DolomitenLauf 2016

DOLOMITENLAUF

2016. JANUÁR 23.

A kínai verseny után két hétig egy percet sem sikerült edzenem, iszonyú sok melóm volt. A Dolomitenlauf előtt sikerült 3 napot havon állnunk. Az első nap skating léccel mentem ki edzeni (lusta voltam waxolni) és teljesen meghaltam. Olyan szinten elszoktam már ettől a technikától, kb 2-3 éve alig skatingeztem valamit, hogy azon a 20 km-en totál kikészültem.
Persze lehet, hogy a skating lécet sem ártott volna lewaxolni, és az sem tett jót, hogy két hétig egy métert nem edzettem, de akkor is. És akkor eszembe jutott, hogy az Engadin az skating verseny lesz márciusban, addig viszont csak klasszikban fogok indulni, így alkalmam sem nagyon lesz erre edzeni. Ki fogok fingani…. 

 

Érdekes, hogy ennyire kínlódtam a skatinggel, pedig egész gyerekkoromban, 10 éven keresztül nem csináltam mást csak skatingeztem. Abban az időben valahogy nem volt divat a klasszikus stílus, talán 3-4 versenyre emlékszem összesen, amin klasszikban indultam volna. Most meg évek óta szinte alig edzek skatingben, és ez meg is látszik.
Mondjuk Galyatető nem is igazán alkalmas arra, hogy az ember a különböző lábra botozós skating technikákat gyakorolja. Galyán kizárólag felfelé és lefelé lehet menni, nem igazán volt alkalom arra, hogy pl a mindkét lábra botozós skating technika mélyen beépüljön… De ez jó hír, mert mindig van hová tovább fejlődni, mindig van mit megtanulni, tökéletesíteni… :-)

A többi 2 napon klasszikus stílusban edzettem, magam waxoltam, és tök jó volt. Lassú volt ugyan, de nagyon jól fogott az ellépésnél. A lassúság szerintem abból fakad, hogy ez a léc nem az én paramétereimre lett rendelve, én így vettem meg, és szerintem a léc egész talpa leér. A híd, ahová a tapadó waxot kenjük, és ami optimális esetben csúszásnál nem ér le csak az ellépésnél, szerintem nálam végig totál lent van a havon. 

Ez így nagyon lassú, és meg is magyarázza, hogy miért megy el a laposon mellettem párosbotban mindenki (a 60 éves bácsik), és hogy miért kopik le nálam olyan hamar a tapadó, akármennyi réteget is teszek fel. A kismillió hátrány mellett ennek egyetlen előnye is van, hogy a karom és a vállam meg fog erősödni :-)

Majd egyszer, ha úgy tartja a „kedvem” veszek magamnak egy profi lécet, ami jó nekem, meg veszek jó felszelést, sífutó ruhát, olyan skating lécet, aminek éle van, külön skating cipőt, stb…. Hosszú a lista :-)

A verseny előtt minden nap 2x20 km-eket edzettük, hogy gyűjtsünk már valami havas kilométert, mert az idei szezonban még nem nagyon sikerült. Pénteken átmentünk Obertilliachba, és felvettük a rajtszámot.
Kicsit izgultam a verseny miatt, mert tavaly nyáron egy görkori edzés alkalmával összefutottunk Zebegényben Dosek Tanár Úrral, akinek beszámoltunk a terveinkről, és azt mondta, hogy a Dolomitenlauf classic az nagyon kemény, nagyon elfáradt rajta. Ha ő ezt mondja, akkor én biztosan ott maradok a pályán valamelyik bokor alatt végelgyengülésben kinyúlva….

Megkérdeztük a Toko-t, hogy milyen waxot ajánl a versenyre, mert itt ők voltak a szponzorok, nem a Swix. Nagyon hideget mondtak, és a kék waxukat ajánlották mind a csúszó felületre, mind pedig a tapadó részre. A Toko kék wax az –10-30-ig van. Az előrejelzésük szerint éjszaka -16 fok lesz, másnap 10-kor a rajtban is még -10-et jeleztek előre. Erre a konstellációra jó lehet ez a wax, de persze nyugtával dicsérd a napot, mert olyan csak nagyon ritkán fordul elő, hogy a waxolással semmilyen probléma sincs…

Amúgy tanultunk egy csomó új dolgot a waxolással kapcsolatban. Sok minden kezd már összeállni, letisztulni. Persze többnyire még mindig csak a „hogyan”-nal kapcsolatban, meg néhány „mit” –re is kaptunk már választ, de a „hogyan-mikor-mit” kombináció az még mindig mágia.

Másnap reggel meglepő módon nem volt olyan hideg, mint ahogy írták. Reggel 8-kor -5 fok volt csak a -12 helyett. Ajjaj, kezdtem izgulni…

Amikor kimentünk a rajtba elmentem csúszni kicsit bemelegítésként, és egész jó volt. Mondjuk a pálya azon része full árnyékban volt még akkor, de bíztató volt a tapadás. Gondoltam, ha ilyen lesz végig, akkor ez egy szuper verseny lesz.

Természetesen a tradicionális pályát itt sem tudták a hó hiány miatt megcsinálni, így csak egy kör volt hóágyúzva, amin több kört futottunk (utálok körözni). Én az e-mailek alapján még ott tartottam, hogy 2 db 20 km-es kört fognak csinálni, úgyhogy amikor a verseny előtt a pályarajzot néztem, totál nem igazodtam ki rajta.
Valami tökre nem stimmelt. Ati azt mondta 4 kör lesz, és kicsit variálnak is majd közben. Így hát fogalmam sem volt, hogy hogy lesz a pálya (mondjuk túl sok energiát nem is fektettem bele), de gondoltam nálam nem áll fent az a veszély, hogy én vezetném a mezőnyt, így nem nekem kell tudni merre megy a pálya, elég, ha az előttem síelők tudják :-)

Jó hangulatban telt a verseny előtti idő, elbúcsúztam Atitól, aki ma a lelkes szurkoló szerepet vállalta magára, aztán beálltunk a rajtba és vártuk, hogy elindítsanak bennünket. Bemondták, hogy még egy perc van hátra. Nem izgultam, de akkor hirtelen az jutott az eszembe, hogy vajon ennek a sok embernek itt mi lehet a motivációja, és figyeltem magamat, hogy nekem milyen érzéseim vannak, tudtam, hogy mindjárt ellövik a rajtot, és akkor síelhetek több órán keresztül, 42 km-t, küzdhetek a felfelékkel, az ellenfelekkel és a túl magas pulzusommal…

És akkor ellőtték a rajtot, felrántották a 3 blokkot elválasztó rajtgépet, és az utolsóról leszakadt a molinó :-) Elindultunk szépen lefelé. Kb az első verseny, ahol nem rögtön egy 15%-os emelkedőre kergetnek fel a rajtot követő 100 méteren, aztán a lefelé ráfordult szépen egy felfelére, és máris ott kígyóztunk. Két kunkor után visszavittek minket a stadionba, és elindultunk az ellenkező irányba a hegyre.
Nem volt olyan rossz, mert bár konstans felfelé mentünk, de mégsem voltak olyan hosszúak az emelkedők. Egyik után jött a másik, majd pici lapos, majd megint emelkedő, aztán balra kezdtünk szépen visszafelé kanyarodni. Onnan meglepő módon egészen hosszú, kellemes lejtős, lapos volt a szakasz. Ahogy ott mentünk lefelé az első körben egy kisegér pont átszalad köztünk :-)Tök cuki volt!

Túl hosszan mentünk lefelé, kezdtem izgulni, hogy meglesz ennek még a böjtje, aztán megint egy bal kanyar, és indultunk vissza felfelé. Nem túl meredeken, csak úgy szívatósan.
Kimentünk a rétre, ahol már sütött a nap, és kezdte felmelegíteni a pályát is. Meleg volt határozottan, nyoma sem volt az előre jelzett sarkvidéki hidegnek, de mire visszaértem a stadionba, már hülye módon havazott…
Persze nem azért mert olyan sokára értem vissza, hanem kicsit kaotikus volt az időjárás…

Elindultunk a második körre, ki a stadionból, fel az emelkedőkön, ahol máris hiányzott a reggeli tapadás, alig fogott valamit a tapadówax. Abbamaradt a hóesés is, és megint sütött a nap és meleg volt. Ez így nagyon ciki, mert szerintem a fél világ a Toko ajánlását a -30-as waxot tette fel, és szerintem erősen plusz volt már. 

Valószínűleg a Toko is rájött, hogy nagyon melléfogott, mert szinte minden sarokra felállítottak egy sí szervizt, ami azt jelentette, hogy verseny közben ki lehetett állni, odaadni nekik a lécet, és ők ráwaxoltak egy melegebb rúdwaxot.
Ahogy túl voltunk a hosszú lefelén és elindultunk ki a rétre, az előbbi balkanyar helyett a 2. és 3. körben eltereltek minket jobbra, még egy pár kilométeres hurokra. Aztán a negyedik kör már ismét olyan volt, mint az első. Nem elég, hogy kivagyok, mint a liba, de még tartsam észben azt is, hogy mikor hol járok és merre kéne mennem… :-)

A lejtő alján is ott álltak Tokoék és egy csomó versenyző kiállt hozzájuk. Én hezitáltam, hogy megálljak vagy sem, de úgy döntöttem, hogy nem állok meg, valahogy majd csak felküzdöm magam. Tíz méter múlva már megbántam a döntésemet, mert innentől jó sok kilométeren keresztül, a stadionig felfelé volt, amin már egyáltalán nem fogott a tapadóm, és sok sorstársammal egyetemben halszálkázva küzdöttünk az amúgy nem annyira vészesen meredek emelkedőn a tűző napon. 

Szégyen ide vagy oda, de ha az ember lábán síléc van, az csúszik előre is meg hátra is a megfelelő óvintézkedések hiányában. A -30-as wax 7 réteben az nem volt elég óvintézkedés ahhoz, hogy fel tudjak menni rendesen az emelkedőn. Kicsit sajnáltam, hogy így alakult, mert nem volt ez olyan rossz pálya, ezen lehetett volna egy jó időt futni…

Kb 1-2 km múlva megint ott voltak Tokoék, így hát fogtam magam és beálltam a sor végére, és újra waxoltattam a lécemet. Tettek fel rá egy réteg pirosat. Aranyos volt a bácsi, aki feltette, elbeszélgettünk ráérősen :-)

Tudtam, hogy egy réteg piros nagyon hamar le fog kopni, és alatta megint csak a kék van, de mindegy, gondoltam legalább ebben a körben legyen valami jó…

Ati másnap indult skatingben (én voltam az előfutár, leteszteltem neki a pályát, havat, lejtőket, kanyarokat, waxot), így ma nekem drukkolt. Körözgetés lévén találkoztam vele párszor, és a második körben kinyilatkoztattam felé, hogy elfáradtam. A küzdelem a waxolás miatt, meg az előző napok edzései még bennem voltak, így nem voltam épp top fit. Mindegy a felén túl voltam, már csak még egyszer ugyan ennyi van hátra.

A pályán folyamatosan ki voltak táblázva a kilométerek. Legalábbis gondolom, hogy annak szánták, nem pedig valami IQ tesztnek, mert kb 500 méterenként voltak táblák leszúrva egyszerre három is, és teljesen össze-vissza megfejthetetlen számok voltak rájuk írva. Lehet, hogy valami túlbuzgó önkéntes szórta ki a táblákat. Mondták neki, hogy ott vannak a sarokban a táblák, tedd ki őket a pályán. Emberünk meg lelkes lévén, mind a 60 db-ot kirakta, amit csak talált.

Eleve 4 kör volt, ebből a 2. és a 3. egy hurokkal hosszabb, és együtt indultunk a 20 km-esekkel is, akiket ki tudja milyen logika szerint köröztettek. Az összes versenyzőnek, attól függően, hogy ki épp hol tartott, mennyit fut összesen, hányadik körben van, stb, mindenkinek tettek oda egy táblát, és majd eldönti mindenki magának, hogy kire mi vonatkozik. 

A negyedik körben már nem bántam, hogy ott tartok ahol, dög meleg volt, a wax tapadása már nyomokban sem volt felfedezhető. Kinéztem magamnak már az első körben pár emberkét, akikkel végig együtt futottam.
Volt köztük egy középkorú fickó, aki nagyon önérzetes lehetett. Ha felzárkóztam rá, és elcsúsztam mellette, akkor iszonyú erővel elkezdett párosbotozni, hogy utolérjen és visszaelőzzön. Ezt eljátszottuk a hosszú lefelében kb 3x, majd amikor megint visszaelőzött, akkor már akkurátusan átállt elém, az én nyomomba. Nekem mindegy gondoltam, aztán jött a bal kanyar ki a rétre, és elkezdtük az utolsó, a célig tartó hosszú emelkedőt. 

Együtt mentünk végig, még beszélt is hozzám, hogy honnan jöttem, és hogy milyen szar a wax (hát ebben egyet értettünk…), és hogy mennyi sok szép matrica van már a lécemen a különböző versenyekről.

Amikor elkanyarodtunk a cél felé, onnan még egy km volt, ott megelőztem, és már nem tudott visszaelőzni. Aranyos volt, mert a célban végül odajött gratulálni, de látszott rajta, hogy most aztán vérig sértettem.

Ati már várt a célban, megkaptam a szép érmemet és konstatáltam, hogy elfáradtam. A nehézségek, a tapadó hiánya, a fáradtság, az extra waxolás ellenére 42 km-en az eddigi legjobb időmet futottam. Persze szerintem a pálya volt gyorsabb a szokásosnál nem én, de amikor elküldöm majd ezt az időmet referenciaként a többi versenyre, az ottani szervezők ezt nem fogják tudni :-)

 

Este Ati megvendégelt egy kiadós pizzával, azt hiszem megérdemeltem :-)

Másnap viszont ő következett. Ő már rutinosabb volt (én voltam a rutinja), mert már eleve tett pirosat is a lécére. Mondjuk, ha skatingen az ember elwaxol, az nem akkora probléma,mint a klasszikon, mert max lassabban csúszik a síje, de felfelé nem szív akkorát, mint mi.

Vasárnap én voltam a szurkoló, és Atin kívül még két magyar egykori sporttársamnak is szurkolhattam. Zolika és Domi is ott volt, ők is lefutották a 42 km-t, és nagyon szép eredménnyel zárták a versenyt. Élmény volt látni őket újra versenyezni, és tök jó volt ennyi magyarnak drukkolni! Utoljára 2014-ben a Vasaloppeten voltunk együtt a srácokkal, reméljük még sok közös versenyen fogunk együtt futni :-)

Azért volt jó, hogy ennyien voltunk, mert így én nem unatkoztam. Zolika és Domi együtt mentek, drukkoltam nekik, aztán átsétáltam egy másik helyre a pályán, ahol már jött is Ati, ott meg neki szurkoltam.
Mivel ők is ugyanúgy köröztek, mint mi, így akármerre mentem, valahol mindig összefutottam velük, úgyhogy szuper volt. Szépen futottak mindannyian, de azért láttam rajtuk is, hogy a sok sunyi emelkedő bizony a még a profikat is lefárasztja. 

Nekik is meleg volt nagyon, tűzött a nap, simán plusz volt. Zolikáék beértek a célba, mentem gratulálni nekik, utána meg megkerestem még egyszer a pályán Atit, majd vártam őt is a célban. 

Megjött, mosolygott, megölelt, elfáradt, jó időt futott, érmet kapott, és együtt örültünk, hogy ezt is lefutottuk.

  

Most jön egy kis szünet, behozzuk az egyéb lemaradásainkat, remélem edzeni is lesz egy kis időnk, majd folyt. köv. február második felében egy nagyon izgalmas versenyen.

Többi kép itt: