Bieg Piastow

Újabb 50 km, a Bieg Piastow

2017. március 3.

Tartuból elindultunk hazafelé, de az út Lengyelországon keresztül vezetett, és a Bieg Piastow 50 km-es Worldloppet verseny meg pont azon a szombaton volt. Így hát mit volt mit tenni, beugrottunk oda egy kicsit. 

Én elég fáradt voltam, de volt még pár napunk a versenyig, és még síre is tudtunk állni két napot. Elmentünk a race office-ba, hogy egyáltalán benevezzek, mert én még nem voltam. Közölték, hogy csak a legutolsó csoport, legutolsó hullámában indulhatok, úgyhogy ha nekem ez jó, akkor hajrá. Mivel nagyon válogatni nem tudtam, így jó volt. Aztán otthon alaposabban végig gondoltam ezt. Ati a 4. csoportból indult, mert időeredmény alapján oda osztották be. Aha, szóval ha idő alapján osztanak be, akkor az összes nyugger és turista előttem lesz. Ez nem olyan jó, mert elég nehéz lesz tőlük haladni, úgyhogy eldöntöttem, belógok, és elindulok én is a 4. csoporttal. Ez volt a terv.

Első nap kimentünk edzeni. Nem tudtuk milyen idő van fent a hegyen, mert mi kb fél órányira laktunk a sípályától. Lent tavasz volt, de amikor felértünk a hegyre, ott ítéletidő. Felhős volt az ég, esett a hó, és tombolt 35 km/órával a szél. Ki se nagyon akartunk szállni a kocsiból. Ott döntöttük el, hogy milyen waxot tegyünk fel a lécre, mert nem akartam skatingezni. Elővettem egy Swix ezüst klistert és feltettük. Utána ültünk rögtön tíz percet a kocsiban, hogy felmelegedjen a kezünk. 

Elindultunk ki edzeni, bár egy porcikám sem kívánta. A stadionban keringtünk vagy 10 percet, hogy találjunk már valami pályát, amerre el lehet indulni, de nem nagyon volt megcsinálva sehol. Aztán egyszer csak ráakadtunk egy nyomra, és az rávitt a versenypályára a 7-es kilométernél. Elindultunk, volt classik nyom is húzva, úgyhogy teljes volt a boldogság. Ahogy bekanyarodtunk a fák közé, ott már nem fújt a szél, nem is volt hideg és a hóesés is elállt. 

Mentünk szépen a pályán, ami nagyon kis lankás volt, egy hegy volt csak benne, de az sem hosszú. Párosbotozós, futós. Így mentünk vagy 20 km-t, tök örömsízés volt. Gondoltam, ha ilyen lesz a versenyen is, akkor én ezt imádni fogom. Elvileg a szintrajzot nézve a pálya első 3-4 kilométere egy hegy volt, utána visszafordult, bejött a stadionba, és úgy ment ki azon az úton, amit mi is megtaláltunk. Tehát, az első pár kilométert túlélve kb 20 km-ig egy nagyon szuper, jól futható pálya lesz. Ez az én versenyem gondoltam, ilyen kellett volna a VB-re is, és akkor megmutathattam volna, hogy milyen szép technikával futok :-)

Visszaértünk  a stadionba, és aznapra be is fejeztük az edzést. Este Zsolttal konzultáltam a waxolásról, mert ahogy néztük az időjárás előrejelzést, szombatra, a verseny napjára melegebbet mondott. Zsolt azt mondta, hogy tegyünk még bele pirosat is, ha meleg lesz, a hó különben is elég kásás, vizes volt.

Másnap is kimentünk síelni, de amikor felértünk, akkor fent megint jó vacak idő volt. Brutál szél, felhős ég, és eső-hódara esett váltakozva záporszerűen. Tettünk fel a lécre egy kis pirosat is, aztán visszaültünk a kocsiba, mert épp esett az eső. 

Elindultunk ki edzeni, és mivel tegnap megnéztük a pálya első felét, ma a második felét terveztük be. Volt egy térképünk, ami ugyan jelölte a versenypályát, de hihetetlen kacskaringós volt, olyan, mint a Jizerska, ami amúgy a hegy túloldalán, csak pár kilométerre volt innen. Ennek a helynek a neve Jakuszyce és a lengyel-cseh határon van.

A térkép alapján meghatároztuk a tegnapi kiszálló, és egyben mai beszálló pontot. Elindultunk felfelé egy steigen, ami elég hosszú és húzós volt. Na gondoltam, visszavonom a tegnapi áradozásomat, ezen a hegyen el fogok készülni. Aztán végre felértünk és elindultunk az általunk vélt pályán, de a kilométer számozások velünk szembe jöttek. Akkor valami nem jó, itt nekünk is az ellenkező irányba kell menni. 

Megfordultunk, de hiába törtem a fejem és néztem a térképet, egyszerűen nem jöttem rá, hogy akkor most melyik úton is kellett volna jönni, és mi végül is most melyik úton mentünk oda? Mindegy, a 25-ös kilométernél szálltunk be a pályába, és ez valahol a hegyre felfelé vezető úton volt. A szintrajzon láttuk, hogy kb 22-26-ig meg kell futni egy hegyet, örültem, hogy nem azon az úton, ahol mi jöttünk, mondjuk nem tudjuk, hogy az eredeti pálya milyen lesz. 

Mentünk fel a hegyre, ami kellemesen hullámzott, kicsit több szinttel, mint tegnap, de még így is egy nagyon jól futható pálya volt. Elsíeltünk a majdnem 36. kilométerig, ahol a pálya hátsó, utolsó 10 km-es hurkához lehetett tovább menni,  meg ha a másik irányba fordultunk, akkor vissza a stadionba. Mi visszacsúsztunk, elég volt mára. A hegyen a hó nem volt annyira vizes, mint lent, sőt a nyom még itt-ott kicsit jeges is volt, úgyhogy én úgy döntöttem, hogy nem teszek bele pirosat. 

A hegy tele volt fenyőfákkal, gondoltam majd árnyékos lesz a pálya, nem kell az a piros. Amúgy nem tudtuk pontosan, hogy milyen idő lesz. Azt láttuk, hogy pont szombatra jön egy meleg front, de hogy ez mikor ér ide, fel fogja-e melegíteni a pályát is, vagy majd csak délután lesz melegebb, az lutri volt. Péntekre már kicsit melegebbet mondott, mint eddig volt, úgyhogy elhatároztuk, hogy feljövünk, megnézzük, megkérdezzük, hogy a hivatalos ajánlás mi lesz, aztán majd eldöntjük. 

Visszamentünk a kocsihoz. Összességében megnéztük az első steig kivételével a pálya első 20 km-ét, utána pedig a második steig kivételével a pálya középső 15 km-ét. A maradék 10 km már meglepi lesz. Eddig nem találtam rossznak a pályát, igazi classik technikában jól futható pálya volt. Tetszett. 

Másnap dél körül felmentünk megnézni a hó állagát, és begyűjteni a waxtippet. Ahhoz képest, hogy melegnek kellett volna lennie, megint nem sikerült neki, úgyhogy én végérvényesen meggyőztem magam a waxról. Nem lesz benne piros, és a swixtől az ezüst universalt teszem fel, mert elvileg +1+3 körül lesz a hőmérséklet, vizes, kásás lesz a hó, és ez a wax pont arra való. 

Bementünk az expora, ahol odamentünk a swix standhoz, és megkérdeztük a faszit, hogy mit ajánl. Erre ő elővette a mobilját, felment a swix alkalmazásra, megnézte, hogy az alkalmazás mit ajánlj és ő is ezt mondta nekünk. Én meg csak néztem rá nagy kerek szemekkel, hogy ezt nem hiszem el. Egy, létezik swix alkalmazás, ami waxtippet ad? Hát ez tök mókás, bár nem tudom mennyire releváns az ő tippje, mert rúd waxot ajánlott a 100% klisteres hóra, de akkor is milyen mókás, hogy van ilyen :-)

A másik, ami miatt kicsit nagyobbra tágult a pupillám, hogy a swixes faszinak ennyi volt a waxtippje. Kész, mehettünk haza… Zsolttal még konzultáltam azért, biztos, ami biztos, és nekikezdtünk waxolni. Ati reszortja a csúszó wax, az enyém a tapadó wax. Amíg ő feltette, én megírtam a Tartu élménybeszámolót, utána pedig feltettem az ezüst universal waxot egy erős alappal, amit bevasaltam, és kifagyasztottam. Ennek tartania kell. 

Eljött a verseny napja. Szép napos idő volt lent, de mint tudtuk, ez semmit sem jelentett fent. A rajt reggel 9-kor volt, akkor indult Justyna Kowalczyk is (többszörös olimpia és világbajnok), Ati a 4. blokkal 9.09-kor indult. Én elvileg a 13. blokkal mehettem volna. Leparkoltunk, ami elég problémás volt, mert a parkolók elég hamar beteltek, és mi csak az út mellett tudtunk parkolni, kicsit messzebb a pályától. Mindegy, akkor vigyünk mindent, és majd leadjuk az összes cuccunkat a megőrzőbe. 

Felsétáltunk a rajthoz, lepakoltunk, és kerestük, hogy hol lehet sível melegíteni, akartunk volna síelni egy fél órát a rajt előtt, de marcona őrök sehol sem engedtek rá a pályára. Egyszerűen nem lehetett sível melegíteni. Egy biztonsági őr bácsi leszólított, hogy te magyar vagy? Igen, Ön is? Ő nem, de 20 évet élt és dolgozott Magyarországon, ott él az exfelesége, meg egy egyik gyereke is. Olyan boldog volt, hogy magyarokkal találkozott, hogy be nem állt a szája, még le is fotózott engem, és lelkesen integetett, köszöngetett. 

Feladtuk a bemelegítő szándékainkat, visszamentünk a cuccainkhoz, levetkőztünk, felvettük a rajtszámot, leadtuk a zsákot, és elkezdtünk mi is tolongani a rajthoz vezető bejárónál. Egy helyen engedtek be minket rajtszám alapján, és vagy négyen álltak ott őrséget, nehogy valaki illetéktelenül bejusson. Én azért megpróbáltam belógni a 6-700-as mezőnnyel, bár nekem 1600-as volt a rajtszámom. 

Ott sunnyogtam, de ahogy beléptem, egy nő elém ugrott, megnézte a rajtszámomat és elkezdett károgni, mintha minimum az interpool körözne. Félre álltam, és jött egy kulturáltabb lány, akinek elmagyaráztuk, hogy szeretnénk együtt menni, és én nem vagyok olyan lassú, hogy az utolsó blokkból induljak, csak most jövök egy csomó versenyről és már csak a helyszínen tudtam benevezni, és jajugyanmár engedjen már be, nem számít az. 

Erre mondta, hogy ha együtt akarunk menni semmi gond, Ati elrajtol a saját csoportjával, aztán kiáll a pálya szélére és megvár engem, amíg én is a saját csoportomban elrajtolok, és majd akkor mehetünk együtt… Hát nem pont ezt akartam…

Mindegy Ati elviharzott, neki már mindjárt rajt volt, én meg már nem mentem vissza, ha már egyszer bejutottam, hanem próbáltam minden erőmmel láthatatlanná válni és eloldalogni. Először bementem a marcona őrök mögé, majd át a túloldalra, és onnan néztem, ahogy engedik be a csoportokat. Felvettem a sít, hátha mégiscsak be tudok lógni, de láttam, hogy a beengedés után, ahol mindenki csatolta fel a léceit, ott állt egy sor katonaság, és szintén a rajtszámokat csekkolták. 

Itt kérem, rend volt, pláne úgy, hogy mindegyik minimum két méteres szép szál legény volt, nem szívesen kötözködik velük az ember. Kezdtem belenyugodni, hogy nem fogok egy perccel sem előbb elmenni, de akkor megláttam, hogy engedik be az 1400-1500-as csoportot, és jött velük egy 1600-as srác is. Na nekem sem kellett több, mentem én is, beálltam mellé a legszélső nyomba. 

Elindultunk a rajtvonal felé, mire az egyik hatalmas katona odaállt elé, hogy bizony itt ő nem megy sehová, és kiszedték a nyomból. Én meg gyorsan tovább mentem lapítva, nehogy észrevegyenek. Ott álltam a rajtvonaltól 3 embernyire, lapítok, mint a nyúl, és erre odajön hozzám egy srác mikrofonnal meg kamerával, hogy mi a véleményem a versenyről, és nekem ez hanyadik meg ilyenek… Ennyit a sunnyogásról… Beszéltem neki, és egyszer csak elindultunk. Na gondoltam engem innen már vissza nem szednek. Nem hiszem, hogy sokat nyertem, mert kb 1-2 csoporttal indulhattam előbb, mint kellett volna, de akkor is. Jó volt ez így, kicsit rendhagyónak kell lenni…

Az első pár méteren máris rájöttem, hogy óriási hibát követtem el. Nem tudtam hány fok volt, de az biztos, hogy melegebb, mint az előrejelzésben volt, és én túlöltöztem. Rajtam általában egy réteggel mindig kevesebb van, mint Atin, de így is éreztem, hogy már az elején baromira melegem van. Szívem szerint megálltam volna és levetkőztem volna, de hát ugye, ezt akkor már hogy…? 

Elindultunk felfelé a „hegyre”, ami nem is volt akkora hegy, mert simán tudtam rajta futni. És ott volt előttem az az iszonyú mennyiségű embertömeg, akiket mind lehetett megelőzni. Én még életemben nem síeltem ennyit két nyom között, mint itt, folyamatosan mentem el az emberek mellett. Először váltogattam a nyomokat, egyikből síeltem a másikba. Simán a nyomváltásokkal összesíeltem a verseny folyamán plusz 5 km-t még az 50-hez.. A Vasaloppet óta nem váltottam ennyit nyomot, aztán rájöttem, hogy tök felesleges visszaállni a nyomba, így folyamatosan a két nyom között mentem és bujkáltam az emberek között. 

Elértünk az emelkedő tetejére, és onnan vissza kellett csúszni a stadionba. Beálltam a nyomba, be nem volt benne köszönet, kiálltam belőle és úgy mentem el mindenki mellett, alig fértem el a sok hóeke között. Már ott is voltam a 7 km-nél, innen ismeretem a pályát 20 km-ig, tudtam nem lesz gond. De egy dologgal mégis volt. Az az rengeteg ember, kb 1500 totálisan szétsíelte a nyomot, és nem tett jót a hó minőségének sem ez a tömeg. Kenődős, kásás, vizes hó volt, nyom nélkül, amin csak úgy riszál a léc, és szerintem nagyon meleg volt, a wax elkezdett kirúgni. 

Hát ez nem tartott sokáig gondoltam, de akkor mit kellett volna feltenni? A dög meleg miatt mégiscsak jól jött volna egy kis piros bele, de továbbra is úgy gondoltam, hogy az ezüst universalnak itt helyt kellene tudni állnia. Persze, helyt állna az ilyen hóban egy normális pályán, ahol van nyom és nem megy rajta 1500 ember, de egy szarrá síelt pályára milyen wax való? Mert kb kismillió waxunk van, hideg hóra, meleg hóra, vizes hóra, jeges hóra, firnes hóra, kis szemcsés hóra, nagy granulátumos hóra, friss hóra, műhóra stb, de kegyetlenül szétsíelt hóra nincs wax. Egyiknek sincs ráírva a dobozára, hogy szarrá síelt pályára. 

Visszagondoltam, hogy Zsolttal mit értekeztem, de rájöttem, hogy azt nem kalkuláltuk bele, hogy ha 1500 ember szétsíeli a pályát, az már egy teljesen más minőség lesz (mondjuk ezt minőségnek semmiképp sem lehet hívni), és Zsolt tökéletesen waxol Emőnek és nekünk is ő waxolt a VB-n, de ott 20 percet voltam a pályán, egyéni indításban, egy jól előkészített pályán, itt meg elindultunk egyszerre 1500-an és kint vagyunk min 4-5 órát, és folyamatosan melegszik az idő meg a hó. 

Aztán a célban megtudtuk, hogy kicsit extrém időjárás volt, amire ők sem számítottak, mert reggel a -1 fok délutánra +10-re melegedett fel, és egy felső sem volt az égen, végig tűzte a pályát a nap. Na, erre waxoljon valaki olyat, ami 50 km-en keresztül kitart. Aztán ha sikerül neki, akkor jelentkezzen nálam, mert azonnal alkalmazom.

Jött az emelkedő, amit az edzésen nem találtunk meg, de szerencsére nem volt nagyon meredek, csak hosszú. 4-5 km emelkedőt már megérez az ember, pláne ilyen wax-szal. Érezni lehetett, hogy tavasz van (és közeledik a húsvét), mert itt is mindenki a hímes tojás technikával ment, vagy hernyózott. És az állandó csúsztatós technikával próbálkoztam, amikor szinte alig emelem meg a lábam, mert úgysem tudok ellépni, hanem folyamatosan csúsztattam az emelkedőkön is. 

Eszembe jutott Rosivall Zoli korábbi tanácsa, hogy figyeljek arra, hogy minden ellépésnél folyamatosan toljam a csípőmet. Erre figyeltem, és ez tökre bejött. Ha kiálltam a nyom mellé, hogy lépjek, az rosszabb volt, mert azon a kenődős havon összevissza csúszkált a léc. Így maradtam a nyomban és úgy kúsztam felfelé, de ez a technika még mindig gyorsabb volt a többieknél, így még mindig folyamatosan előztem. 

Megvan azért a szépsége is a hátulról való indulásnak, nem csak a hátránya. A folyamatos előzés miatt úgy érzi ez ember, hogy hű de jó vagyok :-) Viszonylag hamar utolértem az 1200-1000 rajtszámúakat, aztán jöttek az ezer alattiak, és amikor 1663-as rajtszámmal elmentem a 700-asok mellett, akkor az már köztük is elismerést váltott ki. Lehet emiatt egy csomóan szövegeltek nekem, de amikor visszaszóltam, hogy english plíz, akkor mindenki elkezdett a másik irányba nézelődni. Aha, tehát a lengyelek nem beszélnek valami jól angolul, ezért sosem tudtam meg, hogy mit akartak.

Mentem tovább, már voltak 600, sőt 500-as rajtszámok is. Ebben az a jó, hogy a jó 600-asok már rég elől voltak, csak a nem túl jók maradtak itt, azokat meg mind előztem, engem így viszont kb az egész verseny alatt nem előzött meg senki. Nézegettem az embereket, hogy itt mit produkálnak. Egy lány volt menyasszonyi fátyolban, egy bácsival találkoztam, akinek tehénkolomp volt a nyakában, és 3 olyannak találkoztam, akiknek az övtáskájukban volt egy rádió, és úgy versenyeztek, hogy közben rádiót hallhattak. Gondolom hosszú idővel számoltak.

Felértem a hegyre, onnan jött a hullámzás. A hegy tetején tudtam, hogy lesz egy wax szerviz, ahová megbeszéltem magammal, hogy kiállok, mert az a pár perc kiesés, bőven meg fog térülni. Megtaláltam a waxost, aki épp a hőlégfúvó beindításával próbálkozott  sikertelenül, miközben sorbaállás volt hozzá. Na akkor nem ez a fickó fog életet menteni, és mentem tovább… Emlékeztem, hogy még egy lesz valahol. Annyira vacak volt már a waxom, hogy osztottam szoroztam, de arra jutottam, hogy megéri kiállni, ha nem kell sorban állni. 

Elértük a pályán azt a lejtőt, amit az edzésen megjegyeztem, hogy itt túl éles a jobb kanyar, figyeljek oda, de most még botoztam is, mert annyira lassú volt. Elérkeztünk a pályának arra a pontjára, ahol a második edzésen visszakanyarodtunk a stadionba, és innentől már tök ismeretlen volt a hátralevő rész. Jött a hegy, amit láttunk a szintrajzon, de előtte még volt egy frissítő is. Ittam 4-5 pohár innivalót, és már indultam is tovább, amikor a perifériás látásomban megjelent egy srác, klisterrel a kezében és láthatóan unatkozott. 

Satufék, visszamentem hozzá, és kértem, hogy csináljon valamit a lécemmel, mert ez így nem mehet tovább… Feltett rá valamit, és már mehettem is fel a dombra. Kb 3 percet vett igénybe az aktus, de megérte (egy darabig). A dombon el tudtam lépni, úgy suhantam felfelé, hogy öröm volt nézni. Volt a pályának egy kb 1 km-es szakasza, ahol a mezőny első fele jött velünk szembe. Hát elég meggyötört fazonok voltak, úgyhogy kezdtem izgulni, hogy vajon mit rejt a pálya hátsó fele. 

Nagy sokára felértünk a steig tetejére, és onnan egy lassú lecsúszás következett, ami egy jól kifagyott pályán nagyon élvezetes lett volna, mert technikás lejtők voltak, sok kanyarral, de most csak sok párosbottal. Leértünk az aljába és elindultunk már megint felfelé. Ez a rész új volt, és még a szintrajzra sem emlékeztem nagyon, hogy mi vár itt ránk. Hát egy jó kis hosszú emelkedő volt, amit már egyáltalán nem kívántam. 

A sráccal folytatott klisteres aktus már elvesztette a jelentőségét, ugyanis a waxom újra nem volt sokkal jobb, mint a többieké. Lassan felértünk erre a steigre, és tudtam, már alig van hátra valami. Jött a közös rész, majd jött az edzésről már ismert szakasz, ami bevitt a stadionba. Ez volt a legrosszabb. Elvileg lejtő volt, egy kb 3 km hosszú egyenes, széles lefelé, ahol most annyira lassú volt a léc, hogy végig hajtani kellett magamat. Hiába ültem be, megállt. Ez a 3 km borzasztó lassan telt, talán ezt a részét utáltam a legjobban az egész pályának. Leértünk, ott voltunk a stadionnál, és már csak az 1 km volt hátra. Megtáltosodva – ez a waxomra is igaz volt – finisheltem a célegyenesben. Jaj, de jó volt megérkezni…

Atit keresetem, hogy hol van, de nem találtam sehol. Elindultam az öltözők felé, és megtaláltam a léceit. Odamentem lepakolni az enyémeimet is, és akkor megláttam, hogy ott ül bent az öltözőben. Hát te…? :-)

Kicsivel jobb időt mentem, mint Sapporoban, bár az skating volt, ami gyorsabb, és ott gyors, kifagyott pálya volt, itt meg +10 fok, de valahogy nem tudom átlépni önmagamat. Nagyjából standard 11km/h átlaggal futom az összes versenyt, az első kilométertől az utolsóig, tök mindegy, hogy hideg van, meleg van, sok az emelkedő vagy gyors a pálya, hóvihar tombol vagy +10 fok van, skating vagy classik, 42 km vagy 90 km a táv. Abszolút megbízható versenyző vagyok, mindig meg tudom mondani Atinak, hogy mikor fogok beérkezni mindentől függetlenül. 

Az első hosszú távú versenyem a Fél Vasa volt, az 45 km volt. Ott is kb 11 km/h-val mentem, meg nagyjából azóta mindenhol. Ez most vagy azt jelenti, hogy nem fejlődtem semmit, vagy azt, hogy nagyon stabil vagyok, jó alapállóképességgel, mert az első km-t és az 50. km-t is ugyanabban a tempóban futom. Én inkább a második igazságot vallom magaménak :-)

Kajáltunk amit adtak, aztán vettünk egy újabb sapkát, mert abból soha nem elég, kicsit még élveztük a fílinget, és lassan elindultunk a szállásunk felé. Ott összepakoltunk, és átautóztunk Prágába, ahol az ilyenkor szokásos szálláson lepakolva elmentünk a szokásos étterembe és megettük a szokásos knédli-sör vacsoránkat…. :-)

Most végre itthon vagyunk. Egy pár napig semmit sem fogok edzeni, és egy hónapig sehol sem fogok versenyezni. De utána folyt.köv….. :-)

A többi képet itt találod.

Tartu Ski Marathon

Tartu Ski Marathon

2017. február 26.

A VB-ről átutaztam Tartuba, ahol Ati már várt. Ő két nap alatt felautózott ide, és csütörtökön összeszedett a reptéren. Tartuban, pontosabban Ötepaa-ban rendezték meg a soron következő Worldloppet versenyt, ami nekünk immáron a 15. volt.

Tavaly hóhiány miatt törölték ezt a versenyt és idén is nagyon sokáig kérdéses volt, hogy mi lesz vele. Miután a Sí Szöv megvette a jegyemet Tartuba és közölték velem, hogy a jegy nem módosítható, így nagyon drukkoltam, hogy nehogy idén is töröljék a versenyt, mert akkor elég kacifántos lesz hazajutnom onnan. Végül hosszas agonizálás után meghozták a döntést, megtartják a versenyt, de módosított pályán, több hullámos rajtokkal. 

Mit jelentett ez? A tradicionális Tartu Marathon 63 km, ami Ötepaatól - Elváig megy. Ezen a pályán semmi hó sem volt, így Ötepaa Tehvandiban csináltak egy 6 km-es kört műhóból és azon rendezték meg a rövidített, 34 km-es versenyt. Legyünk őszinték nem bántam egy pillanatig sem, hogy nem kell lefutnom a 63 kilit. A versenyre így is közel 4000-en neveztek, de ennyi embert nem lehet arra a körre egyszerre ráengedi. Így a verseny két napon keresztül zajlott, napi 3 indítással, egyszerre 600 fős csoportokban. A vasárnap reggeli első rajt a FIS versenyzőknek és a 2015-ös Tartu versenyen befutó első 1000 versenyzőknek volt, mi a második körbe kértük magunkat, így pénteken még síre tudtunk állni, szombat pihi és vasárnap verseny.

Pénteken kimentünk megnézni a pályát, hát elég furcsa állagú hó volt rajta, de ennek ellenére nem tűnt nehéznek. Az első 4 km-ben egy emelkedő volt csak, a maradék 2 km-ben volt kettő húzósabb, de nem annyira hosszú. Meg amikor ez ember részt vesz egy olyan kaliberű versenyen, mint ami a VB is volt, végig küzdi magát egy brutálisan kemény pályán, utána kicsit átértékeli, hogy mi a nehéz és mi nem. Ezt a pályát a VB után nem ítéltem nehéznek. 

Mentünk egy kört, de amikor az emelkedőhöz értem, éreztem, hogy a pulzusom elindul eszeveszett módon felfelé, 187-188-189-190. Na jó, állj! Ezek szerint én még fáradt vagyok. Persze mitől is lennék pihent? Szerdán még versenyeztem, nem laposon, csütörtökön hajnalban keltem és mentem ki a reptérre, mert viszonylag korán indult a gép. Aztán ha fáradt az ember, akkor meg nem alszik valami jól éjszaka, úgyhogy nem mondom, hogy péntekre haj de kipihentem magam. A 190-es pulzusnál mondtam Atinak, hogy akkor nekem elég is volt ennyi edzés. Mentem egy teljes kört, meg levezetésnek egy 4 km-t a lapos részen, aztán részemről be volt fejezve. Pihennem kell!

Szombaton elmentünk felvenni a rajtszámot. Az Észt Nemzeti Múzeumban volt a race office, ami egy fantasztikusan modern épület. A kiállítás ingyenes volt, egy részét meg is néztük. Az expo területén volt egy waxos, ő adta a hivatalos wax ajánlást. Beszéltünk vele, hogy ők mit teszteltek, de nem győzött meg minket. Már csak azért sem, mert a szombati időjárás teljesen más, mint amit vasárnapra mondtak, így a szombaton tesztelt wax, nem lesz jó vasárnap. 

Kint hatalmas pelyhekben ömlött a hó, és vasárnapra, egész napra szintén havazást mondtak. Erre ő klister alapot mondott, rá még egy réteg klistert, bevasalni mindkettőt, és a tetejét borítsuk be rúddal. Hiába magyaráztam neki, hogy esik a hó kint, nem lesz jó a klister, össze fogja szedni az összes havat, de ő teljes vállszélességgel kiállt a mondandója mellett, mert ők ezt ma letesztelték. 

Nagyon rossz érzés kerített hatalmába minket, mert Izlandon ugyanez volt (egyszer megírom már ezt a beszámolót is). Klister alapra feltettük a rudat, és éjszaka elkezdett ömleni a hó, a versenyen meg konkrétan hóvihar volt. Az összes havat, ami a nyomban volt, a klister összeszedte, és úgy mentünk, mintha olyan vastag talpú, holdjáró cipő lenne a lábunkon, ugyanis a sí talpára kb 3-4 cm vastag hó volt folyamatosan rátapadva. Így az nem is sífutó, hanem sítúrázó verseny volt, mert egy épkézláb csúsztatása nem volt senkinek. 

Mivel a helyzet itt kísértetiesen hasonlított az izlandi szituhoz, a hó meg csak ömlött, így nem gondoltuk, hogy jó ötlet lenne klistert feltenni, ha csak nem akarunk saját magunkkal vicceskedni. Felülbíráltuk a hivatalos ajánlást, és csak rudat tettünk fel, alapozót szépen bevasaltam, és az első réteg swix violet rudat is bevasaltam, majd piramisszerűen feltettem még 5 réteget, hosszú verseny lesz, meg agresszív a hó…

De nem hagyott nyugodni a faszi klisteres ajánlása, annyira biztos volt a dolgában, hogy csak beültette a fejembe az egeret vagy mit. Fogtam a régi Peltonen lécemet, és nem voltam rest feltettem rá a hivatalos ajánlást. Baromi kíváncsi voltam, hogy milyen lesz. 

Másnap kimentünk a versenyre, ahol az elite csoport már nyomta a köröket. A időjárás elég érdekes volt. Nem volt kifejezetten hideg -2 körül lehetett, a verseny végére 0+1 körülre melegedhetett fel. Esett a hó, de nem nagy pelyhekben, hanem az a bőr alá is beférkőző, apró szemű sűrű hóesés volt. És fújt a szél, na ettől viszont baromi hideg volt. A tegnapi hatalmas hóesés nem tudom, hogy elért-e ide is, mert mi innen kb fél óra autóútra laktunk. A friss hó a pálya szélén ott volt, amit a klister gyönyörűen össze tudott volna szedni, így roppant büszkén önmagunkra elmentünk melegíteni.  

A pálya többi részét nem láttuk, mert folyt rajta a verseny, de gondoltuk, olyan, mint itt a rajtnál. Mivel hó nem volt csak azon a 6 km-es pályán, így bemelegíteni is csak a rajtban, illetve onnan kicsúszva a legszélső nyomon tudtunk egy kicsit, ahol a versenyzők nem mentek. Melegítettünk, én kipróbáltam a Peltonent a klisterrel, de nem győzött meg. Szedett össze havat, bár közel sem úgy és annyit, mint Izlandon, de kirúgott. Átvettem a másik lécet, az nem tűnt rossznak, de akkor még nem tudtam, amit nemsokára megtapasztaltam…

Betettük a síket a rajtba és Ati visszavitte a másik síket a kocsiba. Volt még tíz percünk, amikor is kiderült, hogy a ruhás zsákot a rajttól a lehető legmesszebb lévő pontra kell elvinni és ott kell leadni. Na ez tök jó, akkor futás. Rohanás fel a lépcsőn, el a kajás sátor előtt, el az öltöző sátor előtt, és hátul túl az Óperencián, ott volt egy sportpálya, oda kellett beadni a zsákot. Rohanás vissza, be a rajtba, megkeresni a síket a bent álló több száz ember között, mikor is, valaki elkapta kezem hátulról és elkezdett visszafelé rángatni. 

Nézek rá, hogy mi baja van, mert kb 3 perc múlva rajt, és tökre szeretnék beállni a nyomba. Erre mondja nagy hűhóval, hogy ez nem az én start csoportom, egyel hátrébb kell mennem. Mondtam, hogy oké, de a sím itt van letéve. Erre ő tovább rángat visszafelé, én meg egyre messzebb kerültem a símtől. Kirántottam a karom a kezéből, és egy picit emeltebb hangon, üvöltve elmagyaráztam neki, hogy a sím ott van elől letéve, ebben a csoportban, és ha elengedne már végre, akkor esetleg sível együtt hajlandó vagyok hátra fáradni. Nem tudom értette-e amit üvöltve szépen elsuttogtam neki, de a határozott fellépés mindig célt ér. 

Felkaptam a símet, hátra rohantam vele, átbújtam a szalag alatt, amit a fickó tartott, és ott rögtön a nyomok mellett, a pálya szélén felcsatoltam. Ekkor volt még kb fél perc a rajtig, és a fickó leengedte a szalagot és kiment a rajtzónából. Erre én, mivel nem a nyomban álltam, és nem volt előttem senki az első csoport elejéhez visszacsúsztam, csak, hogy revansot vegyek a hülye, erőszakos fickón. Mire odaértem, már el is lőtték a rajtot. 

Elindultunk, végre talán az első verseny, ahol nem hegyre felfelé indítanak minket. Szerettem, írni is fogok a nem tudom kinek, és indítványozni fogom, hogy ezentúl tiltsák be a steigre fel  indulást, és különben is 5 km-ként szeretnék ezentúl itatókat. Elég hamar kiderült, hogy milyen a pálya. Elment előttünk egyszer már 1000 ember, de nem egyszer, hanem lévén körözünk (utálok körözni) egészen pontosan 5.5 x, és most elindultunk mi is 600-an, ugyanazon a szétsíelt pályán megyünk 5.5 kört.

Mivel nem volt hideg, a nyom eleve puha volt, tehát nem volt nagy erőfeszítés totálisan szétcseszni a pályát. Konkrétan nem volt nyom, csak valami viszonylag egyes, széles vájat, aminek már nem volt semmi tartása. Ebben próbáltunk előre jutni. A friss hó, ami esett, az totálisan bele volt már síelve a régi műhóba. Nem volt vizes, inkább nagy granulátumos, a lefelékben jeges, az emelkedőkön felkapált. Totál mix hó volt, erre elég nehéz megtalálni a megfelelő waxot. 

A bemelegítésnél a pálya széle nem volt szétsíelve, hiszen ott nem ment el 1000+600 ember 5.5x, csak 1x, így az ott tapasztalt minőség, a pálya többi részén teljesen más volt. Érdekes. A lényeg, hogy a rúdwax sem tartotta magát sokáig, elég hamar beadta a kulcsot, így jött a hernyózós meg a hímes tojáson lépkedős technika. Nem tudom, hogy a klisteres léc milyen lett volna, de szerintem a felfelékben összeszedte volna a jégdarabokat. Nem tudom, és az a szörnyű, hogy így utólag sem tudom, hogy mit kellett volna waxolni. De sokan voltunk, sok félét waxoltunk és a mezőny 80%-a küzdött, mint disznó a jégen. 

De mi a francot waxolt az a 20%??? Engem ez érdekel. Írni fogok oda, ahová az előbb, és indítványozni fogom azt is, hogy ne csak a születési évünket tegyék közszemlére az eredménylistán, hanem mindenkinek legyen a neve mellé írva, hogy ki mit waxolt. Sőt, most a VB-n is tök jó lenne látni, hogy ki mit waxolt, mert elképesztő, hogy mennek fel azokon a függőleges emelkedőkön. És szeretném látni, hogy kinek mennyi a pulzusa, ha már a Polar támogatja a rendezvényt, legyen valami haszna is. Ezt is megírom….!

A pálya első fele nem volt problémás. A rajt után pár 100 méterrel állították fel a frissítő állomást, de mivel pont a túloldalon voltam, így nem álltam meg inni :-) Elmentünk 2 km-t egy irányba, majd 180 fokos fordítóval visszafordultunk, és mentünk vissza a stadionba. Útközben volt egy coffee point is, ahol egy kávés szponzor osztogatta bőkezűen a kávét. 

Egyetlen egyszer kértem kávét versenyen, a Vasaloppeten, mert az 90 km volt, és ott gondoltam bármit elfogyasztok, ami folyékony és energiát adhat, de az első korty után kiköptem, ugyanis nem kérdezték meg, hogy két cukorral, sok tejjel és egy pici tejhabbal kérem, fahéjszórással a tetején. Sima kávé volt, ihatatlan. 

Meg is beszéltem magammal, hogy bár el fogok jönni előttük még 5x, és bármilyen jó zene is szól a hangszórókból, én itt nem fogok sokat időzni. Visszaértünk a stadionba, ott köröztünk egyet, itt volt 4 km, és elindultunk fel a hegyre. Erre a pulzusom is elindult fel a hegyre, és 191-nél kiálltam a nyomból és elkezdtem csak sétálni felfelé, mert gondoltam, hogy ez így nagyon nincs jól. Még mindig fáradt lennék? Ki tudja… elcsoszogtam a steig tetejére, és mentünk tovább. 

Elsíeltünk egy piros színű lesiklósánc mellett, itt volt a következő hegy, aminek a végében volt egy kamera. Élő egyenes broadcast közvetítés volt, amit mi már szombaton leteszteltünk és láttuk, hogy tök profi. Emiatt itt kicsit kihúztam magam, és impozánsan felpattogtam a hegy tetejére, ahol megint egy 180 fokos fordító volt, és lecsúsztunk a stadionba. Ez volt egy kör. Valahogy olyan sokára telt el. Lassú volt a pálya azon a furcsa állagú havon, és olyan soknak tűnt az az 5.5 kör. 

Mentünk a másodikra, de még itt sem álltam meg inni, de megbeszéltem magammal, hogy a következőben már megfogok. Néztem az embereket magam körül, egy ilyen körözős versenyen kb ez az egyetlen szórakozás. Egy volt csak, aki csirkének öltözött, a többi viszonylag normálisan nézett ki. Azért félelmetes, hogy egészen idősek is elindulnak egy ilyen versenyen, bár valószínű ők csak a 16 km-re neveztek. 

Egyszer láttam Atit is, jött velem szembe, köszöntem is neki lelkesen. A második körben a hegyet már óvatosabban közelítettem meg, 189-nél meg is állt a pulzusom. Aztán köröztünk szépen tovább. A harmadik körben kiálltam inni végre, aztán így tettem a negyedikben is, de ott egy másik asztalhoz mentem. A kislány a kezembe nyomott egy papírpoharat, amibe, amikor belenéztem felfordult a gyomrom. 

Meleg, sűrű, vérpiros lötty, ami szerintem a reggeli etapban induló, de a pályán elhalálozó versenyzők vére volt. Felfordult a gyomrom, ami amúgy is igen kényes a versenyek alatt és visszaadtam a poharat a kiscsajnak, majd elhaló hangon megkérdeztem, hogy víz nincs? Volt víz is, meg azzal a lendülettel banánnal és kenyérdarabokkal is megkínáltak, amitől aztán végleg rosszul lettem, és az ötödik körben már nem is álltam meg az itatónál. Engem ne sokkoljanak… 

Az ötödik körben elkezdtem azon gondolkozni, hogy hol is van a cél, mert tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy hogyan kell befutni.  A stadionban körözünk 2x is, de egyszer sem rémlett, hogy láttam volna, hogy hol van a cél. Na gondoltam, majd megnézem, amikor arra járok, hogy véletlenül se menjek többet a szükségesnél. Aztán arra jártam, és láttam, hogy a nagy visszafordítónál, ami visz fel a hegyre, ott kell egyel tovább menni és akkor ott a cél. Szuper, gondoltam jövök mindjárt. 

Megmásztam utoljára a hegyet, aztán vissza a stadionba, onnan meg már csak egy fél kör volt. Kicsúszva a stadionból az itatósokat jó messzire elkerültem. Az utolsó körben megtáltosodtam, és mindenkit visszaelőztem, aki addig elment mellettem és még nem ért be a célba. Életemben nem párosbotoztam még ilyen hatékonyan ennyire szar pályán, de szerencsére jött a stadion, és tényleg ott volt a célegyenes, ahol az előbb jól kifigyeltem. 

Atit láttam, hogy ott áll, és várta, hogy befussak, még ő is rajtszámban volt. Befutottam, megnéztem, hogy a pulzusmérőm kiakadt-e vmelyik hegyen, aztán kaptam én is egy szép érmet, a gyűjteménybe. Amióta ezeket a Worldloppet versenyeket nyomjuk, azóta igen csak megszaporodtak otthon az érmek meg a sapkák. Rájöttem, hogy sapkamániás vagyok. 

Elmentünk a világ végére a cuccainkért, átöltöztünk és mentünk a kajás sátorba. Egy jó nagy sátor volt berendezve asztalokkal, sörpadokkal és volt egy hatalmas kivetítő is, amin épp a Lahtiban folyó VB férfi csapatsprint ment. Az utolsó váltásnál csatlakoztunk be. A sátorban érezhető volt a feszültség, ők látták az előző köröket is, senki sem evett, mindenki a kivetítőt nézte. És akkor történt a nagy esés, amikor is s célvonaltól és az aranyéremtől kb 200méterre a finn és a norvég versenyző egyszerre váltottak nyomot és így a norvég konkrétan a finn ölébe esett, míg ezt kihasználva mellettük elszáguldva az oroszok behozták a csapatot az első helyre, az olaszok meg megcsípték a második helyet. 

Aki nem látta a drámát, annak itt van a videó.

A sátorban akkora felhördülés volt, mindenki kiabált, kétségbe esett, izgult, sajnálkozott. Észtországban lévén sok finn, orosz, norvég versenyző volt, de voltak olaszok is. Mindenki kiabált, felugrált, ki örült, ki háborgott, ki kétségbe esett, de mindenkiből kiváltott valamilyen hangos reakciót ez az eset. Mi sem tudtuk csendben nézni a történteket. Mélységesen sajnáltam főleg a norvég srácot Iversent, meg a finneket is, mert meg volt az esély, hogy ők nyerték volna ezt a számot.

Aki sportol, az át tudja érezni azt a hatalmas drámát, ami itt zajlott. Hogy milyen elképesztő mennyiségű munka van egy ilyen teljesítmény mögött, hogy ezek a srácok mennyit güriztek ezért, mennyi lemondás van mögötte, és mennyi mindennek kellett összejönnie a csillagok állásán kívül, hogy ők 200 méterre a célvonaltól a világbajnoki címért versenyezzenek. És erre egy véletlen hiba, és fuccs az egésznek, és legközelebb majd csak két év múlva lesz vb, ahol nem biztos, hogy ilyen jól sikerül majd a formaidőzítés, és lehet, hogy a csillagok is máshogy állnak majd… Szóval ez hatalmas dráma, és nagyon sajnáltam mind a kettőt. 

Miután lenyugodtak a kedélyek mi is hazamentünk. Este összepakoltunk és másnap elindultunk hazafelé. Az út Lengyelországon keresztül vezet hazáig, de ha már úgyis itt vagyunk, gondoltuk beugrunk még a Bieg Piastow 50 km-es Wolrdloppet versenyre is, bár erre én még be som voltam nevezve, és azután már tényleg hazamegyünk pihenni…

Többi képet ide rejtettem.