Birkebeinerrennet

Birkebeinerrennet, avagy szezon utolsó versenye 

2015. március 21.

Vasaloppet után otthon belevetettük magunkat a munkába. Éjfélig dolgoztunk és hajnalban keltünk minden nap, így nem mondhatom, hogy nagyon sokat pihentem. Egy fél métert sem sportoltam, mert nem is nagyon kívántam és nem is lett volna rá időm. És különben is úgy gondoltam, ha a Vasa-t lefutottam, akkor már jöhet bármi. Így indultunk neki a szezon utolsó versenyének, a Birkebeinerrennetnek.

A Birkenről tudtam ugyan, hogy 54 km, és az első 20 km kizárólag hegy, de amíg az ember nem szív ott a hegyen felfelé, addig viszonylag nehéz reálisan belegondolni, hogy mit is jelent ez.

Mivel a két verseny közötti időszak kissé kaotikusra sikeredett, így Ati kifelé menet a kocsiból levelezett még velük, hogy a rajtlistában tegyenek már minket előrébb a vasárnapi versenyen. Erre visszaírtak, hogy a verseny szombaton van, tudunk-e róla, és kiérünk-e addigra….
Már meg sem lepődtem magunkon… :-)

Odakint a verseny előtti délelőtt még kimentünk egyet csúszni. Hát sírni tudtam volna annyira rosszul ment, és annyira fáradt voltam. kb 3,5 km után szóltam Atinak, hogy én visszafordultam, mert nem látom értelmét további önkínzásnak. Majd holnap…

Délután már éreztem, hogy nem vagyok jól. Hányingerem volt, olyan fáradt voltam, hogy le kellett feküdnöm aludni, és magas pulzussal ébredtem. Na remek…

Késő délután beszereztük a waxtippeket, az időjárás jelentést, a rajtszámokat, a buszjegyet, meg mindent, amit kellett és nekikezdtünk a sílécek előkészítéséhez. Olyan rutinból nyomjuk, már csak érteni kéne ahhoz, hogy mit tegyünk fel. Gondolja az ember, hogy egy szezon alatt sokat tanul majd, de pl ezt a mostani waxajánlást sem értettem.

A Swix a következőt mondta: 0-plusz 20-as maraton wax volt a csúszó (rá Cera, de mivel az az aranynál is drágább, így azt lehagytuk)
A tapadó 4 különböző volt, összesen 8-10 réteget írtak. A legfelső réteg 0-mínusz 3-as rúd volt. Ehhez képest tudtuk, hogy fent a hegyen simán akár mínusz 10 fok felett is lesz holnap. Akkor miért rakunk fel plusszos csúszót, és csak mínusz 3-as tapadót? Egyszer kitanulom ígérem, csak lenne valaki aki tudja a tutit…

Lefeküdtünk aludni, mert reggel megint korán keltünk, 4.20-kor. Igaz Rena (a rajt) elvileg csak 54 km-re volt, de a hegyen nem vezetett át semmilyen autóút, így 2 órát buszoztunk odáig.

Éjszaka arra ébredtem, hogy fáj nagyon a fülem és fázom. Na fasza, most beteg leszek, akkor fuccs a versenynek. Vettem be egy marék vitamint és csak bíztam benne, hogy még egy napig kitartok, bár voltak előjelek dögivel, de még egy nap, utána már romjaimba dőlhetek… Reggel még életben voltam, lázam nem volt, így elindultunk versenyezni.

Mikor megérkeztünk Rena-ba eszméletlen nyüzsgés volt. Rengeteg ember, autó, busz, kamion, helikopter, síléc, sátor, stb. Ezt tök jó látni, hogy itt ennyien sífutnak :-)

A rajt 26 hullámban volt, 5 perces eltolt indítással. Ez azért jó, mert van esély arra, hogy a hátsó blokkoknak is marad még jó pálya, mert egyszerre nincs annyi ember, nem váltanak annyian nyomot, mert elférnek, nincs akkora tumultus sehol.
Mi a 15 és 19-es blokkba lettünk beosztva. Az idő nagyon hideg volt, viszont mázlink volt az időjárással, mert verőfényes napsütés volt, egy száll felhő sem volt az égen. A pálya jól kifagyott, bíztunk benne, hogy na majd most végre tökéletes pályán síelhetünk. Előző nap még esett hó, fent a hegyen jelentősebb mennyiség. A friss, hideg hó köztudottan lassú, de hát valamit waxoltunk is, hátha most az egyszer telibe találta a swix.

A verseny jellegzetessége, hogy minden versenyzőnek vinnie kell a hátán egy hátizsákot, ami 3.5 kg. Több lehet, de kevesebb nem (Ati pl stréber volt, mert ő 7 kg-ot cipelt, de ez csak a végén derült ki).

1206-ban, az akkori polgárháborúk dúlta Norvégiában két harcos síléceken menekítette a behavazott hegyeken át az újszülött herceget, Haakon Haakonsson-t Lillehammerből Renába, majd onnan tovább Trondheimba. A verseny ennek állít emléket és a 3.5 kg-os hátizsák a kis herceget szimbolizálja.

A verseny előtti este megnéztük a versenyszabályzatot, és akkor láttuk, hogy vannak ám a hátizsáknak kötelező elemei is, mint pl a széldzseki, nadrág, kesztyű, sapka, stb, ami a saját biztonságunkat szolgálja, ha a fennsíkon bármi történne az időjárással. A fennsík köztudottan nagyon szeles, már haltak meg ott emberek, mikor viharba keveredtek. Tavaly a rajt napján jött be egy olyan front, hogy a startpisztoly dördülése helyett inkább lefújták a versenyt, miközben ott toporgott 10.000 induló. A fennsík veszélyes, és nem merték bevállalni. 

Természetesen a hátizsák kötelező felszereléseiről is az előző este olvastunk először, így nekem pl nem is volt meg mindenem. Ez is jellemző, nem először fordult már elő velünk, hogy ennyire körültekintőek voltunk :-) Bíztam benne, hogy nem én leszek az, akinek majd tételesen ellenőrzik a zsákját a 10.000 indulóból. Azért tettem bele 2 teletöltött 1.5 literes ásványvizes üveget, ruhákat, zselét, sapkát, sálat, stb. 

8 körül rajtolt az elit, hatalmas nevekkel és mindenki hátizsákkal. Ez nagyon mókás. Utána 5 percenként jöttek a csoportok. Mi is előkészültünk, bekentük még a derekunkat egy kis nicoflexel, már csak az illata miatt is, és indulás. Ati indult először, majd 20 perccel utána én. A szezonban ez volt az első olyan rajt, ahol az első 20 méteren nem kaptam infarktust. Szép nyugisan indultunk, és valóban minek sietni, hisz van még hátra 54 km. 

A rajt után elindultunk rögtön fel a hegyre és ez eltartott egy darabig. Az elején még tudtam szépen tolni, de éreztem, hogy nagyon hamar kezdek elkészülni az erőmmel, és a hegy csak emelkedett, és minden kanyar után folytatódott a végtelenségig. Hihetetlen hosszú volt, és egy idő után már nagyon kétségbeejtő, hogy még mindig csak emelkedünk, és akármerre nézek hosszú, kígyózó emberek mennek felfelé. Én túl hamar elfáradtam, bármelyik bokor alá be tudtam volna feküdni, aludni.

Az idei fő versenyünk a Vasaloppet volt, arra készültünk, többnyire kellemes kék pályákon. Nem nagyon mentünk hegyeket, talán csak Ramsauban egy kicsit, meg Tauplitz-on egy kört. Így ez a giga hegy, kezdett megviselni. Aztán éreztem, hogy nem vagyok jól, és minden orrfújásnál hasogat a fülem. Hát jó, akkor ne siessünk sehová, a lényeg, hogy végig menjek rajta , és ha csak sítúrázgatok versenyzés helyett, akkor lesz időm legalább nézelődni is. 

Az első megváltó lefelére több mint 14 km-t kellett várni, addig emelkedtünk több száz métert. Ott volt egy hullámos lefelé, amibe beleálltam és élveztem végre, hogy nem kell hajtani. Sokan voltak előttem, de a legszélső nyomba álltam, és száguldottam lefelé- A második hullám tetejére felsuhanva egyszer csak elém tárult a következő látvány: előttem kb 5-6 méterre 3 ember fetreng a földön, két nyomot elfoglalva. Mivel kb 30 éve síelek, a sí-biztonságom elég jónak mondható. Nem dobtam oda magam negyediknek, hanem mentettem, ami menthető.

Egy pillanat alatt kiléptem a nyomból a totálisan jeges hóra, és megpróbáltam néhány méter alatt két nyomot váltani, miközben veszettül közeledtem a földön fekvő egyveleghez. Borzasztóan ingovány volt a jegesre fagyott pálya, és nagyon nem volt miben reménykednem. Már láttam magam a földön, hogy arccal csúszom előre, körülöttem óriási porfelhőt kavarva, de akkor olyat csináltam, amit még soha. Az egyik lábamat már sikerült a 3 nyommal odébb lévőbe beletenni, de a másik a jeges havon oldalra csúszott, és belement a másik nyomba. Tehát nem egy nyomban volt a két lábam, hanem óriási terpeszben két különböző nyomban száguldottam tovább lefelé. Uramisten, hogy ebből mi lesz….??? 

Elrugaszkodni és két lábbal a megfelelő nyomba átlépni képtelen voltam, mert túl széles terpeszben siklottam túl gyorsan lefelé. Elesni már éreztem, hogy nem fogok, mert sikerült stabilizálni magam ebben a röhejes pózban, de ez így nem jó. Elkezdtem a bottal fékezni magam és szerencsére a lejtő is közeledett már az aljához. Amikor megállt a léc, akkor tudtam összeszedni végre magam. Lent a pálya aljában ültek szurkoló emberek és elképedve nézték, hogy én meg mi a francot csinálok, ez valami új technika, mert ők ilyet még nem láttak. Hát én sem… :-)

Túléltem és ennek örömére elindultunk felfelé. Mentünk még vagy 2-3 km-t és utána jött a második frissítő állomás, ahol tudtam, hogy a hegy első felére felértem. Enni nem tudtam, inni viszont rengeteget. Érdekes, alapból sosem iszom kólát, de itt tök jól esett :-)

Ami a waxot illeti, a verseny után Atival megfogadtuk, hogy átállunk a Toko-ra. A Swixnek most sem sikerült, amin nem csodálkoztam abból kiindulva, amiket tegnap felraktunk a lécekre... 

Fogni fogott, de még mennyire. 2 x megálltam, lecsatoltam a lécet és az egyikkel lekapartam a másikról a rátapadt 3 cm vastag hóréteget, hátha segít. Ezzel nem voltam egyedül, konkrétan lehetett látni, hogy ki waxolta ugyanezt, mert többen is vakarták a léceket.

A 3. frissítő állomáson odamentem a sí szervizhez, hogy csináljanak valamit, mert nagyon tapad és borzasztó lassú. Mire felemelkedtem párosbotból, már meg is állt a léc. Lekapartak róla valamit, aztán láttam, hogy ugyanazt a lila vackot tették rá fel… Végül is nekem mindegy, én itt már csak sítúrázom…

A fennsík csodálatos, fantasztikus, és eszméletlenül gyönyörű! Ha valamiért megéri ezt a kegyetlen hegyet megmászni, akkor az az a látvány, ami ott fogad. Volt időm nézelődni, megbeszéltem magammal, hogy a túlélésre focizom (síelek). Elég nehéz leírni, hogy mi van ott fent, de számomra ez volt életem eddigi legszebb sífutó pályája.

Elképesztő micsoda hatalmas, végtelen tér van ott fent, és az az apró, érdekes növényzet, meg a verőfényes napsütés (meg hideg és szél)… Kár, hogy nem volt nálam fényképező. Ott kígyózott a fehér semmi közepén az a sok kis színes pötty, és küzdött felfelé hosszasan. Jó messzire el lehetett látni, és nagyon szép volt. 

Aztán láttam magam körül sok megtört embert is. Sokan álltak a pálya szélén előregörnyedve, olyat is láttam, aki pityergett, mert nem bírta a terhelést, és olyat is, akinek épp a reggeli köszönt vissza. Igen a hegy az kiborító, kegyetlen, gyilkos, és nem kegyelmez. Ha egyszer arra megy a pálya, akkor fel kell rá mászni. Nem volt nagyon meredek, de túl sok kilométeren keresztül konzekvensen emelkedő. Tényleg kikészít mindenkit az a véget nem érő mászás, egy olyan pálya, ami minden kanyar után csak egy újabb emelkedőt rejt magában.

A laposok is nehezek voltak, mert a léc eszméletlenül nem csúszott rajtuk (viszont fogott), így ott is futni kellett. A lejtők meg életveszélyes, jeges meredek lefelék voltak, ahol a népek széthóekézték a nyomot és összetúrták a havat. Rengetegen estek, alig győztem kerülgetni őket. Ez így ebben a formában nem túl pihentető.

A helyi emberek óriási arcok. Nekik ez egy népünnepély. Rengetegen vannak kint a pálya szélén és mulatnak. Nem úgy, mint a Vasa-n, mert ott látszott, hogy az emberek kifejezettem a versenyért mentek oda, hogy részesei legyenek ők is, és hogy segíthessenek a versenyzőknek. Itt is sokan voltak, a verseny egy jó apropó volt, hogy összegyűljenek, csodálatos idő volt, és jól érezték magukat. Persze drukkoltak, zenéltek, kiabáltak, néhány helyen csokit is osztottak, de leginkább csak ünnepeltek. Minket és az életet :-)

A hóba beástak egy gödröt, abban készült az ebéd, a gödör peremét ülőkének alakították ki és pokrócokkal, prémekkel takarták, a hátukhoz meg szélfogónak hó-téglából falat építettek. Így ültek ott és mulatoztak. Ahogy közeledtünk a célhoz egyre többen voltak, egyre nagyobb hangulatot csináltak, egyre több helyen szólt a zene és ment az ünneplés. 

Az első nagy és baromi hosszú hegy után volt néhány lejtő és egy laposabb rész, majd kb 27-34 kilométerig egy újabb mászás következett. Itt megint megmásztunk egy giga hegyet, ami bevallom már egyáltalán nem esett jól. Utána pár km laposabb, majd jött a vége, ami inkább lejtő volt. De még milyen! Eszeveszett gyors, jeges, széthóekézett. Volt egy hely, ahol a szervezők leállították a mezőnyt és lecsatoltatták a lécet, mert annyira veszélyesnek ítélték. A versenyzők meg szépen szót fogadtak és baktattak lefelé.

Na nehogy már én lecsatoljak egy versenyen egy húzósabb lejtő miatt? Olyan nincs, én aztán lemegyek bárhol. Rajtam kívül még egy lány gondolta ugyanezt, és olyan ügyesen ellavíroztunk az emberek mellett, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. 

Innen már nem volt sok hátra, az utolsó 3.5 km ismertem már tegnapról, már csak pár km és beérek. 

Ekkor láttam meg megint egy speciális szánkóval versenyző mozgássérült srácot. Hát elképedtem. Ez a verseny összességében sokkal durvább volt, mit a Vasaloppet. Itt több mint 1000 méter szintemelkedés volt, és nagyon húzós lefelék. Hogy a francba tudott ez a srác végig menni? Minden tiszteletem az övé, és a mai napig gombóc lesz a torkomban, ha rágondolok! Ez a teljesítmény meg az akaraterő! Ezt sokan nem ismerik!

És végre feltűntek a már ismert kilométer táblák, már csak 3-2-1 km volt hátra. Az utolsó kilométer már a lillehammeri olimpiai stadion igen megtisztelő és megható díszletei között kanyargott, az őrjöngő tömeggel és természetesen Atival, aki örült és kiabált nekem, és már nagyon várhatta, hogy beérkezzek, mert a száraz ruháink több kilométerrel arrébb voltak… :-)

És beértem… Jajj, de jó végre beérni. Most már megrogyhatok. Ez egy sokkal nehezebb verseny volt, mint a 90 km. Az hosszú volt, ez meg nehéz. Több mint egy Kékestetőt mászni igen kemény elfoglaltság volt így szombaton. A célzónából kifelé menet a szervezők mindenkinek megemelték a táskáját, aki gyanús volt, azt a mérleghez kísérték. Én átmentem a teszten :-)

Azt gondoltam, hogy a Vasaloppet lefutása után én már nem lepődöm meg semmin. Hát meglepődtem. A hegyet igenis tisztelni kell, és alázattal kell felé fordulni. A majd’ 20 km emelkedő a rajt után az gyorsan ráébreszti az embert arra, hogy hol van, és hogy nem lehet félvállról venni a dolgokat.

Estére már éreztem az immunrendszerem kihasználásának áldásos hatását, azóta köhögök, orrot fújok, szipogok…. Reményeim szerint otthon majd gyorsan kikúrálom magam, mert muszáj lesz fejest ugrani megint a melóba.

Ez volt a szezon utolsó versenye. Elfáradtam a végére. 6 hosszú távú versenyt nyomtunk le,  5 Worldloppet versenyt és egy FIS versenyt (Ati plusz két skatinget is bevállalt). A Worldloppet versenyekről nemsokára írok még egy rövid szösszenetet :-)

Hogy melyik volt a legnehezebb? A szezon előtt kapásból rávágtam volna, hogy a Vasa, de ez nem így van. A Transju-hoz és a Birkenhez képest a Vasaloppet felüdülés volt. 

A Transju és a Birken viszik a pálmát. Mind a kettő nagyon nehéz volt, és mind a kettőn kegyetlenül elfáradtam. De ha a kettőből választani kell, akkor azt mondom, hogy a Birken nehézségét kárpótolta az a fantasztikusan szép látvány, ami a hegytetőn volt, így az idei mumus a Transjurassienne volt. Ez volt számomra a csúcs-szívás idén. 

Meglátjuk, hogy jövőre mibe nyúlunk majd bele…

Most már itthon vagyunk. Iszom a hársfa teát, talán már megmaradok. A szezon véget ért, tét nélkül lewaxoltuk a léceket és eltettük őket a következő megmérettetésekig.

Viszont jön a nyár, és nemsokára kezdődnek a síroller versenyek……

Többi kép itt. 

Vasaloppet 2015

Vasaloppet 2015 a vizisífutóverseny

2015. március 8.

Eljött az idő és elindultunk végre a NAGY versenyre. 3 napos autókázás-kompozás után megérkeztünk Mora-ba, a verseny céljához. A rajt Salen-ben van, 90 km-rel arrébb.

 

Ez a világ legrégebbi , legnagyobb, leghosszabb, legmindenebb versenye, így lehetne mondani, hogy elérkeztünk a pályafutásunk csúcsára, hogy ezen a versenyen indulunk, de ez azért egy kicsit túlzás ebben a formában. Azt mondanám inkább, hogy a felkészülésemben, a fizikai teljesítőképességemben és leginkább fejben eljutottam arra szintre, hogy (valószínűleg) már le tudom futni ezt a versenyt. A pályafutásom csúcsát amatőr sífutóként nem tudom mikor érem el. Van olyan egyáltalán? Mert amatőrként mindig lehet az időn javítani, akár ugyanazokon a versenyeken is. Tehát, ha majd legközelebb visszajövünk ide és újra lefutjuk egy órát javítva az időnkön, akkor majd az lesz a csúcs. 

Na most nem szaladok ennyire előre, hiszen egyelőre ezen kéne előbb célba érni. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan fogom megélni, hol lesznek a holtpontok, hány lesz, és milyen lesz a wax. Ugye, ez a kardinális kérdés minden versenyen.

Már napok vagy inkább hetek óta nagyon meleg van, betört ide is a tavasz. Falun, ahol a sífutó világbajnokságot rendezték az előző héten, az is itt van ugyanebben a megyében, nem messze Mora-tól. Napok óta 9 fok van, süt a nap. Szombatra esőt mondtak, vasárnap pedig eső, szél, napsütés, és 9-10 fok várható. Szóval minden lesz, na erre könnyű waxolni :-)

Óriási hangulat kezd lenni. A tömeg hömpölyög, összesen 15.800 rajthely van a vasárnapi versenyre, ami 90 másodperc alatt fogyott el tavaly. (amúgy ez egy 10 napig tartó versenysorozat 7 versennyel és összesen kb 70.000 indulóval)
Nekem sikerült rajtszámot venni, de Attilát már csak a várólistára tudtam felregisztrálni. Az is egy külön tortúra volt, hogy neki indulási jogot vegyünk. Tavaly már kértük a Síszövettség segítségét, idén nem akartunk ehhez a cselhez folyamodni (majd jövőre :-))

Végül sikerült a neten lecsapni egy rajtszámra, és így már együtt futhatjuk le ezt a fantasztikus versenyt. 

Kikértük a waxmesterek és a Swix tanácsát (meg Zolikájét is), hogy milyen waxot kell feltenni 90 km-re és plusz 9 fokra. 3 órán keresztül waxoltuk a léceket, hogy másnapra előkészítsük.
Aztán viszonylag korai fekvés, mert „reggel” kelni kellett 2.15-kor, hogy elérjük Mora-ban a buszokat, amik átvittek minket Salenbe, hogy ott a pályanyitáskor le tudjuk tenni a léceket a rajtblokkunk elejére. Tudom ez nagyon szarul hangzik, de szinte már mindegy volt, mert a fél éjszakát így is ébren töltöttük, hogy „jaj, mindjárt kelni kell…”

Hajnali 2.15-kor plusz 6 fok volt. Így biztosak lehettünk abban, hogy jól kifagyott a pálya, és szuper gyors verseny lesz :-)

2 nappal korábban, pénteken este kimentünk még csúszkálni egyet, akkor kb -1 fok volt. Előttünk ment végig a ratrak és egy szuper gyors, tökéletes pályán öröm-síelhettünk. Kb 18 km-t mentünk olyan könnyedséggel és gyorsasággal, hogy roppant elégedettek voltunk magunkkal. Gondoltuk, ha ilyen lesz vasárnap, akkor egy elképesztően jó verseny lesz, mi meg igazán mázlisták vagyunk. Aztán szombaton esett és nagyon meleg volt egész nap, éjszaka nem fagyott, és vasárnapra is +10 fok körüli időt jósoltak.

Olyan kicsi választja el a tökéletes, gyors, álom pályát a totális szívástól. Csak néhány fok….

Hajnalban már tudtuk, hogy nem lesz könnyű versenyünk. A busszal átértünk Salenbe 6 előtt, letettük a léceket és szörnyülködtünk a rajtban lévő gigantikus pocsolyákon valamint dagonyáztunk a néhol több centi mély sárban. Szörnyű állapotok voltak, folyt a víz mindenhol, a rajthely körül hatalmas sár volt és már megint szél :-(

Egyre pirkadt és közeledett a 8 óra. Lassan átvettük a cipőt, ettünk még egy utolsó szilárd valamit, aztán elindultunk a rajtblokkunk felé. Atit a 7-esbe rakták be, és a 9-esből indultam. Ez azt jelenti, hogy ott áll 15.800 ember és mindenkinek egyszerre van rajt. Akkor a nullás szektor vagyis az elit előtt (ők profik, olimpikonok, világbajnokok, stb) felemelkedik a rajtgép és elindulnak. Mi meg majd akkor, ha ránk kerül a sor… 

8-ig zene szólt a hangszórókból, ezrek álltak körülöttem mindenfelé, és vágni lehetett a feszültséget. Aztán egyszer csak csend lett, csak a helikopter körözött felettünk, majd hirtelen valami morajlás. Nem értettem most mi van, én nem hallottam ugyan semmit, nem dördült a rajtpisztoly, de a mellettem álló azt mondta, hogy elrajtoltunk :-)

Hát jó, akkor innen már csak 90 km van hátra. Hajrá Ati és hajrá én. Úgy tudtam, hogy csak ketten vagyunk magyarok, a rajt előtt néhány nappal is még csak ketten voltunk a rajtlistában. Később kiderült, hogy egy Svédországban (Morában) élő magyar sítájfutó lány is indult, az egyes szektorból. Jó neki, onnan azért jóval egyszerűbb :-)

Szóval elindultunk. Kikerültünk számos pocsolyát és kisebb tavat és eljutottunk a lesiklópálya aljáig, amin fel kellett menni. Mivel ott összeszűkült a pálya, sorban állás és lépegetés volt csak. Volt időm nézelődni. Láttam két mozgássérült srácot is, akik egy speciálisan kialakított szánkón tették meg ezt a távot. A lesiklón felfelé embertelen munkával párosbotoztak, és egy hevederrel egy másik emberre rá voltak kötve, akik meg előttük mentek és húzták őket. Aztán a tömegből valaki levette az egyik boltját, megfogta ő is a hevedert és segített felhúzni a hegyen. Nagyon megható volt és le a kalappal, mert ez az igazi teljesítmény, akaraterő, kitartás meg minden.

Egyszer csak kb fél óra elteltével „elsuhantunk” a 89-es tábla mellett (visszafelé számolták a kilométereket) és lépegettünk tovább egymás lécén-botján. Végül 58 perc alatt megtettem 3 km-t és felértünk végre a lesikló tetejére. Na gondoltam nem itt fogom életem idejét futni, mert egy óra máris kuka…

A tetőn egy hosszú fennsík fogadott, olyan erős oldalszéllel, hogy néha egymásra borította az embereket. Az első 20-30 km-en szinte az összes km-jelző tábla a földön feküdt, mert elfújta a szél.

Tavalyi kép, de idén is pont így nézett ki :-)

 A lesiklón való araszolás, egymás lécén való taposás után végre el lehet indulni, és itt úgy gondolták az emberek, hogy most kell megnyerni a versenyt, ezért kb 2 méterenként váltott mindenki nyomot, hogy hátha az egyik jobb, mint a másik… Plusz 9 fokban az a hókása-szerűség, amibe a nyomot húzták elég képlékeny. Van előttünk 10.000 ember, akik 2 méterenként átcsúsznak egyik nyomból a másikba, mert „sietni kell, már csak 82 km van hátra” és emiatt nem mindegy melyik „gyors” nyomot választják. Így a preparált pályának nevezett valami eléggé minősíthetetlenül szét volt taposva. Konkrétan terpeszben síeltem, és a „nyom” mellett a botokkal kb 20 cm mélyen kikapálták a havat, így a botom minden párosbotozásnál elsüllyedt a mélybe, pláne úgy, hogy nagyon kicsi volt a hótányérunk. Ez egy hiba volt, mert a botozásban lévő erő egy része elveszett a túl mélyre süllyedő hóban…. pedig tudhattuk volna a francia versenyen is ez volt….

Hát így kezdődött… :-) A wax-al sem voltam elégedett, de volt a zsebünkben mind a kettőnknek, hogy ha kell, akkor meg tudjunk állni, és tenni még rá.
Elértem az első frissítő állomást, ami 12 km-re volt. Ott megálltam lecsatoltam, és tettem még fel tapadówaxot a lécemre, hátha jobb lesz. Elvacakoltam vele vagy tíz percet, utána mentem tovább. Ekkorra már totálisan át volt ázva a cipőm, és minden egyes lépésnél éreztem, ahogy a lábujjaim között préselődik át a jéghideg víz :-)

2014-es kép, de most is ez volt :-)

A következő frissítő állomás kb 13 km-re volt onnan. Addig maradt ez a fennsík, széllel és nagyon rossz pályával. Ati tavalyról azt mondta, hogy az elején tényleg ilyen rossz lesz a nyom, de kb 20 km után kicsit jobb lesz. Hát jó, akkor kivárjuk, és mentem tovább, de csak nem akart jobb lenni. Eljött a második etető is. Gyors folyadékpótlás, vagyis 4-5 pohár innivaló egy energiazselé és már mentem is tovább. 

  

A Vasaloppet pályára az a jellemző, hogy gyönyörű és nem annyira nehéz. Nem egy Transjurassienne szerencsére. Az első 50 km-en több hosszú, de nem olyan meredek felfelé van, néhány lefelével, a második fele meg inkább laposabb, kisebb dombokkal. Ezen a pályán versenyezni tökéletesen preparált gyorsra fagyott nyomban hatalmas élmény lehet még ilyen hosszú távon is. Sajnos ez idén nekünk nem adatott meg.

Kb 30 km-nél jött egy holtpont és ez kitartott vagy 5-6 km-en keresztül. Meg is álltam még egyszer waxolni, mert nagyon nem tudtam egy tisztességeset ellépni azon a havon, és gondoltam hátha egy kis tapadó majd segít.
A pálya szélén folyamatosan állnak az önkéntes segítők és a drukkolók. Egy helyen láttam egy idősebb bácsit egy wax-állvánnyal a pálya szélén, odacsúsztam hozzá, hogy segítene-e nekem. Nagyon aranyos volt, mondta, hogy persze hogy segít, minden tisztelete a miénk, mert ebben az időben, ilyen pályán nagyon nehéz lehet, és hogy innen még nagyon messze van a cél. Ezzel egyet tudtam érteni. Megtisztította a lécemet a ráragadt eszméletlen mennyiségű szennytől és raktunk fel egy adag tapadót. Aztán sok sikert kívánt és mehettem. Újabb tíz perc.

2014-es kép, de idén is így volt :-)

Elértem a 3. frissítőt, ami Risberg volt, és elméletileg letudtam a leghosszabb felfelét is. Risbergnél 3-4 pohár ivás, egy zselé, és mentem tovább, a következő megálló Evertsberg, ami kb 10 km múlva következett.

A verseny után a barátnőm kérdezte, hogy hogy a francba lehet egy ilyen hosszú versenyt fejben bírni. Hogy vagyok képes tovább menni, mikor tudom, hogy van még hátra 70 km…?

Mondtam neki, hogy nem mindenki alkalmas rá, de ez egy fejleszthető képesség. Először is olyan nincs, hogy fel lehet adni. Ez kizárt! Aztán sosem gondolunk arra, hogy milyen sok van még hátra, és hogy milyen messze van még a cél. Mindig csak az előttünk álló néhány kilométerre gondolunk, max a legközelebbi frissítő állomásig. Sosem azzal foglalkozunk, ami rossz, nehéz, fáj, tör, nem megy stb. Az önmotiváció gyakorlására remek lehetőség egy ilyen verseny :-)
Én pl a 69-nél (ennyi volt még hátra) mondtam magamnak, hogy már 6-ossal kezdődik, milyen gyorsan haladunk, 56-nál annak örültem, hogy ennyit már futottam a franciáknál is, akkor innen már le tudom futni, 45-nél örültem, hogy a felén már túl vagyok, stb…. :-)

2014, de ez a kilométer idén is ott volt :-)

Aztán nagyon vártam az Evertsberg-Oxberg közti szakaszt, mert tavaly azt futottam a váltóban és szinte eufórikus élmény volt. Amikor végig mentem ezen a szakaszon nem értettem a tavalyi lelkesedésemet. Egy merő adta felfelé volt, néhány gyenge lefelével, és az emlékeimben élő 12 km helyett 14 volt… Tavaly frissen és lelkesen, gyors pályán szinte száguldottam itt, hát idén nem éppen :-)Na mindegy, túl voltunk azon is…

Eszméletlen mennyi pocsolya, patak, átfolyás, stb volt a pályán, több helyen a helyiek traktorral vittek havat a pálya mellé és lapátolták bele a tócsákba, hogy át tudjunk rajta menni. Olyan is volt több helyen, hogy a szervezők leállították a mezőnyt egy egy lejtő előtt, mert olyan vízfolyás volt a pályán, hogy nem lehetett lecsúszni csak egy sávban az erdő mellett....

Néha a szervezők kétségbeesésükben beküldtek verseny közben is 1-1 ratrakot, hogy csináljon valamit a pályával, mert katasztrófa volt, de sokat nem ért, mert pillanatok alatt újra széttaposták. Viszont vicces volt, hogy verseny közben jön veled szemben a ratrak a pályán :-)

Szóval Oxbergnél 4-5 pohár innivaló, egy zselé, és tovább a vizisípályán. Utána jött Hökberg. Péntek este ezt a szakaszt síeltük be Atival és naggggyyyon jó volt. Most nem ismertem rá, mert az a lejtő, amin pénteken eszeveszett sebességgel átsuhantam, azon most botoztam és hajtottam magam. Viszont az a jó ebben a szakaszban, hogy a két frissítő között van még kettő szponzorok által felállított frissítő is. Az jó, hogy ha sűrűn történik valami a pályán, mert akkor az megtöri a monotóniát. Ittam mindenhol, a VW még sapkát is osztott :-)

Lassan kezdtem azon izgulni, nehogy pisilni kelljen, mert rengeteget ittam mindenhol, viszont már vagy 8 órája nem pisiltem. Gondoltam a végéig már csak kihúzom valahogy.

2014

Amúgy a helyiek eszméletlen lelkesek. A 90 km-en majdnem mindenhol vannak és drukkolnak. Látszik, hogy nekik ez népünnep, mert kivonulnak, sütnek, főznek, tüzet raknak, énekelnek, mulatnak. Rengetegen állnak a pálya szélén és önkéntes alapon segítkeznek, ennivalót, gyümölcsöt, szőlőcukrot osztanak, inni adnak, wax szervizzel segítenek, kimennek gitárral és énekelnek, volt, aki a saját motoros szánja mögé tett egy nyom húzót, és jött velünk szembe, egy nyomot húzva, hogy segítsen nekünk, lapátolták a havat a pocsolyákba, stb. A Vasaloppet szervezői meg lennének lőve a helyiek segítsége nélkül. :-)

Hökberg volt a következő. Innen még 19 km volt hátra, tehát 71-et síeltem már. Ivás+zselé, aztán tovább. Hányingerem lett. Nem jó felfordult gyomorral párosbotozni. Az ember minden egyes párosbotnál előre hajol, sőt hasizommal indítjuk a botozást. Hű de nem voltam jól. Innentől a célig csak vizet ittam, nem is mindenhol, nem akartam hogy kijöjjön, ami bent sincs…

Aztán kezdtem unni. Nem a versenyt, hanem a tócsák kerülgetését, meg a monotóniát. De ott nem voltam még annyira fáradt, nem állt be a derekam, nem savasodott be a lábam, nem görcsölt be a csípőhorpaszom, és ami a legjobb, hogy nem szakadt le a karom. Tök jó volt minden. A hányingert leszámítva…

Aztán már csak 15 km volt hátra mikor elkezdett fájni a térdem a nyom-nélküli terpesz síeléstől, meg éreztem a könyökömet is a kb 10.000 botozástól :-)

2014

Mindegy már nincs sok. A pályát ismertem már Evertsbergtől, tavaly innentől már futottam rajta, úgyhogy tudtam, hogy mi vár rám. Volt még egy frissítő Eldrisnél, meg egy szponzoros is volt (újabb sapka), rengeteg helyi nép, és közeledtünk.
Akkor azért annyira már nem bántam, mert bár nem fájt a karom, de erő már nem volt benne, és úgy éreztem, hogy kezdek fáradni, úgyhogy már nem lesz akkora baj, ha beérünk.
Gondoltam Ati már beért, lezuhanyzott, és frissen és üdén, átöltözve megborotválkozva vár már engem… :-)

Aztán elértünk az egy számjegyű kilométereket és innen már nagyon vártam a célt. Jött mellettem egy kis svéd nő, aki valamit mondott nekem svédül, de kértem, hogy inkább angolul beszélgessünk. Mondta, hogy angolul nem beszél, de annyit azért kinyögött, hogy most már nagyon fáradt. Mosolyogtam rá, és veszettül egyetértettünk.

Ahogy látod a kilométerek fogyását 7-6-5-4, hirtelen rád tör az az elmúlt 8-10 óra, amit a pályán küzdöttél, és érzed a gombócot a torkodban. Aztán már csak 3-2 és már bent vagyunk a városban, hallottam a hangosbeszélőn a bemondót, egyre nagyobb lett a tömeg, és már csak 1 km. A körülöttem lévő többi sízőt is áthatotta az a tudat, hogy mit vittünk most véghez, mindenkinek nagyon üdvözült ábrázata volt. Aztán 500 méter és ráfordultunk az utolsó egyenesre. Kétoldalt őrjöngő tömegek, akik kiabálnak, tapsolnak és látszik rajtuk az elismerés és a tisztelet. 

A kapu túloldalán a célban

Elképesztő érzés így haladni tovább. És egyszer csak feltűnt a híres kapu, ami egyben a célvonalat is jelenti, és tudtam, hogy már csak addig kell elmenni és utána vége. Leírhatatlan érzés az az utolsó pár száz méter, és egyszer csak meghallottam Ati hangját, ahogy kiabál nekem. Ott várt, nem volt ugyan még lezuhanyozva, nem volt sem friss, sem üde, de ott várt engem a célegyenesben és biztatott, és olyan jó volt megölelni őt a célban :-)

Hatalmas élmény befutni 90 küzdelmes km után a tömegek tapsviharától hangos elképesztő hangulatban a világ leghosszabb és leghíresebb versenyén! 

Verseny után lezuhanyoztunk, átöltöztünk és átmentünk az étterembe, ahol kaptunk enni. Mondanom sem kell, hogy alig bírtunk enni valamit, de ezért jól esett valami szilárd táplálék végre. Utána csak ültünk ott sokáig, beszélgettünk, majd visszamentünk, kikértük a léceket, megkaptuk az okleveleket, és amikor már indultunk vissza a kocsihoz akkor láttuk, hogy a célegyenesben valami történik. Olyan feszült volt a hangulat és a bemondó valamit izgatottam magyarázott. Odamentünk megnézni, hogy mi történik, és elképesztő élményben volt még részünk.

Láttuk, hogy a célegyenes végében felsorakoznak a motoros szánok  és a lámpájukkal megvilágítják az előttük haladókat, akik szintén fejlámpát viseltek, és akik bekísérték az utolsó célba érkezőt, egy fiatal srácot, aki 12.49 perc alatt teljesítette már korom sötétben a 90 km-t, de nem adta fel és így is besíelt a célba. Hatalmas ünneplésben volt része, mintha megnyerte volna a versenyt. 

Ugyanúgy kapott koszorút a nyakába, ugyanúgy megvárta őt a tömeg és tapsolt neki is, és elképesztő tisztelettel néztünk fel rá mi is. Ez igen. 4 óra alatt lefutni, mint az elit az sem semmi, de kint lenni majdnem 13 órát ezen a pályán és korom sötétben „csakazértis” megcsinálni ezt a versenyt ez nagyon szép teljesítmény.

Érdekes, hogy nem rogytam úgy meg, mint a francia versenyen. Ott sokkal jobban elfáradtam, mint itt, és ezt mentálisan is sokkal jobban bírtam. Volt egy kicsi hiányérzetem a verseny után, mert tudom, hogy a rajtnál lévő szívással együtt is meg tudtam volna kb 1-1.5 órával előbb csinálni. De ez a pálya nagyon lassú volt, a víznek nagyon nagy az ellenállása, mi pedig gyakorlatilag vízen síeltünk. A barátnőm szerint azért volt hiányérzetem, mert itt nem készültem ki annyira, és a tökéletes elégedettséghez totálisan meg kell rogyni… 

A célban azt mondtam Atinak, hogy tök jó volt meg minden, de egyszer elég volt lefutni ezt a versenyt. Másnap már arról beszélgettünk, hogy jövőre még nem, de két év múlva visszajövünk és reméljük majd jó gyors pálya lesz, és akkor megfutjuk azt az időt, amit kitűztünk magunknak. :-)

A nagy vágyunk még az is két év múlva, hogy összetoborozzuk az első magyar váltót is, és lefutjuk váltóban is a versenyt.

2014 svéd-magyar spontán váltó

Úgyhogy kedves magyar sífutók, ketten már vagyunk, még három embert keresünk az első magyar Staffetvasan lefutásához. Jelentkezni lehet nálam :-)


Többi kép itt.