Sapporo Marathon

A tanulópénzt japán yen-ben fizettem....
avagy Sapporo Marathon 50 km

2017. február 5.

 

A volkslauf és a rákövetkező FIS verseny után volt egy brutálisan kemény 4 napom, amikor is alig aludtam valamit, állandóan éjfélig, egyig dolgoztam, reggel korán keltem, intézkedtem, és pénteken is sikerült 4 óra alvással elindulnunk egy igen hosszú repülő útra Sapporoba. 

A repülőn általában szokott sikerülni néhány órát aludni, de ez most nem jött össze. Leszálltunk Tokióban, ahol a reptéren nem nagyon volt mit enni. A transzfer néhány óra volt, majd onnan átmentünk Sapporoba, de ott a gépen már semmit sem kaptunk enni. 

Elmentünk a szállásra, ahol iszonyat hideg volt, és kb 28 óra ébrenlét után lefeküdtünk aludni. Az éjszaka közepén ébredtünk fel, lévén 8 óra az időeltolódás, de akkor meg nem voltak nyitva a boltok, így nem tudtunk semmit sem kajálni, meg kellett várni a reggelt. Így sikerült egy napig nem is enni. 

Elég ramaty állapotban voltam, eleve totál ki voltam már zsigerelve, nem alvás, nem evés, így a 2. napra belázasodtam, és borzasztó szarul lettem. Semmit nem tudtam csak feküdni és nagyon nyomorultul éreztem magam. Fáj az egész hátam a láztól, leszakadt a derekam, majd kiszakadt a tüdőm, úgy köhögtem. Enni nem ettem semmit, mert nem kívántam a kaját, és egyébként is a japán gasztronómia nem az én világom, így itt egészségesen is éhen haltam volna. 

Így telt el 2.5 nap, mikor is (szerdán), Ati mondta, hogy jó lenne, ha beállnék a zuhany alá és folyatnám a mellkasomra a meleg vizet, hogy a belélegzett pára talán segít felszakítani a lerakódást, és akkor könnyebb lenne köhögni.
Feltápászkodtam, beálltam a zuhany alá, de annyi erőm nem volt, hogy álljak, így inkább leültem. Folyattam a vizet magamra kb ¼ órát, aztán meguntam. Felálltam, hogy kijövök, de éreztem, hogy baj van. Annyira le voltam gyengülve, hogy amikor felálltam leesett a vérnyomásom. 

Annyi erőm volt még, hogy leültem a kád szélére, de már nem tudtam szólni Atinak. Arra ébredtem, hogy Ati kiabál, hogy lélegezzek, és folyatja rám a jéghideg vizet, ami nem esett valami jól. Azt mondta még pont időben elkapott, de minden csak viszonyítás kérdése, mert a fejemet valóban nem vágtam be, de a fenekemen lett egy féltenyérnyi fekete folt. Mindegy, azért hősiesen megmentett. 

Visszafeküdtem, és ott agonizáltam tovább, bár a lázam végérvényesen lement. Ati közben kijárt már síelni, de nem a versenypályára, mert azt csak pénteken lehetett megnézni. Nem tudtam, hogy mi lesz velem, lesz-e nekem így verseny, egyelőre elég elképzelhetetlennek tűnt. 

Csütörtökön délben, amíg Ati síelt, én elmerészkedtem a boltba. Kb 10 perc séta. A bolt egy élmény, amit ott kapni lehet, az nagyon érdekes. Szeretek más országokban szétnézni az élelmiszer boltokban, mert annyi érdekes dolog van, de egy ennyire más kultúrában még extrán vannak izgalmas és bizarr dolgok. 

Először is, Japánban minden beszél, csicsereg hozzád. Olyan, mint egy műanyag erdő, ahol állandóan csicseregnek a madarak, és minden Alvin és a mókusok hangon szól hozzád. Beszél a metró lejárat, beszél a mozgólépcső, az aluljáróban a hangosbeszélő, a metrószerelvény, a benzinkút, az autómosó (érdekes volt, folyamatosan szakadt a hó, de mégis mindenki állandóan autót mosatott). Az élelmiszerboltban folyamatosan nyomják a szöveget a hangszóróból, kicsit idegesítő. 

A boltban voltak elképesztően furcsa dolgok. Barna, sűrű massza zacskóba csomagolva, áttetsző, fekete pöttyös zselédarab, szárított nagytermetű kutyakaka formájú izé, végtelen mennyiségű előre csomagolt félkész/kész/szárított/porított kaja. Gyönyörű és guszta zöldség, gyümölcs kínálat, halak, komplett, frissen lesütött ebédek, műanyag, ehetetlen, egészségtelen vackok. 

A kedvencem a csomagolás. Aki csomagolás technikus végzettséggel bír, az Japánban nagy karriert futhat be. Volt olyan chips, aminek a tetejére folyattak egy kis sajtot és arra tettek egy szem mandulát. A nagy zacskón belül kis zacskó és azon belül egyesével voltak becsomagolva a kis chipsek. Volt olyan ropi, ami csokiba volt mártva. Papírdobozban két műanyag zacskó, a zacskóban 5-5 szál ropi. Kekszek nagy zacskóban műanyag tálca, műanyag tálcán egyesével csomagolt keksz kb 8 db. Félelmetes….

Kenyerük nincs, csak olyan édes kalácsféle. Az ételek  ízvilága nekem nem jön be. Van egy levesük miso soup (olyan híres lehet, mint nálunk a gulyásleves), abból van több fajta. Egy volt egész ehető, a többi felejthető. Én itt tuti elsorvadnék itt.

A bolt után gondoltam egy picit még tovább sétálok a bevásárló központig, hátha kapok valami rendes kenyeret. Találtam is, egy pékséget, ahol volt rendes kenyérnek tűnő dolog, és szerettem volna megvenni. Mivel az összes yen Atinál volt, így gondoltam fizetek kártyával. Mondta a kiscsaj, hogy lehet persze, és elővett egy csekkfüzetet, lehúzta a dombornyomott kártyámat, és elkezdte kitölteni az adatokat, de nem tudta hogyan kell. 

Erre felém tolta, odaadta a tollat, hogy töltsem ki én. Nagyon megható volt, hogy kinézte belőlem, hogy ki tudom tölteni, de kizárólag japánul volt ráírva bármi is, így széles mosollyal visszaadtam neki, ő meg közölte, hogy akkor nem lehet kártyával fizetni, így a kenyér maradt. Basszus, pedig olyan közel voltam már hozzá. Kerestem egy bank automatát, de az is csak japánul volt, így hazamentem, mert különben is már nagyon elfáradtam.

Pénteken lehetett megnézni a pályát. Egy kicsit már jobban voltam, de még nagyon gyenge, és a kajálásommal (ha azt annak lehet nevezni) nem segítettem a felerősödésemet. De gondoltam kimegyek én is, megnézem a pálya első 4 km-ét, mert az végig egy hegy, és részemről be is fejeztem az edzést. 

Elindultunk ki metróval és én nem a mozgólépcsőn mentem fel a metróból, hanem a sima lépcsőn. Ettől teljesen elfáradtam, leizzadtam, mire odaértünk a pályához, addigra már nem bántam volna, ha vittem volna magammal plusz egy száraz sícuccot.

A csomagunkat lepakoltuk az épületben, és kimentünk. Hát nem hasítottam. A 4 km-t minimum 1 óra alatt tettem meg, 50x megállva, leizzadva, szétfagyva. Nem voltam jól, elképesztően fáztam, mondjuk hideg is volt. A hegy tetején, pont 4 km-nél, megfordultam, onnan vissza kellett csúszni. A versenypálya első 4 km-re egyben az utolsó 4 km is, plusz néhány hurokkal megfűszerezve tulajdonképpen az utolsó 7 km. 

Csúsztunk vissza, de Ati mindig előre ment és láttam, hogy elkanyarodik az extra hurkok felé. Pont ott, ahol ha egyenesen csúszom tovább, akkor 2 km a cél, ha a hurkokat is megnézem, akkor meg még 5 km. Én nem voltam abban az állapotban, hogy kiránduljak, fáztam is, gondoltam rá fog jönni, hogy nem mentem utána, hanem visszacsúsztam a cuccainkhoz. 

Egyszer megálltam, láttam őt, kiabáltam is neki, de azt nem láttam, hogy felém áll, vagy nekem háttal. Nem tudtam, hogy lát-e, de én olyan szinten fáztam, hogy visszamentem. Akkor jött viszont a gebasz, mert az az ajtó, ahol mi kijöttünk és ami mögött a cuccaink voltak zárva volt, ember meg sehol. Na fasza mit csináljak, akkor már sírni tudtam volna annyira szét volt fagyva a kezem. 

Tovább mentem kb 20 métert és ott, ahol először kikukucskáltunk az épületből, oda bementem, az ajtóba letettem a sílécemet, hogy ha majd jön Ati,és természetesen neki is zárva lesz az ajtó, akkor majd logikusan ő is tovább jön és az ajtóban meglátja a léceimet, miközben én a klotyóban a meleg víz alatt próbálok életet lehelni a kezeimbe. De nem jött. Vártam rá, kimentem megnéztem megint a másik ajtót, zárva volt, Atit meg nem láttam sehol. Az egyetlen logikus dolog továbbra is az volt, hogy továbbjön 20 métert és ott várom. 

De már vártam vagy 20 perce, mikor eszembe jutott, hogy a lenémított telefonom ott van a zsebemben. Elővettem, láttam már, hogy hívott. Visszahívtam. Hol a francban vagy? Itt 20 méterrel arrébb. Akkor jött egy japán srác, hogy én vagyok-e, akit az Ati keres, mondtam, hogy én, és akkor menjek vele, odakísér. Látta rajtam, hogy nem vagyok valami jó bőrben, így levette a kabátját és felajánlotta, hogy vegyem fel. Vannak még lovagok, csak sokat kell utazni odáig :-) 

Akkor jött Ati velem szembe. Hol voltam? Mondom, hogy hol. De miért ott? Miért nem a cuccainknál? Mert ott zárva volt az ajtó. De nem is volt zárva, mert őt vki beengedte, és amikor látta, hogy sem a pályán nem vagyok, sem a cuccainknál, akkor megijedt, hogy valamelyik bokor alján vagyok elájulva megint, emiatt már majdnem a ratrakon ült és kerestetett a szervezőkkel…. 

Visszamentünk a szállásra, én abszolút alkalmatlannak nyilvánítottam magam a versenyre. Mondtam, ha 4 km ennyire megviselt, akkor hogy akarok 50 km-t lefutni? Sehogy. Bár kicsit hülyén kezdtem érezni magam, hogy itt vagyok és nem fogom lefutni a versenyt. De volt még egy napon addig.

Szombaton waxoltunk, szerencsére ez skating verseny, így viszonylag „hamar” megvoltunk a waxolással. Délután elmetróztunk a rajtszámunkat felvenni. Sokkal jobban éreztem magam, a metróból megint a lépcsőkön jöttem fel, tesztelve az állapotomat. 

Azért este átnéztem a pályarajzot, hogy mi van, ha gáz van, hol lehet kiszállni, stb. Mivel az ott tartózkodásunk teljes ideje alatt csak a verseny napjára mondtak szép időt, így gondoltam rajthoz állok, sütni fog a nap, majd kirándulok egyet. Ha nem megy kiszállok, amúgy mag adtam magamnak 6 órát, hogy becsoszogjak a célba. Így indultam neki.

Vasárnap kelni kellett időben, mentünk ki a versenyre metróval. Tök vicces volt, a metró tele volt versenyzőkkel, akik vitték ki az előző versenyek rajtszámaiból varrt sízsákjukat. Budapesten még sosem találkoztam a metrón sízsákos emberrel. 

Amúgy furik a japánok. Azt hinnénk róluk, hogy ott aztán minden hi-tech, de nem, vagy már simán utolértük őket. Semmi szembetűnő, kiemelkedő technológiai csodával nem találkoztunk, pedig Japán aztán nagyhatalom. Talán egyet kivéve. A japán wc-k. Imádtam a japán wc-ket. Az első találkozás meglepő volt, és több kérdést is felvetett bennem, mondjuk a legtöbb kérdést bátor és kísérletező természetem hamarosan meg is válaszolta. A mi wc deszkánknak volt karfája, ami tele volt gombokkal. Először is fűtött volt, így nálam szerelem volt első… mire is? 

Volt rajta popsimosó gomb, és egy hogy is mondjam női alvázmosó gomb. Lehetett állítani az öblítés erősségét, és mennyiségét is. A hőmérséklete mind a víznek, mind a deszkának állítható volt. Szárítógomb is volt állítólag, de mivel minden gomb kizárólag japán felirattal rendelkezett, azért nem mertem csak úgy felelőtlenül össze-vissza nyomkodni, mert ha elállítom a fűtést, és reggel hideg deszkára ébredek, akkor tuti egy világ omlott volna össze bennem. 

A legjobb a flush sound gomb volt, ami sztem két célt szolgált. Egyik, hogy ha valaki netán prosztata bántalmakkal küzdene, és nem tud csobogó inger nélkül pisilni, akkor ez a gomb pont csobogós effektet játszott. A másik haszna az, hogy az ember a saját maga által keltett kínos hangokat tudja elnyomni vele, így már a kényelmünket tényleg semmi ne zavarja. És nem csak a mi kis szerényke szállásunkon volt ilyen, hanem a reptéren, a sportcsarnokban, és sok közterületen is. Azóta ezt vadászom a neten, mert nekem kell ilyen itthon.

Másik számomra érdekes dolog volt megtapasztalni a japánok munkához való hozzáállását. A japánok hivatástudata rendkívül erős, legyen az bármilyen munka, azt teljes szívvel, odaadással, figyelemmel és hihetetlen nagy alázattal végzik. A bolti eladótól a taxisig, a buszsofőrtől az étteremben kiszolgálóig, a biztonsági őrtől az asszisztens kislányig mindenki. 

Elképesztő tisztelettel és alázattal állnak munkához, és ezáltal hozzánk is. Az alap, hogy nagyon segítőkészek, kedvesek, a pénzt két kézzel adják vissza és minimum derékszögig hajolnak hozzá. A japánok folyamatosan, mindenhol és mindenkinek hajlongnak. Bárhol, ha elengednek, átengednek, kiengednek, beengednek, vagy ha valamit átadnak, elvesznek, megkapnak, visszaadnak és hasonlók, megy a hajlongás.

Senki sem beszél angolul, de ha ennek ellenére sikerült megértenünk egymást, akkor roppant boldogok voltak, hogy segíthettek. Mindenki rendkívül udvarias, senki nem tolakszik, nem lökdösődik. A metrónál beálltak mögénk, nehogy előttünk szálljanak be és azt mi oldalról esetleg tolakodásnak véljük. A mozgólépcsőhöz sorban állnak, senki sem megy oldalról. Ha bármit szeretünk volna lefényképezni az utcán természetes, hogy megállnak és megvárják, hogy végezzünk vele. 

Az öltözködésük viszont katasztrófa. Mintha mindenki a Háda second hand nagykerből öltözködne. Nálunk kb a ’80-as évek végén volt divat a felhajtott szárú farmer fehér zoknival és holdjáró cipővel….

Volt még néhány furcsa dolog, pl Japánban létezik fültisztító szolgáltatás, ahol egy nő ölébe lefeküdve kitisztítják az ember fülét. Ezt konkrétan láttam egy „kozmetika” ablakán benézve.

Az éttermek a kínálatukat, nem csak fotókkal ellátott étlapon, hanem a kirakatban többé-kevésbé élethű, műanyagból és szilikonból kiöntött étel-makettekkel is illusztrálják. Ez elég vicces látvány. 

Na de térjünk vissza a versenyre, bár ezek után az már kit érdekel…. :-)

Odaértünk a Dome-hoz, ami egy hatalmas fedett csarnok (van benne egy focipálya, két kosárpálya, meg még ki tudja mi), ott volt az öltözés, ott hagytuk el a cuccainkat a verseny idejére, ott volt a rajtszám átvétel, aki az utolsó pillanatra hagyta, meg ilyenek. Gyönyörű volt, hatalmas és ragyogott a tisztaságtól. A wc-ben a padlóról enni lehetett volna. 

Levetkőztünk, kicsit gimnasztikáztunk, leadtuk a csomagjainkat, felvettük a rajtszámot, és elindultunk ki a rajthoz, ami onnan kb egy kilométerre volt. Nem voltunk sokan, legalábbis az európai nagy versenyekhez képest. Beálltunk a rajtba, és hamarosan el is indítottak minket. 

Tényleg szép idő volt, tökéletes síelgetéshez, meg túrázáshoz, legalábbis én így álltam hozzá. Jött az első 4 km-es emelkedő, ezt túl kellett valahogy élni. 

Mivel én aznap csak turista voltam, így a rajtban a legutolsó sorba álltam. Az emelkedőn viszont mentem el emberek mellett, ami öröm volt számomra, mert gondoltam, ha elveszek az erdőben lesznek még mögöttem is emberek. A 4 km után jött egy jó kis lefelé, azokat én szeretem, aztán meg kellemesen hullámzott a pálya egész sokáig. Elég szűk pálya volt, kb 1.5 ember fért el egymás mellett, úgyhogy nehéz volt előzni, de egészen jól ment, így előzgettem is. Magam is meglepődtem. 

Jött az első itató, ahol hajlongó japán önkéntesektől megkaptuk az innivalókat. Enni nem kértem, ezért annyira még nem voltam jól, hogy egyek is… Mentünk tovább. Volt két erősebb és fájdalmasabb steig, ami nem volt hosszú, de utálatosan meredek. Aztán jött a 20 km, ahol a szintrajzból tudtam, hogy lesz egy hosszú steig, utána viszont jön egy jó kis lefelé. A steig jött is, nem is esett annyira jól, de a lefelét hiába vártam, csak nem akart jönni. 

Elképesztően összpontosítottam és próbáltam felidézni az emlékeim között a szintrajzot, de továbbra is az rémlett, hogy itt bizony kellene egy lejtőnek lennie. Nem volt, viszont a többi versenyző meg ott volt ahol én, tehát nem tévedtem el. Ezek szerint a japán rajzoló megsajnált minket, amikor a felfelét rajzolta, és merő jóindulatból rajzolt utána egy lefelét is. Sajnos ez csak a papíron létezett. 

Na mindegy mentünk tovább, és már lassan a fél távnál tartottunk. Onnan már nincs sok hátra. Tudtam, hogy 42 km-nél kezdődik egy kb 20%-os emelkedő, ami a 43. kilométerig el is tart, tehát azt egyszerűen túl kell élni. A 43 után meg jön egy nagyon hosszú lefelé, utána pici emelkedő, lapos és már csak be kell futni a célba. Így amikor a kilométereket számolgattam, csak a 42-ig számoltam mindig. Fél távtól 42-ig már nem volt sok hátra, utána mivel a hegyet nem lehetett megúszni, onnan meg már könnyű, így a pálya hátralévő 8 km-re mintha nem is létezett volna. 

Elértünk a 30 km-ig, ahol belecsatlakoztunk az olimpiai és fis pályába, és itt volt a lőtér is. Itt volt egy újabb frissítő pont, ahol is egy lelkes önkéntes beletolt egy darab banánt a számba. Megpróbáltam összerágni és lenyelni, de ez nekem akkor is nehezen megy, amikor alapból minden ok, de így, hogy a verseny előtt egy hétig alig ettem valamit, ez a banán nagyon nem kellett volna. Vissza is jött, tudta, hogy semmi keresnivalója odabent, úgyhogy kevésbé háborgó gyomorral mehettem is tovább. 

30 kilinél volt egy hegy, amit nem szerettem annyira. A körülöttem lévő embereket már ismertem, mindenkinek 1000 éves, csiricsáré futóruhája volt. Olyan, mint amiben még anno mi versenyeztünk Galyán. Együtt mentünk páran, több fiú meg én. Akkor döbbentem rá, hogy hol vannak a nők? Lehet, ők csak a 25 km-re neveztek? Mennyivel több eszük van… 

Na mindegy, hullámzott a pálya, mentünk szépen, és elérkeztünk a 42 km-ig. Háááát, alig tudtam rá felnézni, de őszintén nem is akartam. Tudtam, hogy ezt valahogy abszolválni kell, és akkor már tényleg nincs sok hátra. Elindultunk felfelé, de meglepően sok ember lett hirtelen előttünk a hegyen. Mókás volt, mert mentek kb 10-20 métert és megálltak oldalt a pályán pihenni. Mivel nagyon meredek volt, így nem tudtak csak úgy megállni, ezért kifordultak oldalt és úgy pihentek. Aztán mentek megint egy kicsit, és újabb pihenés. Én elindultam felfelé, szépen lassan, de folyamatosan és elkezdtem utolérni és megelőzni őket. A végére az lett, hogy én mentem elől, és a többiek meg mind beálltak mögém és úgy mentünk, hogy én vezettem a sort. 

A teteje valóban baromi meredek volt, de mikor eljött akkor láttuk, hogy a túloldal is hasonló, csak az meg lejtő. Eljött az én időm, lehetett lefelé repeszteni. Utána meg már nem volt sok, picike emelkedő, lapos és már ott is volt előttem a célegyenes. Szuper érzés volt beérni, és megállni. A tervezett 6 óra helyett végül 4.30 körül mentem az 50 km-t, amiben azért csak sikerült 1100 méter szintemelkedést megmászatni velünk a szervezőknek. 

Bementem a Dome-ba, láttam a sízsákunkat, lepakoltam mellé és kerestem Atit, de nem volt ott. Elkértem a cuccaimat, elindultam öltözni Ati akkor jött velem szembe. Azt mondja: Hát te mit keresel itt? :-)

 
Átöltöztem, kaptunk egy miso levest, ami egészen jól sikerült nekik, aztán összepakoltunk és elindultunk haza pihenni. Másnap még volt egy napunk, mert kedd hajnalban indult a gépünk, így kimentünk a városba sétálni egyet, ahol épp aznap kezdődött a hóshow, de ez a tavaly Kínában látott hóshow-hoz képest sehol sem volt.

Jó kis tanulópénz volt nekem ez az út. Végül ugyan egész jól jöttem ki belőle, de azért itthon le kellett vonnom a megfelelő következtetéseket. Megtettem, viszont a februárom katasztrófa, így majd csak márciustól fogok (talán, remélhetőleg, biztosan, tuti, lehet...) picit lazább életvitelt folytatni.... :-)

Többi képet itt lehet megnézni.

Ramsau Volkslauf

Az évszázad hóesése és a Ramsau Volkslauf

2017. január 14-15.

Újabb verseny, újabb tapasztalat, újabb kétségek, újabb eszmefuttatás…

Csütörtök este érkeztünk Ramsauba, mert szombaton és vasárnap rendezték a 17. Volkslaufot,  ami többféle versenyt foglalt magába. Mi szombaton 30 km skatingre, vasárnap pedig 30 km klasszikus stílusú versenyre neveztünk.

A verseny előtt kb 1.5 héttel elkezdett esni kint a hó, és ezt azóta sem hagyta abba. Az első hóesésnek még örültünk, de ahogy egyre jobban szakadt, úgy kezdtünk izgulni a verseny miatt. Kiderült, nem alaptalanul.

Iszonyú mennyiségű hó esett le, a szél ezerrel hordta a havat, a „Delta” főcímében látható jelenet kutya füle volt a Ramsauban uralkodó állapotokhoz képest. Pénteken átvettük a rajtszámokat, összefutottunk Miki bácsival és a magyar csapattal, és mentünk haza waxolni. A hó meg csak ömlött….

Szombat reggel ébresztő, gyors reggeli, aztán mentünk le a stadionba. Brutál hóesés volt, nem is esés, hanem ömlés. Hatalmas pelyhekben ömlött, és fújt a szél. Hogy ebből mi lesz…? 

Viszonylag nehezen akarózott kimenni a rajt előtt melegíteni, mert abból csak megfagyás lesz, és pár perc alatt teljesen elázunk. A 10 km-t futók 9.30-kor elrajtoltak, mi 10.15-kor következtünk. 

Két körben csinálták meg a 30 km-t, én továbbra is utálok körözni. Ramsau nem könnyű pálya, rajt után pár kilométeren keresztül konzekvensen emelkedik végig pofaszélben. Nehéz így ráhangolódni a versenyre, hogy rögtön steiggel kezdünk. 

Ezt nagyon szeretik a rendezők, az ilyen pályavezetés nagy népszerűségnek örvend a versenyszervezők körében. A versenyzők körében nem tudom, hogy mennyire, de én nagyon utálom. Nekem kell idő ahhoz, hogy bemelegedjek, hogy ráhangolódjak, hogy felébredjek. Ezt hegyen felfelé viszonylag nehéz, mert ott az ember csak túl gyorsan kikészül, elfárad, nem kap levegőt, stb. Én személy szerint az ilyen rajtok után úgy meg tudok rogyni, hogy elég sok időbe telik, amíg összeszedem magam. 

Beálltunk a rajtba, a nyakunk a vállunk közé behúzva, a szemüveg frissen páramentesítve, kissé kedvetlenül vártuk, hogy elengedjenek minket, hogy minél előbb essünk túl rajta. Ilyenkor a versenyszellem valahogy nem tombol bennünk annyira. 

A hó továbbra is ömlött, szakadt. 3 éve alig esett valami kis hó, most az elmúlt 3 év elmaradt havazása egyszerre zúdult a nyakunkba. Nem volt egy felemelő érzés. 

A rajtban találkoztunk még magyarokkal, nagyon megörültem a régi sporttársaimnak, rég láttam őket. Fazék még körbejárt utoljára, megnézett mindenkit, aztán végre eljött az igazság pillanata, és eldördült a startpisztoly. Rajt után 100 méterrel már 184 volt a pulzusom, pedig nem vagyok egy izgulós, max 100-as pulzussal rajtolhattam. Na ezért nem szeretem a hegyre fel kezdéseket. A steig tetejére már elfogyott az összes levegőm, a pulzusom 185 alá nem is nagyon ment, fáradt a karom, és mikor elindulok újra a laposon, sok időbe telik, hogy ebből az állapotból összeszedjem magam. Nem vagyok már serdülőkorú na. Az időjárás sem kedvez különösebben a regenerációmnak. 

A rajt előtt kb 10 perccel még láttam, hogy megy a ratrak a pályán, de mire mi elindultunk ennek már nyoma sem volt. Konkrétan bokáig érő friss hóban mentünk, nagyokat lépve, emelve ki a léc elejét a hóból, hogy ne akadjon bele. Ahol a szél összefújta havat, ott nem csak bokáig ért... Lehajtott fejjel mentem, a frissen páramentesített szemüvegem kb 1 km múlva már olyan párás volt, hogy semmit sem láttam rajta, így feltoltam a fejemre. A hó ömlött bele a szemembe, nem kedvezve a kontaktlencséimnek, verte az arcomat, fájt….

A Rittis előtt hallottam, hogy beszél hozzám valaki, aki mögöttem volt. Megszoktam már, hogy versenyek alatt szoktak hozzám beszélni, de ahogy az a valaki egyre közelebb jött, rájöttem, hogy értem, amit mond. Egy magyar versenyző beszélt hozzám, nem tudom honnan tudta, hogy én is magyar vagyok, mert nem ismertük egymást. Mondta, hogy álljak be valaki mögé, mert most jön a willy rét, ami kifejezetten szeles. 

Igen ezt tudtam, volt már benne párszor részem, de mégis, tök aranyos volt, hogy felhívta rá a figyelmemet.
Én akkor már eléggé meg voltam rogyva, és azon gondolkoztam, hogy mi a francnak neveztem be erre a skating versenyre, vagy miért nem csak 10 km-re most, hogy nincs semmi tétje. A Worldloppet versenyeken mi a hosszú távokat futjuk, de ez nem WL verseny, ide csak nosztalgiából jöttünk ki. 

2014-ben ez volt az a verseny, ami nekem kb 20 év kihagyás után az első sífutóversenyem volt. Akkor 25 km klasszik volt a táv, azt hittem ember nincs a földön, aki ezt képes teljesíteni (pikkelyes léccel). Ehhez képest még ugyanebben az évben (két hónappal később) lefutottam a HalvVasant 45 km, 2015-ben pedig a Vasaloppetet, azaz 90 km-t. 2016-ban Worldloppet Gold Masterek lettünk, 10 hosszú távú WL verseny lefutásával…. Azért hiányzik az a kimaradt 20 év, ezt nagyon érzem.

De ez a statisztika itt most rajtam nem segített. A willy réten olyan szembe szél volt, és olyan mély hó, hogy a laposabb részen is vért izzadtam, a lefeléken konkrétan ezerrel kellett hajtanom magam, hogy ne álljon meg alattam a léc. Így nehéz regenerálódni a rajt utáni megrázkódtatásból, nem is nagyon ment.

A rét végénél visszafordultunk, akkor egy kicsit könnyebb lett, de semmivel sem gyorsabb. Kezdtem rohadtul szomjas lenni. Nem baj, 3 éve volt itató a Rittis alatt, már alig vártam, hogy odaérjünk. Odaértem. Itatás sehol. Viszont volt egy olyan keskeny szűzhavas ösvény, hogy nem tudtam rendesen csúsztatni sem rajta. Ez ment egy darabig, aztán visszakanyarodtunk az útra, ahonnan hamarosan rákanyarodtunk a legnagyobb szívásra ezen a versenyen. 

Utálom ezt az emelkedőt, olyan hosszú és olyan kegyetlen (nekem). Véres verejtékkel végig küzdöttem magam rajta sűrűn emlegetve a szervezők felmenőit, majd visszaértem a fő csapásnyomra, és a legutóbbi versenyből kiindulva azt gondoltam, hogy innen a stadionig már csak lejtő van. Aha, ja persze… Épp, hogy elindultam lefelé, máris jobbra fel egy nem túl hosszú, de elég meredek steig következett. Sűrű anyázások közepette megmásztam ezt is, és akkor végre jött a lejtő. Nem volt benne sok köszönet ömlő hóesésben, szemüveg nélkül száguldani lefelé, és tudtam, hogy valahol a lejtő végén van egy éles, 180 fokos jobb kanyar....

Elsíeltem a stadion mellett, le majdnem a Billáig, aztán ott forduló, és vissza az egész. Innentől végig pofaszél. A stadionba besíeltünk, ez volt az első kör vége és onnan kezdődött elölről a teljes kör. 

Erősen koncentráltam, hogy nem görcsöl-e nagyon a vádlim, vagy hogy nem akar-e kiesni a szememből a kontaktlencse, vagy nem akarok –e valami olyat produkálni, ami miatt most itt gyorsan meg kéne állnom és nem elindulnom a következő körre. Aki ismer, az tudja, hogy nem igazán szoktam ilyeneken gondolkozni, de most nem jött volna rosszul egy olyan indok, amivel fél távnál lelkiismeret furdalás nélkül kiszállhattam volna a verkliből és megvárhattam volna a többieket egy jagertee-t szürcsölgetve.

Sajnos semmi komoly görcs, fájás nem volt, így kénytelen voltam elindulni egy következő körre, pedig egyetlen porcikám sem kívánta. A hó kegyetlenül ömlött, és már bugyiig voltam ázva.Továbbra is azon gondolkoztam közben, hogy ez nem Worldloppet verseny, akkor meg mi a francért nem tudtam a rövidebb távra, a 10 km-re nevezni? Minek nekem 30 km-t futni, amikor nem kell? Miért nem tudok just for fun síelni? 

Ráadásul 3 éve csak klasszikban versenyzem, idén vagyok először annyira „erős”, hogy tudok menni hosszabban skatingben is. De a fokozatosság elve az egy edzéselméleti alapelv, én mégsem tartottam be. A semmiről rögtön egy harmincas sktainggel kezdtem…

Elmentem a willy rétig, ahol iszonyatosan fújt szembe a szél. Ment előttem egy fickó, mentem utána és azon gondolkoztam, ha a fickó egy hurokkal netán előbb fordul, akkor nem fogok rá csúnyán nézni, hanem fordulni fogok utána, sőt mosolyogva bátorítani fogom őt hasonló huncutságok elkövetésére. De nem, a fickó akkurátusan elment a végéig, és csak ott fordult. Erre megharagudtam rá, és megelőztem visszafelé. 

Nem olyan sokkal előttem ment egy nőci, akit már a rajt után kiszúrtam, legyen Brünhilde. Meg akartam előzni, mert nem tetszett a ruhája, túl nagy volt a feneke és mégis előttem ment. Akárhogy is iparkodtam, ő pont ugyanabban az ütemben ment. Egy métert sem közeledtem hozzá, pedig majd meg szakadtam, viszont egy méterrel sem kerültem hátrébb… Ott ment végig előttem, én meg bosszankodtam mögötte, hogy meg akarom előzni. Így ment ez le a stadionig, majd a Billáig, majd visszafelé a célig...

A célban elmagyaráztam a szervezőknek, hogy nagyon nem szerettem mai versenyt, elegem van a hóból, hideg van, átáztam, fázom, kegyetlenül szakad a hó, elfáradtam és nem volt jó a pálya, sem a vonalvezetése….

Megkerestem Atit, akivel egyetértettünk abban, hogy ez ma nagyon gyötrelmes volt. Volt pasta party is a versenyzőknek, ahol Matyival futottunk össze. Ő valami perverz indíttatástól vezérelve állítólag élvezte a versenyt. Nem is értettem hogy lehet ez…

Támadt egy hatalmas ötletem, és el is indultam azonnal, hogy megvalósítsam. Odamentem a szervezőkhöz, és a másnapi 30 km-es klasszikus versenyemet átcsekkoltam 10 km-re. Ettől olyan boldog voltam, hogy már majdnem el is felejtettem a kínjaimat. 

Visszamentünk a szállásra, beájultunk, utána a sebeinket nyalogattuk. Krém, SMR henger, hideg-meleg váltott zuhany a vádlira, mert az annyira be volt görcsölve, hogy alig bírtam hozzáérni. Meg izomláz volt a csuklyás izmomban is, a nyakbehúzós technikától.

Este nekikezdtünk waxolni a másnapi klasszik versenyre. Felhívtam Mikibácsit, hogy ő milyen tapadówaxot tenne fel (mégiscsak ő a tapasztalt öreg róka), aztán nekikezdtünk a procedúrának. 

Kimentem a kocsiba a lécekért, és láttam, hogy egy léc mínuszban vagyunk. Simán ott hagytam a lécemet a verseny után a stadionnál. Ati mondta, hogy lemegy érte, hátha nem vitték még el, én viszonylag nyugodt voltam, mert Ausztriában vagyunk, nem otthon. Addig waxoltam. Ati kb fél óra múlva visszajött, kezében a léceimmel és a botommal. Hát igen. Bár egy sífutóléccel otthon sem tudom, hogy mihez kezdtek volna az emberek….

Másnap „újult erővel” álltunk rajthoz. Én továbbra is boldog voltam, hogy csak 10 km-t kell mennem, érezve még a tegnapi törődést, és tudva azt is, hogy 6 nap múlva megint kell egy versenyt futnom, ami ráadásul nem is volt betervezve. Ennek tudatában úgy gondoltam bőven elég nekem az a tízes. 

A pálya ugyan az volt, mint a tegnapi, a kis jobbra fel kiborító hurkot kihagyva. Érdekes módon sokkal jobban bírtam klasszikban a törődést, annak ellenére, hogy a pulzusom egy kicsivel még magasabb is volt, mint tegnap. Valahogy más érzetek párosultak ahhoz a magas pulzushoz, mint tegnap. Persze azért ez sem volt olyan kellemes. 

Viszont gyönyörű időnk volt. Nem volt sem hószakadás, sem szél, hanem már majdnem sütött a nap, és egy élmény volt síelni. Máris más feeling ez így. Láttam Mikibácsit, ahogy lefordul a 30 km-re, én meg boldogan fordultam vissza, a tízes körön. 

És akkor megláttam őt! Brünhilde ott volt előttem, ugyanabban a csúnya fekete ruhában és ő is 10 km-t futott. Na nekem sem kellett több, vérszemet kaptam és elindultam a nyomában. Hamarosan utolértem és el is mentem mellette, majd jött egy emelkedő, amit magam is meglepődtem, hogy milyen vehemenciával futottam meg, nehogy visszaelőzzön. 

Onnan már nem volt sok hátra, lecsúsztam a Billáig, és vissza a stadionba. Ott várt a cél. Nagyon elégedett voltam ezzel a 10 km-rel, igazi örömsíelés volt. Nem is értettem, hogy máskor miért nem megyek csak ennyit. 

Bementem az épületbe, átöltöztem, vettem egy Radlert, egy szuszra megittam, és mentem szurkolni a fiúknak, nevezetesen, Atinak, Pistának, Matyinak, és elvileg Mikibácsinak, csak vele nem találkoztam.

Vártam őket, aztán jöttek szépen sorban. Atinak kiabáltam is, hogy siessen, mert kezdek fázni. Még le kellett mennie a Billához és vissza. Addig Pistával örömködtünk egymásnak a célban, majd jött végre Ati is, mehettünk a pasta partyra kajálni. Megint összefutottunk Matyival, aztán csatlakozott Pista is. 

Miközben ott beszélgetünk, elkezdődött az eredményhirdetés, és egyszer csak meghallottam a nevemet. Ez elég vicces volt, de én nyertem a korcsoportomat. Hát igen, helyezkedni tudni kell. Mondtam a srácoknak, hogy már a koromat díjazzák, nem a teljesítményemet :-)

Befutottak Mikibácsiék is, meg Zoli, Fazék és az ifjúság. Jót beszélgettünk, aztán ment mindenki pihenni. 

Ezután az időbeosztásunk szerint volt még 3 napunk a hazatérésre, amit Bad Mitterndorfban töltöttünk el, csodálatos szép időben, hatalmas, hosszú és pulzuskontrollált edzésekkel töltve.

Aztán sikerült otthon eltöltenem egy egész napot, majd visszajöttem Ramsauba pénteken, hogy a szombati visszaindulás előtt lefussak egy FIS versenyt, ami szintén 10 km volt, szintén klasszik, de az már egy másik dimenzió, egy másik történet, amit biztosan nem fogok kifejteni…. :-)