Finlandia Hiihto

A finn jégverem…

2018. FEBRUÁR 24.

A Marcialonga után megint nem sikerült valami sokat edzenem, mert a göthösségem nem hogy nem múlt el, de fokozódott is, és egy napon dilemmában voltam, hogy merre billen a mérleg. Aztán végül csak köhögtem tovább, de akkor már tudtam, hogy megmaradok. Így viszont a két verseny között kardió edzést megint nem végeztem, viszont 3-4 alkalommal izmoztam. Úgy látszik ez az év nem a kemény edzésekről fog szólni… J

Eljött az idő, és elindultunk Finnországba, Lahtiba a 18. Worldloppet versenyünkre. Tavaly ugyanekkor voltam ugyanitt a Sífutó Világbajnokságon. Jó volt visszajönni, mert az egy nagy élmény volt, és most legalább kicsit több időnk volt szétnézni, mert a VB az egy konstans rohanás volt. (Sífutó Világbajnokság)

Az első, ami elég szembetűnő volt, hogy iszonyatosan hideg van. Reggel, délben, este és éjszaka, és ez így is maradt végig. A hőmérő higanyszála hajnalban -24 körül volt.

A versenyig volt 3 napunk, amikor tudtunk síelni.  Első nap elmentünk Vierumakiba, ahol a VB alatt a szállásunk volt. Akkor csak az épületet, a kajáldát meg a szobánkat láttam, most az első edzést itt tartottuk, utána szétnéztünk, és ott is ebédeltünk.

Nagyon jó a rendszerük, mert ez a Vierumaki egy hatalmas sportkomplexum, 30-40 épülettel, golfpályával, uszodával, fűtött focipályával, hatalmas, fedett atlétika csarnokkal, konditeremmel, tenisszel, tollaslabdával, lovaglási lehetőséggel, szállásokkal, éttermekkel, wellness részleggel, és még ki tudja mivel. Bárki használhatja, bárki idejöhet és eltölthet itt akármennyi időt, és sportolhat, rekreálódhat kedvére.
Ide járnak az olimpikonok is felkészülni, és a város népe is itt pihenget. Van itt télen 25 km sífutópálya, amit ingyen használhattunk. Utána az étteremben 10 euróért olyan svédasztalról lehet enni, hogy csak na. Leves, rengeteg féle saláta, többféle főétel, hatalmas lazacok roston, desszert, fagyi, kávé, üdítő, stb…. Már csak ezért megérte J

Aztán megnéztük, hogy hol laktunk tavaly, és az épülettel szemben lévő csarnokba is bekukkantottunk, ahol egy hatalmas, fűtött atlétika pálya volt, meg konditerem, meg, tollaslabdapályák, meg egyebek. Elképesztő, hogy milyen létesítmények vannak itt, és Vierumakitól kb 20 percre volt még egy ugyanilyen.

Az első edzés szuper volt, nagyon kellemes volt a pálya, jó volt a wax, de 1 óra alatt lefagyott a kezem, lábam és az arcom. Tudtuk, hogy itt komolyan át kell gondolni az öltözködést, mert ez a hőfok már nem vicc, viszont a sífutók nem arról híresek, hogy különösebben fel lennének öltözve. Sok ruhában nem lehet sífutni, és a sífutás melós sport, ha egyszer már elkezdjük, akkor már izzad az ember… Viszont szétizzadva egy-egy hosszabb lejtőn igen hűvös tud lenni.

Mi kb 1 vastagabb réteggel jobban fel szoktunk öltözni, mint a profik, mert ők egyrészt más frekvencián mennek, mint mi, plusz ők viszonylag ritkán mennek ennyire hosszúakat, és sokkal kevesebb időt töltenek a pályán, mint mi. Én egy szál semmiben (amiben ők futnak) 3-6 órán keresztül megfagynék a pályán.

Másnap elmentünk Lahtiba, és ott síeltünk. Nem volt kitáblázva, hogy melyik a Hiihto pályája, úgyhogy keringtünk az erdőben. Elképesztő mekkora pályarendszer van itt, bármerre mentünk jobbra és balra folyamatos leágazások, mindenfelé tökéletesen előkészített sífutópályák voltak. Pont úgy, mint Galyán J

Tavaly csak azt az 5 km-es kört síeltük, most elkórincáltunk az erdőben vagy 20 km-t. Egyszerűen abbahagyhatatlan volt. Baromi jól fogott a wax, gyönyörű volt az erdő, szuper volt a pálya, csak qvra hideg volt, lefagyott mindenem, pedig már felvettem minden ruhát, amit vittem magammal. Még Dobbiaco-ban vettem egy olyan páros ujjú patás kesztyűt, ami 3 ujjas és két-két ujj együtt van. Abban síeltem. Dupla zokni volt rajtam és felül is kettővel több réteg a szokásosnál. Felül nem fáztam, de a kezem, lábam, arcom igen. Ezt még tovább kell fejleszteni. A verseny 50 km, nem 1,5 órát fogunk kint tölteni, és nem délben fogunk kimenni….

Veszettül gondolkoztam, hogy mit lehetne még tenni. Zoknit nem lehet többet felhúzni, már a kettő is extrém, de ez kevés lesz. Nagyon szerettem volna, ha van olyan „überschuh-m” (nem tudom magyarul hogy mondják). Olyan cipőre ráhúzható védő izé, ami talán melegít egy kicsit, vagy ha nagyon vizes a hó, mint pl a Marcialongán, akkor meg később ázik be. De nem volt. Tényleg milyen furi, utoljára a Marcialongán álltam sílécen, ott +10 fok volt, most meg -20 van…. (Marcialonga)

Edzés után ott ebédeltünk a stadion mellett, szintén ilyen 10 euro/svédasztalos rendszerben. Amikor beléptünk az étterembe nagyon meglepődtünk, ugyanis Bobby ott vigyorgott ránk, és lelkesen üdvözölt minket. Bobby az izlandi Fossavatnsgangan szervezője, ő adta 3 évvel ezelőtt azt a waxajánlást, ami miatt kialakult az az emlékezetes, apokaliptikus verseny. Ettől függetlenül szerettük Bobbyt, elég érdekes figura volt. A verseny után olyan Cake-partyt szervezett, hogy megbocsátottuk már neki azt a klisteres waxot a fél méter frissen esett hóban… (Fossavatnsgangan)

Bobby köszöntött minket, bemutatta a feleségét, és mondta, hogy ő a vasárnapi 100 km-es versenyen szeretett volna indulni, de fáj a torka, emiatt „csak” 50 km-t fut. Azt is mondta, hogy az évszázad legjobb pályája lesz. Ezt elhittük neki, a pálya tényleg fantasztikus volt, eltekintve a hűvöstől.

Kaja után megnéztük a Hiihto (síelés) múzeumot, ahol megtudtuk, hogy a nyáron a sísánc aljában egy 50 méteres medence van, a sístadion pedig atlétikapályaként funkcionál. Tök menő :-)

Utána átmentünk felvenni a rajtszámunkat és megnéztük az expót is, ahol Ati vett egy melegebb kesztyűt, és éltünk a sapkafétis szenvedélyünknek és beszereztünk néhány új sapkát, valamint meghallgattuk a waxtippet, amit rögtön meg is vétóztunk.

Ezt a sífutás dolgot jól érzékelhetően valóban télre, igazi hóra és hidegre találták ki. Soha életemben nem volt még ilyen jó waxunk, pedig semmi extra, a swix zöld -10 -18-as rúdwaxot tettük fel és tökéletes volt. Amikor melegebb van, műhó, és mixelni, meg pancsolni kell a waxokat, az már mindig necces. Ott már nagy a hibalehetőség, több a találgatási lehetőség, hogy vajon mit tegyünk fel. A melegebb időben felkent waxok sosem fognak így, mint ez fogott. Imádtam, meg tudnám szokni. Így, hogy tökéletes biztonsággal el tudtam lépni a léccel, rögtön éreztem magamban az erőt, fel tudtam futni szinte bármilyen dombra, nem volt kínlódás, fantasztikus érzés volt.

Nulla fok körül a legnehezebb waxolni, mert ott nem mindegy, hogy az a nulla az inkább -1, mert az még fagy, vagy már inkább +1, mert az meg már olvad, Teljesen másként kell waxolni erre, pedig elméletileg alig van különbség közte. Az sem mindegy, hogy éjszaka fagyott, de napközben erősen melegszik. A rajt még kifagyott pályán történik, aztán ahogy melegszik, olvad a hó, és máris szívem szerint átwaxolnék rúdról klisterre, csak verseny közben ezt nem tudom megtenni. Na itt ilyen probléma nem volt.

A waxajánlás viszont érdekes volt. Swix V30 és V40-et ajánlottak. Az melegebb hóra van, -10-re. Ezt mi hülyeségnek tartottuk, mert a verseny napjára még hidegebbet mondtak, éjszaka -25 volt, a rajtban délelőtt 10kor -20. Erre tegyünk fel -10-es waxot? Az hülyeség. Mondtam Atinak, hogy kizárt dolog, hogy mást tegyek fel, mint a zöldet, mert ez annyira tökéletes, hogy ezt csak elrontani lehet.

Harmadik nap is bementünk Lahtiba, hogy csak csúszkáljunk a verseny előtt még egy kicsit, meg hogy teszteljük a megfagyás ellenes technológiáinkat. Ugyanis beújítottam, és vettünk hintőport meg níveát, a klasszikus, jó zsíros kéket. A krémet az arcunkra kentük fel, mint egy vakolatot, több rétegben, a hintőport a lábunkra szórtuk, hogy a keletkező párát és izzadságot felszívja, azzal is csökkentse a lábam lefagyásának esélyét. Szépen sütött a nap, de ettől függetlenül brutál hideg volt.

Atit próbáltam megfűzni, hogy menjünk egy 5 km-es kört, amit én a VB-n mentem, de közölte, hogy a verseny előtt nem akarja szívatni önmagát, úgyhogy kimaradt, bár azért annyira nekem sem hiányzott az a pálya. A tavalyi élmény még élénken élt bennem. Csoda, hogy túléltem….

Amikor befejeztük az edzést és mentünk a kocsihoz ott volt kipakolva a salamonos fickó egy csomó léccel, ami mind classik léc volt, olyan szőrös csíkkal a talpán. Nem tudom a nevét, de már régóta ki szerettem volna próbálni, úgyhogy most kipróbáltuk. Ami meglepő volt benne, hogy tök gyors volt a léc lefelé. És sokkkkal rosszabbra számítottam. Viszont felfelé nem volt annyira jó, de hát nekünk épp tökéletes waxunk volt, ahhoz viszonyítani meg nem korrekt, mert ilyen waxunk majd 5 év múlva lesz legközelebb.

Mondtuk a fickónak, hogy szuper gyors lefelé, de nem az igazi felfelé. Erre adott egy másikat. Szuper, azt is kipróbálhattuk, de az sem volt az igazi. Ettől függetlenül megdicsértük, azt mondtuk neki, hogy szuper volt, és lehet, hogy elgondolkozunk, hogy kellene egy ilyen nekünk. Erre kaptunk tőle egy salamonos sapkát ajándékba J

Amúgy edzésre tényleg jó lenne egy ilyen léc. Nem kellene edzésre waxolni, megspórolnánk egy csomó waxot meg időt, és sokkal gyorsabb, mint a pikkelyes. Szóval edzésre tökéletes lenne egy ilyen léc,  meg esetleg olyan esetre, amikor teljes tanácstalanságban vagyunk, hogy mit tegyünk fel…

Hazamentünk és nekikezdtünk a 3 órás waxolós processznek. Több rétegben rakjuk fel a csúszówaxot, rétegenként kell hagyni fél-egy órát kifagyni, így gyorsan telik az idő. Életünkben először vettünk cerát, mert 35%-kal adták olcsóbban, mint egyébként, és gondoltuk nem baj, ha -20-ban nem töltünk olyan sok időt a pályán. A cera egy por, amit be kell wasalni utolsó rétegként, majd egy kicsit fel kell kefézni, és kész, ettől jó gyors lesz a léc. A cera használatakor profi védőmaszkot célszerű használni, mert a belélegzése nem túl egészséges. Lehet ettől asztmásak a norvég sífutók is…

Amikor kész a cera, akkor  jön a struktúra, és kész a csúszówax. Jöhet a tapadówax. Annál is van basic réteg, amit bevasalok, meg szerencsére most nem kellett semmit sem mixelni, csak 6-8 rétegben feltenni a V20-as rudat. Aztán elmentünk aludni….

Másnap ébresztő 6-kor. Odakint -22 fok volt, bíztató… Ezek után az első dolgom azt volt még pisilés előtt, hogy felkentem az első réteg níveát az arcomra, aztán folyamatosan még vagy ötöt. Felöltöztünk, behintőporoztam a lábam, és biztos ami biztos, még fél köbméter hintőport öntöttem a zoknimba.

Lahtiban reggel nagyon hideg volt, amikor leparkoltunk és kiszálltunk még mindig – 20 fokot mutatott a hőmérő. A gyülekező a stadion melletti csarnokban volt. Ahogy sétáltunk oda, ment előttünk egy párocska. A férfi láthatóan a versenyre jött, a nőci talpig rózsaszínben, valószínűleg csak elkísérte, és a kezében a telefonját bámulta. Egyszer csak felénk fordult, és valamit mondott finnül. Mondtuk neki, hogy inkább mondja angolul. Erre iszonyú gyorsan hadart valamit, amiből csak azt tudtam kivenni, hogy valami van Niskanennel és ő örül neki. Tudtuk, hogy az olimpián a férfi 50 km-t reggel élőben közvetíti a tv, de a nőci egy mondattal ellőtte a poént….

A csarnokba nem lehetett bevinni a síléceket, emiatt állati jól nézett ki, hogy több száz, vagy ezer színes síléc a falhoz volt támasztva a bejárat mellett végig. Ha nem fáztam volna annyira, akkor biztosan előveszem a telómat és lefotózom, de így ez megmarad az én emlékezetemben, nektek meg a fantáziátokra bízom, de valami tök jól kinézőt képzeljetek el, mert az volt. Ja és pont sütötte a nap, azt a részt J

A csarnokban meleg volt és hosszú sor a wc-hez, és egy nagy kivetítőn ment az 50 km élő közvetítése. Ahogy oda pislantottam láttam, hogy előbb a nő végül is miről beszél. Akkor már szinte mindegy volt, úgyhogy megnéztem a verseny utáni eredményhirdetést, így tudtam a végét. Hát igen, Niskanen nyert, és ő finn, úgyhogy volt nagy örvendezés.

Ati rajtja negyed órával előttem volt. Elköszöntünk egymástól, mondtam neki, hogy ne fagyjon meg, és ő elindult. Én még vártam kicsit, aztán és is elindultam kifelé a hidegbe. A szívás az volt, hogy a ruhászsákokat bent kellett hagyni a csarnokban, így már csak az a ruha volt rajtam, amiben versenyeztem. Qrva hideg volt. Azért a -20 az -20 na.

A rajthoz, hogy bejussunk hátul a stadion mögött volt a gyülekező. Árnyékban. Ott álltunk pár percet, amíg kinyitották a kapukat, és addig odafagytunk. Aztán befutottunk a stadionba és letettük a síket a nyomba. Volt még 5 kegyetlenül fagyos perc a rajtig. Kb én voltam az egyetlen, aki nem csatoltam fel a lécet, hanem ott ugrabugráltam mellette, míg mindenki más felvette, és csak állt behúzott nyakkal a nyomban. Ettől tartottam tegnap, hogy a rajtig át fogok fagyni, kezem lában elkezd fázni, és mivel nekem +20-ban sincs sok vérkeringésem, így nehezen fogok visszamelegedni. Ezért ahogy lehet, próbáltam szinten tartani magamat. Fél perccel a rajt előtt felvettem  lécet, és vártam, hogy induljunk. Végre eljött a pillanat, épp időben, mert különben kockára fagyott volna mindenki, és elindultunk.

A terepviszonyokat már ismertem, stadionból csak felfelé lehet elindulni, és az első felfelét megtoldották még két hosszabb steiggel. Az eleje elég mászós volt, de itt még ment a vonat, így megszakadni sem kellett. Az első lejtőn lefagyott az arcom, de azért túléltük. Aztán jöttek a jól futható részek, és megállapítottam ismét, hogy a sífutás téli sport, szuperül fogott a wax, és én jól bírtam erővel, mert végre jól el tudtam lépni. Meg is kellett futni a dombokat, hogy a hőháztartásom megfelelő legyen. Hamar elértünk az első itatóhoz vhol 4 km környékén, kaptam egy pohár innivalót és mentem is tovább.

A pálya első felében elég sok steig volt, a második fele, már kellemesen hullámos. Jó része erdőben ment, ahová nem nagyon sütött be a nap, így még hidegebb volt. Egy hosszú lejtőn lefelé éreztem, hogy kezdek homályosan látni, nem értettem, hogy miért, aztán rájöttem, hogy a könnyréteg ráfagyott a kontaktlencsémre. Aztán a lejtő alján kifolyt a könnyem, és összefagyott tőle a szempillám, úgy kellett kézzel széthúzni. Ez elég érdekes élmény volt,  mert még nem tapasztaltam ilyet. Kicsúsztunk egy rétre, ahol végre sütött a nap, de ott meg fújt a szél. Hát basszus a -20 meg a szél együtt tök jól esett.

Elértünk a második itatóhoz, vhol 10 kili környékén, ott megittam az enervit folyékony „zselé”nek a felét. Pontosabban csak ittam volna, mert a zsebemben már elkezdett megfagyni, és jégkása lett belőle. Meghúztam, de olyan hideg volt, hogy visszaköptem a kezemben lévő teás pohárba, viszont így már meg tudtam inni. Ittam még egy teát, aztán mentem tovább. Jól voltam, kezem lábam még megvolt, nem mondom, hogy nem fáztam, de viselhető volt. Ilyenkor csak az a rossz, hogy felfelé megizzadunk, az lefelé nagyon hideg. Meg ha sok a lefelé, akkor olyankor nem mozog a kéz-láb, és akkor elkezd lehűlni, nálam extra gyorsan. Így én ezen a versenyen sokat futottam és viszonylag keveset párosbotoztam.

A wax továbbra is jó volt, komolyan egy élmény. És a csúszówax is marha jó volt. Ez a cera tényleg ér valamit. Volt, aki megkérdezte tőlem, hogy milyen waxot tettünk fel a lécre, mert nagyon gyors vagyok. Hát igen, jó a cera, ezt el kell ismerni. Legalább tud valamit, ha már egyszer aranyárban adják. Így az összes lefelében rácsúsztam az előttem síelőkre, úgy kerülgettem őket, mint egy kamikaze. Szeretem a lejtőket, az az én specialitásom.

A második itató vhol 20 km körül volt. Ott rutinosan beleköptem az enervit másik felét a teámba, ittam még vagy 2 pohárral, és mentem tovább. Itt volt egy lejtősebb-laposabb rész, majd kb 5 km felfelé, ami konzekvensen emelkedett, de futható volt. Érdekes volt az, amikor a pálya egy északi részre kanyarodott. Ott megcsapott egy jeges fuvallat, ami még hidegebb volt, mint máshol, és árnyékos is volt, és ott mindig éreztem, hogy a kezem-lábam kezd totálisan áthűlni, úgyhogy alig vártam, hogy kiérjünk onnan bármilyen másik égtájra. Semmi jónak nem szoktam lenni az elrontója, sosem szoktam azon gondolkozni egy versenyen, hogy mikor lesz már vége, de itt azért eszembe jutott párszor. Ilyen hidegben nem kellemes kint lófrálni az erdőben.

A következő frissítőállomás 30 km körül, ott csak ittam és mentem tovább. Egy nagyon kellemes nyírfás erdős részen kanyarogtunk sokáig, nagyon szép volt, de a kedvencem mégiscsak a fenyőfák rengeteg hóval az ágaikon, az annyira téli fíling. És a leggyönyörűbb az az volt, amikor a szél a fákról lefújta a hatalmas jégkristályokat és azok szépen lassan, méltóságteljesen szállingóztak lefelé a föld felé, miközben ezer féle szikrát vetettek a szikrázó napsütésben. Ez egészen különleges volt, csodaszép! J

Mázlink volt az idővel, mert ha már -20, akkor rosszabb is lehetett volna, mondjuk egy ilyen hőmérséklet egy jó kis szél- és hóviharral karöltve. De nekünk gyönyörű napsütés volt, bár volt egy kis szél, de amikor bementünk a fák közé, akkor az nem volt érzékelhető. Vittem szemüveget, amit az erdőben feltoltam a fejemre, de amikor a réten újra visszavettem volna, akkor láttam, hogy a fejemről felszálló pára ráfagyott a lencsére, jégkaparó meg nem volt nálam…

A következő frissítő 35 km-nél volt. Volt még egy zselé a zsebemben, de az már nem olyan folyékony, hanem igazi zselé. Gondoltam ezt még ott megeszem, az kitart a végéi. (Bár, ha tudományosabb szempontból nézem a dolgokat, 30-40 percenként kellene enni egy zselét, amitől én nagyon messze vagyok. Már ez is csúcsteljesítmény tőlem.)

Az a zselé a klasszikus foggal letépős volt, ami jól bele volt fagyva a tasakjába, így alig bírtam kituszkolni belőle. Hideg is volt, meg az ízét is utálom már, de egy nagy pohár innivalóval egybe lenyeltem az egészet. Elindultam tovább.  Mentem kb 1 km-t mikor köptem egyet, és láttam, hogy élénk piros. Gondoltam biztosan piros volt a zselé, meg az innivaló is.

Pár km múlva megint köptem egyet és még mindig élénk piros volt. Akkor már gondolkozóba estem, hogy ez lehet, hogy már nem a zselé, mert egybe nyeltem le, és eltelt már egy csomó idő, ez nem lehet az. Akkor köptem újra, megint piros. Gondolkoztam, mi a franc lehet ez? Talán vér? De hát nem is érzek vér ízt, mondjuk annyira szét volt fagyva az arcom, hogy semminek sem éreztem ízét. Köptem – piros. Mi a franc ez, hol vérzek? Végig tapogattam a nyelvemmel a számat belülről, de semmit sem találtam. Kívülről sem érzékeltem semmit, csak hogy le van fagyva. Köptem, megint élénk piros.

Szorosan mögöttem rám volt tapadva egy fickó, jött velem az itató óta, vajon mit gondolhatott, hogy én itt vért köpködök, mi vagyok én TBC-s? Próbáltam rájönni, hogy mi vérzik, ez rohadtul lekötötte a figyelmemet, észre sem vettem, hogy szépen telnek a kilométerek. Én meg csak köpködök néhány száz méterenként és tűnődöm. Olyan voltam, mint a Jancsi és Juliska, akik morzsát szórtak el maguk mögött, csak én vért köptem sok sok kilométeren keresztül :-)

Aztán rájöttem, a szám vérzik, és valószínűleg a zselés tasak vágta szét, amikor foggal letéptem a tetejét. Mit csináljak? Egy darabig törölgettem a számat, de nem akartam eláztatni a kesztyűmet. Meglepően erősen vérzett, valószínűleg mély seb lehetett, bár fogalmam sem volt róla, mert továbbra sem érzékeltem semmit. Akkor a kabátomba törölgettem egy ideig, de az meg hamar telítődött, így maradt az, hogy folyamatosan lenyalogatom. Egész versenyen arra vigyáztam, hogy ne nyalogassam a számat, vagy semmilyen nedvesség ne kerüljön az arcomra, nehogy ráfagyjon, erre most kilométereken keresztül végig nyalogattam.

Volt még egy frissítő, odacsúsztam egy vöröskeresztes kiscsajhoz, hogy adjon már egy zsepit. Nem nagy kérés, hisz tél van, hideg van, ő a vöröskereszt, elvileg ápol és véd, de nem volt nála. Na mindegy, már nincs olyan sok hátra, de még mindig, akármikor köptem egyet szép piros volt.

Az utolsó itatónál már meg sem álltam, annyi vért nyeltem, hogy nem voltam szomjas J

Az utolsó pár kilométer elég hullámosra sikerült. Egy csomó kis sunyi domb volt benne. Ha egy átlag versenyen lettem volna, akkor lehet ezeken a dombokon már nem erősködöm, és csak felhalszálkázom rá, de itt ebben a hidegben önvédelmi célból az összes hülye dombot megfutottam, pedig akkor már nem esett jól. Egyszer csak ott volt a tábla, amit már vártam: 48 km. Ott volt egy éles jobb kanyar és feltűntek előttem a sísáncok. Ez azt jelentette, hogy már csak meg kell kerülni és becsúszni a stadionba. Alig 2 km volt már csak hátra. A szám még mindig vérzett, érdekes, a lefelékben sokkal erősebben  és még mindig élénk pirosat köptem. De már nem volt sok hátra.

A sísáncok látványától megtáltosodtam, és szinte repesztettem az aljáig, onnan meg már csak lejtő volt, plusz a célegyenes. Az utolsó lejtőt nagyon szerettem. Nem fékeztem a kanyart is farolva vettem, és csak száguldottam lefelé. Több mint egy km hosszú volt, és jó gyors, 56 km/h-val mentem lefelé. Elcsúsztam a célegyenesig, ott kanyar és már csak be kellett párosbotozni.

Beértem, szuper, hol a kabátom??? Kaptam egy érmet, és kerestem Atit, de nem volt ott. A kabátomat az ő zsákjába tettem, mert gondoltam ő előbb beér a célba, átöltözik és kihozza nekem, ami tök jó ötlet volt, csak még nem ért oda. Elindultam kifelé, de nem tudtam lecsatolni a lécet, mert nem bírtam a fagyott kezemmel kipattintani a kötést. Jött egy fickó, azt kértem meg, hogy ugyan szedje már le rólam a lécet.

Mentem kifelé a csarnok felé, és félúton összetalálkoztam Atival, aki hozta a kabátomat. Jaj de örültem nekik J

Visszamentünk a csarnokba, ott átöltöztem egy sarokban,, amikor levettem a cipőmet szinte porzott a fél köbméter hintőportól. Még televéreztem egy zsepit, mire megszűnt végre a vérzés. Kaptunk enni egy keveset, összeszedtük a léceinket, visszamentünk a kocsihoz és visszaautóztunk a szállásra. Tervünk az volt, hogy hazamegyünk, beállunk a forró zuhany alá, kiolvadunk és lefekszünk aludni. Ebből megvalósult a hazamegyünk, aztán leültünk a laptop elé, és megnéztük az olimpián a férfi 50 km-es versenyt. Ezután volt gyors zuhany, mert  utána elmentünk Vierumakiba visszapótolni az elfüstölt kalóriákat. Másnap hajnalban indultunk haza, délelőtt már otthon is voltunk.

Itthon mindenki siránkozott, hogy mennyire hideg van, a csapból is az folyt, hogy betört Magyarországra az északi sarki hideg, mi lazán szétnyitott kabátban flangáltunk, és örültem, hogy végre nincs az a cidri és nem kell többet fáznom.
Sokan azt gondolják, hogy mi azért mert sífutók vagyunk, nem fázunk. Hát kérem, ez téves információ.
A -20 az -20 na! Pláne vérkeringés nélkül….

Többi kép itt.