Szezonnyitó La Sgambeda

Szezonnyitó sífutóverseny, avagy gondolatok a La Sgambeda kapcsán

2015. december 6.

Idén nem nagyon akar havazni sehol, ezért kétséges is volt, hogy egyáltalán megrendezik-e Livignoban ezt a versenyt. 

Mi már teljesen lemondtunk róla, mikor 1.5 héttel a verseny előtt jött az e-mail, hogy tutira megrendezik! Hát akkor hajrá, gyorsan be kell nevezni!

A Sgambeda elméletileg 35 km hosszú klasszikus (vagy diagonál) stílusú sífutóverseny, ahol általában a nagyok is szép számmal képviseltetik magukat. Idén sem volt ez másképp, ott volt egy csomó olimpiai és világbajnok versenyző.

Szóval beneveztünk, és elkezdtünk gondolkozni rajta, hogy valahol jó lenne a verseny előtt kicsit lécre állni, ne úgy álljunk már oda a rajthoz, hogy akkor látunk idén először sílécet. Esténként Ati bújta a Bergfex-et, én online voltam Szöllősi Pistával, hogy mi újság Ramsauban, de hó, netán pálya, sehol. Aztán végül a verseny előtt pár napot eltöltöttünk Seefelden, ahol volt egy kb 1.5 km-es kör, viszont nagyon sok nemzet edzett velünk együtt. 

Nem is értettem, hogy mi a francért jönnek ide olyan messziről, ezért a 1.5 km-es körért, aztán kiderült, hogy a hétvégén ott is verseny volt.

Anno, versenyző koromban, a szezonnyitó versenyek előtt min 2-3 hét alapozó edzőtábort nyomtunk le, így az első rajt előtt volt már a lábunkban 500-1000 havas kilométer. Most összesíeltünk kb 50-60 km-t :-) Ezt még jó indulattal sem lehet soknak nevezni.

Aztán jött megint egy levél, hogy a hóhiány miatt nem tudják megrendezni a tradicionális 35 km-es kört, és egy 6 km-es kör lesz, amin 4 kört fogunk teljesíteni. A verseny előtt kiértünk Livignoba, nagyon vicces volt az összkép. Hó sehol, csak egy csík tekergett a völgyben, mint egy óriási kígyó, de a verőfényes napsütésben így is gyönyörű látvány volt.

Hó helyett műhó

Gyors szálláskeresés után sikerült találni egy olyat, amiben két napig nem volt fűtés… aztán irány a pálya.

Szombaton volt a ProTeam verseny, ahol a profik indultak csapatokban. Fogalmunk sem volt, hogy mi a verseny lényege, de tök jól nézett ki, ahogy a sok szupersztár versenyző egyforma szerkóban körözött a pályán, aztán meg fetrengnek a célban levegőért kapkodva. Kemény sport ez a sífutás, ezt mondom én már nagyon régóta…

Kemény sport ez...

Este körbejártunk 3 wax mestert is, hogy mondják meg nekünk a tutit, hogy végre, egyszer az életben jól waxolva indulhassunk el egy versenyen. 

Utoljára 2014-ben Atinak a Vasaloppeten, nekem ugyanott a HalvVasan-on, és a váltó versenyen sikerült jól waxolni Svédországban. Tavaly ez egyetlen egy versenyen sem jött össze, pedig mindig a profik ajánlotta waxtippet tesszük fel. Mondjuk, ha visszagondolok, akkor az összes versenyünk extrém időjárási körülmények között zajlott, és waxolni még jó hóra sem egyszerű. 

Szóval elmentünk 3 különböző helyre, hogy megtudjuk mi az ajánlás. A feladat nem volt egyszerű, mert éjszaka keményen fagyott, viszont napközben +8-9 fok volt, és a teljes pályát tűzte a nap kb 10-15.30 között. A verseny 11.30-kor rajtolt, viszont műhó volt, ami megint másképp viselkedik, mint a rendes, nem úgy olvad, nem annyira nedves, sokkal durvább, szemcsésebb….

A 3 guru természetesen mind mást mondott. Ennyi erővel hazamehettünk volna, és feltehettük volna egy bármilyen waxot, mert nem lettünk okosabbak.  Egyben volt egyezés csak, hogy High Fluor wax kell csúszónak. 

Végül kiválasztottuk a háromból a legtudományosabb előadást tartó waxos ajánlását. Állítólag ő szombaton a gyakorlatban kipróbált számos variációt, és ez jött be neki. Hát jó, akkor legyen ez.

A nagyon nagyok...

A csúszó HF -2-12, egy rétegben. Kérdeztük, hogy miért ennyire hideget rakjunk fel, ha egyszer + 8 lesz, és délben indulunk, de a válasz elég tudományos volt, így tudtunk benne hinni mi is: "A műhó éjszaka kifagy, napközben nehezebben olvad fel, tök szemcsés, agresszív hó, így ha melegebb waxot rakunk fel, akkor az sokkal puhább, így ez az agresszív hó hamar le fogja szedni a léc talpáról." 

Ez hihető magyarázat volt, csak azt nem tudom, hogy hogyan fogok valaha is megtanulni waxolni? Az egyetlen támpontunk a wax dobozán feltüntetett hőmérsékleti érték, amit most egy ilyen magyarázattal simán figyelmen kívül hagytunk….

Kérdeztük, hogy nem kell-e két réteg, de határozottam mondta, hogy egy elég. Ok, higgyünk neki.

Tapadó: Rode Klister violet special -1-5 ez az alap. Felkenni, bevasalni. Én megcsináltam, de szerintem ők nem. Ha éltetek már ekkora szívást, bevasalni egy klistert! Folyik, mint a veszedelem, ragad, nyúlik, levakarhatatlan, megállíthatatlan, önálló életre kelt szörnyű cucc…

Ennek a tetejére egyszerre tegyünk fel még egy másik (egyel melegebb) Rode Klistert, és egy rudat. (azért Rode, mert a fickó szerint az ilyen hóra ez jobb a Swix-nél). És utána ezt is vasaljuk be. Hát szívás a köbön, de megcsináltam basszus.
2,5 órát küzdöttem a két léccel, meg a kétségeimmel. Nem voltam biztos benne, hogy ez volt a tuti választás, menet közben sok kérdés merült fel bennem. Ha tudnám, hogy jó lesz a wax, fog csúszni is, meg el is lehet majd lépni róla, akkor szívesen szarakodok vele akár még többet is, de ez annyira lutri…

Így könnyű...

Másnap volt a mi versenyünk. Meglepően sok induló volt, ahhoz képest, hogy szezonnyitó verseny, és hogy ennyire kétséges volt a rendezés. A szervezők nagyon tudják generálni a feszültséget, van nekik egy zenéjük a rajtban, amit már tavaly is elsütöttek. Szerencsére én nem vagyok egy izgulós fajta, de azért utáltam, hogy ezt csinálják velem, mert miközben egyre erősödött a zene, nekem egyre jobban szorult össze a gyomrom.

A lécet nem próbáltuk a rajt előtt, szárazon melegítettünk. Aztán eldördült a startpisztoly, és elindultunk a 4 körre. Én amúgy utálok körözni, sokkal jobban szeretem az olyan pályát, ahol ugyanazt az emelkedőt csak egyszer kell megmászni. Amikor már tudom, hogy egy hegy mekkora szívás, akkor azt szeretem magam mögött hagyni, és nem újra meg újra megmászni. Mindegy, itt most ez volt. Elindultunk, és éreztem, hogy folyamatosan kirúg a léc. Csúszni még egészen jól csúszott, de futni nem tudtam vele. Basszus, ezért szívtam 2.5 órát a waxolással este… 

Itt mi még csak feelingeztünk

Az első kör még sokszor sorban állással telt, ahogy összetorlódtunk az emelkedőkön. A lejtőkön egészen jól siklott, de az emelkedőket vagy ellépéses párosbottal vagy a hernyózós hímes tojás technikával tudtam csak abszolválni. Kíváncsi voltam, hogy vajon csak én vagyok ennyire béna, vagy Atinak sem fog a tapadó? Később kiderült, hogy a bénaságom mellett Atinak sem fogott a wax. 

A többiek viszont szépen futottak. Azon gondolkoztam, hogy ők hogyan waxolnak? Mindenki profi? Vagy csak szerencsésen beletrafált? Vagy mi a titkuk? Megfogadtam, hogy a következő versenyre nem kérek tippet senkitől, úgyis tök mindegy mit rakunk fel, feltesszük, amit mi gondolunk, rosszabb biztosan nem lesz. A második kör már valamivel kevésbé volt sűrű, de a felfeléken ugyanúgy kínlódtam tovább.

Érdemes figyelni a technikára :-)

A harmadik körben aztán változott valami. Egyszerűen mindenki elment mellettem párosbottal. Felvettem az ő ütemüket, beleadtam apait-anyait, minden erőmmel toltam, és a papák (akik mellesleg elképesztő fizikummal bírnak) olyan könnyedén hagytak ott engem, mintha őket húzná vki egy láthatatlan kötélen. Kezdtem berágni. Aztán jöttek a lejtők és azt tapasztaltam, hogy amíg az első körben majdnem elcsúsztam a kanyarig, most már jóval a kanyar előtt már botoznom kellett. Nem csúszott a léc! Már nagyon meleg volt, több 1000 ember elment már a pályán, és az a hó már nem volt jó a mi waxunkra. Vagy lehet, hogy már nem is volt wax a lécen, mert lekopott. Egy biztos, a 3. és 4. körben érezhető volt a változás, iszonyatosan belassult. Még szerencse, hogy ez csak egy „rövid” verseny volt.

Verseny közben, ahogy ott küzdöttem rengeteg kérdés merült fel bennem, és volt időm gondolkozni rajuk. És akkor most jöjjön egy kis filozofálgatás. 

Először is az örök nagy kérdés, a waxolás.

Továbbra sem tudom, hogy  honnan fogom megtanulni ezt a baromi nehéz tudományt. Csak legalább egy kicsit. Mert az eddigi tapasztalatokban nincs semmilyen logika, szakirodalom itthon nem áll rendelkezésre, Magyarországon nincs ember, aki tudna waxolni, és a waxos dobozra írt egyetlen irányadót, a hőmérsékleti tartományt is simán figyelmen kívül hagyhatjuk.

Mitől függ, hogy high fluoros vagy low fluoros waxot teszek fel? Azt látom, hogy mind a kettő van minden hóra, tehát nem függ sem a hőmérséklettől, se a hó nedvességtartamától, de a high fluoros kb 2x annyiba kerül, és arra azt mondják gyorsabb. Akkor minek gyártanak low fluorosat? És non fluorosat?

Ez a 2x2 cm-es izé 40.000 ft

Hány réteget tegyek fel a csúszówaxból? Sorozatosan azt tapasztaljuk, hogy az egy réteg kevés, minden versenyen. Mi legyen az alap? Állítólag hidegnek kell lennie az alapnak, mert az fogja meg a többit, amit felviszek rá, és így az alapon lévő többi réteg nehezebben kopik le. Tehát alulra kerül a hideg wax, és az egyre melegebbek jönnek felülre. De ahogy halad előre az idő, úgy melegszik is. A pályán elmegy több ezer ember, a fagyos havat fellazítják, stb. Tehát, ahogy kopik le a léc, úgy lesz rajta az egyre hidegebb wax, viszont ahogy halad az idő, úgy lesz egyre melegebb. Ez így nem logikus. 

A tapadónál mitől függ, hogy klister vagy rúd? Milyen logika alapján lehet kombinálni a kettőt? Mitől függ, hogy hány réteget teszünk fel? Mi megy alulra? Tegyek fel basic-et vagy ne? Kell, hogy minden egyes alkalommal smirglivel felcsiszoljam a léc talpát? El fog kopni a léc közepe. Mitől függ, hogy be kell-e vasalni a tapadót, vagy sem? Mekkora részen kell feltenni? Kb 60-70 cm-t ír, de honnan tudom, hogy az én technikámhoz mekkora jó? És milyen az én technikám? Hogyan lépek el, elölről vagy másképp?

Valóban kb 20 éve senki sem látta a technikámat, nem segített senki sem fejlődni, miközben a sífutó sport hatalmas változáson ment keresztül. Senki sem javította a hibáimat, senki sem mondta, hogy hogyan csináljam. Abból élek, amit gyerekkoromban megtanultam, és ezt a tudást adom tovább Atinak is. Nem tudok mást. 

Viszont tátott szájjal nézzük külföldön a többi sífutót, hogy hogyan tudnak úgy síelni, olyan gyorsan párosbotozni, mit csinálnak másképp, próbáljuk kielemezni a mozgásukat, ráérezni arra, hogy mit kellene érezni, stb. Saját „bőrünkön” tanulunk mindent, amit szívesen teszünk, de így elég lassú a folyamat.

Tény, én csak jó érzéssel lefutni meg teljesíteni akarom ezeket a versenyeket, nem akarok én semmi többet, nincs is realitása. Nekünk ez a hobbink, mi szeretünk sportolni, és ebből a motivációból találtuk ki magunknak, hogy végig csináljuk a Worldloppet versenysorozatot és Worldloppet Gold Masterek leszünk. Szerelemből járunk a versenyekre.

Ilyet szeretnénk :-)

A felkészülés már ennél kicsit zűrösebb. Ha kevesebb időt szeretnék a pályán tölteni, ami valljuk be azért jó lenne, akkor ideje lenne fejlődnöm. Fejlődni úgy lehet, ha az edzések rendszeresek, hatékonyak, és minimum valamiféle edzésterv alapján történnek. Na ez azért nálam nem így van, de két gyerek és egy vállalkozás mellett nem is lehet. 

Edzeni akkor szoktam, amikor tudok, és igen, nem mindig jön össze. Edző, edzésterv, edzőtársak nincsenek. Egy edző azért hasznos, mert követel, mert visszajelzést ad, mert javítja a technikát, mert szakszerűen összeállít egy edzéstervet, amit utána betartat. Az edzőtársak azért jók, mert húznak, és sokszor fel kell hozzájuk nőni, és motivációt adnak a közös edzésekhez, stb. Ezek nincsenek. 

Tavaly Atinak megfogalmaztam azt, hogy legalább néha úgy kéne edzenem, hogy kilépek a komfortzónámból, mert így nem fejlődöm. A saját ritmusomban kimegyek a világból, szívós vagyok fizikailag és fejben is, le tudom futni akár a Vasaloppetet, vagy bármelyik versenyt, de szigorúan csak a saját ritmusomban. Egy percet sem vagyok hajlandó gyorsabban menni, nehogy kikerüljek a komfortzónámból. 

Viszont ahhoz, hogy fejlődjek, kellene sok intervall edzés, a sok komfortzónán kívüli edzés. Ettől lehetne fejlődni, de ahogy a nevéből is sejlik, az ilyen edzést nem annyira lehet szeretni, így amikor kimegyek edzeni valamit, akkor azok többnyire nem ilyen „szétszakítom magam” edzések. Pedig az oxigénfelvevő képességemen nagyon lenne még mit javítani…! Már nem mennek úgy az emelkedők, mint gyerekkoromban, már nem olyan a keringésem. Néha nagyon hiányzik a levegő…

Én már sokszor a verseny közben is ezt érzem :-)

És akkor ne is beszéljünk a hóról, a sílécről és a lehetőségekről. Azok, akik decembertől áprilisig napi szinten tudnak 1.5 órát edzeni havon, azok behozhatatlan előnyre tesznek szert. Mi ezekhez képest igen ritkán edzünk havon, pedig ez havas sport, felkészülni igazán jól csak havon lehet.
A sílécről is van pár kérdésem: Az én időmben volt kövező léc, meg versenyléc. De akkorát fejlődött már a tudomány, hogy most már van hideg sí is meg meleg sí is. Kérdem én, ez mi a francot takar? Én azt sem tudom, hogy az én lécem jó-e nekem súlyra, keménységre, magasságra, meg amire egy lécnek még jónak kell lennie. 

Aninak egyetlen egy versenyléce volt anno, amit kikölcsönöztünk tőle a 2014-es Vasaloppetre, és azzal futottunk mindketten. Aztán meg visszavittük neki. És egy évvel ezelőtt, pont a tavalyi Sgambeda után (ahol én Livignoban béreltem lécet) megvettem Anitól, mert külföldön drága lécet bérelni. Fogalmam sem volt, hogy nekem való lécet veszek-e (most sincs), de boldog voltam vele :-) Addig egy sima pikkelyes léccel teljesítettük a versenyeket (Ramsau Volkslauf, Dobbiaco-Cortina), ami minimum 3x akkora erőfeszítés, mint egy nem pikkelyessel.

Tele a versenyeken kapott matricákkal

És mindezek mellett én még mindig ragaszkodom a diagonál versenyekhez. Ati megunta a waxolással kapcsolatos dilemmákat, és idén ahol lehet, átnyergel skatingre. Én pedig küzdök tovább a tapadókkal meg a többi dologgal. Nem tudom mikor unom meg, de még mindig úgy érzem, hogy nekem a diagonál a maga rengeteg nehézségével együtt még mindig nagyobb szerelem, mint a skating.

Na mindegy, még jó, hogy csak amatőrök vagyunk. Ettől függetlenül nagyon szeretjük a sífutást, szeretünk versenyekre járni, nincsenek földtől elrugaszkodott elvárásaink, tudjuk, hogy mik a lehetőségeink és a korlátaink, és csak önmagunkhoz mérjük magunkat. Másképp nem is lehet. 

Teljesítjük ezeket a hosszú távú giga versenyeket, és ez is nagyon szép teljesítmény, hisz az átlagos versenytáv 50 km. Soha életemben nem gondoltam volna magamról, hogy én egyszer hosszú távú sífutóversenyeken fogok indulni, úgy gondoltam, nem vagyok rá alkalmas. De ha már így hozta az élet, akkor nem panaszkodom, mert szeretem. 

Szeretjük, ha érmet is adnak :-)

Visszatérve a La Sgambedára azért jó kis verseny volt megint! Nagyon jó a szervezés, isteni utána a pasta partin a desszert, és jó a hangulat. Megbeszéltük, hogy szezonnyitó versenynek tökéletes, úgyhogy jövőre is itt a helyünk.

Ami meg a folytatást illeti, az idei terv a Worldloppet Gold Master-i cím, ami, ha minden jól megy, márciusra meglesz :-)

Többi kép (bár nem készült sok) itt.