2017. május 28., vasárnap

Vércse100



VérCse100

2017.május 25.



Néhány hónappal ezelőtt kaptam egy e-mailt a Vérkör szervezőitől, amiben a különböző túráikról adtak hírt, és ott láttam meg először a Vércse 101,7 km-es túrát. Átküldtem az e-mailt Atinak, de nem szóltam neki semmit. Nemsokára felhívott, hogy olvasta az e-mailt, és vajon mit szólok a Vércséhez? Mondtam neki vigyorogva, hogy benne vagyok, és örültem, hogy nem kellett sokáig győzködni. :-)

Ekkor még bőven a síszezonban voltunk, de azért nézegettük a naptárat, hogy mikorra lehetne betenni. Meg is állapodtunk a május 25-ben, már csak azt nem tudtuk, hogy mikor fogunk felkészülni rá.
A túra előtt végül kb 4x sikerült kijutni a hegyekbe, úgyhogy leginkább a téli felkészülésünkből terveztük megcsinálni a Vércsét. Bíztunk benne, hogy elég lesz, de azért mindketten be voltunk tojva, mert 100 kili az 100 kili, és ilyet még nem csináltunk eddig.


Gondolkoztam azon, hogy miért akarom megcsinálni, mi motivál ekkora mazochizmusra? Az egyik ok az érem volt. Gyönyörű darab, és mivel elérhető (csak 100 kilit kell gyalogolni érte szintidőn belül), így egyszerűen kellett, ez érthető ok :-)

A másik ok az önismeret. Egy ilyen túra tökéletes önismeret fejlesztő tréning. Amikor az ember ilyen hosszan fizikai aktivitásban van, előbb utóbb csak elfárad, sérülhet, holtpontja lesz, elveszti a motivációját, stb és kikerül a komfortzónájából. Engem az érdekelt, hogy milyen vagyok most, 2017-ben, ha kikerülök a komfortzónámból. Ez is egy ok volt, hogy nekiinduljak a Vércsének.

Amit a túráról tudni kell:

  • Előzetes követelmény, hogy az ember előtte végigcsinálja a Vérkör 77 km-es távját. Nekünk ez 3 éve, stréber módon 85 km-re kitolva sikerült. A VérCse 50 km-t megy a VÉRtesben és 50 km-t a GereCSE-ben.
  • A túra instant, ami azt jelenti, hogy nem egy szervezett túráról van szó, hanem a túra teljes távján, megjelölt fákon QR kódok vannak, amiket egy telefonnal kell leolvasni, és ez igazolja, hogy a kijelölt útvonalon haladsz és tartod a szintidőt. Bármikor teljesíthető, nem csak az év egy bizonyos napján, és mivel ketten voltunk, így nem kellett senkit sem kerülgetni. Ellátás nélküli túra, tehát mindenről magunknak kell gondoskodni.
  • A szintidő 20-22 óra között változik. 22-ről minden nap éjfélkor 3 perccel csökken. Amint eléri a 20-at, visszaugrik 22-re, de egy sikeres teljesítés is felviszi az időt. Ez így elég kaotikusan hangzik, mert az is, de azért belőhető. Mi tudtuk, hogy 21 óra 30 percünk van a teljesítésre. 

A Vérkörön elkövetett hibákból tanulva most sokkal tudományosabban készültünk fel erre a túrára. Először is megfogadtuk, hogy a vízvételi lehetőségeknél veszünk vizet. Ez a Vérkörön nem így volt, meg is lett a böjtje.


Következő, hogy nem csak vizet fogunk inni, hanem izotóniás italt, sőt hipotóniás italt. Aki tudja mi a kettő között a különbség, az eggyel tovább léphet. Aki meg nem, annak itt a felvilágosítás: hipotóniás ital az ozmózisos nyomás miatt gyorsabban felszívódik, mint az izotóniás, így hamarabb pótolja a vízveszteséget. Vettünk sót, magnéziumot, és energiazseléket is. 

A Vérkör utolsó 10 km-én rohadtul fájt a combom a rázkódás és a vibráció miatt. Alig tudtam lépni. Ezt kiküszöbölve most kompressziós cuccokat szereztünk be.
A Vérkörrel ellentétben elolvastuk és kinyomtattuk a szervezők által küldött itinert és a szinteket, sőt a térképen bejelöltük az útvonalat. 

Csináltam egy táblázatot, ahová beírtam, hogy ha fix 5 km/h-val haladunk, akkor melyik ellenőrzőpontnál mikorra kell ott lennünk. Írtam levelet az egyik szervező srácnak, és kértem, hogy írja meg, hogy ha GPS nélkül megyünk, akkor hol lehet elkavarni. Kaptam egy pár pontot és visszaírta, hogy ne szórakozzunk, vigyünk GPS-t! Szétnéztünk a GPS piacon, de mivel sosem használunk egyébként, csak erre a túrára nem akartunk venni, így maradt a térkép. 


Vettünk szuper zoknit, amiben majd tuti, hogy nem lesz vízhólyagunk. Vettünk szarvasfaggyú krémet, amivel kentük a lábunkat, és kivételesen vittünk fejlámpát, sőt pótelemet is…..
Szóval tökre felkészültünk, sőt önmagunkhoz képest minden határt túlteljesítettünk. De hát 100 kili az 100 kili na. A lehetséges sérüléseket nem lehet előre megjósolni, így csak abban bíztunk, hogy azok majd minél később fognak jelentkezni.

Szerdán lementünk Oroszlányba, ott van a cél, otthagytuk a kocsit, átvonatoztunk Tatabányára, kajáltunk és taxival felmentünk a szállásra. Próbáltuk a Turulhoz legközelebb eső szállást megtalálni, és az volt a Turul Panzió, a taxis szerint régebben Klub Sylvia kupleráj. Mindegy, egy fél éjszakára jó lesz. 10 körül lefeküdtünk aludni, és amikor lehunytam a szemem már csörgött is az óra. 2.15 volt.

Felöltöztünk és elindultunk életünk első (és egy darabig az utolsó) 101.7 kilométerére. Ahogy kitettük a lábunkat a Klub Sylviából még a Turul előtt, 2 méterrel mellettünk a bokorban máris egy vaddisznócsorda zörgött. Felértünk a Turulhoz, és elindultunk a Ranzinger kilátóhoz. Ott volt a rajt. 


Lehúztuk a kódot és hajrá, elkezdődött. Már csak menni kell…. Örültem, hogy megint úton vagyok, hogy már megint valami őrültséget csinálok. Tudom, hogy perverz, de valahogy szeretem az önszívatásnak ezt a módját…:-)

Tök sötét volt, fejlámpával kerestük a jelet és mentünk meredeken lefelé a hegyről. Az órámat a rajtban elindítottam, de mivel az utolsó Börzsöny túrán 10 óra üzemidő után kiírta, hogy low battery, így a GPS mintavételt a power save/low-ra állítottuk. Ez azt eredményezte, hogy egy kilométer múlva még mindig nem talált meg. Gondolom vett egy mintát, aztán mire a következőt vette, addigra én már nem voltam ott, ahol keresett. 

Nagy nehezen meglettem, de innentől már tudtam, hogy nem mér pontosan. Mindegy gondoltam, a távot tudjuk, nekünk úgyis az aktuális és az átlagsebesség a fontos. Aztán kiderült, hogy a power save módban nem tudja mérni az aktuális sebességet, az átlagsebesség mérése meg valamiért nem pontos. Na tök jó, még szerencse, hogy van órám….  


A szintemelkedés elvileg 2700 méter a túra teljes távja alatt, de abban bíztam, hogy nem olyan Börzsönyös szintemelkedések lesznek, hanem olyan kis lightos Pilises. Aki túrázik tudja, hogy mi a különbség. A Börzsönyben igazán szopatós, hirtelen meredek utak vannak, míg a Pilisben olyan kellemesen, egyenletesen emelkednek az utak. Ilyenben bíztam, de már az első domb olyan meredekre sikeredett, hogy totál Börzsönyfílingem volt. Hajnali négykor ez nem esett jól. 

Mindegy, kikászálódtunk az első dombok közül, és amikor kicsit vízszintesebbre értünk hallottuk, hogy már veszettül csipognak a madarak. Hamarosan hajnalodott és az erdő feléledt. Folyamatosan zörgött mellettünk az erdő. Mindenféle hangok voltak, egyedül tutira frászt kaptam volna. 

Aztán egyszer csak előttünk kb 5 méterre sok kis lapos apróság keresztezte az utunkat. Jaj nyuszik, mondtam, de aztán láttuk, hogy nagyon kocka formájú mindegyik, így rögtön kapcsoltunk, hogy ezek vaddisznó csecsemők, és hamarosan a mellettünk lévő bokor morgása is meggyőzött erről. Abban a pillanatban a nyakunkba kaptuk a lábainkat, és gyorsan odébb álltunk, mielőtt vaddisznó mama gyerekgyilkosokat látna bennünk. 


Aztán mentünk tovább, és hallottuk, hogy nagyon zajos mellettünk az erdő. Odanéztünk és láttuk, ahogy néhány bokor helyet változtat. Akkor láttuk, hogy őzek, méghozzá egy csomóan. Megijedtek tőlünk és átfutottak előttünk. Kb 15-20 őzgyerek volt, felnőttek nélkül. A felnőttek az út túloldalán maradtak, mi meg közöttük. A kis gidák kétségbeesetten hívták az anyjukat, így megtudtuk, hogy pont olyan hangjuk van, mintha bárányok lennének. 

Később láttunk egy újabb vaddisznó csordát velünk párhuzamosan futni az erdőben. Rengeteg állat volt. Városi emberek! Ezért megéri néha napján korán felkelni és kimenni az erdőbe pirkadatkor…

Elértük az első ellenőrző pontot, és akkor kezdett felkelni a nap. Nemsokára beértünk Tardosra is, ahol fogadalmunkhoz hűen megtöltöttük a kulacsunkat és irány a Gerecse TV torony. Még csak reggel 6 óra volt, és mi már a következő hegy lábánál voltunk. Ennek a fránya hegynek is Börzsönyfílingje volt. Egy csomó ideig mentünk viszonylag laposon, majd hogy összejöjjön a kiírt szintemelkedés, gyorsan 100 méteren emelkedtünk 200-at. Ezek nem esnek olyan jól, még mindig túl korán volt. 


Na mindegy gyorsan felmentünk rá, és a tetején már a nap is kezdett kisütni. Megtaláltuk a 2. pontot is, és irány a következő. A TV toronytól lefelé láttunk végre nyuszit is. Az út nagyon szép volt, egy két helyen olyan ismerősnek tűnt. Aztán rájöttünk, hogy egy csomó helyen jártunk már a Gerecse50 alkalmával. 

21 km-nél leértünk Héregre, ahol a temetőben volt a következő vízvételi lehetőség. Addigra ki is ittuk már mind a 2-2 kulacsunkat, így kellett is tölteni, mert a következő kút majd csak 53 km-nél lesz. Bementünk a temetőbe és a kút nem működött. A kapura ki is volt írva, hogy csőtörés miatt elzárták. Na fasza, 30 km-re csak nem indulunk el víz nélkül. Akkor gyerünk, keressünk vhol vizet. Reggel fél 8 volt, ilyenkor még nem csönget be az ember csak úgy a házakhoz, de nekünk meg ezzel fogyott az időnk. 

Ki volt számolva, hogy ha fix 5 km/h-val megyünk, akkor tudjuk teljesíteni a túrát 20.20 alatt. 21.30-as szintidővel 70 percünk van összesen pluszban. De hegyre felfelé nem megy az ember öttel, meg néha meg kell állni pisilni, vizet tölteni, meg még egy csomó minden. Kajálni nem álltunk meg, azt menet közben elintéztük, úgysem vagyok egy nagy kajáló terhelés közben. Óránként igyekeztünk enni egy kicsit, és folyamatosan inni néhány kortyot.  


Héregen a kulacsok már üresek voltak, a kút meg nem működött. Tök jó. Elindultunk befelé a falu felé, hátha találunk egy kutat, amikor láttuk, hogy egy srác kijött egy házból. Odamentünk hozzá, hogy ugyan adjon már nekünk egy kis vizet, de ő azt mondta, hogy menjünk még egy kicsit, és lesz ott egy nyomós kút, ami működik. Persze ez tök jó, csak nekünk meg fogy az időnk. 

Megtaláltuk a kutat, feltöltöttük, és mentünk vissza a túraútvonalra, legalább 10-15 perc késéssel. Jött a Bányahegy, ami a Gerecse50-ről nekem emlékezetes maradt, mert ugyan rövid, de olyan meredek, hogy én csak cikk-cakkban tudtam rajta felmenni. Elértük végre a 3. pontot, de nem állhattunk meg, mert a tervhez képest lemaradásban voltunk. Jött egy lejtő, abba belekocogtunk, hogy hátha tudunk valamit hozni a szintidőn, amit a csőtörés miatt elvesztettünk. 

Fotózni is szinte csak menet közben tudtunk, kajálni megállás nélkül, de pisilni néha meg kellett állni. Ez még nem megy menet közben, még van hova fejlődni. A következő pont Koldusszállás volt. Azt hamar megtaláltuk, és onnan indultunk fel a Somlyó hegyre. 


Ez a mászás nagyon kellemes volt, valószínűleg bemelegedtem már, és a bioritmusom is kezdett észhez térni így 30-35 km után. A Somlyó tetején lenyűgöző volt a kilátás. Megtaláltuk a pontot, természetesen a legtávolabbi fán, és gyorsan leültünk az aljába bekenni a lábunkat szarvasfaggyúval. Ez a vízhólyagok távoltartása miatt végzett rituálé volt, csak reménykedtünk, hogy ez bejön, de ez újabb 10 perc mínusz. Sietni kell basszus, mert az a 70 perc tartalék nagyon gyorsan amortizálódik…

A Somyló után jött Szárliget, ami a túra fél távja volt. Előtte volt egy meredek lejtő, amit lelkesen megfutottam, de utána éreztem, hogy ezt nem kellett volna. A talpam nagyon érzékennyé vált utána, féltem, hogy ebből még baj lesz. Szárligeten, ahogy kibukkantunk az erdőből szemben volt velünk a Spar. Számoltunk vele, úgy készültünk, hogy bemegyünk, veszünk kaját, és jégkrémet. 

A jégkrém volt a fontos, mert én amúgy nem nagyon eszem ilyen kalóriabombákat, de gondoltam, hogy ma megengedhetem magamnak, és már nagyon rá voltam izgulva, hogy jégkrém-jégkrém-jégkrém…. Ez volt a fő motivációm :-) Viszont a Spar mellett nem láttuk a kutat, így megkérdeztünk egy nőt, hogy merre van a kút, hogy megtölthessük a palackjainkat. Végignézett rajtunk és mondta, hogy messzebb van, de vesz nekünk szívesen vizet a boltban… 


Vettünk végül enni, inni, csokit és jégkrémet is. Pillanatra leültünk megtekergetni a derekunkat, és már mentünk is tovább. Újabb 15 perc mínusz. A francba….!!!

Átértünk a Gerecséből a Vértesbe. A Szárliget-Várgesztes közötti út valahogy nagyon lassan telt, az istennek sem akart jönni az a pont. Elkezdtem érezni, hogy a talpam nem oké. Basszus, innen még nagyon sok van hátra. Az út szép helyeken ment végig, de már annyira szűkösen voltunk az idővel, hogy lehajtott fejjel nyomtuk végig. Alig néztünk fel. Arra rájöttünk, hogy a Vérkörön már érintettünk bizonyos utakat, de most visszafelé mentünk rajta. 

Végre iszonyú nehezen, de elértük a 67 km-es pontot Várgesztes felett a Zsigmond kőnél. Oda persze még fel kellett mászni külön, nem csak úgy az út melletti fán volt a kód. Leereszkedtünk Várgesztesre, ahol elvileg kell lennie kútnak (az utolsónak a célig) Ahogy mentünk a faluban nem láttuk sehol sem a kutat, viszont szembe jött velünk a kocsma. Így is jó, Ati vett inni, én meg újabb lábkenés, zoknicsere, vízhólyag konstatálás, kisebb anyázás és már mentünk is tovább (újabb pár perc mínusz). 


Na akkor már csak 30 km, viszont innentől kezdve nekem vízhólyagom van. A tempón nem lehetett csökkenteni, sőt inkább növelni kell, mert a matek szerint, ha nem húzunk bele, akkor nem fogunk szintidőn belül beérni, és akkor hiába gyalogoltunk le 100 kilit, nem lesz érem. 

Sérülten már nem úgy teszi az ember a lábát, mint ahogy addig, máris másképp terhelek, az rögtön kihat a térdre és a csípőízületre is. A csípőhorpaszom már így is kegyetlenül meg volt rövidülve, de mivel időnk nem volt, még nyújtani sem álltunk meg. Rohantunk lehajtott fejjel, ahogy tőlünk tellett. Ati gyorsabb volt nálam, előre ment, időközönként megvárt, de az embernek sokkal jobb a saját tempójában menni. Amíg megvárt, addig picit lazított, és mire utolértem már mentünk is. Nekem esélyem sem volt lazítgatni, úgyhogy beletörődötten elengedtem ezeket a vágyaimat. 

Közben az erdő újra feléledt, újabb őzcsordákkal találkoztunk. Erősen sötétedett, elő kellett kotorni a fejlámpát. Természetesen a hátizsák legalján volt a sok feleslegesen cipelt vacak alatt, úgyhogy meg kellett állni, kiszedni mindent, fejlámpa elő, visszatenni mindent és menni tovább. Újabb 3 perc. Basszus….! „Rohanás” tovább, de lefelé sokkal rosszabb volt már mint felfelé, úgyhogy kicsit burleszkbe illő mozgással osontunk. Nem esett jól, de menni kellett, nem volt mese. 


Nappal 2-3x benéztük a jelzést, ami szintén néhány perces időveszteséget okozott, de most, korom sötétben, egy nyamvadt fejlámpa fényében még nehezebb volt tájékozódni. Nagyon kellett figyelni, de egyre többször volt másképp a jelölés a fákon, mint ahogy a mi térképünkön. Basszus, milyen ez a térkép? 

Elértünk Mindszentpusztát, már csak 20 km volt hátra és 17 órája voltunk úton. Baromira matekoztunk, hogy hol tartunk, mennyi van még hátra, hol tudunk fogni az időn, egyszerűen nem lehet már időt veszteni sehol. Ekkor már láttam, hogy Ati is vízhólyaggal küzd, nála is megjelentek a sérülések, de most már fél lábon is behúzzuk ezt a túrát, ha már eddig eljöttünk. Fizikailag és fejben jól voltam, nem volt gond, jól bírtam. Egyedül a talpam fájt és ebből adódóan a térdem és a csípőm, de az már nagyon. 

Még 20 kili, még 4 óra… Menni fog, csak a szintidő legyen meg. Innentől kezdve az ellenőrzőpontok már sűrűbben követték egymást. A következő a kék és sárga kereszteződés volt 84.4 km-nél, ahová előző nap előrelátóan letettünk egy palack vizet is. Pont behúzva, palack összeszedve és elindultunk a sárgán tovább. A sárga jelzésen szerintem az elmúlt 10 évben az eddigi 28 Vércse teljesítőn kívül senki sem járt. Konkrétan olyan sűrű dzsindzsa volt, hogy derékig jártunk a bozótosban. A szervezők ezt a sárga utat fényvisszaverő jelekkel kipöttyözték, amiért roppant hálásak voltunk, mert különben lehet még mindig ott keringenénk. 


Ahogy ott küzdöttem, azon gondolkoztam, hogy mi a jó büdös francot keresek én itt az erdőben az éjszaka közepén, ahelyett, hogy olvasnék otthon feltett lábakkal a kanapén? Hát mi mást is keresnék, mint az érmemet, meg önmagamat. Bár veszettül vártam, hogy majd jön a holtpont és én kikerülök a komfortzónámból és majd akkor elgondolkozhatok az élet értelmén, de csak nem jött.
Remekül elvoltam magammal fejben, nem kellett külön extra erőfeszítéseket tennem, hogy motiváljam magam. Különben is, ha ott bedobtam volna a kulcsot, akkor is el kell menni Oroszlányba, mert ott van a kocsi, úgyhogy tök mindegy. A sárgáról letérve elfogytak a fényvisszaverő pöttyök, és azonnal el is kevertünk. 

Volt egy jelzés, hogy balra be, de a jelzés után egyszerűen nem volt balra be. Kerestük nagyon, de semmi sem volt ott, csak a nagy rét, meg a bozót, meg a kullancsok. Ott gázoltam derékig a vadonban, de nem találtam semmit. Ati böngészte a térképet és kezdtünk rohadtuk kétségbe esni, hogy kicsúszunk az időből. Mondtam neki, hogy hívja fel a Lacit, úgyis tudják, hogy kint kórincálunk az erdőben, hátha tud segíteni. Nincs térerő… Nem csöng ki… Nyolcadikrara felvette...


Hosszas magyarázat után sikerült beazonosítani, hogy hol vagyunk, és megtaláltuk végre a balra be-t. Teljesen logikátlan módon nem a jelzés után kellett balra bemenni, hanem a jelzés előtt kb 100 méterrel. Ezt az éjszaka közepén, egy szál fejlámpával elég nehéz lekövetni. Ok, akkor már csak 2 pont meg a vége. Iszonyú sietség, ahogy tőlünk tellett. 85 km-rel a lábunkban úgy toltuk fel magunkat a hegyre, mintha az lett volna aznap az első. Az adrenalin csodákra képes. 

A szöveges itiner szerint fel kellett menni a Géza pihenőhöz egy hosszú meredek emelkedőn. Az emelkedő tetején a zöld jelzés jobbra megy, a Géza pihenő balra van, a kód a pihenőnél van egy fán.
Az emelkedő tetején nincs semmi csak egy kék jelzés jobbra. Áááááááá! A francba! Keresgélés, de semmi. Nézzük a térképet, basszus azon másképp vannak a jelek. Még jó, hogy legalább a Vértes hegység ott van, ahová rajzolták, mert más semmi nem stimmel. De jó lenne egy GPS! A Vérkörön is ugyanez volt….Na de majd a következő Vérnemtudommin tanulunk végre a hülyeségeinkből és ott majd GPS-szel megyünk.


Ati Lacinak telefonál, nekem a barátnőm segít sms-ben, akik otthonról a jó meleg puha ágyból izgulják velünk az eseményeket. Megvan, menjünk még tovább jobbra, és majd ott lesz. 400 méter múlva megvan a kód! Tűnés tovább. 

Megy a matek, gyártjuk a stratégiákat, hogy mit hogyan csináljunk. Még egy kód és a finish. Az út innen már viszonylag egyszerű. Zöld, amiből piros lesz, és az már bevisz Oroszlányba. Ekkor már este 11 óra van, és több mint 19 órája és 90 km óta vagyunk úton. Mind a kettőnknek fáj már a talpa, de megyünk. Már csak egy kód és vége. De 10 km az még két óra. Jaj de szörnyű ebbe belegondolni, hogy még két óra…. Az nagyon sok...

Na akkor most kell elkezdeni mással foglalkozni. Ilyenkor szoktam énekelgetni magamban, ez már bevált, azzal jól elvagyok sokáig. Amikor eljutok ebbe az állapotba akkor általában már olyan fáradt vagyok, hogy egy dalnak sem jut eszembe rendesen a szövege, így azzal foglalom le az agyamat, hogy a kedvenc számaim szövegein gondolkozom. 


Elérünk a Dobay kúthoz. 96 km. A kód egy fán az út mellett. De basszus fel kellett hozzá mászni az útról a fához. Miért nem lehet egyszerűen csak úgy simán az út mellett? Azt a mozgás, amivel a fához felléptem azt az 50 cm-t, megérte volna felvenni…. Betöltöttem a kódot, de nem ugrott fel az ablak, mert E volt 4G helyett. Aztán kicsit errébb betöltött. 

Atinak sem töltött be, és kétségbeesetten konstatálta, hogy 2%-on van a telója. Basszus, ha lemerül mindennek vége. Még jó, hogy korábban kapott tőlem egy napelemes akkut, amit gyorsan előkapott, persze a hátizsák aljáról, és így életet lehelt a kütyüjébe. Aztán nem töltött be a kód. Nem baj induljunk el, majd betölt menet közben. Erre kiírta a telója, hogy időtúllépés miatt sikertelen. Miiiii? Uramisten! Na jó nyugi, gondolkozzunk. 

A Vérkörön is volt ilyen, akkor én lefotóztam a QR kódot, majd amikor arrébb mentünk és újra volt 4G, akkor a fotóról betöltötte és regisztrált. Ok, fotó az én telómmal, aztán én mentem tovább, ő még maradt próbálkozni. Már csak 5,7 kili, bár még nyakig az erdőben voltunk. 

Ati nem jön, már jól elmentem tőle, remélem minden ok. Egyszer csak a távolban megláttam a lámpáját. Mikor utolért, akkor jött a kitalált stratégia. Én már nem tudtam futni, ő még picit igen. Neki be kell érnie szintidőn belül, mert egy sikeres teljesítés felviszi újra a szintidőt, és akkor van esélyem nekem is. Így ő elég érdekes mozgással "elfutott”, én meg ahogy tőlem tellett rongyoltam utána.  


Nem gondoltam volna, hogy 4 óra alvással 22 óra túrával, 100 km-rel a lábamban hajnali egykor vízhólyagokkal és fájó mindennel nekem majd "rohannom" kell, hogy meglegyen a szintidő ezen a túrán. Végre kiértem az erdőből, és már láttam Oroszlány fényeit. Megtáltosodva, szinte rohantam, hogy beérjek. Elmentem az ipari park mellett, ahol a biztonsági őr bácsi épp egy filmet nézett a számítógépén. Beértem a pályaudvarra, ahol előző nap vonatra szálltunk. 

Már csak pár 100 méter és ott vagyok. Kiértem a főútra, már láttam a sportcsarnokot, és akkor megláttam a Mazdát kigurulni a mellékutcából. Megállt, és az anyósülésről egy srác ugrott ki a kocsiból. Jött felém lelkesen, hogy gyere gyorsan, még meglesz a szintidő. Akkor láttam, hogy Csige Fecó az, aki a Vérkörös befutónknál is ott volt, pedig az is éjfélkor volt. Kérdeztem tőle, hogy nem tudsz aludni? Azt mondta nem, ez a szerencsénk, mert így itt tud lenni velünk, éjszaka egykor, amikor végre célba érünk. 


Ati visszament a parkolóba, én meg még megküzdöttem az utolsó lépcsősorral, ami a végét jelentő QR kódhoz vezetett. És végre elértem a kódot, és beértem, megcsináltam, megállhattam…. 
21 óra, 26 perc 37 másodperc. 

Az a vicces, hogy ha nincsenek sérüléseim, simán tudtam volna tovább menni. Erővel és mentálisan még bírtam volna, bár már semmi kedvem nem volt egy métert sem gyalogolni tovább…

Fecó szorongatta a kezem, gratulált, jött Ati is, megpróbált fellibegni a lépcsőn, bár ez neki sem ment egyszerűen. Örültünk nagyon, nem mindennapi élmény, teljesítmény, kaland…. 
Fecótól megkaptuk a gyönyörű érmet, és ha már az önismereti rész kimaradt, az érem legalább meglett. Gyönyörű! Ilyen azért nem sok mindenkinek van ezen a világon. Velünk együtt összesen 30 embernek!
Fecó még egyszer megszorongatott minket és utána elbúcsúztunk. 

Utolsó csavarként kiderült még az is, hogy az általunk belőtt 21.30-as szintidő éjfélkor csökkent újabb 3 perccel, így éjjel egykor már csak 21.27. volt. Annyira ki voltunk számolva, hogy tutira a kardomba dőlök, ha ezen úszott volna el a sikeres teljesítés….


Megpróbáltuk behajtogatni magunkat a kocsiba, (a Vérkörből tanulva most nem mentünk haza, hanem Oroszlányban aludtunk) utána megpróbáltunk kikecmeregni valahogy a kocsiból. A panzió folyosóján, mint két zombi úgy csoszogtunk végig…. 

Másnap érdekes érzetekkel ébredtünk, de végül 3 elég rossz helyen lévő vízhólyaggal megúsztam az egészet. A csípőm már nem fáj, a térdeim még egy kicsit feszülnek, de is ez hamarosan a múlté lesz, a talpam még érzékeny. Izomlázam nincs, a mozgásom még egy kicsit darabos, de az is egyre jobb. 

Hát nem mondom, hogy mostanában vágyom egy következő ilyenre. Nagyon jó érzés, hogy meg tudtam csinálni, hogy önerőből képes vagyok ekkora távot megtenni, hogy ilyen megbízhatóan bírom a gyűrődést, és emiatt tudom, hogy a jövőben még rengeteg kalandban lesz részem.


Atival jó páros vagyunk. Nem csak azért, mert felerősítjük egymás perverz, mazochista hajlamait, és rendszeresen valami őrültség közepén találjuk magunkat, hanem mert mind a ketten jól viszonyunk az extrém terheléshez, és így ezeket az őrültségeket hatalmas élményként éljük meg.

Ez is az volt. Gyönyörű tájon haladtunk végig, rengeteg állatot láttunk igazán természet közeli élményeket szerezve. A szintidő szűkössége miatt kicsit rohanós volt ugyan, de legalább nem mondhattuk, hogy unatkoztunk. 

Most pihenés jön. Amint újra fel tudom venni a sportcipőmet, onnantól valószínűleg aktív pihenés, de addig nem csinálok semmit. Elégettem 1 nap alatt majdnem 10.000 kalóriát, így most lehet, hogy belefér még egy jégkrém…. :-)

A többi kép itt.