2017. augusztus 1., kedd

Fossavatnsgangan 2016



Fossavatnsgangan 2016, avagy életem egyik legbrutálisabb versenye
(de szerintem ezt ott nagyon sokan így gondolták)

2016. április 30.


Ezt az élménybeszámolót több mint egy évvel később írom, mint ahogy kint voltunk, így valószínűleg a történések felére már nem is emlékszem, de azért igyekszem…. :-)

Ati már jó ideje nézegette a Worldloppet versenynaptár összes versenyét, és a Gatineau Loppet-en összetalálkozott az izlandi verseny szervezőivel. Míg én a classik waxolás rejtelmeit próbáltam ismét ellesni az expón, addig Ati Bobbyval, az izlandi verseny szervezőjével beszélgetett. 


Ennek az lett az eredménye, hogy már este lelkesen megpróbált benevezni a Fossavatnsgangan 50 km-es versenyére, mondván, hogy szezonzáró versenynek tökéletes lesz, és Bobby rengeteg szépet és jót elmesélt róla.
Aztán rögtön jött az első probléma, hogy az 500 fős létszámlimit már betelt. Már csak a 25 km-es skatinre lehetett nevezni, az 50 km-es classikra már nem, pedig nekünk a Worldloppet pecséthez azt kell lefutnunk.

Jött az „ajjaj, most mi legyen?” de szerencsére mindenre van megoldás. Kértünk egy kis külső segítséget, és a 2 magyar sífutó újságírónak, akik pont erről a versenyről akarnak tudósítani máris megnyílt a nevezés, és az 500 fős létszám limitből hirtelen 502 fő lett J Biztos, ami biztos Ati azért benevezett a 25 km-es skatingre is, nekem idén elég volt az Engadinon skatingelni, ennyire nem vagyok mazochista.


Tudtuk, hogy ezt a versenyt már csak emlékezetből fogjuk futni. Az Arefjallsloppet után én már szépen le is waxoltam a léceket, eltettem őket pihenni. Aztán eljött a nagy nap, és elindultunk újra sífutóversenyezni a tavasz közepén.

Kicsit izgultunk a síléceink miatt, ugyanis Helsinkiben a reptéri átszállásra összesen 30 percünk volt. Az, hogy az összes cuccunk lemarad, az nem akkora gond, mint hogy ha a sífutó léceinket és cipőinket felejtik el áttenni egyik gépről a másikra (volt már rá példa). De végül Reykjavikban hiánytalanul átvehettük az összes cuccunkat. 

Másnap elindultunk északra a nyugati fjordokhoz, a sziget legtávolabbi pontjára. Ez már tényleg a világ vége :-)  Ami feltűnt az egész napos utazás során, hogy ezen a szigeten nem laknak emberek. A teljes lakosság 330.000 fő, aminek a ¾-e a fővárosban lakik. Így nem csoda, ha kb fél óránként jött velünk szembe egy autó, és az a néhány település, amit érintettünk csak 2-3 házból állt. Embert viszont nem láttunk sehol. 
Már menet közben feltűnt, hogy Izlandon nincsenek fák, és tél vége lévén, még a fű sem nő, így nagyon kopár minden. Hatalmas tér mindenhol, legelők, kisebb kopár hegyek, és SZÉL, méghozzá északi és baromi hideg. 


Megérkeztünk Ísafjörðurba, az ottani mérték szerint egy nagyobb városkának számít a maga 2-3 ezer fős lakosságával. A főváros után ez volt a legnagyobb város, amit láttunk. Megnéztük 5 perc alatt a városkát, és elindultunk megkeresni a szállásunkat, ami egy hostel volt, egy heggyel arrébb egy másik faluban, Flateyri-ben. 

A táj kopár volt, de a nyugati fjordok, mégiscsak fjordok, ami azért elképesztő látványosság. Fantasztikus, benyúló szűk tengeröblök a gleccserek által laposra csiszolt hegyek között, némi hóval illusztrálva. Gyönyörű, hatalmas és valóban egyedülálló. De ezen kívül semmi más nem volt, csak a végtelen üres tér. Ami viszont mókás, hogy nem nagyon megy le a nap, és éjfélkor még olyan világos van kint, hogy vaku nélkül is tudtam használható fényképeket csinálni.

Flateyriben megtaláltuk a szállásunkat, ahol még 5 olasz és két valamilyen nemzetiségű emberekkel osztoztunk a közös tereken. A kettő valakik másnapra el is tűntek, de az 5 olasz (2 nő, 3 férfi) maradtak végül. A férfiak a versenyre jöttek, a nők főzni. A háromból egy nem tudott angolul, egy kicsit, egy pedig egészen megértette magát, de ez nem volt akadály a kapcsolatteremtésre, marha jól elszórakoztunk velük. Jó fejek voltak.
A három pasiból ránézésre az angolul nem beszélő volt a kemény sportember, a profi, aki kicsit beszélt – Georgio – ő volt a mókamester, és a harmadik – GianCarlo volt az alfahím. Mindegyik olyan 50-es korosztály volt. 


Másnap, szerdán megpróbáltuk beszerezni a waxtippeket Bobbytól, aki emlékezett ránk, és megnéztük a pályát, pontosabban csak ránéztünk a pályára. Azt láttuk, hogy hideg van, fúj a szél és elég jeges a pálya, de legalább gyors lesz. A skating verseny csütörtökön délután ötkor rajtolt, így volt időnk mindenre. Ha már ott voltunk a világ végén, kicsit kocsikáztunk, megnéztük a West
Fjordok további részeit, de mindenhol ugyanaz a csodálatos, de egyhangú látvány fogadott. 

Másnap megcsináltuk a waxot a 25 km-es skating versenyre, amin olasz barátaink közül csak a favorit indult el. Délután felmentünk a hegyre (egy fjord hegyére) ami kb 300 méter magasan lehetett a tengerszinttől, és itt volt a síház. A pályának ez volt a legalacsonyabb pontja, innen bárhova is ment az ember egy tisztességes mászással kezdett hozzá. 

Az időjárás Izlandon elképesztően változékony. Mivel állandóan fúj a szél, így 5 perc alatt teljesen meg tud változni az idő, mert a szél hoz egy nagy adag felhőt, és máris ömlik a hó….


Elrajtolt a verseny, nem túl nagy létszámmal, én meg elindultam kirándulni. Hideg volt nagyon, a pálya tiszta jég, (fújt a szél) de sütött a nap, úgyhogy lehetett tátott szájjal nézelődni. Elindultam én is felfelé, de nem volt kedvem olyan nagy körre menni, úgyhogy a mezőny ment balra, és meg elkanyarodtam jobbra. Csodálatos volt, tényleg egyedülálló látvány a fjord a hófoltokkal, a tengerrel, a pici városkával, és a hatalmas havas térséggel. 
Nem győztem fotózni, de sajnos a telefonon akkuja úgy döntött elég hamar, hogy fázik, és nem hajlandó tovább funkcionálni, és egyszerűen kikapcsolt.

Hát mit tudtam tenni, mentem egy darabig, aztán visszakanyarodtam a cél felé, és bíztam benne, hogy Ati siet, mert hideg volt. 25 km-es kört nyomtak, amiben az Izlandi pálya legmagasabb pontja is benne van, tehát oda elég rendesen fel kell mászni. Izlandon amúgy csak itt lehet síelni, a sziget többi részén nincsen sífutópálya. 


Visszaértem a síházhoz, és inkább bementem melegedni, ott vártam Atira, mert nem akartam szétfagyni. Jött a mezőny eleje, és kis idő múlva jött ő is. Fel volt dobva, azt mondta nehéz a pálya, de nagyon gyors, és az utolsó 4-5 km masszív lejtő, ahol a jeges pályának köszönhetően nem győzött fékezni. Szuper, szeretni fogom, csak maradjon ilyen két nap múlva is.

Másnap bementünk megint Isafjördurba Bobbyhoz, megtudni, hogy a szombati főversenyre milyen waxot ajánl. Elmondta, ki is plakátolta és csak úgy tolongtak a vásárlók a waxos pult körül. Klister volt a választása, többféle is. Hát jó, gondoltuk ő csak ért hozzá, ismeri az izlandi viszonyokat meg a pályát, van már jó pár évtizednyi tapasztalata, akkor higgyünk neki. Megnéztük az időjárás jelentést, de azért egy kicsit elbizonytalanodtunk. Havazást mondott, pontosabban hószállingózást, vagy valami olyasmit. Izlandon furcsa az időjárás, kissé kiismerhetetlen és veszettül szeszélyes. 

Felautóztunk a síházhoz, ahol kicsit esett a hó, de aznap meleg volt, és meg is olvadt. Kásás volt ami, ha másnap reggelre megfagy, akkor jó alap lesz a klisternek. Az a pici hószállingózás nem tűnt veszélyesnek, ahhoz elég vizes volt a hó, hogy a rá eső 1-2 cm friss hó rögtön elolvadjon. Hát lutri, de volt már ilyen…


Hazamentünk és az alagsori helységben felállítottuk a waxos standot. Elkezdtük feltenni a klistert, és jöttek le az olaszok is. Nézték, hogy mit csinálok, látták, hogy van vasalónk, meg mindenféle eszközünk, és kérdezték, hogy kölcsön adjuk-e. Aztán amikor végeztünk, odaadtuk nekik a cuccainkat, de szemmel láthatólag nem nagyon tudtak vele mit kezdeni. Kicsit bénák voltak, nem tudták, hogy alapozni kell a klister felkenése előtt, stb, ezért felajánlottam nekik, hogy szívesen megcsinálom az ő léceiket is. 

Kiderült, hogy a favorit, a sportman nem indul a főversenyen, neki ennyi elég volt, ő ezért jött ide Olaszországból. A másik kettő viszont igen. Mondtam nekik, hogy felteszem a waxot, de semmilyen felelősséget nem vállalok érte, hiszen nem én találtam ki a waxokat, hanem Bobby ötlete volt minden, úgyhogy ha holnap valami nem jön össze, akkor őt kell szidni. 

Megígérték, hogy az én felmenőimet békén hagyják bármi is lesz másnap, és így is nagyon boldogok voltak, hogy megcsinálom nekik a léceiket. Cserébe viszont meghívtak vacsorázni, úgyhogy részemről megérte a biznisz.


Másnap korán keltünk és beautóztunk Isafjördurba, ott letettük a kocsit és vártuk a buszt, ami felvitt a hegyre, mert saját kocsival nem engedtek fel. A kocsiból kipakolva Ati hirtelen lesápadt, mert nem találta a rajtszámát. Naná, hogy Flateyriben hagyta 2x30 perc kocsikázásra, miközben már jött is a busz. Nem tudunk mit tenni, felszálltunk a buszra, és bíztunk benne, hogy a szervezők mindenre gondolnak (ha már mi nem) és lesz erre is valamilyen megoldásuk. 

Fent a síházban volt egy csomó rajtszám azoknak, akik beneveztek a versenyre, de még nem vették át addig a rajtszámot, így Atinak is jutott egy ezekből szerencsére. Kicsit ciki lett volna, ha már újságíróként bekuncsorogtuk magunkat, odautaztunk, végig csináltuk a kötelező procedúrákat és előkészületeket, és a verseny napján kiderül, hogy ilyen banális hiba miatt Ati nem tud indulni.

Egyik gond megoldódott, viszont körvonalazódni látszott egy másik, egy sokkal komolyabb, sokkal több embert érintő probléma. Vastag szürke hófellegeket fújt felénk a szél és elkezdett szakadni a hó, de úgy istenigazából. Ez remek, hiszen szép vastag klistert tettünk fel, és gyanítom, hogy a mezőny 80 %-a Bobby ajánlását követte, már csak a wax-vásárlók létszámából ítélve is…

 

Most mi a francot csináljunk? Ömlik a hó, ráadásul olyannyira, hogy a szervezők átvariálták a pályát is. Azt mondták, hogy nem mernek kiengedni minket a teljes nagy körre, mert elveszünk és bármi történhet, ebben az időjárásban ez veszélyes, úgyhogy 2x25 km-es körre módosították a pályát, ahol jobban szemmel tudnak minket tartani. 

Nem tudtunk mit tenni, átwaxolni már nem lehet, szívás lesz, de ez van, majd meglátjuk, hogy a pálya feljebbi részén mi a helyzet. A hó szakadt tovább, a szél fújt, a felhők jöttek mentek.
Előszedtük a sízsákból a léceket, és letekertük róla a fóliát, ami azért volt rajta, hogy ne klisterezzen össze mindent. Ati lécén beleragadt a fólia a ragacsos klisterbe és szanaszét szakadt. Kb centinként szedte ki a ragacsból a fóliát sűrű anyázások közepette. 

Beálltunk a rajtba és éreztük, hogy gond lesz, mert tapad. A szemem alig bírtam nyitva tartani, úgy esett, de amikor ellőtték a rajtot nem volt mi tenni, menni kellett. Az ember mit meg nem tesz egy nyamvadt pecsétért a WL könyvébe…. Miért nem gyűjtök inkább postai bélyeget???


Elindultunk felfelé, és nagyon hamar kiderült, hogy extra nagy szívás lesz ez az 50 km-es verseny. Ha vigaszt nyújtott volna az, hogy nem egyedül szenvedek, akkor valószínűleg roppant jó kedvem lett volna, mert a mezőny ¾-e ugyanazzal a problémával küzdött. A rutinosabbak zsebében volt rúdwax, és egy csomóan már az első kilométeren kiálltak a pálya szélére feltenni egy réteget, de ez nem sokat javított az amúgy elég szar helyzeten.

Olyan fajta hó esett, amiből csodálatosan nagyszerű hóembert építeni, mert jól tapad. Na most ez a fajta hó csodálatosan nagyszerűen kb 5 cm vastag rétegben feltapadt a léc aljára úgy 60 cm hosszan. A léc közepére tesszük a tapadówaxot, így a léc ott kb 5 cm vastagra hízott, míg az eleje és a vége hómentes maradt. Egészen érdekes újfajta technika ezzel az eszközzel közlekedni. Hamar lejött, hogy ez nem sífutó, hanem sígyalogló verseny lesz, mert csúsztatni képtelenség a sílécet, csak lépkedve lehet haladni vele. Kb 3-500 méterenként megálltunk és az egyik lécet a másik éléhez dörzsölve eltávolítottuk róla az 5 cm vastag havat, ami utána a következő néhány méteren újra feltapadt rá olyan érzést keltve, mint amikor egy hatalmas eső után az erdőt járva elképesztő mennyiségű sár tapad a cipőre. 


Az első itatónál utolértem Atit, aki kezében a lécével mászkált. Megörültem neki, mert azt hittem, hogy van waxszerviz, és ő éppen újra waxoltat, és akkor megyek és is, hátha akkor majd jobb lesz, de mondta, hogy wax nincs, neki viszont eltört a botja, és próbál egyet keríteni. Szegény. Segíteni nem tudtam, így én tovább mentem.  Gondoltam, ha szerez botot, akkor majd úgyis utolér. 

Nagyon lassan haladtunk, és gondoltam így legyalogolni 50 km-t, igen hosszú időbe fog telni. A szél néha kifújta a felhőt előlünk, olyankor elállt egy pillanatra a hóesés, és kicsit kitisztult az idő, hogy aztán néhány perc múlva újra olyan felhőbe menjünk bele, hogy az orrunkig se lássunk, plusz a nyakunkba kapjunk egy hatalmas hóesést. Amikor fújt a szél és esett a hó iszonyat hideg volt, amikor pillanatra kitisztult az ég, akkor meg megláttuk, hogy milyen gyönyörű helyen vagyunk, és hogy a többiek milyen magasra kígyóztak már fel. 


A következő frissítőpontnál Ati még mindig nem ért utol, én viszont a gyaloglótechnikámnak köszönhetően egészen alacsony pulzussal érkeztem meg oda. Gondoltam, hogy ez a verseny már a rajt előtt elúszott, konkrétan a túlélésért küzdöttem, úgyhogy a frissítő pontnál talán életemben először elfogadtam a segítők kínálását, és vettem egy marék csokis mazsolát. Isteni volt. Alacsony pulzussal, csigatempóban volt időm elrágcsálni az összeset, és roppant elégedett voltam magammal, hogy jó sokat vettem belőle. 

Igazi ítéletidő volt, és még mindig csak másztunk felfelé, 3-500 méterenként megállva, léc alját lekapargatva. A hó ömlött, a csuklyás izmom már fájt, annyira a vállaim közé húztam a nyakamat, amennyire csak tudtam. 

Felküzdöttem magam a pálya legmagasabb pontjára, ami valami hágószerű volt, és onnan jött a hosszú lejtő, ami kész életveszély volt a léc talpán lévő ragacs miatt. A lejtő meredeksége miatt néha magától lejött a hó a léc talpáról és begyorsult, de a következő pillanatban elkezdett rángatni, és újra feltapadt rá a hó, ez nullára csökkentette a már majdnem reményteljes sebességet, hatalmasat rántva rajtam.


A szervezők rikító pink festékkel fújták be a pálya két szélét, hogy lássuk merre kell menni és ne tévedjünk el, annyira kevés volt a látótávolság. A csütörtöki jeges és baromi gyors pálya már a feledés homályába merült, itt minden métert hajtani kellett. 

Roppant hálás voltam a szervezőknek, hogy nem kellett visszamenni a síházig, hanem felette átcsúsztunk a következő körre, ezzel nem kevés hegymászást spórolva meg magunknak. Ezzel megvoltunk egy körrel, és ebből volt még egy.

Itt egy pillanatra elgondolkoztam, hogy micsoda szívás ez, milyen brutál szar idő van, mennyire fázom, milyen hideg szél van, mennyire iszonyat vacak a wax, milyen kevés a látótávolság, mennyire nincs semmi nyom mert befújta a szél, mennyire tele van a hócipőm ezzel az egésszel már és mennyire nincs kedvem az egészhez, pláne nem még egy körhöz ebből. A fele királyságomat odaadtam volna érte, ha a szervezők úgy döntenek, hogy 25 km-nél lefújják az egészet és nem engednek el minket a következő szívásra, de sajnos a mazochizmusnak és az önszopatásnak nincsenek határai…


Elindultam a következő körre. El sem tudtam képzelni, hogy milyen időt fogok így menni 50 km-en, de nem is nagyon érdekelt. Nem voltam egyedül, mert a körülöttem lévők mind szenvedtek.  Mindenki küzdött az elemekkel, sokan próbálkoztak az újrawaxolással, de eredménytelenül. A klistert nem lehet csak úgy lefedni, hogy ez a hó ne tapadjon rá. Lehajtott fejjel vonultunk libasorban, hagytuk el a frissítőpontokat, és kívántuk a francba ezt az egész versenyt és veszettül vártuk már a végét. Eszembe jutottak az olaszok, hogy milyen jó, hogy mondtam nekik, hogy ne engem szidjanak majd, mert ők is ugyanezt élik épp át, ezt tudom, hiszen én tettem velük. 

Iszonyat küzdelem árán feljutottam végre a hágó tetejére, ahonnan már „csak” le kell csúszni a célba. Ati még mindig nem ért utol, vajon mi lehet vele? Most lehettem kb 45 km-nél szerencsére a waxom már megkopott annyira, hogy nem tapadt rá léptem nyomon annyi hó, de cserébe nem is lehetett róla ellépni. 
A hágó tetején ott volt egy ratrak, ami próbált valami nyomot tenni a pályára, és kicsit rendezni az áldatlan állapotokat. Amúgy nagyon vicces egy verseny közben összetalálkozni egy ratrakkal, aminek alapból semmi keresnivalója nincs ilyenkor a pályán.


Ment előttem, csinált is nyomot, amiben csak bele kellett állnom és csúsznom, viszont a ratrak túl gyorsan közeledett. Pontosabban és csúsztam rá túl gyorsan. Jó széles ratrak volt, elfoglalta az egész pályát, így nem tudtam elmenni mellette. Nagyon jó lett volna, ha abban a tempóban megy, mint én, mert egészen használható pályát csinált, de sajnos én gyorsabb voltam. Kiálltam a nyomból és hóekéztem mögötte, de a ratrak mögött olyanfriss puha volt a hó, hogy a lécem orra beleakadt és én egy hatalmasat vágódtam. Furcsa érzés volt, nem is emlékszem, hogy mikor történt velem utoljára ilyesmi. 

Összeszedtem magam és újra a ratrak nyomába szegődtem. Ismét hamar utolértem, kiálltam a nyomból, kénytelen voltam ismét hóekézni, és megint akkorát vágódtam, hogy lassan tanítanom kellene a mozdulatot. Magam is meglepődtem, hogy hogy tudok ilyet csinálni egymás után kétszer is, mikor látom, hogy a ratrakos kinyúlt az ablakon és integet nekem, hogy elenged, menjek el mellette, mert így nagyon hosszú lesz nekem, mire leérek és én össze-vissza fogom törni magam, és ő meg valószínűleg halálra röhögi magát.

Elmentem mellette, és bár a pálya szar volt, de legalább csak én voltam rajta, így megküzdöttem ugyan az elemekkel, de leértem a lejtő aljába, ahol már nem volt messze a vége. Valahogy átszerencsétlenkedtem magam az utolsó métereken és végre ott volt a cél, ahol véget értek a megpróbáltatásaim. 


Lecsatoltam a lécet, legszívesebben messzire hajítottam volna, de hát ő nem tehet semmiről. Bementem a házba, átöltöztem és vártam Atit, aki már jött is. Beért ő is, és láttam rajta, hogy neki is bőven elég volt ebből a napból. Kérdeztem, hogy hol sikerült botot kapnia, és mondta, hogy két frissítőt is ment bot nélkül, mert sehol sem volt tartalék bot a szervezőknél. Majd végre valaki leadta a drótot, hogy kéne bot, és vki motoros szánnal vitt a harmadik frissítőhöz egy botot, ahol Ati végre megkapta, és onnan már csak a wax-szal meg az időjárással kellett tovább küzdenie.

A legelső busszal távoztunk a tett helyszínéről, elég volt belőle, viszont a szervezők mondták, hogy mindenkit szeretettel várnak a Famous Cake Party-n. Gondoltuk, hogy majd kapunk egy szelet sütit és kész, de azért elmentünk, hisz volt némi bepótolandó kalóriaveszteségünk ezen a versenyen.


A Famous Cake Party egy sportközpontban volt. Egy hatalmas terembe tereltek be minket, ahol a bejárat mellett jobbra és balra egy egy kb 10-15 méter hosszú asztal volt telis tele mindenféle elképesztően gusztusos süteményekkel. Én még ilyet, ennyi sütit nem láttam egy helyen. Elképesztő volt, és mindegyik más, és ahogy fogyott már hozták is a következőt végtelen mennyiségben. Egy évnyi sütiadagomat ettem meg kb fél óra leforgása alatt, de nem érdekelt. 

Találkoztunk ott az olaszokkal is. Kiderült, hogy a sportman, aki ellógta a mai napi tortúrát, ő volt az első, aki már nyitástól ott ette a sütiket. A profi. A vicces emberünk, Georgio könnyesre röhögte magát azon, hogy az alfahím GianCarlo az első kör után feladta a versenyt. GianCarlo önérzetét pedig ez annyira megviselte, hogy el sem jött a sütipartira, hanem hazament és bezárkózott a szobájába duzzogni. 


Azt hiszem erre a versenyre jó darabig emlékezni fogunk. Ekkora szívás nem minden nap éri az embert. Olasz barátainkra is szeretettel fogunk emlékezni és a Famous Cake Party is abszolút emlékezetes marad.
Azért ezt a pályát egyszer érdemes lenne megnézni kicsivel jobb időjárási körülmények között is, mert tényleg egyedülálló.

Vajon van itt ilyen....?

A versenyről készült egy rövid videó, ami elég jól visszaadja az ítéletidőt és a verseny hangulatát. 
 Itt tudjátok megnézni.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése