La Transjurassienne

La Transjurassienne avagy életem eddigi legkeményebb versenye

2015. február 11.

Gondolom ez az állítás nem sokáig fogja megállni a helyét, ugyanis a versenyhez képest egy hónap múlva jön a Vasaloppet, a világ legnagyobb, leghosszabb és talán legrégebbi versenye (1922), ami a maga 90 km-es hosszával biztosan ki fogja érdemelni nálam a „majdnem belehaltam”  kategóriát.

De ne siessünk ennyire előre, hiszen most a La Transjurassienne 56 km-es klasszikus stílusú, sarkvidéki időjárású, ultra lassú versenyéről van szó.

Február 7-én szombaton ugyanis ez a sífutóverseny volt terítéken, és mi is ott toporogtunk a rajtban.

De kezdjük az elején…

A verseny előtt 6 nappal lefutottuk a König Ludwig Laufot a maga 46 km-ével, ami sokkal fárasztóbb volt, mint amire pálya adottságaiból következtettünk. Pár napra rá átutaztunk Franciaországba, a Jura hegységbe erre a versenyre, ahol fantasztikusan sok hó volt. 

A szállásunk szó szerint a világ végén volt. Eleve maga a verseny sem Párizs körül fut, hanem Les Rousses-ból indul egy semmi kis faluból. Már korom sötét volt, amikor egy tizenhatod rendű kis útról a GPS szerint le kellett volna kanyarodni egy még sokadrendűbb kis útra, de az nem volt sehol, ugyanis méteres hó takarta. Na nem baj, a GPS szerint van még egy út, amit szintén kb lábszárközépig érő friss hó takart, de hatalmas küzdelem árán eljutottunk az elágazóig, és megtaláltuk a méglegmellékrendűbb utat is, ami elvileg hosszú kilométerek megtétele után elvisz a szállásig. Az út egy autó szélességű volt, két oldalt 1-1 méteres hófallal övezve, ahol hólánc nélkül képtelenség volt haladni. Egyre reménytelenebb volt a dolog, és már arról beszélgettünk, hogy ha egyszer megtaláljuk a keresett házat, akkor milyen indokkal mentjük ki magunkat és menekülünk azonnal valami civilizáltabb környékre. A házigazdával online voltunk telefonon, de viszonylag nehéz volt bármilyen támpontot is adnia nekünk a kihalt hófödte erdő közepén.

Egyszer csak vége lett az útnak és balra volt egy ösvény. Az ösvény végén pedig egy ház. A világ végén túl, mindentől távol, az erdő közepén egyetlen egy ház. Tökéletes forgatási helyszín bármelyik horrorfilmnek…

A ház üres volt, aztán kb 5 perc múlva nagy nehezen előkerült egy fickó, aki (Franciaországban lévén) tökéletesen beszélt kizárólag franciául, ezzel nálunk nem túl nagy sikert aratva. Aztán előkerült egy kis nő is, aki francia létére kiváló angolsággal elmondta, hogy jó helyen járunk. El sem hittük :-)

Megmutatták a szobánkat, amit egy jéghideg, furcsa szagú istállón keresztül lehetett megközelíteni. Az apartman amúgy aranyos volt, nemrég alakíthatták ki, és nem is igazán tudtunk belekötni. Jól van, maradunk egy éjszakát, és holnap meglépünk…

Másnap világosban láttuk, hogy csodálatos szép helyen vagyunk. Egy lovas tanyán, ami nyáron fantasztikus lehet. Végül maradtunk. :-)

Másnap felkerestük a versenyirodát, begyűjtöttünk minden infót és vártuk a versenyt.

Szombat hajnali ¼ 6-kor volt ébresztő, gyors készülődés és indulás a versenyre. - 14 fok volt és viharos szél, bíztunk benne, hogy valamit javul az időjárás, mert így nagyon nehéz lesz.

A rajthelyen sokan a kocsiban gubbasztottak, csak közvetlenül a rajt előtt jöttek elő egy kicsit melegíteni. Volt, aki még ott waxolt, és olyan is volt, aki egy komplett kisbusszal jött, kinyitotta a hátulját, és ott figyelt benne kb 60 pár Fischer léc. Hát igen, élni tudni kell…

A rajt időpontjában is – 9 fok volt, a szél sem csendesült, úgyhogy gondoltuk ma szívunk, de nagyot az tuti….

Az előző verseny időeredménye alapján a kettes rajtblokkba osztottak be minket, így az indulás elég gyors volt. Kb 15 méter megtétele után 186 volt a pulzusom, ami a következő 5-6 km-en semmit sem változott, utána meg már nem idegesítettem vele magam….

A start után a pálya rögtön egy dombra ment fel, utána egy kis egyenes, majd 90 fokos bal kanyar és onnantól kb 55.5 km-en keresztül erős sarkvidéki, jéghideg pofaszél. Ez a halálom. Annyira utálom a szelet, amikor szembe fúj egy versenyen, mert borzasztóan nehéz és kimerítő így futni.

A pálya bekanyarodott egy kis faluba, onnan tovább menve tett egy 8 km-es hurkot, visszaért a faluba és kb 18 km-nél elindult felfelé A HEGY-re. A hurok megtételekor jöttem rá, hogy ez nem az én versenyem lesz, mert úgy szenvedtem, mint a kutya, pedig még csak az elején voltunk. A léc lassú volt, de legalább fogott a wax! Az előző versenyek fényében ennek azért örültem :-)

Rengeteg hó volt a pályán, és nagyon mély, így a hótányér kb minden botozásnál vagy 10-15 cm-t süllyedt a hóba. Így baromi sok energia volt párosbotozni. Na mindegy, megküzdöttem a hurokkal, közben a velem együtt futók elismerően mosolyogtak a lécemen gyűlő versenyek matricája láttán (főleg azért is, mert Ati tavaly ezzel a léccel futotta a Vasaloppetet, és a sok többi mellett, ez is ott volt)

Aztán jött a hegy. 10 km felfelé. Hát mit is mondjak, nehéz sport ez a sífutás….!!!

A helyiek tündériek voltak! A rajtszámon rajta volt a nevünk, és mikor mentünk felfelé, elolvasták és a nevünkön szólítva drukkoltak. Baromi lelkesek voltak, mindenki kiabált, tapsolt, csörgött, zörgött J

Tényleg egy élmény így versenyezni. A hegy után jött egy hosszú lefelé, amin megfagytam. Utána hosszasan keringett még a pálya folyamatosan dombra fel és dombról le. Lapos rész ezen a versenyen nem nagyon volt. Az már letudtuk a König Laufon, ide a dombokat tették a pályatervezők.

A kilométerek is eléggé ad hoc jelleggel voltak csak feltűntetve, néha úgy érdeklődtem egy egy helyen, hogy vajon mennyi van még a célig.

Hosszú távú versenyzőként nem nagyon szoktam arra gondolni menet közben, hogy jaj mennyi van még hátra, vagy hogy mikor jön már a cél stb, de itt azért eszembe jutott jó párszor. Ha tudtam volna, hogy hol az exit, biztosan megkerestem volna. Nagyon lassan teltek a kilométerek és már nagyon szerettem volna abbahagyni az egészet. Nem esett jól, hideg volt, szél volt, nehéz volt, folyamatos mászás volt, és valószínűleg nem pihentük még ki a 6 nappal azelőtti 46 km-t sem. 

Végig küzdöttem magam, és amikor megláttam a célt olyan boldog voltam, hogy csak na. Persze a cél előtt azért még tettünk egy kunkort az ellenkező irányba, de végül mégis csak beértem. Ati ott várt, és az első, amit mondtam neki, hogy ha ilyen 56 km, akkor én este felteszem a Vasaloppet rajtszámomat a netre és eladom, mert akkor én képtelen vagyok lefutni 90 km-t…. :-)

Azt mondta, hogy ő is kínlódott végig, neki is nagyon nehéz verseny volt. Ettől azért kicsit megnyugodtam… :-)

Nem őszinte a mosolyom....

 A tornateremben (ahol a csomagjainkat kaptuk vissza) tündériek voltak a helyiek. Amikor beléptem, sorfalat álltak és mindenki bravózott, meg tapsolt. Tök megható volt, gondolom átérezték, hogy micsoda szíváson vagyunk túl… :-)

Utólag mindig jó érzés, hogy megcsináltam, hogy túl vagyok rajta, de azt hiszem egy darabig nem jövök erre a versenyre vissza. Nagyon nehéz volt.

Vasárnap volt a főverseny a 68 km-es skating. Reggel keltünk korán, hogy megnézzük. Jó buli az is, főleg így kívülről nézve, nekem nem lett volna lelkierőm másnap azon elindulni. Ugyanolyan hideg volt, és baromira fújt a szél megint. Ennek ellenére rengeteg induló van, sőt van olyan szám is, hogy szombat-vasárnap mindkét versenyt lefutják. Láttunk is olyan versenyzőket, akiket előző nap is láttunk a classik versenyen. Hát igazi hősök, engem tuti nem tudtak volna semmivel sem rávenni.

A Königen az előző héten láttunk egy kb 60 éves bácsit, aki egy szál atlétában nyomta végig a versenyt. Ez nagyon mókás volt akkor, de ott jó idő volt. Erre, ahogy ott álltunk és néztük a versenyzőket láttuk, hogy jön ugyanaz a fickó szintén egy száll atlétában a mínusz 9 fokban és a kegyetlen sarkvidéki szélben. Elképesztő az ember, hogy hogy a fenébe nem fagy meg, és hogy ez miért jó neki azon kívül, hogy mindenki szörnyülködik, amikor meglátja… 

Aztán néztük egy darabig még az emberfolyamot, átéltük kívülről azt a hatalmas hangulatot, az emberek lelkesedését, kicsit fogyasztottam a frissítő állomások kínálatából, ha már verseny közben én képtelen vagyok enni, és elindultunk haza.

A következő verseny a Vasaloppet, március 8-án. Addig még sok idő van, ki fogjuk tudni pihenni magunkat. Nagy buli lesz tudom, bár ezután a verseny után kicsit azért izgulok, hogy milyen lesz 90 km-t futni…

Több fotót a versenyről itt találsz.