Merino Muster

Merino Muster

2016. szeptember 3.

A gépünk a hajnali órákban landolt Chrischurch-ben. Atinak ott lakik egy gyerekkori barátja, így hozzájuk mentünk és náluk is maradtunk 2 napot. Itt már 10 óra volt az időeltolódás, amit én az elmúlt héten sem tudtam még teljesen abszolválni, pedig szedtem a melatonint, mégis hosszú órákat pislogtam át az éjszaka közepén. 

A verseny, plusz az éjszakai repülés megint leharcolt kissé, így lefeküdtünk délelőtt 10-kor aludni pár órát, csak hogy az átállást véglegesen és teljesen összekuszáljuk. 

Délután Zsuzsa barátunk elvitt egy körre a városban és környékén, hogy lássuk hol is vagyunk. 6 évvel ezelőtt Chrischurch belvárosát egy hatalmas földrengés elpusztította, amit a mai napig nem hevertek még ki. Sok az építkezés és a foghíjas telek. Törmelék már nincs, de látszik, hogy itt valami történt, valami nem oké.

Másnap délelőtt kimentünk kocogni egyet a tengeróceán partjára, utána meg szétnéztünk mi is kicsit a környéken. Szép dombos vidék, tele birkákkal, és olyan türkiz tóval (tengeröböl?), hogy én még ilyen kéket igaziból nem láttam. 

Harmadik napon elindultunk Wanakába, ahol a szállásunk volt a verseny alatt. Chrischurch a keleti parton fekszik nagyjából a déli sziget közepén, és onnan mentünk még délebbre, be a sziget közepére. A keleti part kopár, nem nagyon vannak fák, és baromira fúj a szél. Kicsit engem Izlandra emlékeztetett. A hegyek itt még nem nagyok, és rengeteg birka van. 

Aztán, ahogy elindultunk a sziget közepe felé, nőttek a hegyek, de még mindig nagyon kopár volt. Elképesztő térség volt mindenfelé. Sok-sok 10 kilométer lapos „síkság” 2 hegy között, és a hegyek is olyan egyformán, hosszan és kopáran húzódtak mellettünk, mintha sosem lenne végük. Bennem az az érzés fogalmazódott meg, hogy én itt nem indulnék el csak úgy torony iránt túrázni, mert gyalogok 2-3 napot és akkor még mindig nem értem át egyik hegytől a másikig, vagy mintha sosem érnék el sehová, annyira nagy a tér, és olyan kopár minden. 

Persze ez csak a vizuális látvány miatt volt, és ne felejtsük el, hogy mi télen voltunk ott, amikor a természet még alszik. Viszont nyáron, térképpel és kijelölt túraútvonalon bármikor bármennyit :-)

Elértünk a Lake Tekapo-hoz, ami egy gyönyörű, eszméletlenül kék tó a hegyek között. Az egyik hegy tetején van egy obszervatórium is, mert itt aztán éjszaka elképesztően ragyognak a csillagok. Fel lehetett menni a hegyre, így mi is felmentünk. Na onnan aztán volt kilátás. Ha tériszonyos lennék, biztosan rosszul lettem volna. És a színek, a tó színe, az valami hihetetlen. Ilyen igazi türkizkék a világon nincs. Sajnos a fotók nem adják vissza a kékséget a felhők miatt.

Mentünk tovább, hamarosan a Lake Pukakihoz értünk. Az szintén egy felfoghatatlan színű tó. A nap itt sem sütött, csak pillanatokra bukkant ki a felhők mögül, így a fotók itt sem adják vissza a színeket. 

Menet közben Ati nagy boldogságára találtunk egy evezős pályát, ahol a bejáratnál hatalmas táblák hirdették, hogy az olimpiai bajnok Drysdale és Murray is azon a pályán kezdték...

Lassan haladtunk, mert mindig meg kellett állni vmit megnézni, lefotózni, és már rendesen ránk esteledett, amikor megérkeztünk Wanakába. Wanaka egy nagyon szép fekvésű kis város, a Lake Wanaka partján, hegyek között, pezsgő élettel (persze csak a többi NZ-i városhoz viszonyítva, ezért ez nem Európa). Aki síelni akar Új Zélandon, az biztosan itt van, mert ez a legközelebbi város a sípályákhoz.

Másnap felkerestük a versenyirodát, felvettük a rajtszámokat és felautóztunk a pályához. Már maga az út is egyedülálló, de a pálya, az valami fantasztikus volt. Lécet csatoltunk és kimentünk egy kis körre, mert egyszerűen muszáj volt. Nem is lehet leírni, hogy milyen ott a pálya. Inkább menjetek és nézzétek meg magatok :-D 

Hihetetlenül kígyózik, azt hiszed, amikor ránézel, hogy unalmas, vagy dög nehéz, vagy ezek keveréke, de nem. A táj gyönyörű, a pálya izgalmas, a tekergés fel sem tűnik, a hó kiváló, a látvány lélegzetelállító. És ott van a magyar zászló is nekünk! Hihetetlen jó érzés :-)

Nem síeltünk sokat, nem akartunk abba a hibába esni, mint egy hete, hogy a verseny előtt kimentünk egy 20 km-es körre…. Élveztük, kipróbáltuk, szerettük. Viszont a hó itt is furcsa állagú volt, úgyhogy milyen waxot fogok feltenni, azt nem tudom... Valamilyen perverz hajlam miatt ide is klasszikban neveztem, pedig a kiírás szerint a verseny free style volt. Nem volt nálam más, csak piros, kék és sárga toko klister, de ez már egy hete is pont semmit sem fogott. 

Találkoztunk a két osztrák nőcivel, akikkel egy hete ismerkedtünk meg a Kangoroo Hoppet-en. Közülük is az egyik skatingben megy, a másik diagonálozik. A diagonálos nőci rögtön jött oda hozzám, hogy mit fogok felkenni, mert ő konzultált egy csomó emberrel és mindenki rúdwaxot mond. Hát az tök jó, mert nálam egy darab rúdwax sem volt.

Aztán eldöntöttük, hogy itt kivételesen nem mi fogunk kínlódni a lécekkel, kihagyjuk a 3 órás esti procedúrát, és rábízzuk a profikra(?) a waxolást, hátha ezen a csodálatos pályán végre eltalálja nekem valaki a jó tapadást, és lesz egy jó versenyem. Így hát beadtuk a léceket, és hihetetlen felszabadult lelkiállapotban elmentünk kajálni.

Másnap verseny. Ébresztő valamikor hajnalban ki tudja már mikor, és indulás fel a hegyre. Amióta landolt a gép Új Zélandon, azóta többnyire felhős volt az ég, és állandóan fújt a szél, de ma csoda történt. Verőfényes napsütés, szikrázó hó, és SZÉLCSEND. Hát kell ennél nagyobb boldogság? Nekem biztosan nem. A szél a legnagyobb ellenségem, de aznap csodálatos idő volt. A pálya ragyogott. 

Mentem a wax szervizbe a lécemért, de csak aznap reggel tesztelték a waxot, és még csak akkor rakták fel a sok beadott síre. Hát vártam. Aztán már közeledett a 10 óra, de még mindig egy csomó sí volt az enyém előtt. Új Zélandra már tényleg csak a helyiek, az ausztrálok, a legfanatikusabbak, vagy a Worldloppet teljesítők jönnek el, így nem is voltunk sokan. Az európai több ezer fős versenyekhez képest, ez nagyon családias volt. 

A többiek már beálltak a rajtvonalhoz, az én lécem még mindig a srácnál volt, kezdtem kicsit izgulni. A síházban próbáltam valamit melegíteni, már tudtam, hogy esélyem sem lesz csúszni. Gondoltam mindegy, csak fogjon a wax. 

Aztán kb 5 perccel a rajt előtt utolsóként elkészült az én lécem is. Rohanás le a lépcsőn, gyorsan becsekkolás, léc fel, és már ott is álltam bent a rajtban én is. Volt még kb 2 perc az indításig, legalább nem álltam a hidegben sokat :-)

Aztán elrajtoltunk. 3 táv volt 3 kör. 7+14+21 km = 42 km. Ez nekünk úgy jött ki, hogy először mentünk egy kis kört és visszaérkeztünk a rajthoz, onnan elindultunk újra a kis körön, ami belecsatlakozott egy másik körbe, így a kettő együtt volt 14 km, és visszaértünk megint a rajthoz, majd harmadik körben, megcsináltuk az előző kettőt plusz még egy nagyobb kört, és így kijött a 42 km a végén. Valahogy így nézne ki a képlet, ha megpróbálnám kimatekozni: 1+(1+2)+(1+2+3)= 42 km :-) Sose voltam túl jó matekból, szerencsére az a veszély nem állt fenn, hogy nekem kellett volna mutatni az utat. Ki tudja mi lett volna abból…

Az első kört viszonylag hamar letudtuk, volt benne lefelé is, és kellemesen hullámzott a pálya. Tele volt felfelével is, de valahogy jól volt összerakva. A felfelék pont olyan hosszúak voltak, hogy a tetején nem dobtam el az agyam, és utána sokszor jött egy lejtő is. Sütött a nap ezerrel, meleg is volt, rohamosan olvadt és a verseny közben folyamatosan lassult a pálya. 

A meleg havon a waxom megadta magát, de itt már nem szégyenlősködtem, viszonylag hamar nagy rutinosan átváltottam klasszikról skatingre. Bár a léc minimum 20 centivel hosszabb volt, mint kellett volna nekem a skatinghez (pláne, mert Ati klasszik lécével voltam), néha összeakadt hátul, és volt a talpán kb 50-60 cm tapadó ragacs, de én már olyan rutinnal skatingeltem ezzel a léccel, mintha ez így lenne a normális. 

Egészen jól ment, jól éreztem magam. A mezőny jelentősen széthúzódott, de mindig volt 1-2 ember körülöttem, akit utol lehetett érni. A 3. kör volt a legszebb. Néha figyelmeztetnem kellett magamat, hogy emeljem már fel a fejemet, és nézzek szét, mert nem akármilyen helyen síelek. Tényleg leírhatatlan volt és sajnos verseny közben nem szokásom fotózni, pedig itt megérte volna.

A harmadik körben iszonyú jó lejtők voltak, hatalmas nagy felkiáltójelekkel a tetején, hogy veszély, meg minden. Itt lehetet a legjobban előzni. Mindenki megijedt, aztán hóekézett veszettül. Én imádom ezeket a lejtőket, éles kanyarokat, úgyhogy csak úgy repesztettem el mindenki mellett.

Lehet ez is indokolta, hogy a harmadik kör volt a kedvencem, függetlenül attól, hogy ez volt már a leglassabb kör is a meleg és az olvadás miatt. Határozottan érezni lehetett, hogy a lejtőkön már nem csúszik olyan gyorsan és olyan messze a léc, mint az előző körben ugyanott.  De mindegy volt, mert tudtam, hogy ez az utolsó, és a végén ott a cél. 

A 42 km a mi szemszögünkből egy nem túl hosszú verseny, de azért így a nyár közepén ez bőven elég volt, meg egy hete szintén futottunk már egy 42-t. Volt egy kedvenc japán bácsim, akit a verseny közben leelőztem. Az ő technikája félelmetes volt. Minden egyes lépésnél azt hittem, hogy na most elesik, de valahogy minden egyes lépést kibekkelt. Dülöngélt, billegett, folyamatosan az egyensúlyát kereste, a bot határozottan zavarta, egyik lába a levegőben, míg a másikon próbált egyensúlyozni, és fordítva… Állati vicces volt, olyan volt, mintha életében először aznap állt volna sílécen. Ő volt az egyik kedvencem.

A másik kedvencem egy fickó volt. Mentem a 3. körben a pálya hátsó részén, és ott valahogy egészen sokan összeverődtünk. Én viszonylag elől mentem és hallom, hogy mögöttem mindenki béget, vagy múzik, és el nem tudtam képzelni, hogy mi a franc van. Egyszer csak megjelenik a perifériás látókörömben egy tehéntőgy, aztán a tehén többi része is. A srác be volt öltözve tehénnek, nem tudom, hogy nem sült meg, és a hasára kötött egy hatalmas felfújt gumikesztyűt, tőgyként. Óriási fazon volt, és így síelte végig a 42 km-t.

Lassan visszaértük a harmadik kör végére is, és már csak át kellett csúszni a célvonalon. A cél előtti utolsó steigen találkoztam két sráccal, kivoltak, mint a liba és veszettül drukkoltak nekem, mikor lementem mellettük. Akkor láttam csak, hogy ők épp a 21 km-es távot teljesítik a saját tempójukban, és akkor érnek a célba, amikor én pont 2x annyi km után. De szemmel láthatóan élvezték, hogy levegőn vannak, nagyon aranyosak voltak :-)

Célegyenes, célvonal. Merino Muster pipa :-) Nagyon élveztem végig, ez egy igazán jó verseny, jó pálya, jó szervezés. Alig értem be a célba, épphogy lecsatoltam a lécemet, már a kezembe is nyomtak egy doboz sört, és mutogatták, hogy hol tudok sült kolbászhoz jutni. Szimpatikus társaság :-)

A mi versenyünk után jött még a gyerekverseny, beért a kedvenc japán versenyzőm a sajátos egyensúlyozós technikájával, és szépen lassan elfogytak a kolbászok is. Mikor beírattuk a WL Passportunkba ezt a versenyt és megkaptuk a pecsétet, mondta a nő, hogy a korcsoportomban én lettem az első, és hogy az eredményhirdetésen majd szólítanak. Jaj de jó, pedig klasszik léccel és klisterrel mentem :-)

Hazamentünk, és terveink szerint vissza akartunk menni a vacsorára, mert ott volt az eredményhirdetés is. Aztán otthon elolvastuk a papírt, amin az infók rajta voltak, és kiderült, hogy az az eredményhirdetés, ami engem is érintett volna az a verseny után volt a hegyen. Na remek, akkor ezt lekéstem :-(

Írtam egy mailt Mary-nek, a főszervezőnek, hogy félreértettük, így lemaradtam az eredményhirdetésről, és hogy ha kaptam volna vmi oklevelet, vagy akármit, akkor azt át tudom-e venni vhol, bár mi holnap reggel indulunk tovább. Mary hihetetlen kedves idős hölgy (amúgy ő és a férje találták ki ezt a versenyt, ők szervezik az egészet) és megadta a lakása címét, hogy másnap reggel menjünk el hozzá.

Annyira jól esett ez a hozzáállás, hogy ilyen kedvesek, még akkor is, ha csak kb egy oklevélre számítottam. Másnap reggel elmentünk hozzá, és kaptam egy kis új zélandi plüss báránykát és egy kitűzőt, hogy kategória győztes lettem :-)

 

Volt még két napunk a repülő indulásáig, így másnap elindultunk a West Coast felé, ami az összes útikönyvben benne van. Az is benne van, hogy az év 365 napjából 300-at esik az eső, de hát mi meg most vagyunk itt, úgyhogy indulás. 

Másnap reggel valóban lógott az eső lába, és nem sokáig lógott, hanem hamarosan ránk is taposott. Elmentünk Queenstownba (kis kitérő), mert az állítólag szép, de ott olyan eső volt, hogy alig tudtunk kiszállni a kocsiból. Találkoztunk ott egy fiatal magyar párral, akik már pár éve ott élnek. Aztán elállt az eső mi pedig végig autóztunk a Lake Wakatipu partján, ahol az eső után kisütött a nap, és olyan giccses dupla szivárványt fotóztunk, hogy ciki ide kitenni, de azért kiteszem :-)

Innen elindultunk tényleg a West Coast felé,  de alig hagytuk el Qeenstownt azt láttuk a város szélén, hogy egy viaduktról bungee jumping-olnak az emberek a folyóba, és úgy van kiépítve, hogy be lehet menni, megnézni. Na akkor fék, menjünk nézzük meg. Érdekes. Befizetsz, és máris ott állsz a hídon és a srácok már pakolják is fel a lábadra a kötelet. 

Hiába pánikolsz, már nincs menekvés. Aztán ott állsz a deszka szélén és már nem gondolhatod meg magad. Ha inkább mégsem vagy annyira bátor, a srácokat ez nem érdekli. Hiába növesztesz gyökeret és mind a 10 lábkörmöddel kapaszkodsz a talajba, a srácok centiről centire szépen lassan lelöknek a hídról. Aztán halálsikoly, majd csönd… :-)

Estére a világ végén találtunk egy kis szállást, ahol isteni vacsorát kaptunk, majd reggel végre irány a West Coast. A felhők eltűntek, sütött a nap. Lehet, hogy szerencsénk lesz? Elég lassan haladtunk, mert 100 méterenként meg kellett állni valami szépet lefotózni. És egyszer csak megérkeztünk az óceán partjára. Itt a táj és a növényzet teljesen megváltozott a keleti parthoz képest. A sok eső miatt itt elképesztően dús növényzet volt. Olyan volt, mint a dzsungel, millió féle fű, fa, és mindenhol páfrányok. De mindenhol. Itt értettük meg, hogy miért ez Új Zéland jelképe. 

És az óceán az nagyon vad volt. Tomboltak a hullámok, morajlott a víz, gördültek a kövek, és rengeteg fatörzs és gyökért volt a parton, kicsit szürreális képet alkotva. Egyik fától rohangáltunk a másikig, millió fotó készült, jobbnál jobb témák. Én kőmániás vagyok, mindenhonnan köveket gyűjtök, itt is majd leszakad már a zsebem a sok szép kőtől.

Aztán indultunk visszafelé, mert estére vissza kellett érni Chrischurch-be, ami onnan elég messze volt. Este 11 körül érkeztünk meg, a barátainknál aludtunk, másnap hajnalban pedig indulás a reptérre és irány haza a nyárba. Azért így kevésbé fáj, hogy el kell innen menni. 

Hát mit is mondjak végszóként? Vissza kell ide még jönni. Mindkét országba! Nagyon keveset voltunk itt, 2x1 hét + utazás volt az egész, de boldog vagyok, hogy ennyit is láthattam, és hogy végig futhattam ezt a két verseny is. Csodálatos élmény volt, csak köszönni tudom, hogy részem lehetett benne….

Ha az előzőt nem olvastad, itt megteheted :-)

Triglav túra

TRIGLAV
…not for Beginner….

2017. június 25-27

Július közepén szabaddá tettünk egy hetet azzal a tervvel, hogy felmegyünk végre Németország legmagasabb pontjára, a Zugspitze tetejére.

Ahogy közeledett az indulás napja, úgy láttuk, hogy az időjárás abban a térségben nem igazán kedvez nekünk, így a Zugspitze elesett. Ekkor úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Ramsauba és megmásszuk a Dachsteint. De ott is egész hétre szakadó esőt mondtak, úgyhogy az is sztornó.

Gondolkoztunk, hogy akkor hova menjünk, már arról beszélgettünk, hogy maradunk itthon, hiszen itthon csodálatos idő lesz, mikor Ati szombat délelőtt úgy hívott fel, hogy menjünk Szlovéniába a Triglavhoz, ott is szép idő lesz. Remek, akkor menjünk oda.

Mit is tudtam én eddig a Triglavról? Hát azt azért viszonylag nagy biztonsággal megmondtam volna, hogy Szlovéniában van, és hogy egy hegy, de ennél többet nem igen tudtam róla. Hát akkor mit tudok Szlovéniáról? Földrajzilag el tudom helyezni, tudom, hogy kb 30 km hosszú tengerpartja van, sőt egyszer nyaraltam is már Portorozban. Tudtam, hogy vannak hegyei, a Roglát oda tettem volna, és egyszer kb 2003 tájékán voltam Bovecben egy céges raftingon. És ebben ki is merült az össz ismeretem Szlovéniáról, aminek bővítését hétfő reggelig továbbra is el kellett halasztanom. 

Hétfő reggel aztán mindketten felmentünk a netre, hogy megnézzük legalább a google képei között, hogy mégis hova megyünk. Ati gyorsan foglalt szállást Bohinjba egy éjszakára, én meg azt olvastam, hogy fent a hegyen van egy csomó menedékház. Hát ez megnyugtató, majd csak eltalálunk az egyikbe. Így önmagunkhoz hűen 5 perces tudással felvértezve ebéd után elindultunk Bohinjba. 

Estére megérkeztünk, de addigra már minden zárva volt, úgyhogy a másnap reggelre tervezett indulást majd meg kell, hogy előzze némi előkészület is.

Következő reggel megszólalt az óra, és én azzal a lendülettel fordultam át a másik oldalamra. Aztán valamikor később kitápászkodtunk az ágyból, összeszedtük magunkat, kicsekkoltunk és elmentünk a boltba kajáért. Vásárlás után útba ejtettük a helyi turista infót, megkérdeztük, hogy mi a stájsz a hegyen, és vettünk egy térképet, majd felmentünk a Blatohoz, mert a srác azt ajánlotta, hogy onnan kezdjük a túrát. 

Ott leparkoltunk, megreggeliztünk és délben már el is indultunk fel a hegyre. Fogalmunk nem volt, hogy mire vállalkoztunk, milyen szintek lesznek, milyen a terep, a szintviszonyok, stb, csak azt tudtuk, hogy melyik menedékházig szeretnénk eljutni, mert nagy lelkesedésünkben még fel is telefonáltunk, hogy legyen szállás. Alig ismertem rá magunkra…

1147 méterről elindultunk felfelé. Nagyon szép idő volt, már-már túl meleg is. Kapásból az elején eltévedtünk, vagyis nem találtuk meg azt az utat, amin indulni akartunk volna, de becsatlakoztunk egy idő után egy másik útba, ami szintén jónak tűnt, így mentünk azon felfelé. 

Elég köves és meredek volt a talaj, de azért viszonylag jól haladtunk. Kb két óra alatt felértünk az első „megállóhoz”, ami V. Lazu néven futott a térképen. 

Ez egy pár házból álló kis katlan volt, ahol teheneket tartottak a meditatív életet kedvelő hegyi emberek. Itt leültünk és ettünk egy marék mazsolát, mogyorót. Mivel egy katlanban voltunk, így bármerre is vitt az út, derékszögben felfelé kellett elindulni. És valóban, a következő pont egy hágó volt, oda kellett felmászni. 

Menet közben eddig nem találkoztunk túl sok emberrel. Két srác kaptatott előttünk egy darabig, aztán az egyik kegyetlenül lefejelt egy kidőlt fát. Feljöttek még a Lazuhoz, de utána nem láttuk többet őket.

Mi is összeszedtük magunkat és irány a Lazovski preval hágó 1966 méter magasan. Az ösvény felfelé iszonyú vacak volt, nagyon köves. Pontosabban aprókővel volt vastagon terítve, ami azért volt szar, mert felfelé nem tudtunk róla ellépni rendesen, mindig kigurultak a kövek a talpunk alól, és kicsit olyan volt, mintha egy helyben jártunk volna. Ez így elég türelemfejlesztő mászás volt, de cserébe láttunk egy zergét, ami zavartanul legelészett a kőtengeren.

Mikor végre nagy keservesen felértünk a hágóra, már fél 4 körül járt az idő, és a térkép alapján még csak félúton voltunk. Gyors fotó, és már mentünk is tovább a Miseljski preval hágóba, ami szemben volt velünk, és még kb ugyanazon a szinten is, csak előtte le kellett ereszkedni, hogy visszamászhassunk ugyanoda. A hágó tetején ettünk egy fél snickerst, és elindultunk tovább. 

Szemben, jó messze már láttuk a Vodnikov Dom menedékházat, ami 1817 magasan volt, de 2000-ről először leereszkedtünk megint egy újabb katlanba, 1680-ra, és onnan másztunk vissza. A leereszkedést azért ne hagyjuk szó nélkül. Konkrétan egy morénán (kőfolyam) kellett leereszkedni, ami eszeveszett módon mozgott és csúszott a lábunk alatt. Ahol több kő volt, ott a fél hegyoldal jött velünk együtt lefelé, ahol meg kevesebb volt, ott csak a cipő ment ki folyamatosan alólam. Egy helyen le is csúszott a lábam az amúgy nem túl széles ösvényről, és látványosan térdre is estem. Nem volt jó, de már majdnem lent voltunk, ahol szép füves rét várt minket bocikkal és mormotákkal :-)

Átsétáltunk a réten, ami jó hosszan nyúlt el előttünk, majd a végében újra felmásztunk a hegyre a menedékházhoz. Jelentem én elfáradtam, semmi kedvem sem volt már tovább indulni, kb este fél 6 volt, és ha elég magasra emeltem a fejemet, akkor láthattam a Dom Planikát, azt a menedékházat, ahová a szállásunkat foglaltuk. Mi voltunk 1800-on, a menedékház 2400-on, és már eddig is mentünk nem keveset. Mondtam Atinak, hogy részemről ott is aludhatunk  ahol épp vagyunk, de abban maradtunk, hogy pihenjünk és együnk egyet és majd egy óra múlva újratárgyaljuk. Ahogy ott ültünk megláttuk messze előttünk a Júliai Alpok legmagasabb pontját, vagyis a Triglav csúcsát. 

Hát az még a Planikától is odébb volt, és belegondoltunk, hogy holnap azt a szintet egybe kellene lenyomni, nem lettem lelkes. Aztán ettünk. Megettünk fejenként két zsömlét, egy fél banánt és egy fél csokit. Rájöttünk, hogy már megint alig ettünk egész nap, hogy szokásunkhoz hűen eléheztünk így nem csoda, ha a motivációm a tovább induláshoz egyenlő volt a nullával. De a kaja és kb egy óra pihenés csodát tett, és ¾ 7-kor elindultunk fel a Dom Planikához, újabb 6-700 méter szintet mászva. 

Az út gyönyörű volt, a nap még ragyogott, fantasztikus fények voltak. Az ösvény nehezen volt járható az elképesztő mennyiségű kő miatt. Találkoztunk bárányokkal, és láttunk egy újabb zergét is. Valamikor 8-fél 9 között megérkeztünk a házhoz, ahol már eléggé fújt a szél és hűvös volt, de volt szállásunk és még kaját is kaptunk, pedig a konyha már egy órája bezárt. 

A menedékházban 16 férőhelyes, emeletes ágyas szobák voltak. Fürdőszoba, mosdó, zuhanyzási lehetőség, víz nincs. A háztól kb 50 méterre van egy pottyantós-guggolós budi, roppantul bíztam benne, hogy az amúgy nem érzékeny gyomrom nem itt fog elérzékenyülni, mert nem kívántam tartósabb ismeretséget kötni ezzel az épülettel. A kb 1 perces bent tartózkodásom eredményeképpen megfogadtam, hogy elkezdek úszni járni, na nem csak a vizes vb motivációja miatt, hanem azért, hogy legközelebb ilyen esetekben tovább bírjam egy levegővel….

Az éjszaka nagyon nehezen indult, mert konkrétan rohadtul fáztam, pedig a kb 8-10 kg-os hátizsákban a sok haszontalan kacattal együtt felcipeltem egy hálózsákot is, ami nem bizonyult elég vastagnak 2400 méteren.

Másnap reggel nem kapkodtunk. Eddigi hegymászós élményeinkből már tudtuk, hogy ha nem konkrétan a napfelkeltére akarunk felérni, akkor nem kell rohanni, mert így elkerülhetjük a tumultust, ami a szűk ösvényen bizony sűrűn előfordul.  

Kényelmesen megreggeliztünk, összeszedtük magunkat és elindultunk fel a csúcsra, ami ott hatalmasodott felettünk. Igen meredek mászás állt előttünk, ugyanis a hegy szinte függőleges volt. A 2864 méter magas Triglav fenséges kőtömbje meglepően kemény feladatot rótt ránk. Voltam már pár hegyen, de otthon, amikor kitaláltuk, hogy jöjjünk ide, azért könnyebb túrára számítottam. A csúcsra 3 úton lehet felmenni, de olvastam olyan blogot, ami szerint négyen. Mondjuk, akkor a negyedik utat jól eldugták.

A Triglav egyben a szlovén nemzeti öntudat szimbóluma is. Az állam címere valamint a nemzeti lobogójuk is ezt ábrázolja, és a hagyomány szerint minden igaz szlovén célja, hogy egyszer megmássza… Ezt a mendemondát többször is hallottuk az út során, illetve megkérdezték tőlünk is, hogy azért megyünk fel, mert szlovénok vagyunk? :-)

Na de vissza a csúcsra. A csúcshódítás a szinte függőleges fal meghágásával kezdődött, folytatódott és ért véget. Végig nagyon meredek és elképesztően köves, sziklás, murvás, vacak, keskeny (egyesek szerint technikás) ösvény vitt fel. Az ösvény néhol 10-20 cm széles volt, néhol meg még annyi sem, mert ahol nem volt hova lépni, oda vasakat, láncokat vertek be a sziklába. Ez a láncos móka (via ferrata) a csúcs közelében már állandósult. 

Többet mentem felfelé négykézláb, mint függőlegesen, valahol, valamiben folyamatosan meg kellett kapaszkodni, mert annyira bizonytalan volt a talaj, néhol túl nagyokat kellett fellépni, néhol a láncba kapaszkodva tudtam csak felhúzni magam, és volt olyan is ahol az amúgy is bizonytalan talaj a kövek miatt még csúszott is. Mindehhez még hozzájött a kb 10 kg-os hátizsák, amivel nem könnyű egyensúlyozni, mégis egészen jól haladtunk, és a csúcs közelében be is értük a korábban indulókat. Viszont voltak, akik már jöttek lefelé ugyanitt, úgyhogy kellemes volt kerülgetni egymást ezen a pályán. Az amúgy feltűnt, hogy a résztvevők több mint fele bukósisakban, bakancsban és beülőben nyomja, dupla karabinerekkel biztosítva magukat. Ehhez képest mi simán elindultunk már megint egy szál sportcipőben (na de milyenben, hát Hokában!) 

Mikor végre felértünk a csúcsra megpillanthattuk a híres bádog bodegát (Aljazev stolp), ami elvileg megvéd a villámcsapásoktól, és ahová állítólag az igaz lelkületű szlovénok - akik megmásszák a hegyet - bebújnak és a mászó kötelükkel rácsapnak egyet egymás fenekére, mindezt felavatás céljából…. vagy valami ilyesmi.

Miután fent kiörvendeztük magunkat, már szóhoz jutottunk az elénk táruló fenséges panoráma látványától, megcsináltuk a kötelező csúcsfotókat (a fenekelést kihagytuk), megetettem egy fekete madárral egy fél csomag mazsolát elindultunk egy másik úton lefelé, hiszen a hegymászás egy olyan sport, amit nem a csúcson kell abbahagyni 😊

A lefelé még keményebb volt, mint a felfelé. Baromira csúszott. Sok helyen csak leguggolva, leülve tudtuk elérni a következő kiszögellést, de sok helyen volt kiépített vas a sziklába verve, ott meg háttal, csüngve-lógva próbáltunk valami szilárd talaj a lábunk alá keríteni. Nem volt egyszerű. Kezdő túrázóknak és tériszonyosoknak ajánlom, hogy ne itt kezdjenek bele a magashegyi túrázásba. 

Azt mondom egyedül talán itt jól jött volna egy bakancs, ami lehet egy kicsit masszívabban megáll ezen a csúszós talajon. Máshol annyira nem hiányzott. Ezen az úton lefelé talán még több via ferrata-s rész volt, mint a másikon. Nem is jöttek erre sokan, nem is volt könnyű. Ha filmen néztem volna néhány helyre kitettem volna a „csak erős idegzetűeknek” feliratot, meg a 18-as karikát, de egyszer csak leértünk a függőleges falról és innen már könnyebb volt a terep. 

Célunk egy másik menedékház elérése volt (Koca na Dolicu, 2151m), ahol a tegnapi eléhezésből okulva ebédelni szándékoztunk, és hogy merre majd tovább, azt ott gondoltuk eldönteni. Nagyon szép holdbéli tájon haladtunk innentől a házig, nem is volt annyira nehéz, viszont elképesztő mennyiségű kő volt mindenhol, Gyönyörűen sütött a nap, nem panaszkodhattunk az időjárásra, mert egy szál felhő sem volt az égen.

A házban megebédeltünk és ráérősen nyújtózkodtunk, majd végig dőltünk a padon és szerintem szundítottunk is egy negyed órát. Azon kaptam magam, hogy fázom, de biztosan csak azért, mert közben egy csomó ablakot kinyitottak és gondoltam huzat van. Elővettük a térképet, és megbeszéltük, hogy a következő házig, ahol majd már aludni is fogunk melyik úton fogunk menni. 

3 út volt, egyiknél 2151-ről fel kellett menni egy hágóra 2568-ra és onnan le. A másik út egy másik hágóra vitt, az alacsonyabb volt, csak 2358m, a harmadik szinte végig szintben haladt, de az út a térképen difficult és very difficult jelzővel volt ellátva. Gondoltuk annál nem lehet difikultabb, mint ahol az előbb lejöttünk, így a délelőtti kimerítő mászás után úgy döntöttünk, hogy menjünk inkább szintben. 

Az egyik ottani lánytól elkértük a soron következő másik menedékház telefonszámát, hogy majd foglalunk szállást estére. A lány készségesen odaadta a telefonszámot, és még hozzátette, hogy reméli, nem fogunk megázni. Néztem rá nagy kerek szemekkel és rohadtul nem értettem, hogy ezt miért mondja, hiszen verőfényes napsütés van, felhő nuku. Kicsit lefagytam a válasszal, még kétszer átgondoltam, hogy biztosan jól értem-e, aztán megköszöntem neki, és mondtam, hogy igen, én is remélem….

Kimentünk a ház elé, és meghűlt bennem a vér. Konkrétan tényleg ez történt, mert hirtelen olyan hideg lett, hogy nagyon fáztam. Szürke, sötét, vastag felhők voltak tőlünk nem messze a szomszéd hegyen, villámlott, dörgött az ég, és brutál módon fújt a hideg szél. Azonnal visszamentünk a házba, kértünk gyorsan két forró teát, meg egy tábla csokit a nagy ijedelemre. Na most mi lesz, itt ragadunk?

Szerencsére kb egy óra alatt elment a vihar és újra kisütött a nap. Elindultunk hát a kiszemelt ösvényen a Kanjavec északi oldalához, amin keresztül a Zasavska koca na Prehodavcih menedékházhoz terveztünk eljutni. Az út egy darabig kifogástalanul járható volt, aztán hamarosan jött egy elágazás, ahonnan a jó útról letértünk a semmilyen útra. Jelzés volt a sziklákra festve, de ösvényt, vagy korábbi emberi jelenlét nyomát nem véltük felfedezni. De ettől függetlenül elindultunk. 

Ahogy közeledtünk a függőleges sziklafalhoz találtunk egy nagyobb hófoltot, amin keresztülvezetett az „ösvény”. A hófolton nem volt semmilyen lábnyom. Nos, július közepe lévén elgondolkoztunk, hogy mikor is eset itt vajon utoljára hó, ami elfedhette volna a lábnyomokat? Gondolom nem mostanában, akkor viszont ez azt jelenti, hogy ember elég régen ment itt előttünk. 

De ez nem tántorított vissza minket, mint ahogy egy kicsit messzebb, az ösvényen keresztben fekvő döglött hegyi zerge csontváza sem. Pedig akár előjelnek is vehettük volna a tetemet, hiszen milyen út az, ahonnan még a hegyi zergék is leesnek? De a mi lelkesedésünk töretlen volt és egy gyors fotó után mentünk tovább. 

Elértük a függőleges sziklafalat, ahol az „ösvény” kb 30-40 cm szélesen és nagyon kövesen=>csúszósan folytatódott tovább. Kapaszkodó nem volt, csak egyensúlyozgatás, alattunk meg ott volt a több száz méteres szakadék. Itt már nem lehetett valami gyorsan haladni, már voltak olyan rázósabb részek, ahol elsápadtunk kicsit. A térképen amúgy ez a rész még csak a difikult volt, és tudtuk, hogy ez után fog jönni majd a veri difikult rész. Na attól kezdtem kicsit parázni, mert szerintem már ez is fokozhatatlan volt. 

Egy rossz lépés, vagy csak egy megingás akár végzetes is lehetett volna ezen az úton. Simán és elég könnyedén le lehetett volna zuhanni az alattunk tátongó több 100 méter mély szakadékba. A függőleges sziklafal egy vékony peremén egyensúlyoztunk hátizsákkal a hátunkon, a lábunk alatt keskeny, csúszós talaj, ahol néha elindult egy-egy kő és meg sem állt soha többet. Kiépített kapaszkodó, kötél semmi sem volt, pedig nem jött volna rosszul. Gondolom a kiépítős cég nem vállalta a munkát…

Aztán elértünk egy olyan részhez, ahol már nem volt meg az a keskeny párkány sem, hanem a sziklába volt belevájva egy mélyedés kb 30 cm szélesen és kb 160 cm magasan. Én 171 vagyok, Ati kicsit magasabb. Az a 160 cm kicsit karcsúnak tűnt, de belevágtunk. Kapaszkodó, vasak, drótok itt sem voltak, tehát kétrét görnyedve egy 10 kilós hátizsákkal a hátunkon (ami a plafont súrolta) egyensúlyoztunk a sziklafalon a szakadék felett…. 

A következő kihívásig sem kellett sokat várnunk. Láttuk, hogy előttünk ugyan ott van a jelzés a falon, de nem volt semmilyen ösvény vagy párkány. Egyszerűen le volt szakadva az út kb 5-6 méter szakaszon és utána pedig kőomlás (avalanche) volt az ösvény helyén. Lehetetlen volt tovább menni, bár én azért még nézelődtem és veszettül ötleteltem, hogy hogyan lehetne valahogy mégis csak átjutni ezen az apró kis nehézségen, de Ati itt adta be a kulcsot és egyre sápadtabban kiadta a hátra arc parancsot. Bár tudtam, hogy igaza van, de azért kicsit csalódott voltam. 

Megfordultunk és elindultunk visszafelé, ami ebbe az irányba sem volt egyszerű feladat. Az ösvény elején, még a hófolt előtt láttuk, hogy egy párocska leül egy kőre és figyel minket. Csak a popcornt hiányoltam a kezükből, és nagy elismeréssel néztek ránk, amikor visszaértünk hozzájuk. Nekik eszük ágában sem volt arrafelé indulni 😊

Na akkor vissza az egész. Valahogy át kell jutnunk a másik menedékházhoz, két választásunk maradt, a két hágó. Egyik nagyobb, mint a másik, így tekintve arra, hogy most az előző menedékházig is vissza kell mászni egy jelentősebb szintet, én a kisebb hágóra szavaztam. 

Visszamásztunk oda, ahonnan kb 1.5 órája indultunk és onnan mentünk tovább. Kb 3. próbálkozásra meg is találtuk a helyes utat és irány fel a hegyre. Amúgy egészen korrektül fel vannak festve a jelölések, csak a táblák vannak kicsit hiányosan. Az összes jelölés ugyanaz a piros kör benne egy fehér pöttyel, minden úton ez a jel van, tehát nem árt egy térkép, hogy tudja az ember, hogy most épp melyik piros-fehér pöttyös úton van.

A hágóra másztunk kb egy szűk órát, de megérte, mert a tetején ott várt minket Ő, a hegyi zerge bak, teljes pompájában. Nem volt egy szívbajos állat, nagyon közel engedett minket magához. Legelte a nem tudom mit, mert kövön kívül semmi nincs, és nézegetett minket teljes nyugalomban. Akkor elővettük az utolsó almánkat, hogy neki adjuk, és én kb 5 méterre meg tudtam közelíteni, de végül az almát mi ettük meg, mert ő hátrébb ment. Alig tudtam betelni a gyönyörűségtől, nehéz volt tőle elszakadni. 

Innen lefelé vezetett az út a holdbéli tájon. Láttunk még 3 zergét, akik velünk szembe jöttek és már ment le a nap, amikor elértük a menedékházat, ahová persze elfelejtettünk telefonálni és szállást foglalni. Na most már magunkra ismerek 😊

Szerencsére senkit sem tesznek ki az éjszakába, így mikor mindenki befejezte a vacsorát és elvonult, összetolták az asztalokat és a padokat, és nyolcan itt aludtunk. Ismét csak abban tudtam bízni, hogy senki sem fog horkolni….

Reggel már hat óra előtt ránk kapcsolták a villanyt, mint egy kórházban, kb 3 perc alatt letereltek minket az asztalokról és negyed óra múlva a rögtönzött hálókabinból újra étkező lett. Ráérősen megreggeliztünk, megvártuk, amíg felkel a nap és elindultunk lefelé a 7 tó völgyében. 

Ez a nap már nem ígérkezett nehéznek, csak két kisebb mászás volt bekalkulálva. Hosszan haladtunk lefelé a csodaszép völgyben mormoták és tavak között, milliószor megállva fotózni a tájat. Ebédre leértünk egy újabb menedékházhoz, ahol ettünk egy levest, és indultunk tovább. Jött a hegy, de ez már nem volt olyan brutális, és utána már csak ereszkedni kellett lefelé. Érintettünk még egy tehenes farmot, még egy menedékházat, és valamikor a délután közepén vissza is értünk a kocsinkhoz.

Gyönyörű túra volt, valóban nagyon szép a Júliai Alpok. A terep a kövessége miatt nehéz, nem egy könnyen járható erdei ösvény. A csúcsmászás hatalmas élmény volt, még akkor is, ha nem vagyunk igaz hitű szlovének, viszont elég kemény volt.

Bár lehet, ha kb 5 percnél többet foglalkozunk azzal, hogy hova is megyünk, akkor fel tudtunk volna legalább elméletben készülni rá. De mindegy, ez a „csapjunk bele a lecsóba, aztán majd csak lesz valami” mentalitás lassan már a védjegyünk lesz. 😊



A többi képet itt találod.