Svalbard Ski Maraton

A világ legészakibb sífutóversenye

2018.április 28.

1300 kilométerre az északi sarktól a 78. szélességi fokon található Longyearbyen, Svalvard vagy ha jobban tetszik a Spitzberrgák fővárosa. Ez a legészakibb város a világon, ahol 1,5x több jegesmedve él, mint ember. Ahol a nyári hőség 10-12 fok, és ahol 3 hónapig van teljes sötétség, majd 3 hónapig nem megy le a nap. 

Ahol a város határát puska nélkül átlépni tilos, és ahol nincsenek utak, mert csak hó- vagy kutyaszánnal lehet közlekedni. Ahol egy ajándékpóló szerint a rénszarvas a szomszédod, és ahol az állandó permafroszt miatt nem lehet meghalni, így az egyetlen temetőt 1950-ben bezárták. 

Ahol egy egyezmény alapján minden magyar állampolgárnak jogában áll szénbányát  nyitni. Ide csak két városból lehet eljutni, ugyanis Oslón és Tromso-n kívül máshonnan nem jön ide repülő. 

Ahol már a világvégére készülnek, ugyanis van itt egy magbank 3 millió, a világ összes részéből  származó növények magjaival egy jövőbeli apokalipszis esetére, de Svalbardon a legmagasabb növény sincs 10 cm, és azt is hamar lelegelik a házak közé is bemerészkedő rénszarvasok. 

Ahol mindenre rá lehet aggatni, hogy a világ legészakibbja, hiszen ennél északabbra már nincs ember alkotta infrastruktúra. Érdekes világ ez. Ez már az Arktisz, ide nem sokan jönnek. Pláne nem a világ legészakibb sífutóversenyére.

Április végén az otthoni 30 fokból belecsöppentünk a sarvidéki időjárásba, ami -15 fok körüli hőmérsékletet jelentett, néha kimondottan erős széllel, így a hőérzet a -20-25 fok közelében volt. Tudtam, hogy újra fázni fogok itt, már annyira nem hiányzott. Ezen a télen fáztam már eleget. Ez első napon 10 perc séta után be kellett térni valamelyik épületbe kiengedni, mert lefagyott az arcunk. De ne rohanjunk ennyire előre, mert ide még kijutni sem volt egyszerű.

Ezt a versenyt már tavaly szerettük volna lefutni, de a szervezők is felhívták a figyelmünket arra, hogy először szállást kell ide foglalni, utána repjegyet, majd ha mindezzel megvagyunk csak utána nevezzünk be a versenyre. 

Tavaly Ati megpróbált valamikor januárban szállást keríteni ide, de reménytelen volt. Ebből okulva kb egy évvel az idei verseny előtt foglaltunk le az airbnb-n keresztül egy szobát, és utána kezdtük csak el a többit intézni. A repülőjegyet az indulás előtt többször is módosították, végül az lett, hogy egy éjszakát Oslóban kell tölteni, és csak másnap fogunk megérkezni. Nem volt egyszerű. 

Aztán eljött a nap, ami úgy kezdődött, hogy hétfő délután kimentünk a Ferihegyi reptérre, és beszálltunk a Münchenbe induló gépbe. A gép valamilyen időjárási óriásvihar miatt két óra késéssel száll fel, bár mi útközben sehol sem láttunk esőt, felhőt, vihart… Mire leszálltunk Münchenben, ahol még egy árva pocsolya sem volt, addigra már régen lekéstük a csatlakozásunkat Oslóba. Mentünk intézkedni, aminek az lett a vége, hogy még aznap este átvittek minket Frankfurtba, és ott kaptunk egy szállodaszobát. Másnap reggel átrepültünk Oslóba, ahol mire kijöttek a csomagjaink, hogy újra feladjuk őket, addigra lekéstük az oslói járatot is. Sebaj, kaptunk egy szobát a Radissonba full ellátással. Délután bementünk Olsóba sétálni egyet, és legalább kipihentük magunkat, mert én két nap alatt aludtam összesen 9 órát. Annyira nem is bántuk, hogy így történt. 

Harmadik napon végre megérkeztünk Longyearbyenbe, Svalbardra. Az első dolog, ami megérintett a kifutópályán egy száll pulóverben az az északi sark jeges lehelete volt… Egy pillanat alatt kockára fagytam.  Megkaptuk a csomagjainkat, felszálltunk a gyűjtőbuszra, ami bevitt a kb 6-7 km-re lévő városba. Úgy beszéltük meg a házigazdánkkal, hogy beülünk egy étterembe megkajálni, és mikor ő végez a melóban jön, és beenged a lakásba.

A városka igen picike volt. Összesen 2000 ember lakik itt, akiknek a java része csak átmenetileg lakik Svalbardon. Vannak thai-ok svédek, oroszok, norvégok az anyaországból, meg egy csomó egyéb országból is. Egy statisztika szerint van itt egy magyar is, de vagy már nincs itt, vagy nem találkoztunk vele. Van itt egy egyetem, ami egyre népszerűbb, és sok diák jön ide tanulni 1-2 kurzust elvégezni. Sark és klímakutatás a fő profilja, meg geológia, meg biológia, meg flóra és fauna, meg ki tudja még mi.

Svalbardon összesen kb 2700 ember lakik. A sziget 60%-át gleccser borítja. 40%-ban oroszok lakják, 60%-ban norvégok és egyéb nemzetiségiek. Annak idején, amikor felfedezték a szigetet, az oroszok és a norvégok meccseltek érte, mert komoly szénbányák vannak a szigeten, amiből néhány még a mai napig aktív. Végül az a döntés született, hogy Svalbard közigazgatásilag a norvégoké, norvég korona a hivatalos fizetőeszköz mindenhol, de volt kettő full orosz város, amiből egy már 1960 körül elnéptelenedett, a másik, Barensburg még működik. Az elnéptelenedett városkába, Pyramidenbe néha elmegy pár turista, emiatt állandó jelleggel lakik ott télen kettő, nyáron négy ember. 

Itt most egy pillanatig elidőznék még, mielőtt továbbmegyek. Tehát van egy elnéptelenedett város a világ végén túl, ahová nyáron is csak néha téved el (aranyárban) egy egy turista, ahol kb 10 hónapig hó van, brutál hideg és sarki szél, ahová nem lehet eljutni csak hajón vagy hószánon, és ott él 2, azaz kettő darab ember télen, amikor 3 hónapon keresztül nem jön fel a nap, és tök sötétség van, és egyszerűen semmi sincs. Ez szerintem európai embernek felfoghatatlan…

Eljött az 5 óra, és elmentünk megkeresni a szállásunkat. David volt a házigazdánk, aki számomra érthetetlen okokból a meleg Dallasból 6,5 éve költözött ide, és szereti a hideget, meg szereti azt, amikor 3-4 hónapig nem jön fel a nap. Ettől függetlenül egy határtalanul vidám fickó volt, aki egyetlen magyar szót ismert csak, azt hogy „puszi”,  mert az angolul mást jelent, és ezen legalább negyed órát röhögött… J

A 1,5 szobás apartmanját osztotta meg velünk. Mi laktunk a fél szobában, ő a nappaliban a kanapén, és két napig egy costa ricai srác bérelte a kanapé melletti matracot, utána pedig egy ukrán lány. Lepakoltunk és elindultunk felfedező útra, először is a turistainfóba. Volt két napunk a versenyig, mit lehet itt megnézni?

Hát kaptunk ajánlatokat, pl egy napos hószánozás 100ezer/fő, egy napos kutyaszánozás 50ezer/fő. A két orosz város meglátogatása már meghaladta a 100ezret/fő/város. Lehetett menni bányalátogatásra, meg volt egy gleccser a közelben, még azt lehetett megnézni. Ezek mellett a város nevezetességeit lehetett bejárni kisbusszal, ameddig tartott az aszfalt, ami összesen kb 15-20km volt.

Úgy döntöttünk két napig gyalogolni fogunk, és megnézünk mindent, amit így be lehet járni. A városon túlra elvileg tilos fegyver nélkül kimenni, mondjuk volt fegyverbolt, lehetett puskát bérelni. Bár anno biathlonban nyertem az első egyéni országos bajnokságomat, most mégsem éltünk ezzel a lehetőséggel. 

„Este”, amit csak az órára ránézve érzékeltünk, visszamentünk a szállásunkra, és verőfényes napsütésben megpróbáltunk éjfél körül elaludni, hogy a biológiai ritmusunk ne nagyon boruljon fel.

Másnap is gyönyörűen sütött a nap, és keményen fújt az északi szél, de reggeli után elindultunk szétnézni. Megnéztük az egyetemet, az északi sark meghódításának történetét bemutató múzeumot, kimerészkedtünk a tiltott zónába, mert a várostól nem messze volt egy szánhúzó kutyafarm, és köztudott, hogy rajongok a kutyákért. Iszonyú cukik voltak, gyönyörűek, hatalmasak, és legszívesebben mindet hazahoztam volna magammal. 

Visszamentünk a városba, felmentünk a világ legészakibb templomához, ami egyben egy közösségi ház volt, társalgóval, kávéval, és egy kitömött jegesmedvével. Onnan felmentünk egy nagy körrel a sporthall-ba, hogy átvegyük a rajtszámunkat, és éljünk a sapkafétis mániánknak, és begyűjtsük a 158. sapkánkat. Egyszerűen ezt nem lehet kihagyni. No comment… 

Felfelé menet érintettük az egyetlen temetőt, amit 1950-ben bezártak, mert az állandó permafroszt miatt az eltemetett holttestek nem bomlanak le, így aki meg akar halni, annak át kell repülnie az anyaországba. Azért ez megnyugtatott,  mert ha itt nem lehet meghalni, akkor biztosan túl fogom élni a versenyt. Láttunk egy óvodát, ahol a pici gyerekek az udvaron sífutóléccel csúszkáltak és volt nekik lefektetve nyom. Nem lehet elég korán elkezdeni…

„Este” elmentünk kajálni, majd a csodálatosan ragyogó napsütésben megpróbáltunk aludni.

Másnap  reggeli után hasonló volt a program. Beöltöztünk és elindultunk megnézni azt, amit eddig még nem sikerült. Benéztünk a városka néhány üzletébe is, felfedeztük, hogy van itt egy bonbon készítő cukrászda (a világ legészakibbja) és állati gusztusos csokikat gyártottak. Volt néhány sportbolt, egy fotókiállítás, egy kulturhuset, ahol lehetett ebédelni és volt benne könyvtár, megnéztük a Svalbard múzeumot, ami tök érdekes volt. Mivel waxolni nem igazán lehetett sem az apartmanunkban (David sztem a kardjába dőlt volna), meg a hotelekben sem, így a szervezők a sporthall-ban kialakítottak 12 helyet, ahol közösségi waxolós élményben volt részünk. Szerencsére időben odamentünk és rögtön volt helyünk, mert tudtuk, hogy a waxolás pepecs meló, és nem akartunk órákig várakozni.

Az időjárás előrejelzést egyre növekvő aggodalommal nézegettük napok óta, ugyanis péntek estére egy frontot jósoltak, ami ugyan egy kis felmelegedést ígért, de hozzá sok felhőt és havazást pont szombatra a versenyre. Távol a tenger felett már láttuk is gyülekezni a felhőket. Basszus, nehogy már szakadó hóban kelljen versenyezni. Én napot akarok, szélcsendes időt, és mínusz 2-3 fokot. Na erre nem sok esélyünk volt.

„Este” kaja, majd a gyülekező felhők ellenére még mindig fantasztikus napsütésben elmentünk aludni, és kicsit izgultunk, hogy milyen időre fogunk reggel ébredni.

Reggel a fátyolfelhőkön keresztül sütött a nap, bár azért továbbra is ott voltak a sűrű szürke felhők a távolban. Gyors reggeli, majd a 8,45-ös busszal vittek ki minket a várostól 7 km-re lévő völgyhöz, ahol a versenyt rendezték. 

Mire kiértünk a nap már nem sütött, kicsit melegebb volt, mit az előző napokban (csak -6-8 fok) és szerencsére a völgy elég szélvédettnek bizonyult. A busz letett minket az aszfalt út végén és mi begyalogoltunk a rajthoz. A rajt két részletben történt. Az első rajtolók 9,30-kor indultak, ők voltak a félmaratont futók és az időmérés nélküli turisták. Volt belőlük pár száz. A mi rajtunk 10-kor volt élen az idei olimpián aranyérmet szerző norvég Krueger-rel.

Elindultunk. A pálya úgy nézett ki, hogy ez első 11 km hegy volt, ahol több, mint 400 méter szintet másztunk meg. Az eleje még kellemes volt, de egyre meredekebb lett. Aztán a túloldalon kb 10 km lecsúszás+párosbot. Majd fordulás, és vissza ugyanez. 

Azt gondoltam nem lesz nehéz, de végül tévedtem. 11 km színtiszta emelkedő egyben (ráadásul 2x) elég melós. Amúgy nem volt túlbonyolítva, gondolom a szervezőknek így volt a legegyszerűbb a biztonságunkat biztosan biztosítani, ugyanis egyfolytában jöttek mentek körülöttünk puskákkal felszerelt hószánokkal.

Nagyjából 5 kilométerenként volt frissítő állomás, amit én szeretek, mert állandóan szomjas vagyok. Enni azt nem bírok, de inni azt igen. Ettől függetlenül az első csapat, akiket a túrázók közül utolértünk 3,5 km-nél vették elő  a szendvicset és kezdtek el falatozni. A második csapat egészen 4 km-ig jutott J Aztán 5 km-nél jött is az első frissítő, ahol ittam, és mentem is tovább. 

Az itteni hó teljesen más, mint otthon. A rúdwaxokon meg is szokták különböztetni a közép európai havat és az észak európai havat, nem véletlenül. Itt száraz, kenődős hó van, olyan, mintha minden egyes hó/jégkristály különálló volna. A jégkristályok viszont agresszív módon viselkednek, ugyanis egy pillanat alatt lekapták a tapadówaxot a léc talpáról. Már az első emelkedőn éreztem, hogy nem az igazi, és ahogy közeledett a hegy  teteje, úgy rúgott ki egyre többször a lécem. 

Aztán elérkezett a második itató valahol 10 km körül és érdekes módon összetalálkoztam Atival. Kérdeztem, hogy ő mit csinál itt, hiszen nem vagyok ahhoz szokva, hogy verseny közben lássam, de ő mondta, hogy túl magas a pulzusa, így nem siet. Hát jó, akkor én ittam és mentem tovább, és jött velem ő is. Na ilyen sem volt még. Felértünk a hegy tetejére, ahol végre jött a lejtő, én meghajtottam, beleültem és száguldottam lefelé. A lejtő közepére, ahol még elég gyors a léc, tettek egy frissítőt, és a srác poharakkal a kezében a nyom közepén állva kiabált, hogy stop. Hát majd hülye leszek megállni, mikor végre csúszik a léc magától, úgyhogy egy manőverrel kikerültem, mert nem állt volna félre, és mentem tovább. 

Lefelé én elég gyors vagyok, így Ati lemaradt, de az aljában már párosbot volt pár km-en keresztül, és ott utolért. Két nyom volt csak egymás mellett, és az emberek nagyon rendesen betartották, hogy a lassabbak mentek a jobb oldaliban, a gyorsabbak, meg a bal oldaliban. Én a bal oldalon mentem hisz lefelé mindenki mellett elsuhantam, de a párosbotnál már utolért egy fickó. Elment mellettem a jobb oldali nyomban és elkezdett magyarázni, hogy nekem melyik nyomban kellene síelnem, hogy ő el tudjon menni. Ezen az egész versenyen kb 1000 fő indult. Egy csomóan csak félmaratont futottak, és már megfordultak, egy csomóan mögöttünk voltak, körülöttünk szinte senki. Csak mosolyogtam a faszin, hogy önkéntes megmondóembert játszik, és neki fontossága teljes tudatában, valamint a szabályok maximális ismerete birtokában muszáj volt az értésemre adnia, hogy bizony ő itt most gyorsabb nálam, akkor viszont én tudjam már, hogy hol a helyem. De pont nem foglalkoztam vele, és maradtam a bal oldali nyomban kockáztatva, hogy a legközelebbi hasonlóan fontos ember lehet meg is lincsel. Szerencsére utána Ati ért utol, így már nem kellett tartanom a pszichopatáktól. 

Végre leértünk a lejtő aljába, ott ivás és kezdődött az egész elölről. Ahogy a hosszú lejtőzés után újra elindultunk felfelé, az nem esett jól. A waxom már a múlté volt, de nem csak nekem, mert körülöttem mindenki olyan csípőficamos technikával síelt, amikor is a lécet minden ellépésnél a nyom oldalához nyomjuk, onnan próbálva ellépni, nem pedig a waxról. Ez így elég fárasztó tud lenni. Atival egy darabig együtt mentünk, majd elkezdett lemaradni. Mondta ugyan, hogy magas a pulzusa, és hogy nem zavartatja magát, és nézelődik inkább, de akkor is furcsa volt, hogy egy versenyen ő mögöttem van. Aztán már nem is láttam. 

Jött viszont egy nőci, akinek olyan sűrű arcszőrzete volt, hogy igazán megirigyeltem ebben a hidegben. Most már tudom, hogy a vikingek miért voltak olyan szőrösek. Ami az időjárást illeti volt minden. Alapból volt hideg, de volt hozzá, felhő, aztán kisütött a nap, majd eleredt a hó és feltámadt a szél, majd volt csak hó nappal szél nélkül, utána felhő hóval, majd nap széllel, és ezek mindenféle kombinációja. Ha valaki azt mondja, hogy itthon változékony az időjárás, az hazudik. Svalbardon, na ott valóban az. Végül is nem volt rossz, pontosabban lehetett volna sokkal rosszabb is. De pont a változékony időjárás miatt kellett mindenkinek egy hátizsákkal a hátán versenyeznie, amiben kötelezően pót dzseki, kesztyű, sapka, zokni, kaja és innivalónak kellett lennie.

Végre felértem a hegy tetejére és jött az utolsó lejtő+párosbot a végére 11 km-en keresztül. Abban a pillanatban, hogy a hegy tetején átbuktam, olyan sűrű felhő szállt le a völgybe, hogy azt itthon ködnek mondanánk. Így baromira nem láttam lefelé a pályaviszonyokat. Azt láttam, hogy mindenki veszettül hóekézik, de én az tuti, hogy nem fogok. Nem azért küzdöttem fel magam a hegyre, hogy lefelé meg fékezzek. Hülyeség.

Megeresztettem a léceket, lesz ami lesz, max pofára esek… Hát volt 1-2 necces szitu, amikor az előttem kacsázó versenyzőket kellett kikerülnöm egy zsebkendőnyi helyen, miközben ő nem számít rám, és bármikor elém vetődhet. A botjaikkal hadonásznak, úgyhogy én úgy kezdem az előzést, hogy a botommal félreütöm az övét, és elhúzok mellette. Amit nem láttam az az, hogy hogyan van összetorlódva a hó, mikor milyen mély hóba megyek bele, és viszi el a lécet. Izgalmas volt. Egy heyen, ahol a pálya összeszűkült, és a felfelé meg a lefelé menő nyom egymás mellé került  átléptem a felfelé jövő teljesen üres nyomba, így már zavartalanul tudtam hosszasan száguldozni. Aztán elkezdett ellaposodni a pálya, és jött a kilométereken keresztül tartó párosbot. De tudtam már, hogy ez a vége, úgyhogy siettem, ahogy csak bírtam. 

Amikor végre odaértem a célhoz a spíker halál boldog volt, hogy bemondhatja a nevemet és hogy Magyarországról jöttem, mert itt mi igazán kuriózumnak számítottunk. Itt még magyar sífutó nem járt. Beértem, és kaptam egy szép érmet. Lecsatoltam, elmentem a zsákunkért, kiszedtem belőle a kabátomat, odavittem minden cuccunkat az öltöző sártorhoz, majd elindultam Ati elé, és reméltem nem kell rá sokáig várnom, mert fáztam rendesen. Kb 10 perc múlva jött is, és a spíker ugyanolyan boldog volt tőle is, és ő is beért, és ő is kapott egy szép érmet. 

Gyorsan átöltöztünk, majd ettünk valami kis kaját és elindultunk visszafelé a buszhoz. A busz visszavitt a városba, ahol lepakoltuk a cuccainkat és gyorsan elmentünk abba a csokiboltba, hogy a gyerekeknek tudjunk aranyárban venni pár darab bonbont. Nagyon guszta volt, de mi mégsem ettünk belőle. Elmentünk imkább kajálni, majd „este” nem kellett minket altatni.

Másnap indult vissza a gépünk. Svalbard-Osló, Osló- Brüsszel, Brüsszel-Budapest útvonalon. Brüsszelig nem is volt gond, de mikor oda megérkeztünk akkora eső volt, hogy nem engedtek kb ¾ órán keresztül kiszállni a gépből. Mikor végre kiengedtek, csak bíztunk benne, hogy a többi járat is késik, mert nekünk akkor elvileg már pont elment a gépünk. Rohanás a kapuhoz, és szerencsére ott is volt csúszás, így elcsíptük a budapesti járatot, pedig már készültem, hogy Brüsszelben is valami szállodában fogunk aludni. Kb 1,5 órás csúszással el is indult a gép, és szerencsésen leszálltunk Budapesten. Akkor vártuk a csomagjainkat, de kb 15-20 csomag után lement a roló, és nem jött több csomag. 

Vártunk még legalább fél órát, mikor közölték, hogy nem is fog jönni több csomag, azok ugyanis Brüsszelben maradtak, úgyhogy fáradjunk oda ahhoz a pulthoz, ahol kb 30-an állnak előttünk és intézkedjünk. Remek… Egy bő fél óra alatt sikerült is elintézni, hogy majd egyszer kiszállítsák a cuccainkat. Akkor hívtuk a srácot a külső parkolóban, ahol a kocsi volt, hogy jöhet értünk, aki közölte, hogy pont most rohadt le a busz, úgyhogy egyelőre nem tudja, hogy hogyan, de majd valahogy megoldja és jön. Vártunk rá is vagy fél órát, mikor megjött egy kis corsával. Még jó, hogy a cuccaink meg a sízsákunk lemaradt, mert akkor nem fértünk volna be. 

Visszamentünk a parkolóba és ezek után már vártam, hogy Ati majd közli, hogy a kocsikulcs abban a zsákban van, ami épp Brüsszelben vesztegel, de szerencsére nem így volt, és még a kocsi is beindult. Egy szűk órácska autózás és már meg is érkeztünk Vácra, ahol végre hajnali 3-kor a tök sötétben álomra hajtottuk a fejünket.

Itthon újra 30 fok van (vagy inkább még mindig). Mi most lewaxoljuk és elcsomagoljuk egy kis időre a  léceinket, és felhúzzuk a túracipőt, mert annyi hegy van körülöttünk, amire egyszerűen fel kell menni. Hisz azért vannak ott…..


Többi képet itt találod.