Årefjällsloppet 6.5

Årefjällsloppet 6.5

2016. április 2.

Tavaly decemberben a La Sgambedán kaptunk egy újságot, amiben a Visma versenysorozat állomásait mutatták be. Ati ott felfigyelt egy svéd versenyre, ami már eléggé a szezon után van, és nagyon jó kis pályával kecsegtet a maga 65 kilométerével. Elraktároztuk a tudatunkban egészen addig, amíg egyszer csak azon nem kaptuk magunkat, hogy beneveztünk.

Így hát március végén újra felkerekedtünk, és elindultunk Svédországba, hogy lefussuk az Årefjällsloppet 65 km-es távját.

Az út már ismert számunkra, mert Mora-n keresztül vezet (a Vasaloppet helyszíne), ahol egy fotó erejéig megálltunk és megnéztünk a híres-hírhedt Vasaloppet célegyenest és a kaput, ami egyben a megváltás kapuja a 90 km síelés után.

Katartikus élmény, amikor sok-sok óra után végre feltűnik ez a kapu, tömegek tombolnak az út mellett, végigsíelsz köztük és átcsúszol a bűvös kapu alatt. Aki ezt megcsinálta, az tudja, hogy miről beszélek. Aki lefutotta a Vasaloppetet, annak a többi sífutó már elismerően bólint cinkos mosollyal, mert a teljesítőket, ha nem is a pálya nehézsége, de a pálya hossza és a verseny hírneve miatt már tisztelet övezi világszerte. (http://sifutolany.blogspot.is/2015/03/vasaloppet-2015.html)

Na de nagyon elkanyarodtam a témától, hiszen Morában csak pár percre álltunk meg és utána mentünk tovább Mörsil felé, ahol a szállásunk volt a verseny ideje alatt. Útközben találkoztunk egy legalább 100 példányból álló szarvascsordával, akik alig féltek tőlünk, és békésen ott sétálgattak körülöttünk. Amióta először jártam itt északon, azóta reklamálok, hogy legalább egy rémszarvast hagy lássak, úgyhogy most nagy volt a boldogság :-)

Estére megérkeztünk a szállásunkra, és már másnap leindultunk feltérképezni a pályát. Megtaláltuk a rajtot Vålådalen-ben, és elindultunk valamerre a pályán. Kb 3 hete nem volt futóléc a lábunkon, úgyhogy nem volt egyszerű menet, pláne végig hegynek felfelé.

A pályán rajtunk kívül nem sokan voltak, a „stadionban” körözött 3 srác, akkor még nem tudtuk mi célból. A srácok finn, svéd, és orosz nemzetiségűek voltak. Ott köröztek egy 412 m hosszú pályán, mert épp a 24 órás sífutás Guinness világrekordját akarták megdönteni. A finn srác 21 óra után az orosz srác 16 óra után dőlt ki, míg a svéd Erik Wickström egyedül végigcsinálta a 24 órát, 1064,5 kört és 438,575 km-t síelt, és ezzel ő lett az új világrekorder a 24 órás non-stop sífutásban. Micsoda emberfeletti mentális és fizikai teljesítmény! Le a kalappal a srácok előtt! Minden elismerésem az övé(k)!

Másnap felvettük a rajtszámunkat, és megtudtuk, hogy nem tudják a célt levinni  Åre-ba, mert kevés a hó hozzá, így változtatni kell a pályán. Tavaly is volt valami, ami miatt a 65 km-ből kb 47 km lett. Én nem bánnám, ha idén sem kellene a 65 km-t végigfutni, nekem is elég lenne az a 47 kili is, de még nem tudtuk, hogy mi lesz. 

Kimentünk még egy utolsót csúszkálni a verseny előtt, akkor már látszódott valami a pályából, nagy erőkkel sürgölődtek a szervezők. Volt is miért, mert másnap rajtolt a 35 km-es verseny és hát nekik is kijár a jó pálya. 

Estére jött az email, hogy hóhiány miatt módosítaniuk kell az eredeti pályát, de ne izguljunk, meg tudják csinálni. 65 km-ből végül 63 km lett, és kb 50%-kal több emelkedőt sikerült összehozniuk az új pályavezetésben, csak hogy jó legyen nekünk.

Na ettől rögtön kiborultam. Azért bólintottam rá a erre a versenyre, mert olyan kis „kellemesnek” ígérkezett a pálya, a hossza ellenére is. Gondoltam, ha már csak a fele lapos meg lejtős, akkor a másik felét kibírom valahogy fél lábon is. Erre most telerakták hegyekkel, ráadásul nem kicsi hegyekkel, és a hossza meg maradt. Azért ezt így április elején nem kívánta már a szervezetem, pláne úgy, hogy az Engadin óta semmi időm nem volt edzeni. Nem az volt a baj, hogy sok lett benne a steig, hanem az, hogy nem vagyok rá felkészülve. Meg fogok halni a pályán végkimerülésben….

Pénteken már nem csatoltunk lécet, de kimentünk megnézni a 35 km-es versenyt, meg a célt, meg a pálya kocsival elérhető részeit. Hááááát, mit is mondjak, lehet jobb lett volna, ha otthon maradunk, és teát szürcsölgetünk. 

A rajtban még nem volt sok meglepetés, max annyi, hogy a hó minősége nem volt az igazi. Olyan volt a hó, mint a jégkása, amit a srácaim számomra érthetetlen módon olyan nagyon szeretnek. Bár összetömörítették, de nem sikerült nekik rendesen, mert nem volt elég hideg, hogy kifagyjon és a néha szemerkélő eső sem tett jót a hónak. Nem tartott a nyom, egy pillanat alatt szétment a síléc alatt és olyan furcsa állaga is volt, úgyhogy egész nap azon tanakodtunk, hogy klister vagy hard wax lesz a befutó.

Aztán átgurultunk Ottsjö-be, ami nekünk majd kb fél távnál lesz. Na ezt sem kellett volna látnom. A mezőny először átjön egy baromi nagy, és nagyon szép tavon, és megérkezik egy hegy lábához. A szervezők nem finomkodtak, nem csináltak nagy ügyet belőle, hogy hogyan is kelljen át a mezőny a hegyen. Egy kanyar nélkül, nyílegyenesen indulás neki a hegynek, a lehető legmeredekebb szögben, szinte függőlegesen mászva. És az csak egy dolog, hogy mit látunk, de vajon mi van az után? Mi van a nyúlon túl? :-)
Na ez egy jó kérdés….

Aztán átmentünk megnézni a célt. Ezt sem kellett volna. A cél egy lesiklópályán volt. Nem lefelé… Miután lefutottunk 63 nem kevés kilométert, megmásztunk számos nem kicsi hegyet, még a végén egy lesiklópályára is fel kell menni, hogy átléphessük a célvonalat. Hogy ez mekkora ötlet volt a szervezőktől! Imádom az ilyet! 

Johanson ül az íróasztala mellett és húzgálja a vonalakat, mi meg kiköpjük a belünket, de Johanson vicces kedvű fazon, a végére még egy lesiklópályát is beiktatott, hogy érezzük a törődését, és biztosan tudjuk, hogy az íróasztala mellől ránk gondolt….

Ennek örömére hazamentünk és nekikezdtünk waxolni. Ez a legjobb része a napnak. 3 óra waxolás, és lehet, hogy tök rossz lesz másnap a wax. Felkentük a csúszówaxokat, több réteg, sokszor kifagyasztva, lecitlingelve, lekefézve meg minden, és a végén rátettük azt a fluoros csodakockát is, mert mégiscsak 63 km az 63 km. Aztán a klisterre esett a választás, és az alap klister mellé feltettünk még kettőt keverve.

Másnap ébresztő 5-kor, indulás be Åre-ba, ott felszálltunk a buszra, ami átvitt minket Vålådalen-be, ahol a rajt volt. Ahhoz képest, hogy milyen szar időt mondtak, egyelőre panaszra nem volt okunk. 0 fok körüli, felhős-napos idő, minimális szél. A rajt előtti idő gyorsan elment. Ott voltak a nagyok is, eljöttek szép számmal erre a világ végi versenyre. Az elképesztő teljesítményükért és tudásukért minden tiszteletem az övék. 

Aztán beálltunk a rajtba és már mehettünk is. Az első 5 km-t ismertük, utána kanyarodtunk fel egy hegyre, ami a nyomvonal módosítás miatt extraként került bele a pályába, Johansonnak hála. Nem szerettem, részemről kihagyhatták volna. Mentünk iszonyat hosszan, véget nem érően felfelé, tök meredek volt, és minden kanyar után csak egy újabb emelkedő jött. Ezer éve nem vettem fel polár órát, mert nem akartam magam idegesíteni vele, de most kíváncsi voltam, hogy mégis milyen lesz a pulzusom. 

Amikor a hegyre másztunk fel, ránéztem, és 191 volt. Na kellett nekem pulzusmérőt vennem, de hát egy sífutóverseny nem épp a pulzuskontrollról szól, legalább is az én szintemen nem. Levegőt is alig kaptam már, de ezzel nem voltam egyedül, mert úgy hörögtek körülöttem az emberek, mintha valami tüdőszanatórium ment volna el kirándulni. Az volt a furi, hogy már most kínlódtam a tapadással. Nem fogott elég jól a wax. Mondjuk nem tudom, hogy ez miért volt furi, amikor szinte mindig így van… :-)

Aztán végre jött a megváltás, és felértünk a hegy tetejére. Onnan meg kb 2 perc alatt leszáguldottunk egy nyílegyenes lefelén. Innen visszamentünk a rajthoz, és akkor még csak 11 kilométernél voltunk. Már túl voltunk egy brutál hegyen, egy tachycardián, némi oxigénhiányon, és még csak 11 kilométer telt el. Ott volt egy itatóállomás, és ki volt írva, hogy vallaservice. Na nekem sem kellett több, megálltam odaadtam a lécemet a srácoknak, akiknek volt waxoló gépük, úgyhogy 1 perc múlva már  vissza is adták, és mehettem tovább az újrawaxolt léceimmel.

A pálya azon része következett, ami szintén extra ajándék volt Johansontól, és ezt már az első napon megnéztük, tehát irány a hegyre fel. Az új waxom nagyon fogott, rángatott, de ezzel a falon is felmentem, úgyhogy annyira nem is bántam így az emelkedőn. Aztán majd úgyis lekopik, és akkor meg majd pont jó lesz. Mondjuk eltartott egy darabig, de vagy 10 km után már tényleg nem rángatott úgy.

Felmentünk erre a hegyre is, aztán kanyar, és szép hosszan visszakeveredtünk megint a rajthoz, és elindultunk újra az eredeti irányba. Most az első kör balosánál már mehettünk tovább egyenesen, és innen egy egészen hosszú lejtős, lapos-párosbotózós rész következett.

Aztán kiértünk a nagy tóra, ami csodálatosan szép volt, de baromi szeles. Oldalszél volt, és nagyon nehéz volt botozni, mert mindig elfújta a botot a kezemből. Már tökre begörcsölt a tenyerem, ahogy fogtam a botot. Nekem ez nagyon tetszett a díszletek miatt, de nem szeretem a lapos részt, mert ezen a néhány km laposon többen mentek el mellettem, mint az egész versenyen összesen. Mivel mint kiderült a lécem teljes talpa leér, így ez a párosbotozós rész nekem lassú a többiekhez képest. 

De nem kellett sokáig ezzel a problémával szembenéznem, mert az egész versenyen szinte ez az egy lapos rész volt, és ennek is nemsokára vége lett. Még a tavon vettünk egy balos, így totálisan szembeszelet kaptunk, és már ott is voltunk Ottsjö lábainál. 

A tóról leérve volt egy frissítőállomás, ahol ettem egy darab banánt, meg egy darab energia szeletet, ami kivételesen nem ragadt bele a fogamba, és kb egy fél liter innivalóval sikerült is lenyelnem. Megvolt az ebéd. Na akkor miután így bekajáltam, elindultam felfelé az ominózus hegyre, amit volt szerencsénk már tegnap megtekinteni és kellően elborzadni tőle. 

Ahogy ott kepedtem felfelé, azon gondolkoztam, hogy hogy rá tud állni az ember agya ezekre a dolgokra. Ha 63 km, akkor annyit megyek, ha hegyre kell felmenni, akkor arra megyek fel. Tényleg minden fejben dől el. Felértem addig a pontig, amit tegnap még beláttam, és most megláthattam, hogy mi van utána. Milyen meglepő: hegy.
Ott állt egy csapat szurkoló, voltak vagy 15-en. Hullámoztak, kiabáltak, edényekkel csörömpöltek, nagyon aranyosak voltak.

Nagyon hosszú volt, de egyszer minden hegyre felér az ember, így végre én is kiértem a fennsíkra. Kicsit hasonló volt, mint a norvég Birken-nek a pályája a hegytetőn, de azért az egy kicsit még szebb volt ennél. A fennsíkon volt egy tábla, hogy innen még 25 km van hátra. Hogy a fenébe jön össze még 25 km, mikor ennek a hegynek a túloldalán van a cél, és már fent vagyok a hegyen, tehát már csak le kell csúszni, és akkor ott a cél? 

Aztán rájöttem, amikor már jó hosszan tekeregtünk fent. Kb 15 km kígyózás volt hosszasan a fennsíkon, ami alapból hullámos volt, de azért konzekvensen emelkedett. Mentem tovább, és már nem volt olyan jó a waxom, nem ártott volna egy újabb réteg, de nem mertem már feltetetni sehol, mert tudtam, hogy a vége egy hosszú lejtő, és ha feltetetek újabb réteg waxot, akkor az a lejtőn is vissza fog fogni, azt meg nem akartam. Inkább kínlódtam a többiekkel együtt, mert már mindenki elég érdekes technikával futott, és senki sem ment a nyomban, mert ott már végképp kirúgott a léc. 

Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy azon jár az agyam, hogy mikor lesz már vége, és hogy mennyire elég már ebből a fennsíkból, és hogy a hócipőm tele van már ezzel a kígyózással itt. Hajjaj, baj van! Huston, baj van! Ha én ilyeneken gondolkozom, akkor vagy eléheztem, vagy nem tudom. És valóban mikor is volt utoljára frissítő? Ottsjö előtt a tóparton. Azóta már megmásztunk egy brutál hegyet és már vagy 10 km óta itt kacskaringózunk fent a fennsíkon. És azóta nem volt semmi.

Szomjas voltam, ez volt a bajom. Lehajoltam egy kis hóért, és azt szopogattam, de az ilyen csak tűzoltás, ezt tudjuk. Kb 1 km múlva feltűnt a távolban egy színes folt, és tudtam, hogy jön a megváltás, kapok inni. Ittam rengeteget, ettem egy darabka banánt, és kérdeztem, hogy van-e még emelkedő, vagy innen már jön a lejtő. Hát innen már mindjárt jön a lejtő mondta a fickó. Ezen felbuzdulva boldogan indultam tovább, és az első kanyar után elém tárult egy következő emelkedő.

Nagyon nem tudtam mást tenni, mentem tovább. Jött egy bácsi is és az egyik emelkedő tetején szóba elegyedtem vele, amikor is megláttam, hogy tiszta vér az egész feje. Kérdeztem tőle, hogy mi történt, és hogy rendben van-e, mondta, hogy elesett, és egy fába ütötte a fejét, de rendben van. Veszélyes sport ez a sífutás :-)

Aztán mentünk együtt néhány km-t, és az egyik lejtő aljában mellém csúszott és azt mondta, hogy én nagyon jó síző vagyok – lefelé. Igen, köszönöm, lefelé nincs problémám, olyan vagyok, mint egy kamikaze, nem nagyon szoktam fékezni. A felfelékkel még valóban akad egy kis nézeteltérésem, de legalább van még hova fejlődni :-)

 

Még vagy 5 km-t mentünk, mikor elértük a következő frissítőt, és ott mondták a rendkívül jókedvű nyugdíjas nénik, hogy innen már tényleg nincs több emelkedő, lehet lecsúszni a hegyről, de majd az utolsó pár száz méter az még jó lesz, mondta az egyik és majd eldőlt a nevetéstől. Gondolom ő volt Johansonné…

Aztán tényleg elindultunk végre lefelé, és egészen hosszan, kilométereken keresztül mentünk le a hegyről. A végén ellaposodott, és kisvártatva feltűnt a várva várt ? lesiklópálya. Már „csak” fel kell rá menni és ott a cél. Azért ez nem volt annyira könnyű 63 km után.. Azt elég hamar letisztáztam magamban, hogy a közönség kedvéért nem fogom törni magam, valahogy felküzdöttem magam a tetejére, és mosolyogva hallgattam, ahogy a speeker 3-4x is nekifut, hogy kimondja a nevemet. 

Végre beértem a célba, el sem hiszem! Ati szaladt felém, félig felöltözve, azt mondta, hogy későbbre várt, még csak éppen most öltözött át. 16 perccel futott be előttem, hasonló érzésekkel, mint én, és gondolatban ő is elátkozta Johansont a lesiklópályára tett befutóért. 

Ittam, ittam, ittam, átöltöztem, és csak mosolyogtam. Hihetetlen egy verseny volt. Féltem tőle, de ott a célban semmilyen rossz érzésem nem volt. Az égvilágon semmi rosszat nem tudok elmondani róla. Hosszú volt, borzasztó kemény, nagyon sok hegy, de gyönyörű díszletek, tökéletes időjárás, tűréshatáron belüli waxolás, és jó érzéssel csináltam meg. Még egy holtpontom sem volt, pedig azt hittem, hogy el fogom dobni az agyamat jó párszor, de nem. Összességében szuper „kis” verseny volt ez, és ezt nem másnap mondtam, hanem már rögtön aznap. Akkor pedig tényleg az volt :-)

A pasta party itt is elmaradt, kicsit csúnyán néztem rájuk emiatt. Egyik, hogy jó egy kis szénhidrátot enni verseny után, hiszen egész nap semmit sem eszik az ember. Én is vittem 4 zselét, de kettőt visszahoztam, már rosszul vagyok tőlük. Meg aztán jópofa, amikor összegyűlik a sok versenyző, mindenki fáradt, mindenki mosolyog, és mindenki izgatottan meséli az élményeit, miközben kanalazza a levesét vagy a tésztáját.

Felültünk a busszra, az visszavitt Åre-ba, ott beszálltunk a kocsiba és visszamentünk Mörsilbe. Ott kajáltunk, kitakarítottuk a szállásunkat, kocsiba vágtuk magunkat és irány Mora, ami onnan még 4.5 óra autókázás volt. 

Útközben megint találkoztunk egy csapat szarvassal, legnagyobb boldogságomra. Aztán éjfél körül már ágyban is voltunk. 

Másnap egész napos autózással (kis kitérő a füstölt halashoz, ami itt már szinte kötelező) elértünk Trelleborgba, ahol a következő nap hajnalban indult a komp. Estére megérkeztünk Prágába, ahol elfogyasztottuk az ilyenkor szokásos és jól megérdemelt sör-knédli vacsoránkat. Következő nap pedig már otthon is voltunk a 25 fokban… :-)

A mondás, miszerint aki keres, az talál – igaz. Ati keresett, és talált még egy kis havat, és hozzá még egy 50 km-es Worldloppet versenyt is. Úgyhogy lesz még egy szezonzáró versenyünk az idei szezonban. Utána már tényleg elcsomagoljuk egy időre a léceinket… :-)

A többi fotót itt találod.