2016. április 7., csütörtök

Engadin Skimarathon 2016



Engadin Skimarathon - 42 km skating -
avagy a 10. Worldloppet sífutóversenyünk


2016. MÁRCIUS 13.



Kezdeném onnan, hogy a vasárnapi verseny előtti szerdán részt vettem a Fitness Company dunaújvárosi rendezvényén. Elég régen voltam már ilyen jellegű edzésen, és aki ismeri Gáspár Művésznő brutál szadista óráit, akkor ő tudja miről beszélek. Az ő órája után még halál lelkesen (az első sorban) lenyomtam az összes órát, azaz összesen ötöt. 

Másnap indultunk ki Svájcba az Engadinra, de csütörtök reggel már járni nem tudtam, olyan izomlázam volt. Amíg csak a kocsiban kellett ülni, addig nem volt gond, de a kocsiból ki és beszállni, netán még menni is néhány métert, azt csak iszonyat kínok között tudtam megtenni. Ausztriában aludtunk egy határ közeli kis helyen, mert Svájc nem olcsó, és csak annyit voltunk ott, amennyit muszáj volt. 



Pénteken még sírva ültem le a WC-re pisilni, egy nap alatt nem enyhült a kín semmit. Kimentünk délután síelni, hogy kicsit átmozgassuk magunkat.
Hát mit is mondjak, a robotzsaru mozgáskultúrája hozzám képest kutya f***a volt. Az a darabos mozgás, az a küzdelem minden méterért, az a billegés a merev lábakkal az elég elkeserítő volt, de gondoltam, hogy ha rámozgok egy kicsit az izomlázra, majd akkor nekem holnap sokkal jobb lesz. Legalábbis ebben bízva szenvedtem a pályán. 

Amúgy skating verseny lesz, amitől már előre kivert a frász, mert utoljára vmikor 14-15 évesen versenyeztem skatinben, és azóta is kizárólag csak classik versenyeken indulok, ezért többnyire abban is edzek. Olyankor mentem csak ki skatingezni, amikor lusta voltam waxolni. 

Ati már egy ideje felhagyott a waxolással kapcsolatban sorozatosan felmerülő kérdések és problémák megoldásának kutatásával, ha csak lehet, átnyergel skatingre, de én valamilyen perverz indíttatástól fűtve még mindig kitartok a classik mellett, és még mindig keresem a válaszokat, a tudást, az élményt, a nagy érzést, és gyűjtöm a tapasztalatokat. De itt, ezen a versenyen ezzel nem sokra megyek. Ez tradicionálisan skating verseny, bár utólag kiderült, hogy mégiscsak lehetett volna classikban nevezni, mert a versenyzők kb 5%-a ebben a stílusban versenyzett. Na majd legközelebb… :-)


Pénteken találtunk egy sportboltot, ahol 50%-kal volt leárazva az összes TOKO wax, még az a csoda fluor kocka is, amit Kanadában kölcsön kaptunk egy nagyon rendes sráctól. Beruháztunk egy ilyenre, hátha végre kevesebb lesz a pályát töltött idő, vagy legalább megjön az „aha” érzés. 

Este már verseny volt, a nagyoknak volt sprint. Dario Cologna volt a szupersztár, de azért volt ott még pár nagy név. St Moritzban, a városban volt a sprint, az utcákat lezárták, és feltöltötték hóval, ott volt a verseny a házak között, és a mi vasárnapi pályánk is itt fog majd menni, ha egyszer eljutok majd Malojából St Moritzba….

Szombaton még mindig a a kínok kínját éltem át már az ágyból való kikelésnél is, viszonylag furcsa gondolat volt, hogy én másnap reggel 42 km-t fogok sífutni. Délelőtt kimentünk még csúszkálni, kizárólag az izomlázam mérséklése érdekében. 
Elmentünk a rajthoz, ami Malojából indult keresztül a tavakon, ami miatt a pálya elképesztően széles és lapos volt. Az Engadin eleve nem a hegyeiről híres, mert csak a közepén van néhány belőle, az eleje totál a tavakon kígyózik, a vége meg csak enyhén hullámzik.


Gyönyörű idő volt, ezerrel sütött a nap, meleg volt meg pofaszél. Ezt nem értem, miért van mindig pofaszél? 50% esély van arra, hogy ne pofaszél legyen, és mégis, mindig az van. De nem csak a sífutóversenyeken, hanem amikor a Dunaparton görkorizunk akkor is pofaszél van végig, mert velünk együtt fordul meg, és oda-vissza élvezhetjük…

Csúszkáltunk egy lájtosat, én személy szerint viszonylag hamar meguntam, iszonyú fáradtnak éreztem magam, és utána elmentünk felvenni a rajtszámunkat. Aznap nem volt verseny, megkaptuk a rajtszámot, és megtudtuk az összes szükséges infót. 

Este Ati lelkes volt, most ő waxolt, amíg én megcsináltam a megfelelő szénhidrát tartalmú vacsorát, és próbáltam egyet jógázni, hátha segítek valamit az izmaimnak regenerálódni. Este még mindig érdekes érzéseim és kétséges gondolataim voltak… Mondtam Atinak, hogy nekem azt a fluoros csodát ne tegye fel, kár lenne rám pazarolni, nem ez lesz életem versenye.

A verseny A-ból B-be ment, tehát majd valahogy vissza kell jutni a verseny után A-ba. A mi szállásunk kb egy óra autókázásra volt a rajttól. Atit valamiért az Elite A-ba rakták be, egyszerre indult Dario Cologna-val :-) és emiatt korán kint kellett már lennünk, így ébresztő 5-kor.


Elmentünk félútig kocsival, onnan busszal vittek minket tovább. A rajtnál rohadt hideg volt, és természetesen fújt a szél. Összegzem: mindig megvan az 50% esély arra, hogy hátszél legyen, de mindig100%, hogy pofaszél van. Hát most is az volt. Korán kiértünk, de már akkor sokan voltak. Tudtuk, hogy ez is egy hatalmas és igen népszerű rendezvény, és hogy itt is kb 13000 induló lesz, de ezt csak akkor fogja fel igazán az ember, amikor már látja is. 

Rengeteg helyi is indul ezen a versenyen. Gondolom egész évben erre az egy eseményre készülnek, de akkor ennek megadják a módját. Beöltöznek mindenféle maskarákba, jelmezekbe, vicces ruhákba, és úgy nyomják végig a fél vagy egész távot. Ez már náluk hagyomány. Nagyon sokféle jelmezt láttunk, csirke, banán, pingvin, tehén, tündér, balett táncos, pillangó, Darth Vader maszkban és lobogó köpenyben, stb. 
Volt egy csapat, akik mexikóiaknak öltöztek be, és egy kis szánkót húztak maguk után, amin egy hatalmas méretű mexikói zászló lobogott a 30km/h-s pofaszélben. Szerintem vért izzadtak, mire célba értek vele. Már az indulásuk is problémás volt, mert nem fértek el a kifeszített molinó alatt, és valahogy meg kellett dönteni a szánkót, hogy az zászlójuk átférjen alatta :-)


A célban aztán megint mókás volt, mert amikor ezek a beöltözött emberek értek be, akkor bejátszották az öltözékükhöz való zenét. Szerintem előre leadták a szervezőknek, vagy nem tudom, hogyan csinálták, de nagyon flottul ment :-)

Na vissza a rajtba. Hideg volt, a melegedő sátor meg huzatos. Igaz, hogy napot ígértek, de nem sikerült nekik. Felhős volt az ég, és úgy nézett ki, hogy az is marad, de legalább nem esett a hó :-)

Ati egészen hamar elrajtolt, a nagyokkal nyomta keményen, én még vártam a soromra. Elvileg 41 perccel kellett volna utána indulnom, de csúszott a rajtom legalább 20 percet. Próbáltak ott mindenféle jó hangulatot csinálni, de valahogy rám nem ragadt át, pedig a nép roppant jó kedvű volt.

Bemelegítettem, aztán beálltam a csoportomba, hogy kihűljek. Nem tudtam felvenni a ritmust, meg a jókedvet, fáztam is, meg tudtam, hogy most 42 km szenvedős skating következik. Egyesével engedték be a csoportokat, nekem természetesen sikerült a legutolsót kifognom. Mikor végre kinyílt a kapu, be kellett futni a rajthoz, ott felcsatolni a lécet, és indulni. Nekem a cipőm talpa ilyenkor mindig telemegy hóval, és macerás kiszedni. Ott kapirgásztam, mire odajött egy szervező, elkapta a lábam, egy csavarhúzóval kiszedte a havat, és utamra bocsátott :-)

 
Hát elkezdődött. Mentem a pofaszélben, a tavon iszonyat hosszan, szélesen,  laposan, kicsit unalmasan a tömeggel. Ameddig előre láttam, addig csak színes, kígyózó embertömegeket láttam. Nehéz volt belegondolni, hogy nekem is el kell oda jutnom, meg még kicsit tovább is.

Tulajdonképpen én annyira nem szeretem a lapos versenyeket. Azt hinné az ember, hogy az a könnyebb, de nekem valahogy nem. Lehet, hogy amiatt, mert nekem telibe ér le a lécem talpa, így nehéz a párosbotozás. A laposon minden méterért meg kell küzdeni, míg a többinél, ha felküzdöm magam egy hegyre, akkor jó esetben a túloldalon le lehet csúszni. Ez sokkal izgalmasabb.

Nem ment jól, de kb ezt vártam. El tudom magam helyezni a mezőnyben, és mindig csak önmagamhoz mérem önmagamat, és kizárólag a jó érzést keresem, de ez itt most nem volt meg. Nagyon hamar éreztem, hogy fáradt vagyok, de hát mi csodálkozom ezen, hiszen most futottunk két hosszú versenyt. Nem is vártam többet, csak azt, hogy gyorsan teljenek a kilométerek. 

Nézegettem az embereket, ki hogyan van felöltözve, ki milyen technikával fut, ki mennyire szenved, stb, és közben küzdöttem tovább. Elértük az első pit stop-ot Silvaplana-nál. Tudtam, hogy ennem kellene, de már hányok ezektől a zseléktől. Megettem egy zselékockát (ilyen kiszerelésben is van), de rosszul voltam tőle. Mentünk tovább. A pályának ez a fele majdnem végig a tavakon ment, 1-2 kisebb dombocska volt csak, amit meg kellett mászni.


Aztán elértünk St Moritzba, ahol a városi népek nagyon tapsoltak nekünk, majd elindultunk szépen fel a hegyekre. Amikor láttam az Engadin szintrajzát, ezeket a dombokat itt egy a vízszintesből alig kiemelkedő hullámvonal jelezte. Hát nem tudom, hogy ki rajzolta, de az tuti sosem volt még ezen a pályán. Nem csak, hogy mászni kellett, hanem még sokat is. Oké nem voltak hosszú dombok, de domb-egyenes, domb-egyenes kilométereken keresztül. 

Nem erre számítottam, bár a sok tó után talán nem is volt annyira rossz. Ami nehéz volt, hogy a mászások mindig megfogták a mezőnyt, ott összetorlódtunk és egymás fenekébe mentünk fel. Emiatt a leratrakolt pálya totál szétment, bokáig érő hóban caplattunk felfelé, és ez megint befagyott a cipőm talpába. Mikor felértem az emelkedőre éreztem, hogy nyomja a talpamat a hó, ezért megálltam kiszedni. Rögtön odaugrott hozzám egy néző, elkapta a lábamat, kipiszkálta a jeget, és mehettem tovább. Tök jó fej volt :-)

Aztán jött a többi emelkedő, és egy idő után újra telítődött a cipőm. Megint megálltam egy fickó mellett, és kiszedtem a havat. Amikor elkészültem, kérdezte, hogy nem kérek-e teát. Mondtam, hogy persze, az mindig jól jön. Akkor néztem meg őt. Ott állt egyedül a kis termoszkájával meg néhány pohárral és olyan boldog volt, hogy adhat nekem teát, hogy csak na. Ennyire könnyű boldoggá tenni az embereket :-)


Mikor felértünk az összes domb tetejére jött egy lejtő, legalábbis az egész verseny alatt erre az egy lejtőre emlékszem csak. Még, hogy az Engadin lejtős pálya... Viszont ez a lejtő egészen meredek volt, a közepén matracokba csomagolt fákkal. Az indulók többsége itt frászt kap, és elkezd veszettül hóekézni. Amikor már több 100 ember hóekézett előttünk, akkor a hó összetorlódik, a pálya kijegesedik és elég nehéz lemenni a lejtőkön. Az emberek befeszülnek, és iszonyú merev lábakkal próbálnak az életükért küzdve lejutni a lejtőn. Ez nagyon vicces megoldásokat szokott eredményezni, és elképesztő nagy eséseket lehet ilyenkor látni. Én az embereket kerülgetve hamar túl lettem az egyetlen lejtőn, és mentem tovább, majd elértem a félútig. 

Ott összetalálkoztam az előttem indult mexikói csapattal, na ők igazán viccesek voltak. Ott parádéztak az út szélén, fotóztatták magukat, dumáltak a nézőkkel :-)

Fél távnál volt a cél a fél távosoknak (ki hinné, mi?) Utoljára Kínában éreztem azt a hatalmas késztetés, hogy én itt most kiszállok, de Ati a célban várt, emiatt valahogy mégiscsak át kell oda jutnom, úgyhogy mehettem tovább.


Beértünk valami faluba, kis utcácskák, ünneplő tömeg, és egy kiscsaj körülöttem (versenyző) folyamatosan mindenkinek hangosan üvöltve dankesőnözött. Néztem, hogy ez most komoly? Fél perc alatt lenyomott vagy 20 dankesőnt, aztán mikor elfogytak az ünneplők, utána olyan tüdőbajos hörgésben tört ki, hogy azt hittem vége is lesz rögtön. 

Mentünk tovább, a táv második felénél tartottunk már, és kifogtam magam elé egy lányt, aki pont tökéletes tempóval ment előttem. Beálltam mögé, mögém meg beállt egy srác. Így mentünk együtt jó hosszan, de a kiscsaj kidőlt elől. Hát igen, és is utálom, amikor vki beáll mögém, gondolom tele lett a hócipője velünk, és kiállt. Maradtunk ketten. Haladtunk így tovább az utolsó etetőig, ott viszont elveszítettük egymást a követőmmel. Én alig ettem valamit a verseny alatt, itt is már csak vizet ittam, és toltam tovább. Az utolsó nem tudom hány kilométer következett. A pálya hullámos volt, lassan fogytak a km-ek, de azért haladtunk. 

Találkoztunk egy bácsival, aki olyan 4 méter hosszú havasi kürtöt fújt nekünk. Meg volt egy társaság, akik inni osztottak joghurtos poharakból. Látszott, hogy hónapok óta készülnek erre, mert volt vagy 100 joghurtos poharuk :-)


Aztán egyszer csak feltűnt végre a megváltó tábla, 1 km a célig. Persze még megcsűrték-csavarták, de akkor már mindegy volt, már láttam, hallottam, tudtam, hogy mindjárt vége a szenvedéseimnek. Ati várt a célban, ő is megszenvedte a versenyt. Hát persze, hiszen ő is lefutotta az előző maratonokat, annak ilyenkor azért megvan a böjtje. 
Kaptunk aranyos érmet, mormota van rajta. Minden évben már állat van az érmeken. Kaját nem adtak, csalódott voltam, mert ha már a tradicionális verseny utáni pasta partykat is elspórolják, akkor mi marad? (a versenyen kívül… :-)

Átöltöztünk egy jéghideg, szakadt raktárépületben, majd ettünk önköltségesen egy kis fehérjét. Vonattal vittek vissza minket St Moritzba, onnan meg busszal a kocsihoz. Hazamentünk, pakolás, és indulás át Ausztriába.

A kocsiban azon beszélgettünk, hogy az elmúlt 21 napban lefutottunk egy 56, 52, és egy 42 km-es versenyt. Akkor fogtuk csak fel, hogy ez milyen durva, és értettem meg, hogy miért is szenvedtünk ma ennyire.  Amúgy, félretéve a nyavalygást gyönyörű verseny volt. Olyan pazar díszletek között zajlik, hogy szebbet nem is képzelhetnénk, a résztvevők vidám és vicces arcok, és rengetegen voltunk, amit meg én különösen szeretek. A pálya szélén volt 2 classik nyom, úgyhogy a verseny közben már ezerszer megbántam, hogy miért nem diagonalra neveztem. Majd legközelebb, vagy amikor lefutjuk a La Diagonela 65 km-es classik versenyt ugyanitt :-)



Másnap volt a sífutó magyar bajnokság St Jakob-ban, amire optimista módon beneveztünk :-) Amikor kiderült, hogy a classik stílust áttették skatingre, én abban a pillanatban lemondtam az indulásról, nekem elég volt ez a 42 km skating, Atit meg a 21 nap alatt lefutott kilométerek száma, valamint az izmaiban lévő érzetek győzték meg arról, hogy az OB idén is kimarad. Így hazafelé vettük az irányt.

Viszont ezzel a versennyel teljesítettünk a kitűzött célunkat, hogy lefutunk 10 hosszú távú Worldloppet versenyt, és mi is beállunk a Worldloppet Gold Masterek közé.

 

Nemsokára megkapjuk Olaszországból a WL Gold Master érmünket és a diplománkat, és akkor majd beszámolok arról, hogy tulajdonképpen, mi is ez a Worldloppet... :-)

Nem ez volt idén az utolsó versenyünk, mert mazochista módon még kettőre neveztünk, és nem is kicsiket vállaltunk be. Egy 65 km és egy 50 km. Amíg lefutjuk és elkészül a beszámoló, addig nézegessétek az Engadin képeit :-)