Vasaloppet 2015

Vasaloppet 2015 a vizisífutóverseny

2015. március 8.

Eljött az idő és elindultunk végre a NAGY versenyre. 3 napos autókázás-kompozás után megérkeztünk Mora-ba, a verseny céljához. A rajt Salen-ben van, 90 km-rel arrébb.

 

Ez a világ legrégebbi , legnagyobb, leghosszabb, legmindenebb versenye, így lehetne mondani, hogy elérkeztünk a pályafutásunk csúcsára, hogy ezen a versenyen indulunk, de ez azért egy kicsit túlzás ebben a formában. Azt mondanám inkább, hogy a felkészülésemben, a fizikai teljesítőképességemben és leginkább fejben eljutottam arra szintre, hogy (valószínűleg) már le tudom futni ezt a versenyt. A pályafutásom csúcsát amatőr sífutóként nem tudom mikor érem el. Van olyan egyáltalán? Mert amatőrként mindig lehet az időn javítani, akár ugyanazokon a versenyeken is. Tehát, ha majd legközelebb visszajövünk ide és újra lefutjuk egy órát javítva az időnkön, akkor majd az lesz a csúcs. 

Na most nem szaladok ennyire előre, hiszen egyelőre ezen kéne előbb célba érni. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan fogom megélni, hol lesznek a holtpontok, hány lesz, és milyen lesz a wax. Ugye, ez a kardinális kérdés minden versenyen.

Már napok vagy inkább hetek óta nagyon meleg van, betört ide is a tavasz. Falun, ahol a sífutó világbajnokságot rendezték az előző héten, az is itt van ugyanebben a megyében, nem messze Mora-tól. Napok óta 9 fok van, süt a nap. Szombatra esőt mondtak, vasárnap pedig eső, szél, napsütés, és 9-10 fok várható. Szóval minden lesz, na erre könnyű waxolni :-)

Óriási hangulat kezd lenni. A tömeg hömpölyög, összesen 15.800 rajthely van a vasárnapi versenyre, ami 90 másodperc alatt fogyott el tavaly. (amúgy ez egy 10 napig tartó versenysorozat 7 versennyel és összesen kb 70.000 indulóval)
Nekem sikerült rajtszámot venni, de Attilát már csak a várólistára tudtam felregisztrálni. Az is egy külön tortúra volt, hogy neki indulási jogot vegyünk. Tavaly már kértük a Síszövettség segítségét, idén nem akartunk ehhez a cselhez folyamodni (majd jövőre :-))

Végül sikerült a neten lecsapni egy rajtszámra, és így már együtt futhatjuk le ezt a fantasztikus versenyt. 

Kikértük a waxmesterek és a Swix tanácsát (meg Zolikájét is), hogy milyen waxot kell feltenni 90 km-re és plusz 9 fokra. 3 órán keresztül waxoltuk a léceket, hogy másnapra előkészítsük.
Aztán viszonylag korai fekvés, mert „reggel” kelni kellett 2.15-kor, hogy elérjük Mora-ban a buszokat, amik átvittek minket Salenbe, hogy ott a pályanyitáskor le tudjuk tenni a léceket a rajtblokkunk elejére. Tudom ez nagyon szarul hangzik, de szinte már mindegy volt, mert a fél éjszakát így is ébren töltöttük, hogy „jaj, mindjárt kelni kell…”

Hajnali 2.15-kor plusz 6 fok volt. Így biztosak lehettünk abban, hogy jól kifagyott a pálya, és szuper gyors verseny lesz :-)

2 nappal korábban, pénteken este kimentünk még csúszkálni egyet, akkor kb -1 fok volt. Előttünk ment végig a ratrak és egy szuper gyors, tökéletes pályán öröm-síelhettünk. Kb 18 km-t mentünk olyan könnyedséggel és gyorsasággal, hogy roppant elégedettek voltunk magunkkal. Gondoltuk, ha ilyen lesz vasárnap, akkor egy elképesztően jó verseny lesz, mi meg igazán mázlisták vagyunk. Aztán szombaton esett és nagyon meleg volt egész nap, éjszaka nem fagyott, és vasárnapra is +10 fok körüli időt jósoltak.

Olyan kicsi választja el a tökéletes, gyors, álom pályát a totális szívástól. Csak néhány fok….

Hajnalban már tudtuk, hogy nem lesz könnyű versenyünk. A busszal átértünk Salenbe 6 előtt, letettük a léceket és szörnyülködtünk a rajtban lévő gigantikus pocsolyákon valamint dagonyáztunk a néhol több centi mély sárban. Szörnyű állapotok voltak, folyt a víz mindenhol, a rajthely körül hatalmas sár volt és már megint szél :-(

Egyre pirkadt és közeledett a 8 óra. Lassan átvettük a cipőt, ettünk még egy utolsó szilárd valamit, aztán elindultunk a rajtblokkunk felé. Atit a 7-esbe rakták be, és a 9-esből indultam. Ez azt jelenti, hogy ott áll 15.800 ember és mindenkinek egyszerre van rajt. Akkor a nullás szektor vagyis az elit előtt (ők profik, olimpikonok, világbajnokok, stb) felemelkedik a rajtgép és elindulnak. Mi meg majd akkor, ha ránk kerül a sor… 

8-ig zene szólt a hangszórókból, ezrek álltak körülöttem mindenfelé, és vágni lehetett a feszültséget. Aztán egyszer csak csend lett, csak a helikopter körözött felettünk, majd hirtelen valami morajlás. Nem értettem most mi van, én nem hallottam ugyan semmit, nem dördült a rajtpisztoly, de a mellettem álló azt mondta, hogy elrajtoltunk :-)

Hát jó, akkor innen már csak 90 km van hátra. Hajrá Ati és hajrá én. Úgy tudtam, hogy csak ketten vagyunk magyarok, a rajt előtt néhány nappal is még csak ketten voltunk a rajtlistában. Később kiderült, hogy egy Svédországban (Morában) élő magyar sítájfutó lány is indult, az egyes szektorból. Jó neki, onnan azért jóval egyszerűbb :-)

Szóval elindultunk. Kikerültünk számos pocsolyát és kisebb tavat és eljutottunk a lesiklópálya aljáig, amin fel kellett menni. Mivel ott összeszűkült a pálya, sorban állás és lépegetés volt csak. Volt időm nézelődni. Láttam két mozgássérült srácot is, akik egy speciálisan kialakított szánkón tették meg ezt a távot. A lesiklón felfelé embertelen munkával párosbotoztak, és egy hevederrel egy másik emberre rá voltak kötve, akik meg előttük mentek és húzták őket. Aztán a tömegből valaki levette az egyik boltját, megfogta ő is a hevedert és segített felhúzni a hegyen. Nagyon megható volt és le a kalappal, mert ez az igazi teljesítmény, akaraterő, kitartás meg minden.

Egyszer csak kb fél óra elteltével „elsuhantunk” a 89-es tábla mellett (visszafelé számolták a kilométereket) és lépegettünk tovább egymás lécén-botján. Végül 58 perc alatt megtettem 3 km-t és felértünk végre a lesikló tetejére. Na gondoltam nem itt fogom életem idejét futni, mert egy óra máris kuka…

A tetőn egy hosszú fennsík fogadott, olyan erős oldalszéllel, hogy néha egymásra borította az embereket. Az első 20-30 km-en szinte az összes km-jelző tábla a földön feküdt, mert elfújta a szél.

Tavalyi kép, de idén is pont így nézett ki :-)

 A lesiklón való araszolás, egymás lécén való taposás után végre el lehet indulni, és itt úgy gondolták az emberek, hogy most kell megnyerni a versenyt, ezért kb 2 méterenként váltott mindenki nyomot, hogy hátha az egyik jobb, mint a másik… Plusz 9 fokban az a hókása-szerűség, amibe a nyomot húzták elég képlékeny. Van előttünk 10.000 ember, akik 2 méterenként átcsúsznak egyik nyomból a másikba, mert „sietni kell, már csak 82 km van hátra” és emiatt nem mindegy melyik „gyors” nyomot választják. Így a preparált pályának nevezett valami eléggé minősíthetetlenül szét volt taposva. Konkrétan terpeszben síeltem, és a „nyom” mellett a botokkal kb 20 cm mélyen kikapálták a havat, így a botom minden párosbotozásnál elsüllyedt a mélybe, pláne úgy, hogy nagyon kicsi volt a hótányérunk. Ez egy hiba volt, mert a botozásban lévő erő egy része elveszett a túl mélyre süllyedő hóban…. pedig tudhattuk volna a francia versenyen is ez volt….

Hát így kezdődött… :-) A wax-al sem voltam elégedett, de volt a zsebünkben mind a kettőnknek, hogy ha kell, akkor meg tudjunk állni, és tenni még rá.
Elértem az első frissítő állomást, ami 12 km-re volt. Ott megálltam lecsatoltam, és tettem még fel tapadówaxot a lécemre, hátha jobb lesz. Elvacakoltam vele vagy tíz percet, utána mentem tovább. Ekkorra már totálisan át volt ázva a cipőm, és minden egyes lépésnél éreztem, ahogy a lábujjaim között préselődik át a jéghideg víz :-)

2014-es kép, de most is ez volt :-)

A következő frissítő állomás kb 13 km-re volt onnan. Addig maradt ez a fennsík, széllel és nagyon rossz pályával. Ati tavalyról azt mondta, hogy az elején tényleg ilyen rossz lesz a nyom, de kb 20 km után kicsit jobb lesz. Hát jó, akkor kivárjuk, és mentem tovább, de csak nem akart jobb lenni. Eljött a második etető is. Gyors folyadékpótlás, vagyis 4-5 pohár innivaló egy energiazselé és már mentem is tovább. 

  

A Vasaloppet pályára az a jellemző, hogy gyönyörű és nem annyira nehéz. Nem egy Transjurassienne szerencsére. Az első 50 km-en több hosszú, de nem olyan meredek felfelé van, néhány lefelével, a második fele meg inkább laposabb, kisebb dombokkal. Ezen a pályán versenyezni tökéletesen preparált gyorsra fagyott nyomban hatalmas élmény lehet még ilyen hosszú távon is. Sajnos ez idén nekünk nem adatott meg.

Kb 30 km-nél jött egy holtpont és ez kitartott vagy 5-6 km-en keresztül. Meg is álltam még egyszer waxolni, mert nagyon nem tudtam egy tisztességeset ellépni azon a havon, és gondoltam hátha egy kis tapadó majd segít.
A pálya szélén folyamatosan állnak az önkéntes segítők és a drukkolók. Egy helyen láttam egy idősebb bácsit egy wax-állvánnyal a pálya szélén, odacsúsztam hozzá, hogy segítene-e nekem. Nagyon aranyos volt, mondta, hogy persze hogy segít, minden tisztelete a miénk, mert ebben az időben, ilyen pályán nagyon nehéz lehet, és hogy innen még nagyon messze van a cél. Ezzel egyet tudtam érteni. Megtisztította a lécemet a ráragadt eszméletlen mennyiségű szennytől és raktunk fel egy adag tapadót. Aztán sok sikert kívánt és mehettem. Újabb tíz perc.

2014-es kép, de idén is így volt :-)

Elértem a 3. frissítőt, ami Risberg volt, és elméletileg letudtam a leghosszabb felfelét is. Risbergnél 3-4 pohár ivás, egy zselé, és mentem tovább, a következő megálló Evertsberg, ami kb 10 km múlva következett.

A verseny után a barátnőm kérdezte, hogy hogy a francba lehet egy ilyen hosszú versenyt fejben bírni. Hogy vagyok képes tovább menni, mikor tudom, hogy van még hátra 70 km…?

Mondtam neki, hogy nem mindenki alkalmas rá, de ez egy fejleszthető képesség. Először is olyan nincs, hogy fel lehet adni. Ez kizárt! Aztán sosem gondolunk arra, hogy milyen sok van még hátra, és hogy milyen messze van még a cél. Mindig csak az előttünk álló néhány kilométerre gondolunk, max a legközelebbi frissítő állomásig. Sosem azzal foglalkozunk, ami rossz, nehéz, fáj, tör, nem megy stb. Az önmotiváció gyakorlására remek lehetőség egy ilyen verseny :-)
Én pl a 69-nél (ennyi volt még hátra) mondtam magamnak, hogy már 6-ossal kezdődik, milyen gyorsan haladunk, 56-nál annak örültem, hogy ennyit már futottam a franciáknál is, akkor innen már le tudom futni, 45-nél örültem, hogy a felén már túl vagyok, stb…. :-)

2014, de ez a kilométer idén is ott volt :-)

Aztán nagyon vártam az Evertsberg-Oxberg közti szakaszt, mert tavaly azt futottam a váltóban és szinte eufórikus élmény volt. Amikor végig mentem ezen a szakaszon nem értettem a tavalyi lelkesedésemet. Egy merő adta felfelé volt, néhány gyenge lefelével, és az emlékeimben élő 12 km helyett 14 volt… Tavaly frissen és lelkesen, gyors pályán szinte száguldottam itt, hát idén nem éppen :-)Na mindegy, túl voltunk azon is…

Eszméletlen mennyi pocsolya, patak, átfolyás, stb volt a pályán, több helyen a helyiek traktorral vittek havat a pálya mellé és lapátolták bele a tócsákba, hogy át tudjunk rajta menni. Olyan is volt több helyen, hogy a szervezők leállították a mezőnyt egy egy lejtő előtt, mert olyan vízfolyás volt a pályán, hogy nem lehetett lecsúszni csak egy sávban az erdő mellett....

Néha a szervezők kétségbeesésükben beküldtek verseny közben is 1-1 ratrakot, hogy csináljon valamit a pályával, mert katasztrófa volt, de sokat nem ért, mert pillanatok alatt újra széttaposták. Viszont vicces volt, hogy verseny közben jön veled szemben a ratrak a pályán :-)

Szóval Oxbergnél 4-5 pohár innivaló, egy zselé, és tovább a vizisípályán. Utána jött Hökberg. Péntek este ezt a szakaszt síeltük be Atival és naggggyyyon jó volt. Most nem ismertem rá, mert az a lejtő, amin pénteken eszeveszett sebességgel átsuhantam, azon most botoztam és hajtottam magam. Viszont az a jó ebben a szakaszban, hogy a két frissítő között van még kettő szponzorok által felállított frissítő is. Az jó, hogy ha sűrűn történik valami a pályán, mert akkor az megtöri a monotóniát. Ittam mindenhol, a VW még sapkát is osztott :-)

Lassan kezdtem azon izgulni, nehogy pisilni kelljen, mert rengeteget ittam mindenhol, viszont már vagy 8 órája nem pisiltem. Gondoltam a végéig már csak kihúzom valahogy.

2014

Amúgy a helyiek eszméletlen lelkesek. A 90 km-en majdnem mindenhol vannak és drukkolnak. Látszik, hogy nekik ez népünnep, mert kivonulnak, sütnek, főznek, tüzet raknak, énekelnek, mulatnak. Rengetegen állnak a pálya szélén és önkéntes alapon segítkeznek, ennivalót, gyümölcsöt, szőlőcukrot osztanak, inni adnak, wax szervizzel segítenek, kimennek gitárral és énekelnek, volt, aki a saját motoros szánja mögé tett egy nyom húzót, és jött velünk szembe, egy nyomot húzva, hogy segítsen nekünk, lapátolták a havat a pocsolyákba, stb. A Vasaloppet szervezői meg lennének lőve a helyiek segítsége nélkül. :-)

Hökberg volt a következő. Innen még 19 km volt hátra, tehát 71-et síeltem már. Ivás+zselé, aztán tovább. Hányingerem lett. Nem jó felfordult gyomorral párosbotozni. Az ember minden egyes párosbotnál előre hajol, sőt hasizommal indítjuk a botozást. Hű de nem voltam jól. Innentől a célig csak vizet ittam, nem is mindenhol, nem akartam hogy kijöjjön, ami bent sincs…

Aztán kezdtem unni. Nem a versenyt, hanem a tócsák kerülgetését, meg a monotóniát. De ott nem voltam még annyira fáradt, nem állt be a derekam, nem savasodott be a lábam, nem görcsölt be a csípőhorpaszom, és ami a legjobb, hogy nem szakadt le a karom. Tök jó volt minden. A hányingert leszámítva…

Aztán már csak 15 km volt hátra mikor elkezdett fájni a térdem a nyom-nélküli terpesz síeléstől, meg éreztem a könyökömet is a kb 10.000 botozástól :-)

2014

Mindegy már nincs sok. A pályát ismertem már Evertsbergtől, tavaly innentől már futottam rajta, úgyhogy tudtam, hogy mi vár rám. Volt még egy frissítő Eldrisnél, meg egy szponzoros is volt (újabb sapka), rengeteg helyi nép, és közeledtünk.
Akkor azért annyira már nem bántam, mert bár nem fájt a karom, de erő már nem volt benne, és úgy éreztem, hogy kezdek fáradni, úgyhogy már nem lesz akkora baj, ha beérünk.
Gondoltam Ati már beért, lezuhanyzott, és frissen és üdén, átöltözve megborotválkozva vár már engem… :-)

Aztán elértünk az egy számjegyű kilométereket és innen már nagyon vártam a célt. Jött mellettem egy kis svéd nő, aki valamit mondott nekem svédül, de kértem, hogy inkább angolul beszélgessünk. Mondta, hogy angolul nem beszél, de annyit azért kinyögött, hogy most már nagyon fáradt. Mosolyogtam rá, és veszettül egyetértettünk.

Ahogy látod a kilométerek fogyását 7-6-5-4, hirtelen rád tör az az elmúlt 8-10 óra, amit a pályán küzdöttél, és érzed a gombócot a torkodban. Aztán már csak 3-2 és már bent vagyunk a városban, hallottam a hangosbeszélőn a bemondót, egyre nagyobb lett a tömeg, és már csak 1 km. A körülöttem lévő többi sízőt is áthatotta az a tudat, hogy mit vittünk most véghez, mindenkinek nagyon üdvözült ábrázata volt. Aztán 500 méter és ráfordultunk az utolsó egyenesre. Kétoldalt őrjöngő tömegek, akik kiabálnak, tapsolnak és látszik rajtuk az elismerés és a tisztelet. 

A kapu túloldalán a célban

Elképesztő érzés így haladni tovább. És egyszer csak feltűnt a híres kapu, ami egyben a célvonalat is jelenti, és tudtam, hogy már csak addig kell elmenni és utána vége. Leírhatatlan érzés az az utolsó pár száz méter, és egyszer csak meghallottam Ati hangját, ahogy kiabál nekem. Ott várt, nem volt ugyan még lezuhanyozva, nem volt sem friss, sem üde, de ott várt engem a célegyenesben és biztatott, és olyan jó volt megölelni őt a célban :-)

Hatalmas élmény befutni 90 küzdelmes km után a tömegek tapsviharától hangos elképesztő hangulatban a világ leghosszabb és leghíresebb versenyén! 

Verseny után lezuhanyoztunk, átöltöztünk és átmentünk az étterembe, ahol kaptunk enni. Mondanom sem kell, hogy alig bírtunk enni valamit, de ezért jól esett valami szilárd táplálék végre. Utána csak ültünk ott sokáig, beszélgettünk, majd visszamentünk, kikértük a léceket, megkaptuk az okleveleket, és amikor már indultunk vissza a kocsihoz akkor láttuk, hogy a célegyenesben valami történik. Olyan feszült volt a hangulat és a bemondó valamit izgatottam magyarázott. Odamentünk megnézni, hogy mi történik, és elképesztő élményben volt még részünk.

Láttuk, hogy a célegyenes végében felsorakoznak a motoros szánok  és a lámpájukkal megvilágítják az előttük haladókat, akik szintén fejlámpát viseltek, és akik bekísérték az utolsó célba érkezőt, egy fiatal srácot, aki 12.49 perc alatt teljesítette már korom sötétben a 90 km-t, de nem adta fel és így is besíelt a célba. Hatalmas ünneplésben volt része, mintha megnyerte volna a versenyt. 

Ugyanúgy kapott koszorút a nyakába, ugyanúgy megvárta őt a tömeg és tapsolt neki is, és elképesztő tisztelettel néztünk fel rá mi is. Ez igen. 4 óra alatt lefutni, mint az elit az sem semmi, de kint lenni majdnem 13 órát ezen a pályán és korom sötétben „csakazértis” megcsinálni ezt a versenyt ez nagyon szép teljesítmény.

Érdekes, hogy nem rogytam úgy meg, mint a francia versenyen. Ott sokkal jobban elfáradtam, mint itt, és ezt mentálisan is sokkal jobban bírtam. Volt egy kicsi hiányérzetem a verseny után, mert tudom, hogy a rajtnál lévő szívással együtt is meg tudtam volna kb 1-1.5 órával előbb csinálni. De ez a pálya nagyon lassú volt, a víznek nagyon nagy az ellenállása, mi pedig gyakorlatilag vízen síeltünk. A barátnőm szerint azért volt hiányérzetem, mert itt nem készültem ki annyira, és a tökéletes elégedettséghez totálisan meg kell rogyni… 

A célban azt mondtam Atinak, hogy tök jó volt meg minden, de egyszer elég volt lefutni ezt a versenyt. Másnap már arról beszélgettünk, hogy jövőre még nem, de két év múlva visszajövünk és reméljük majd jó gyors pálya lesz, és akkor megfutjuk azt az időt, amit kitűztünk magunknak. :-)

A nagy vágyunk még az is két év múlva, hogy összetoborozzuk az első magyar váltót is, és lefutjuk váltóban is a versenyt.

2014 svéd-magyar spontán váltó

Úgyhogy kedves magyar sífutók, ketten már vagyunk, még három embert keresünk az első magyar Staffetvasan lefutásához. Jelentkezni lehet nálam :-)


Többi kép itt.