk, hogy a teljesítménytúra az 50 km-nél kezdődik, alatta csak kirándulás van. A Gerecséből kiindulva úgy terveztük, hogy 5.5km/h átlagsebességgel kb 14-15 óra alatt lenyomjuk. Ja persze, csak a Gerecsén mész a többiek után, nem keresgéled az utat kilométerenként, ott vannak frissítőállomások, és nem gond, ha menet közben elfogy a vized, nem ketten mentek, hanem rajtad kívül még vannak több ezren, és visz a tömeg magával. Mindegy, ezt mi is csak utólag tudjuk már :-)

Szóval elindultunk és kb 300 méterrel később vki a nevünkön szólított. Reggel hatkor Oroszlányban…!? Az egyik ötletgazdának, Nagy Lacinak pont munkába induláskor csipogott a telefonja, hogy elindultunk, gondolta arra kanyarodik és megnézi kik a mai vállalkozók. Megkaptuk a kezdeti iránymutatást és nekivágtunk a Vértes legszebb helyeit felfűző 77 km-es körtúrának. Jól indult, nagyon jó tempóval haladtunk az első ellenőrző pont felé, ami 16.2 km-re volt. 3 órán belül odaértünk volna, ha nem nézünk el egy jelet és indulunk el egy teljesen más irányba. Aztán jött az első „váljunk ketté, te arra mész én erre, aztán ha látsz vmit, akkor fütyülj…”



Tíz perces kolbászolás után találtunk egy halvány kék keresztet, amin elindultunk. Aztán soha többet nem láttunk semmilyen jelet azon az úton…. A fene se tudja hová jutottunk, de olyan szinten letértünk a turistaútról, hogy sehol sem találtunk semmit. Jött a második „te arra mész, én erre….” és végül a gondviselés a segítségünkre küldött egy kutyás srácot, akinek a vehemens kutyája majdnem véget vetett az én túrámnak. A srác végül sikeresen begyűjtötte a német juhászt, és elnavigált minket  a közelben lévő kulcsosházhoz, és megmutatta, hol találjuk a kék jelet. Oké, már csak a VK jelet kéne megtalálni valahol az erdő közepén valamelyik fán. Tű a szénakazalban… Jött a harmadik „ te menj arra, én megyek erre…

Megtaláltam a kék keresztet, amin elvileg jönnünk kellett volna. Gyors telefonos segítség, elindultunk visszafelé a kék kereszten és máris röpke 35 perc elteltével megtaláltuk az első QR kódot….



Na nem baj, majd behozzuk, futunk a következő pontig. Mondanom sem kell, hogy szinte az egész track emelkedő volt, úgyhogy megint nem tudtuk a módosított tervet hozni. Mindegy, a jel simán meglett, hurrá, indulás tovább.

Következő pont 12.6 km-re volt. Közben elfogyott a vizünk, de nem térünk le, holmi Szép Ilonka forráshoz, mert az legalább 400 méter plusz lett volna, és így is veszítettünk már egy csomó időt, úgyhogy majd lesz valahol valami település (térkép szerint Vérteskozma), ahol veszünk vizet. Már nincs messze….

Aha persze…

Ez a track volt az egyik mélypont. Először is, megint elkavartunk. Elindultunk a műúton, aztán rájöttünk, hogy ez elkanyarodik, nekünk meg baromira nem arra kéne menni, úgyhogy vissza, zöld jel keresés és be az erdőbe. Nekem itt volt a holtpontom. Nem volt ugyan több, de ezt akkor még nem tudhattam, viszont azt tudtam, hogy kb 25 km-nél járhatunk, és hogy ez még nagyon hamar van. Mindegy, az ilyenkor szokásos stratégia, nem hisztizünk, nem nyavalygunk, csöndben maradunk. Szóval bandukoltam kb 50 méterrel lemaradva, és elvoltam magammal. Közben volt időm megfigyelni, hogy kezd fájni a lábam, elkezdődött a vízhólyaggyártás.



Rájöttünk, hogy Vérteskozmán nem fogunk vizet venni, mert nem érintjük, csak elmegyünk mellette. Szóval marad a szomjúság. Ekkor kiértünk az erdőből, ahol nagyon hosszan egy murvás úton mentünk tovább. Iszonyat meleg volt, víz sehol. Eszembe jutott, hogy a honlapon, mintha láttam volna „vízvételi lehetőségek” menüpontot, úgyhogy elkezdtem keresgélni a telefonomon, de sajnos nem találtam meg. Viszont találtam egy olyan leírást, hogy mire figyeljünk a túra alatt, és a főbb eltévedési lehetőségek ott voltak leírva. Basszus ott volt a kék kereszt is…!

Na mindegy, jobb későn, mint soha, és milyen jó, hogy megtaláltam ezt a kis leírást, mert épp újra eltévedtünk. Elmentünk valahol egy sárga jelzés mellett, ami valahol 100-rel beljebb volt egy fára felfestve, ami tavasz lévén leveleket növesztett és tökre nem lehetet látni, de ez vitt le a murvás útról. Szóval megint vissza kb 1.5 kilométert, meleg van, vizünk nincs, szomjasak vagyunk…. De legalább túljutottam a holtpontomon és növesztettem néhány vízhólyagot is. Beértünk Csákvárra, rácsatlakoztunk egy utcai csapra….



Következő pontot megtaláltunk, jöhet a negyedik. Gém hegy. Hát jó, csak mielőtt odaértünk, előtte Gánt után elkavartunk a kéken. Nem baj 500 méter vissza, fel a dombra. Aztán be az erdőbe, és még jobban fel a dombra. És csak mentünk, mentünk, de a térkép azt mutatta, hogy már le kellett volna menni balra. Na jó, akkor „te menj erre, én megyek arra….” Megvan a zöld háromszög, és megvan a jelzés. Szuper! Még jó, hogy van térképünk, amit egyébként, ha csak 100x megállsz, megnézed, tanakodsz felette, már csak az min 100 perc holtidő a túra alatt. Legközelebb GPS-t kell hozni.



Következő pont 10.2 km-re (összességében az 52.1 km-nél) volt. Hát irány oda. Akkor már számtalan mennyiségű, jól fejlett vízhólyagot növesztettem. Pedig egy csúcsminőségű trail cipő volt rajtam - a barátaim mondták, hogy HOKA-t kell venni - de nem is a cipővel volt a gond. Rá kellett jönni, hogy a zokni is egy kardinális kérdés, azt viszont sikerült elrontani. De menni kell, mert még nagyon messze van a vége. Megtaláltuk az 5. ellenőrző QR kódot is, de ott meg nem volt térerő. Ott kb 20 percet vesztegeltünk, nekem sikerült, és végül nem vártunk tovább. Lefotóztam a QR kódot, tovább mentünk, és ha majd lesz térerő, akkor az én telefonomon lévő fotóról a másik telefon is betölti a kódot. Így is lett!

Szuper, már csak egy pont (igaz az még 15.8 km), és utána már Oroszlány jön. Ez ott, akkor olyan hihetetlen volt. Már jövünk vagy 12-13 órája és van még hátra 25 km. Ebbe belegondolni valami elképesztő érzés volt. Mindenünk fájt már, régen nem tartottunk semmiféle tervet, viszont megértettük, hogy a többiek, akik előttünk teljesítették a túrát, miért mentek hasonló időt. Közben ránk esteledett. Még jó, hogy tettem be elemlámpát, mert a terv szerinti 20 órás beérkezéshez nem kellett volna. Mindegy,gondoltam nem foglal sok helyet. És milyen jól jött. 4 óra mászkálás a korom sötét, sáros erdőben, lámpa nélkül keresgetve a jeleket, biztosan jó lett volna…:-)



Utolsó pont kisebb keresgéléssel meglett és miközben épp leolvastuk a kódot láttuk, hogy valaki fut felénk. Ki mászkál este 10kor az erdőben rajtunk kívül?? Laci futott ki elénk, hozni egy kis vizet, csokit és némi mentális erőt a végére. Mindjárt más volt így letolni az utolsó 8.3 km-t, hogy közben az ember sztorizgat, beszélget, nem a bicegős járására, fájós mindenére és a halványan felfestett jelekre figyel. Laci tudta az utat, nem kellett többet elővenni a térképet, közben megtudtunk mindent a túra történetéről, a környékről, kaptunk egy kis éjszakai idegenvezetést, hogy ide majd jöjjünk el nappal is, és szépen, szinte észrevétlenül besétáltunk Oroszlányba. Lehúztam az utolsó QR kódot és felvillant a telefonomon a „Gratulálunk, szintidőn belül teljesítetted a Vérkört!” felirat.



Hát azért ez nagy boldogság volt. Rögtön utána a barátnőm küldött egy sms-t, hogy „Gratulálok! Ügyes kislány!”

Erre megjelent Csige Fecó is, aki a leggyorsabb biciklis teljesítő címet viseli, jött ő is harmadmagával gratulálni. Éjfélkor, 17.37 perc gyaloglás után ott álltunk az oroszlányi sportcsarnok előtt és egy rögtönzött díjátadó ceremónia keretén belül megkaptuk életünk eddigi legszebb érmét. Igaz járni, állni akkor éppen nem nagyon tudtunk már, de azt akkor is tudtuk, hogy már csak ezért az éremért megérte!



Meg azért is, hogy megtapasztalhattuk Laci és Matyi egyedülállóan szuper túrájának a hangulatát, teljesítettük a távot, ami 77 + minimum 5 km volt, és mert Lacitól olyan nagy dolgot kaptunk ajándékba, amit emberségnek, segítőkészségnek, lelkesedésnek, lelkiismeretességnek hívnak. Mindenkinek ajánlom, hogy próbáljátok ki a túrát, próbáljátok ki magatokat és ismerjétek meg a srácokat, mert csak nyerhettek vele és mert nagy élmény!

Aztán már csak néhány apró dolog volt aznapra hátra. Hazavezetni Budapestre, felvánszorogni a negyedik emeletre, lezuhanyozni, kiszurkálni a számtalan vízhólyagot, kiszedni a kullancsokat és kb éjjel 3kor már aludtunk is.



Másnap már nem volt olyan tragikus a helyzet, délután már azon beszélgettünk, hogy szerzünk egy GPS-t és megcsináljuk terv szerint, tehát 14-15 óra alatt. Aztán vasárnap a fiókból előkerült egy GPS, mert hát mint kiderült van ilyenünk, de a legkeményebbek térképpel, víz nélkül, rossz zokniban, a tudnivalók kinyomtatása nélkül vágnak neki egy ilyen túrának. Még jó, hogy legalább arra nem hallgattam, hogy „nem kell zseblámpa, hisz 20 órakor, amikor beérünk még világos van…. :-)


Szuper volt, köszönjük a lehetőséget! Jövünk még! :-)


2014. november 11., kedd

Az Annapura kör 2014

Az Annapurna Kör és a világ legmagasabban fekvő hágója, avagy egy 250 kilométeres gyalogtúra a Himalája fenséges és hófödte hegyei között...

2014. október 8-29.


"Az út a cél és a megérkezés között van. A cél indít, az út formál, a megérkezés pedig teljessé tesz." Coelho

Az előzmények


Mivel mind a ketten nagy sportolók és túrázók vagyunk, így csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül elő a Himalája, mint lehetséges úticél….
Nos, idén októberben előkerült :-)

Imazászlók és hegyek

Nagy lelkesedéssel vártuk, hogy elinduljunk és megtapasztaljuk, hogy milyen lesz a világ legmagasabb hegyei között túrázni.
Kinéztük magunknak az Annapurna Kört, ami az Annapurna hegyláncot járja körül. Itt megtalálható számos hegy a világ legmagasabb hét és nyolcezresei közül. Útikönyv szerint 16-21 nap, 220km és 5416m a legmagasabb pontja. Ez a világ legmagasabban fekvő hágója, ide kell felmászni. 


A kaotikus főváros


Szóval repülőre szálltunk és két átszállással röpke 24 óra után már meg is érkeztünk Kathmanduba, Nepál fővárosába.
Hát mit is mondjak, európaiként kissé kaotikus város, iszonyú nyüzsgéssel, szmoggal, elképesztő közlekedési morállal, sajátos megoldásokkal, rengeteg túrafelszerelést kínáló bolttal és sok turistával…. ezt a feelinget szokni kell. Aki nincs hozzászokva az ilyen ázsiai nagyvárosokhoz, annak első látásra menekülési kényszere támad.
Szerencsére nekünk ezzel nem volt semmi gondunk, de ezért láttunk egy két érdekes dolgot, mint például nyilvános, utcai halottégetést...

Egy napunk volt, meg kellett szerezni az engedélyeket, úgyhogy nem volt nagy városnézés, de hát nem is ezért mentünk. 

Kathmandu

Másnap hajnalban elindultunk a buszpályaudvarra, és már úton is voltunk egy kis mikro busszal (csak erős idegzetűeknek!)  Besisahar felé, ahol is az Annapurna Kör hivatalos indulópontja van.
A 177 km-t 6 óra alatt tettük meg, pedig a sofőr tolta neki rendesen. Ez igazán sokat elmond a nepáli közlekedésről…

A sofőr egyik keze folyamatosan a dudát nyomta, és az is ázsiai jellemző, hogy annak van elsőbbsége, aki előbb, vagy hangosabban dudál. A mi sofőrünkkel nem is volt probléma, adta neki módszeresen. Mi viszonylag rezignált arccal tűrtük a megpróbáltatásokat, de a mellettünk ülő francia házaspár, szemmel láthatóan minden előzésnél dülledő szemekkel és 200-as vérnyomással az életben maradásért küzdöttek.

Végre elindulunk


Besisaharban bejelentkeztünk a Police Check Point-on (kézzel beírtak egy kockás füzetbe) és így már hivatalosan is elindultunk a túrán.
800 méteres tengerszint feletti magasságról indultunk. A zsákunk kb fejenként 15 kg-os volt. Vezetőt és hordárt nem béreltünk, ezzel viszonylag kilógtunk a tömegből.

Szinte mindenkinek van hordárja, aki viszi a cuccaikat, ők maguk meg egy szál „neszeszerrel” sétálgatnak.
Persze a Kör úgy is nagy teljesítmény, mert komoly szintemelkedést kell legyűrni, bizonyos magasság felett erős légszomjjal kell számolni, és 2-3 héten keresztül minden nap menni kell napi 6-8 órát. Azért a legkeményebbek a saját zsákjukat cipelték :-)

Az a jó egy ilyen túrában - nagyon sok minden mellett- hogy itt aztán nem volt se térerő, se internet, se semmi, és így az ember valóban ki tud kapcsolni. Pár nap alatt teljesen kiürült a fejünkből minden otthoni gond, és át tudtuk magunkat adni annak az élménynek, amit ez a túra nyújtott. A projekt minden nap „csak” annyi volt, hogy el kell jutni A-ból B-be és meg kell mászni X 100 méter szintkülönbséget.

Eldördül a startpisztoly...

Az első napok kb 7-8 órás gyaloglással, akklimatizálódással, és ráhangolódással teltek. Folyamatosan és egyenletesen emelkedett az út, látnivalóval is bővelkedett, nem lehetett okunk panaszra.

Az elején még nagyon zöld minden a szubtrópusi éghajlat kedvezően hat a flórára, rengeteg a vízesés, amik néha 50-100 méteres magasságból zuhannak alá, színes kis falvak követik egymást, teraszos rizsföldek, és ami nekem nagyon tetszett, rengeteg imamalom és buddhista imazászló mindenfelé. 
A hegyek elképesztően magasak már itt is, függőlegesen tornyosultak fölénk, és 100-200 méteres mélységben folytatódtak lefelé. Ha fel akartam nézni a felettem lévő hegyre, akkor szinte hanyatt estem, és meg kellett kapaszkodnom minden függőleges irányú szétnézésnél.

Imamalmok belsejükben a mantrákkal

Az első izgalmak, avagy a leszakadt út és a hóvihar története


A 3. napon „kisebb” akadályba ütköztünk. Leszakadt az út, amin át kellett mászni, és giga mennyiségű szikla ömlött az útra, elvágva a közlekedés mindenfajta lehetőségét. Az átmászás nem volt egyszerű. Alattunk kb 50 méteres mélység, felettünk a leszakadt út, ami bármikor újra megindulhat, hatalmas sziklákkal.

Én küzdök balra fent

Mi szinte lógunk a levegőben, kapaszkodni próbálok, de a kezeim közül ömlik ki minden, amit elérek, a lábam a poros csúszós sziklán keres valamilyen stabil pontot, de nem találok. Nem merek lefelé elindulni, mert a poros úton a kopott talpú sportcipőm nem kapaszkodik. Csak felfelé tudok menni, de ott sincs semmi stabil, ami megkönnyítené az átkelést. Hátamon a 15 kg-os hátizsákkal elég nehéz egyensúlyozni, mert ha billenek, a súly visz tovább. Végül nehezen, de sikerül.
Ati mögöttem nézi az általam bemutatott tornamutatványt, rosszul van még látványtól is, de most ő következik, aztán én őszülök és öregszem 10 évet egy pillanat alatt, de végül megoldja ….  

Ati egyensúlyoz hátul

A továbbiakban köveken egyensúlyozva átkelünk még az utat kettészelő vízmosásokon, rengeteg függőhídon, hegyeken-völgyeken, és szépen haladtunk felfelé.

Aztán a negyedik napon délután elvétettünk egy szállást - mert nem gondoltuk, hogy az a két házból álló település az a falu, amit jelöl a térkép - és tovább mentünk. Így a következő településre már vak sötétben, hidegben és esőben érkeztünk meg.
Egész éjszaka és másnap is egész nap esett. Éjszaka, amikor kinéztünk az ablakon láttuk, hogy már havazik.

Ajjaj!!! Ha itt 3000 méteren hó esik, akkor mi van feljebb? Tuti szakad a hó… Uramisten, akkor mi lehet 5416-on? Hogy fogunk átmenni a hágón? Télre nem készültünk! Hisz ez a száraz szezon, ez a csúcs legjobb hónap a trekkingre. 
És mi lehet lejjebb? Szakad az eső. Az a rengeteg vízmosás, amin eddig átkeltünk egyik kőről a másikra ugrálva (kisebb nagyobb sikerrel) azok most felduzzadnak, és hömpölygő folyóvá válnak. Hogyan megyünk tovább? És merre? És csak egy sportcipőt hoztunk! (mondjuk azért abból nem akármilyet :-))

Patakokon való átkelés

Ezek a kérdések foglalkoztattak minket egész éjszaka és másnap is. Tudtuk, hogy sok veszélyes, földcsuszamlós szakasz mellett haladtunk már el (egyszer Ati mellett kb 2 méterrel csapódott a földbe egy szikladarab a felettünk lévő függőleges falról), ha ezt feláztatja az eső, akkor ezek simán megindulnak lefelé. És ha ilyenek voltak lentebb, akkor tuti lesznek fentebb is, és hogy fokozzuk az élvezeteket, a ház mögött lévő hegyoldal kb 2 óránként indult meg a szemünk láttára…

Épp egy leszakadt lavinán mászom át

Elég kétségbeejtő volt az a 1,5 nap, amit egy kis porfészekben Dikhur Pokariban töltöttünk el teljes bizonytalanságban. A szállásról csak annyit (és ez általában érvényes a legtöbb szállásra), hogy a szobákban, ami egy odú két ággyal, fűtés nincs, csak a kajáldában van egy kályha, és ha vagy olyan mázlista, hogy elég közel tudsz hozzá ülni, akkor van esélyed felmelegedni egy kicsit. Bent a szobában majdnem olyan idő van, mint kint, kb 2-3 fok. Én sokszor síaláöltözet+nadrág, felül 3 rétegben aludtam, néha sapka, sál is kellett. A hálózsákokat összecipzáraztuk, hogy melegítsük egymást, és még betakaróztunk a kapott 1-2 takaróval is. Volt, hogy így is fáztunk.
Áram sokszor nem volt, a vacsoránál gyertya világított, a szobában fejlámpa, víz sokszor nem volt, ha volt 80%-ban hideg (értsd irdatlanul nagyon eszméletlenül baromira jéghideg). Ez nem kedvez az ember fürdőzős kedvének, pláne, hogy a totál átázott cipőinkben estére már így is kissé hidegünk volt.

Szóval ez a település valószínűleg örökre megmarad mumusként az emlékezetünkben.

Megint elindulunk


Aztán a hatodik nap reggelén gyönyörű, verőfényes napsütésre ébredtünk, egy szál felhő sem volt az égen. Igaz kb 20-30 cm-es hó volt mindenhol, de végre elindulhattunk tovább. Nem volt kérdés, hogy merre… :-)

Aznap két út közül választhattunk, egy keményebb, hosszabb, de sokkal szebb fel a hegyre, vagy egy könnyebb és rövidebb a folyóvölgyben között. Itt sem volt véleménykülönbség, naná, hogy mentünk a nehezebb úton.
Fantasztikus élmény volt, a 7525 méter magas Annapurna IV-et teljes panorámában nézni. 

Az Annapurna IV. egy nepáli hordár látószögéből :-)

Az út tényleg kemény volt, mert nagyon rövid szakasz alatt kellett felküzdeni magunkat 3670m-re, Ghyaru-ba. Az ösvényt hó borította, ami a melegben olvadt latyakká változott. Ebben bokáig taposva, csúszkálva a szétázott sportcipőnkben mentünk felfelé. Az út meredeken emelkedett, veszettül kanyargott, és sehogy sem akart véget érni. Hiába néztem felfelé, hogy látom-e már a falut, csak újabb és újabb kanyarokat láttam magam előtt.

Volt már kemény emelkedő az elmúlt napokban is, de ez, ráadásul csúszós latyakkal nehezítve, az első olyan szakasz volt, amivel nagyon megküzdöttem (konkrétan majd ki köptem a belem, mire felértünk, Ati meg ránézésre, mint egy hegyi zerge ment fölfelé. Persze azért utólag bevallotta, hogy a látszat néha csal…  :-))

Itt Ghyaruban találkoztunk egy izraeli párral, akik a hordárjuk mobiltelefonján keresztül értesültek arról, hogy az előző napi havazás igen komoly tragédiát okozott. Azt az infót kaptuk tőlük, hogy 180 ember eltűnt, sokan meghaltak és lezárták a hágót. Na klassz… Akkor most mi lesz??? És te jó ég mi történt??? És most mit csináljunk?

Az idő csodálatos volt, így tovább mentünk Manang felé, ami a túra akklimatizációs pontja, és ott eredeti terv szerint is 2 napot szándékoztunk eltölteni. Manangból rengetegen jöttek visszafelé velünk szemben. Ők voltak azok, akik a rossz hír hallatára rögtön visszafordultak.


Manangi történések


Manang 3500 méter magasan van, itt gyűlik össze egyszerre a legtöbb ember az Annapurna Körön, mert itt a magashegyi betegség megelőzése miatt célszerű pár napot eltölteni és úgynevezett akklimatizációs túrákat tenni.
Ez abból áll, hogy felmenni jó pár száz méterrel magasabbra, visszamenni és ott aludni 3500-on.

Bementünk a hivatalos ACAP irodába (Annapurna Conservation Area Project), ahol először azt mondták, hogy nincs gond, mire letelik az akklimatizáció, mehetünk is a hágóra.
Ok, szuper, de akkor miért megy mindenki hazafelé?
Másnap ismét bementünk az irodába, akkor azt mondták, hogy a hágó le van zárva, nem mehetünk sehová, legalább 4-5 nap, mire lesz bármi.

Hát jó, akkor gondolkozzunk. Maradni ezek szerint nincs értelme, mert ha talán 5 nap múlva megnyitják a hágót, az már nekünk késő, nem érjük el a repülőt.
Akkor menjünk vissza mi is, és menjünk fel a másik oldalról az Annapurna Base Camp-be. Végül is az is egy túra… :-(

Előtte bementünk egy internet kávézóba, hogy életjelet adjunk magunkról, mert Kathmandu óta nem volt rá lehetőségünk. Mikor egy fél óra alatt kínkeservesen betöltötte a gép a mailjeimet, akkor láttam csak, a legjobb barátnőm levelét: „Erika olvasom a híreket és nagyon aggódom értetek. Azonnal adjatok hírt magatokról!!!”

Mi van? Mit olvas? Hogy kerül Magyarországra a hír? Én még életemben nem olvastam otthon híreket Nepálról. És milyen hírek? Mit írtak vajon? Persze nem tudtunk meg semmit. Megírtam neki, hogy jól vagyunk, hol vagyunk, hogy nem lehet felmenni a hágóra, így valószínűleg mi is visszafordulunk. És hogy szóljon a szülőknek…

Összepakoltuk a cuccainkat és pont elindultunk volna visszafelé, amikor láttuk, hogy nagy felbolydulás van a faluban. Jött pár miniszter megnézni helikopterből a hágót, és jöttek Managba, hogy szóljanak egy pár szót a pórnéphez. Persze mi is odamentünk, hátha kiderül bármi.

Az egyik miniszter egyenesen hozzám jött oda, és kérdezte, hogy mi van. Mondtam neki, hogy Magyarország nagyon messze van innen, úgyhogy ha most vissza kell fordulnunk, akkor nagyon csalódottak leszünk. Mondta, hogy mindent megtesznek, küldik a katonaságot és 2-3 nap múlva járhatóvá teszik a hágót.

A nepáli kormány emberei

Attila a Himalájai Mentőegység vezetőjével beszélt, aki azt mondta, hogy szerinte inkább menjünk vissza, mert nem lesz itt semmi. Amúgy tényleg jött egy csomó katonai helikopter, de nem a hágót tisztították, csak a szerencsétlenül jártak holttesteit szedték össze.

Tény és való, hogy amióta Manangban voltunk millió információt hallottunk mi is, de mindegyik különböző volt, és egyik sem hivatalos. Össze-vissza beszélt mindenki, így viszonylag nehéz volt dönteni, hogy mitévők legyünk.

Álljunk csak meg egy percre….


Végül elindultunk visszafelé, de borzasztóan csalódottak voltunk. Basszus, hát nem ezért jöttünk ide! Mi a hágót akartuk megmászni. Mentünk csöndben vagy 2 km-t, mikor Ati megszólalt: ”Gondolkozzunk csak egy kicsit. Leérünk innen 3-4 nap, átbumlizunk a másik túra indulópontjára, +1 nap, tehát kb 5 nap, és kezdhetünk mindent elölről. Mi lenne, ha azt a 4-5 napot itt töltenénk el fent, közben megcsinálunk néhány akklimatizációs túrát, és addigra hátha lesz már valami infó?”

Én ekkor nyomtam egy satuféket és mondtam, hogy legyen ez, ne menjünk egy métert se tovább, és befordultunk a mellettünk lévő kis szálláshelyre. (itt megjegyezném, a házigazdáink tündériek voltak, az első hely, ahol tisztességesen befűtöttek az étkezőben és jó meleg volt, de tele volt a hálószoba fülbemászókkal. Én frászt kaptam tőlük, úgyhogy itt azért aludtam sapkában, nehogy belém másszanak a dögök)

Másnap tettünk egy gyönyörű túrát 2 vízeséshez (eltévedtünk, azért kötöttünk itt ki :-)), a következő nap, pedig feltúráztunk az Ice Lake-hez, ami 4600 méteren magasan volt.

Az egyik legnehezebb túra volt, ha nem a legnehezebb az egész Körön. Órákon keresztül másztunk meg valami irdatlan sok hegyet, 8 kilométert függőleges meredeken felfelé és összesen 1100 métert emelkedtünk. Tiszta latyak és sár volt az út, nagyon csúszott, és sietni kellett, mert későn vágtunk neki. 

Félúton 4600 méter magasra

Azt mondták a helyiek már túl késő elindulni, ne menjünk, mert túl hosszú az út, és nem érünk vissza sötétedés előtt. Mondtuk, hogy mi gyorsak vagyunk, és mentünk.
Képzelj el egy baromi nagy hegyet és abból vegyél vagy nyolcat és tedd picit elcsúsztatva egymás tetejére, mint egy lépcsőt. Na ilyen volt ez is. Neverending story. Mikor már az egekben jártunk, akkor jött egy újabb hatalmas hegy, és egy újabb, meg megint egy…
Megrogytunk a végére mindketten, ráadásul 4600-on már ritka a levegő is, viszonylag melós volt felfelé oxigénhez jutni. De a túra gyönyörű volt, megérte minden méterét. És rekordot döntöttünk, még sosem voltunk ilyen magasan. 

Az Ice Lake-nél 4600 méteren

Meddig ragaszkodhatunk az álmainkhoz?


Este összeraktuk az összes infót, amit addig begyűjtöttünk. Aki szembe jött velünk, mindenkit megkérdeztünk, hátha van már vmi biztató. A következők voltak:

A hágóra állítólag fel lehet menni, vmi helyi ember volt fent (bár hivatalosan zárva van), de hogy mi van a túloldalon, azt senki sem tudja. Lehet 2 méter hó, lehet, hogy nincs lefelé nyom, senki sem tudott semmit a túloldalról, viszont a hágó után még 10 km alatt 1700 métert kell ereszkedni az első településig. Ezen a szakaszon haltak meg az emberek a nagy havazás, a nullára csökkent látótávolság, az eltévedés, és a kihűlés miatt.

De a hágóra már fel lehet menni! Ez jó hír! :-) Döntenünk kellett, hogy mit csináljunk, nehogy kifussunk az időből, de még olyan döntést hozzunk, amivel nem kockáztatjuk a saját életünket. Meg kellett határoznunk, hogy hol van az a határ, amikor még biztonsággal tudjuk azt mondani, hogy menjünk, és mikortól van az, hogy felelőtlenül fejest ugrunk valamibe, és kockáztatjuk az életünket.

Balra épp leszakadt az út...

Hol a határ egy ilyen szituációban? Meddig tarthatunk ki elszántan a céljaink mellett és mikor jön el az a pillanat, amikor vissza kell fordulni. A túrázók 90%-a visszafordult, Manang szinte kiürült. Mi nem akartuk ilyen könnyen feladni a célunkat, de nem akartunk felelőtlenek sem lenni.

Kimatekoztuk, hogy mi az a legutolsó nap, amikor át kell menni a hágón, hogy elérjük a repülőt. Megkérdeztünk egy helyi vezetőt, hogy ha nagyon sietünk a túloldalon, hány nap alatt lehet leérni.
Felmértük, hogy csak egy sportcipőnk van, ami kevés lesz akkor, ha tényleg térdig, derékig, mellig, 2 méteres hó van (mindenfélét mondtak)
Vettünk egy olyan szöges hóláncot, amit gumival a cipőnkre tudtunk erősíteni és ez egészen jól kapaszkodott a havon. Tehát ez pipa. Bot nem kell.

Úgy döntöttünk elindulunk felfelé addig, amíg úgy ítéljük, hogy nincs probléma. Ha olyan a terep, megbeszéltük, hogy visszafordulunk. Felmegyünk 5416 méterre, és ha kell, visszajövünk onnan. Úgy gondoltuk elég jól körüljártuk a témát, minden lehetséges infót begyűjtöttünk, vettünk hóláncot, és szerintünk egy jól átgondolt döntést hoztunk.

Mindketten versenysportolók voltunk, így szem előtt tartottuk azt is, hogy van egy célunk, amiért idejöttünk, amiért eddig keményen megdolgoztunk, és amit addig nem adunk fel, amíg mindent meg nem próbáltunk. Továbbá sífutóként láttunk már hegyen havat, így ettől nem ijedtünk meg…..

Szembe megyünk a forgalommal


Elindultunk. Amint kiléptünk a házból a házigazdánk odajött hozzánk és mind a kettőnk nyakába egy tibeti sálat kötött, hogy legyen szerencsénk, mert tudta, hogy mi nem adjuk fel és megpróbáljuk. Ezt jó jelnek tekintettük. :-)
1-2 kivételtől eltekintve csak szembe jöttek velünk. Útközben értesültünk arról, hogy egy kínai meg 3 helyi ember aznap átment a hágón. Tehát megvan az első ember! Hipp-hipp hurrá, akkor van lefelé nyom!

Útközben egy imamalomnál ült egy helyi nő, aki a családja által készült ékszekerek kínálta. Mondta, hogy vegyünk tőle nyakláncot, mert szerencsét fog hozni. Vettünk kettőt :-)

Másnap elértük a Base Camp-et, ami az utolsó előtti szállás a hágó előtt. Az út havas volt, valóban néhol térdig ért a hó, néhol meg csak bokáig, de volt egy nyom. Átkeltünk egy úgynevezett "landslide area-n", ami földcsuszamlós, kőomlásos területet jelölt.
Ez mondjuk tényleg veszélyes rész volt, mert volt ahol csak 30 cm széles volt az ösvény, fölöttünk baromi meredek csúszós, köves hegyoldal, alattunk 50-100 méteres szakadék. Volt, hogy Ati visszahőkölt, mert épp omlottak le öklömnyi kövek előtte. 

Veszélyes, földcsuszamlásos útszakasz

Itt megtudtuk, hogy aznap átment a hágón egy tízfős csapat. Szuper!
A Base Camp-ből még aznap felmentünk a High Camp-be, mert minél közelebb akartunk lenni a hágóhoz. A High Camp 4990 méteren van.
Az alaptáborból az út normál, száraz időben totál cikk-cakkban vezet fölfelé, most a hóban egy jó kondiban lévő ember nyílegyenesen ment felfelé, ez az egy ösvény volt. Itt 1-1,5 km-en emelkedtünk 500 métert. Szinte függőlegesen mentünk.

Nem volt hosszú, kb egy órán át másztunk a zsákkal a hátunkon, de ez megint egy ilyen „azagyamelhagyom” mászás volt, én szinte végig derékszögben közlekedtem. Levegő mondanom sem kell, hogy már nincs ilyen magasságban. Eléggé megrogytam, mire végre felértünk.

Onnan lentről jövünk szinte függőlegesen 

A High Camp egy gyűjtőhely, ahol ténylegesen mindenki csak egy éjszakára szál meg és megy tovább. Ennek megfelelően az odúk a jégverem kategóriát merítették ki. Mivel itt már semmilyen növényzet nincs, így tűzifát sem tudnak hozni, tehát itt már a kajás részen sincs fűtés. Mi kabátban, sapkában, hálózsákba burkolva ücsörögtünk.

Elég vegyes társaság jött össze itt. Volt két német srác egy vezetővel, egy dél afrikai srác, egy amerikai srác, két angol srác, két svéd hordárral, két indonéz, egy izraeli srác és mi ketten képviseltük Magyarországot. (és tudtuk, hogy a Base Campből holnap még csatlakozik az átkelőkhöz egy litván, egy amerikai és 3 spanyol srác)

Aludni ilyen magasságban már nem nagyon lehet, nekem nem is nagyon ment. Légszomjam volt már alvás közben is, úgyhogy folyamatosan arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt.


A végső nekirugaszkodás és a katarzis


Kelés 4.30-kor, indulás 5kor. Tök sötétben fejlámpával, iszonyat hidegben, szembe szélben indultunk neki. Ahol a szél összehordta a havat, ott volt, hogy combközépig szakadt be alattunk a hó.
Másztunk jó meredeken felfelé, mondanom sem kell, hogy cikk-cakk helyett itt is nyílegyenesen.

A cipőm hamar átázott, de amikor épp nem szakadt be alattam a hó, a hólánc tökéletesen működött. Fázott a kezem, bár volt kesztyűnk, aztán nagy boldogságomra rájöttem, hogy zsebre tudom tenni :-)

Emelkedtünk egyre feljebb, és a hegyek kezdtek olyan hágóformát ölteni :-) Feljött a nap, és megsütött minket, ez meseszép volt.
Ott voltunk 5000 méter felett, napfelkelte, gyönyörű havas hegycsúcsok, egy száll felhő nem volt az égen. Tényleg fantasztikus élmény volt.

A csúcshódítás

Aztán csak mentünk, mentünk, sokszor megállva, levegő után kapkodva, azonnal besavasodott combokkal továbbindulva, derékszögbe görnyedve, reménykedve, hogy na most, a következő kanyar után most már ott kell lennie, már mindjárt megpillantjuk…. Sokáig küzdöttünk felfelé, mert a meredekség és az oxigénhiány miatt csak lassan lehet haladni.

Itt már Ati sem annyira fitt

És egyszer csak ott volt! Ott volt előttünk a hágó teteje, az a rengeteg színpompás imazászló, a tábla, melyen gratulálnak a teljesítményünkhöz, és a bűvös szám: 5416 méter Thorong La Pass!

Ugyan hivatalosan még zárva a hágó, de mi itt vagyunk, és benne vagyunk az első 20-ban, akik átmentek rajta a vihar után.

Elmondhatatlan élmény volt! Ennyi bizonytalanság, ennyi kilométer, szintemelkedés, ennyi hegy, ennyi verejték és küzdelem után végre ott vagyunk! És csodálatosan süt a nap, és csodálatos minden!

Thorong La Pass, 5416 méter

Nekem olyan katarzis élményem volt, amit nem is tudom mikor éltem meg utoljára.
Csak mi tudjuk ketten Atival, hogy miken mentünk keresztül, mennyi bizonytalanság volt a háttérben, hogy mennyit küzdöttünk azért, hogy ott lehettünk. Minden egyes métert magunknak és egymásnak köszönhetünk, mert ez a Mi túránk volt, nem az enyém, nem az övé, a Mi küzdelmünk, ezt közösen csináltuk és együtt éltük meg.
Egy életre szóló élmény!

Mi van a túloldalon?


Néhány fotó után aztán nagyon elkezdtem fázni és gyorsan elindultunk lefelé. Még 10 km és – 1700 méter várt ránk. Ahogy mentünk lefelé láttuk az áldozatok nyomait, és a személyes cuccaikat szanaszét.
Akkor, amikor a vihar volt, ők elindultak a havazásban át a hágón, de a túloldalon hatalmas szembe szél volt, sűrű hóesés, és nulla látótávolság. Nem találták meg az oszlopokat, amik a helyes utat mutatják, eltévedtek, és végül kihűltek.

Az egyik áldozat személyes cuccai

A katonaság csak a holttesteket szedte össze, a személyes tárgyakat (ruhák, cipők, fogkefe, könyv, napló, stb) ott hagyták. Láttuk, hogy hol feküdtek a holttestek, hogy hogyan próbáltak a szikla tövében menedéket találni. Láttuk a katonaság nyomait, a tepsi nyomait, amiben levitték őket a helikopterhez. Nagyon szomorú volt ez a völgy…

Látszik ahogy a hó megfagyott, hogy mennyire szembe szélvolt a viharban

Amúgy nem volt nagy hó. Nem volt derékig, meg mellig, meg 2 méteres, ahogy mondták. Csak néhol térdig érő, néhol meg kilátszottak a kövek. És volt lefelé egy ösvény, persze nyílegyenesen…. :-)

Aztán végre leértünk Muktinathba, az első településre, 3700 méter magasra. A táj teljesen megváltozott a túloldalhoz képest. Kősivatag szerű volt, a háttérben a hatalmas festői havas csúcsokkal. 

A kősivatag, háttérben a hegyekkel

Aznap jót aludtunk és végre nem is tudom hány nap után lezuhanyoztunk (meleg vízben!) és hajat mostam :-)
Mesélte az ottani házigazdánk, hogy a vihar napján egy 12 fős csoportot vártak és csak hárman érkeztek meg… :-(

Rajta vagyunk az eltűntek listáján


Másnap indulás lefelé. 4 napunk volt, hogy leérjünk, 1 hogy átbuszozzunk Kathmanduba és a következő nap délben indult a gép. Tehát minden nap ébresztő fél 6-kor, reggeli és indulás. Lefelé is nagyon fárasztó menni. Folyamatosan terheli az ember a lábát, térdét, bokaízületeit a köves-sziklás talaj. A zsákot cipelni egész nap is kemény.

15 kilós hátizsák

Az aznapi szálláson volt wi-fi. Ekkor üzentünk haza kb egy hét után újra, és olvastuk el a magyar médiában megjelent híreket. Hát erősen meglepődtünk, hogy miket írtak, a család meg pont emiatt frászt kapott miattunk.
Ha én ülök otthon és olvasom, akkor én is kikészülök tutira.

Azt történt, hogy a bátyámék Ausztráliában laknak, és a keddi vihar híre, szombat estére ért oda hozzájuk. Nekik semmilyen infójuk nem volt rólunk, és emiatt minden létező fórumon megpróbáltak elérni minket, persze sikertelenül. Mivel Ausztrália-Magyarország között 6 óra időeltolódás van, így nem tudták anyut sem felhívni.

A sógornőm kiborult, a tesóm kész lett, felvették a nepáliakkal a kapcsolatot és feltetettek minket az eltűntek listájára. Ezt itthon valaki kiszúrta, és telefonált a családnak, hogy látott minket az eltűntek listáján. Erre a család, akik abban a hitben voltak eddig, hogy mi visszafordultunk, érthető módon kikészültek egy pillanat alatt….
Felhívtam a tesómat, életjelet küldtünk haza mindenkinek, megnyugtattunk mindenkit és leszedettük magunkat az eltűntek listájáról…

Ati fürdik :-)


Másnap reggel megint két út között választhattunk, így letértünk az országútról és mentünk az ösvényen. Igen hamar elveszítettük a jelet, de egy gigaszéles folyómeder volt előttünk, a bal oldalában egy jó magas heggyel. Mentünk a mederben addig, amíg a folyó el nem vágta az utunkat.

Akkor találtunk egy ösvényt fent a hegyoldalban, biztosan ott visz az út.
Másztunk fel, aztán le, aztán fel, aztán még feljebb, aztán már nagyon fel, és egyszer csak véget ért az ösvény. Ott bóklásztunk vagy 1.5 órát, és nem tudtunk tovább menni.

Visszafelé vagy 3 km-re volt egy függőhíd, de "a híd túl messze van" :-)
Akkor menjünk át a folyón! :-)
Ati nekivetkőzött és elindult a hátán a zsákkal.
A terv az volt, hogy átmegy, leteszi a zsákot, visszajön az én zsákomért, és én is átmegyek vele.

Elindult, az első akadályt könnyedén vette a plusz 2-3 fokos hólében, jött a következő. Először csak bokáig, térdig, majd combközépig, végül már fenékig ért a víz. Láttam, hogy nagyon egyensúlyoz, a víz iszonyú erővel feszül neki a testének, a talaj baromi köves és csúszós. Először csak néztem, aztán már hallottam is, ahogy felkiált és a víz elvitte őt hátizsákostól…

Csurom vizesen kimászott a túloldalon. Jézusom, ez vár rám is? Az csak egy dolog, hogy totál vizes leszek én is, majd megszáradok, de hogy a hátizsákom, az összes cuccom, a hálózsák, a fényképező….
Na neeeeee!!!

Ati visszajött hozzám, közben visszafelé is elvitte a víz, és én mondtam neki, hogy bár borzasztó impozáns volt, ahogy ezt csinálta, én inkább visszasétálok a hídhoz, ő csak szárítkozzon nyugodtan, én meg sietek. Ő visszament a hátizsákjához, közben harmadszor is elvitte a víz, de ezt már nagyon rutinosan csinálta. :-)

Aznap veszítettünk ezzel a kis történettel 4 órát, úgyhogy be kellett hozni, mert a repülő nem vár. Ati mondta, hogy nem gond, másnap behozzuk. Ja, így is gyalogoltunk napi 8-10 órát, de nem gond egy nap alatt még behozzuk azt a hiányzó négy órát is :-)
Másnap aztán tényleg majdnem behoztuk :-)

Elértünk egy helyre Tatopaniba, ahol volt egy hőforrás. Egy csomó ismerőssel találkoztunk ott. Még azokkal is, akikkel együtt keltünk át a hágón, vagy akikről tudtuk, hogy utánunk jöttek. És erre ott voltak és éppen roppant elégedett arccal jöttek vissza a fürdőzésből.

Kérdeztük, hogy hogyan kerültek oda, és mondták, hogy buszra szálltak. Jaaa, hát így könnyű…!
Mi azok után, hogy láttuk milyen ott a buszos közlekedés, plusz így, hogy sikerült átkelni a hágón, elvi kérdést csináltunk belőle, hogy az utolsó méterig gyalog tesszük meg a túrát.

A nepáli buszsofőrök elképesztően vezetnek

Még egy hegy és megcsináltuk


Mi nem fürdőztünk, mert aznap még fel kellett mászni vagy 500 métert függőlegesen a következő hegyre, hisz haladnunk kellett tovább…

Este eleredt az eső, így behúzódtunk egy szállásra.
A házigazdáink itt is tündériek voltak, de a szobánkban (újabb odú), volt egy csomó, kb 6-8 cm átmérőjű pók. Köztudott, hogy én rosszul vagyok tőlük, jobban parázom, mint a fülbemászóktól.

Lecsapdostunk vagy ötöt, valószínűleg nem tettünk jót a karmánknak, aztán elmentünk kajálni. Vacsora után láttuk, hogy megérkezett a pókkirálynő is, mert hatalmas méretű volt. Én rögtön kiborultam, úgyhogy Atinak kellett férfiasan helytállnia és valószínűleg kapott egy igen vastag strigulát a „karmáim” füzetébe. Mondanom sem kell, ezek után itt is sapkában aludtam…

Az utolsó hegy, bár még itt is 1700 méter szintet kellett megmászni
Másnap a túra utolsó hegye várt ránk, emelkedni kellett több mint 1000 métert. 4 óra tömény mászás, utána már csak lefelé kellett menni.
Másztunk is tisztességgel, aztán eleredt az eső, és ahogy egyre feljebb mentünk, már jégeső esett.
Látszott, hogy nagyon jó lenne már megérkezni, mert mindjárt igazán leszakad az ég, és kb 5 perccel az igazi felhőszakadás/havazás előtt elértük a települést.

Lefelé tiszta dzsungel volt a táj, tök jól nézett ki, és este volt meleg víz!!! :-)
Másnap pedig leértünk időre Nayapulba, a túra végső pontjára…

Megcsináltuk! :-)

Megcsináltuk! Csakazértis megcsináltuk! Nagyon jó érzés volt! :-)

Átbuszoztunk Pokharába, ahol este a vacsoránál koccintottunk egy nagy korsó Everest sörrel. Megérdemeltük!

Az utolsó kalandunk


Másnap irány Kathmandu. Megvettük a buszjegyet, 200 km, a hivatalos menetidő 8 óra.
Reggel elindult a busz, és 4 óra után megállt. Beállt a sor végére, leállította a motort és kész. Ott álltunk a dugóban, kérdezgettük, hogy mi van, balesetről beszélt mindenki.

Gondoltuk Nepálban nem túl sok esélye van annak, hogy a buszunk kerülő úton megy tovább, így nyugodt szívvel hagytuk ott, és elindultunk megnézni, hogy mi történt.

Sétáltunk vagy 3 km-t, és láttuk, hogy megjött a nepáli rohamrendőrség, teljes felszerelésben, és elkezdenek masírozni a falu felé. Naná, hogy mentünk utánuk mi is… 

Készülődik a nepáli rohamrendőrség


Láttuk, hogy szó sincs balesetről, a helyi parasztok fellázadtak, botokkal, lapátokkal hadonásztak és egy csomó követ hordtak az útra, meg felgyújtottak pár traktorgumit.

Jött a rendőrség, és elkezdtek tárgyalni. Volt nagy hőzöngés, kiabálás, látszott az indulat. Mondanom sem kell, hogy mi egyetlen európaiként néztük a dolgokat.

A fellázadt parasztok

Mondtam Atinak, hogy kicsit álljunk már arrébb, mert kezdtem magam rosszul érezni a körénk gyűlt férfiaktól. Ha nem sikerül megegyezniük és oszlatás lesz, akkor a legcélratörőbb elkapni egy turistát túsznak, pláne egy nőt. Ati mondta, hogy kössem be a cipőmet is, mert ha futni kell, akkor tudjunk.

Végül, kb 1.5 órás tárgyalás után megegyeztek és elkezdték megtisztítani az utat. 4 óra várakozás után indult meg a forgalom.
Ez az útszakasz Nepál legforgalmasabb útja, a fővárost köti össze a 2. legnagyobb várossal. Rengeteg busz és teherautó megy rajta. Ez a kis incidens kb 30-35 km-es dugót okozott. Mi végül a 200 km-es utat 12.5 óra alatt tettük meg, és végül megérkeztünk Kathmanduba.

Gyors vásárlás, de már csak fél órát voltak nyitva a boltok. Na nem baj, holnap indulás előtt még lesz egy óránk. Városnézés ismét elmaradt, de muszáj volt 1-2 dolgot meg néhány ajándékot még beszerezni. Nekem kellett vennem egy másik cipőt, mert legnagyobb szívfájdalmamra az imádott Hoka cipőm megrogyott.

Hatalmas szolgálatot tett ez a cipő. Mindenki bakancsban nyomta, és mindenkinek fel volt törve a lába. Nekünk semmi bajunk nem volt. A bakancsok is átáztak a hóban, de az nem száradt meg két óra alatt a kályhánál, mint a Hoka. Az az irdatlanul köves talaj megviselte az emberek talpát, nekünk a 4 cm vastag talpú cipőben semmi bajunk nem volt. Azzal vigasztaltam magam, hogy ha egy ilyen ultratrail cipő terepre született, akkor ennek a Hokának ugyan nem túl hosszú, de igazán szép élete volt, hogy a Himalájában járhatott :-)

Végszó


Összegezve a túránkat, hihetetlenül gyönyörű volt. Olyan helyeken jártunk, ahová nem sokan jutnak el (bár sokan nem is kívánkoznak) és olyan élményekkel lettünk gazdagabbak, amit nem sokan mondhatnak el magukról (bár tudom, hogy sokan egyáltalán nem vágynak ilyen dolgokra)

Mi imádjuk a hegyeket, ez nekünk maga volt a Paradicsom. Fantasztikus kalanddal lettünk itt gazdagabbak.

Nehéz volt, nem tagadom. Eleve mentünk vagy 250 km-t, 10.000 méter szintemelkedést, cipeltük a 15 kilós hátizsákunkat és még Nepál történetének legnagyobb turisztikai katasztrófáját is átéltük.

Az Annapurna Körön 15 éve nem esett hó októberben, hát most megkaptuk. Megküzdöttünk minden méteréért, de megérte.
Megtudtam magamról, hogy meg tudom csinálni, akármennyire nehéz is, és hogy egyszer minden hegyre felér az ember.
Nem ijedtünk meg a nehézségektől és felelős döntést hozva nem adtuk fel az álmunkat, hogy végigjárjuk a Kört.
Összetartottunk, és felmentünk a Thorong La Pass-ra, a világ legmagasabb hágójára, 5416 méter magasra, a Himalájában!

Ez a túra egy fantasztikus közös élmény, önismereti tréning és kapcsolatterápia egyben. Csillagos ötössel végeztünk :-)

Bigacsiga és Batkamanó... :-))

Aki szereti a túrázást, a hegymászást és nem ijed meg a kihívásoktól, annak csak ajánlani tudom.
Az Annapurna Kört méltán a világ egyik legszebb túraútvonalaként tartják számon.

Ezek után elhatároztuk, hogy valamikor megnézzük Tibetből is ezeket a csodálatos hegyeket.

Remélem akkor egy kicsivel kevesebb hó lesz… :-)

Ha tetszett a himalájai kalandunk és szívesen elolvasnád a történéseket Ati szemszögéből is, akkor az ő úti beszámolóját itt találhatod: 

http://www.edzokepzes.hu/blog/eletstilus/hoviharban-a-himalajaban


Több képet pedig itt találsz.