Merino Muster

Merino Muster

2016. szeptember 3.

A gépünk a hajnali órákban landolt Chrischurch-ben. Atinak ott lakik egy gyerekkori barátja, így hozzájuk mentünk és náluk is maradtunk 2 napot. Itt már 10 óra volt az időeltolódás, amit én az elmúlt héten sem tudtam még teljesen abszolválni, pedig szedtem a melatonint, mégis hosszú órákat pislogtam át az éjszaka közepén. 

A verseny, plusz az éjszakai repülés megint leharcolt kissé, így lefeküdtünk délelőtt 10-kor aludni pár órát, csak hogy az átállást véglegesen és teljesen összekuszáljuk. 

Délután Zsuzsa barátunk elvitt egy körre a városban és környékén, hogy lássuk hol is vagyunk. 6 évvel ezelőtt Chrischurch belvárosát egy hatalmas földrengés elpusztította, amit a mai napig nem hevertek még ki. Sok az építkezés és a foghíjas telek. Törmelék már nincs, de látszik, hogy itt valami történt, valami nem oké.

Másnap délelőtt kimentünk kocogni egyet a tengeróceán partjára, utána meg szétnéztünk mi is kicsit a környéken. Szép dombos vidék, tele birkákkal, és olyan türkiz tóval (tengeröböl?), hogy én még ilyen kéket igaziból nem láttam. 

Harmadik napon elindultunk Wanakába, ahol a szállásunk volt a verseny alatt. Chrischurch a keleti parton fekszik nagyjából a déli sziget közepén, és onnan mentünk még délebbre, be a sziget közepére. A keleti part kopár, nem nagyon vannak fák, és baromira fúj a szél. Kicsit engem Izlandra emlékeztetett. A hegyek itt még nem nagyok, és rengeteg birka van. 

Aztán, ahogy elindultunk a sziget közepe felé, nőttek a hegyek, de még mindig nagyon kopár volt. Elképesztő térség volt mindenfelé. Sok-sok 10 kilométer lapos „síkság” 2 hegy között, és a hegyek is olyan egyformán, hosszan és kopáran húzódtak mellettünk, mintha sosem lenne végük. Bennem az az érzés fogalmazódott meg, hogy én itt nem indulnék el csak úgy torony iránt túrázni, mert gyalogok 2-3 napot és akkor még mindig nem értem át egyik hegytől a másikig, vagy mintha sosem érnék el sehová, annyira nagy a tér, és olyan kopár minden. 

Persze ez csak a vizuális látvány miatt volt, és ne felejtsük el, hogy mi télen voltunk ott, amikor a természet még alszik. Viszont nyáron, térképpel és kijelölt túraútvonalon bármikor bármennyit :-)

Elértünk a Lake Tekapo-hoz, ami egy gyönyörű, eszméletlenül kék tó a hegyek között. Az egyik hegy tetején van egy obszervatórium is, mert itt aztán éjszaka elképesztően ragyognak a csillagok. Fel lehetett menni a hegyre, így mi is felmentünk. Na onnan aztán volt kilátás. Ha tériszonyos lennék, biztosan rosszul lettem volna. És a színek, a tó színe, az valami hihetetlen. Ilyen igazi türkizkék a világon nincs. Sajnos a fotók nem adják vissza a kékséget a felhők miatt.

Mentünk tovább, hamarosan a Lake Pukakihoz értünk. Az szintén egy felfoghatatlan színű tó. A nap itt sem sütött, csak pillanatokra bukkant ki a felhők mögül, így a fotók itt sem adják vissza a színeket. 

Menet közben Ati nagy boldogságára találtunk egy evezős pályát, ahol a bejáratnál hatalmas táblák hirdették, hogy az olimpiai bajnok Drysdale és Murray is azon a pályán kezdték...

Lassan haladtunk, mert mindig meg kellett állni vmit megnézni, lefotózni, és már rendesen ránk esteledett, amikor megérkeztünk Wanakába. Wanaka egy nagyon szép fekvésű kis város, a Lake Wanaka partján, hegyek között, pezsgő élettel (persze csak a többi NZ-i városhoz viszonyítva, ezért ez nem Európa). Aki síelni akar Új Zélandon, az biztosan itt van, mert ez a legközelebbi város a sípályákhoz.

Másnap felkerestük a versenyirodát, felvettük a rajtszámokat és felautóztunk a pályához. Már maga az út is egyedülálló, de a pálya, az valami fantasztikus volt. Lécet csatoltunk és kimentünk egy kis körre, mert egyszerűen muszáj volt. Nem is lehet leírni, hogy milyen ott a pálya. Inkább menjetek és nézzétek meg magatok :-D 

Hihetetlenül kígyózik, azt hiszed, amikor ránézel, hogy unalmas, vagy dög nehéz, vagy ezek keveréke, de nem. A táj gyönyörű, a pálya izgalmas, a tekergés fel sem tűnik, a hó kiváló, a látvány lélegzetelállító. És ott van a magyar zászló is nekünk! Hihetetlen jó érzés :-)

Nem síeltünk sokat, nem akartunk abba a hibába esni, mint egy hete, hogy a verseny előtt kimentünk egy 20 km-es körre…. Élveztük, kipróbáltuk, szerettük. Viszont a hó itt is furcsa állagú volt, úgyhogy milyen waxot fogok feltenni, azt nem tudom... Valamilyen perverz hajlam miatt ide is klasszikban neveztem, pedig a kiírás szerint a verseny free style volt. Nem volt nálam más, csak piros, kék és sárga toko klister, de ez már egy hete is pont semmit sem fogott. 

Találkoztunk a két osztrák nőcivel, akikkel egy hete ismerkedtünk meg a Kangoroo Hoppet-en. Közülük is az egyik skatingben megy, a másik diagonálozik. A diagonálos nőci rögtön jött oda hozzám, hogy mit fogok felkenni, mert ő konzultált egy csomó emberrel és mindenki rúdwaxot mond. Hát az tök jó, mert nálam egy darab rúdwax sem volt.

Aztán eldöntöttük, hogy itt kivételesen nem mi fogunk kínlódni a lécekkel, kihagyjuk a 3 órás esti procedúrát, és rábízzuk a profikra(?) a waxolást, hátha ezen a csodálatos pályán végre eltalálja nekem valaki a jó tapadást, és lesz egy jó versenyem. Így hát beadtuk a léceket, és hihetetlen felszabadult lelkiállapotban elmentünk kajálni.

Másnap verseny. Ébresztő valamikor hajnalban ki tudja már mikor, és indulás fel a hegyre. Amióta landolt a gép Új Zélandon, azóta többnyire felhős volt az ég, és állandóan fújt a szél, de ma csoda történt. Verőfényes napsütés, szikrázó hó, és SZÉLCSEND. Hát kell ennél nagyobb boldogság? Nekem biztosan nem. A szél a legnagyobb ellenségem, de aznap csodálatos idő volt. A pálya ragyogott. 

Mentem a wax szervizbe a lécemért, de csak aznap reggel tesztelték a waxot, és még csak akkor rakták fel a sok beadott síre. Hát vártam. Aztán már közeledett a 10 óra, de még mindig egy csomó sí volt az enyém előtt. Új Zélandra már tényleg csak a helyiek, az ausztrálok, a legfanatikusabbak, vagy a Worldloppet teljesítők jönnek el, így nem is voltunk sokan. Az európai több ezer fős versenyekhez képest, ez nagyon családias volt. 

A többiek már beálltak a rajtvonalhoz, az én lécem még mindig a srácnál volt, kezdtem kicsit izgulni. A síházban próbáltam valamit melegíteni, már tudtam, hogy esélyem sem lesz csúszni. Gondoltam mindegy, csak fogjon a wax. 

Aztán kb 5 perccel a rajt előtt utolsóként elkészült az én lécem is. Rohanás le a lépcsőn, gyorsan becsekkolás, léc fel, és már ott is álltam bent a rajtban én is. Volt még kb 2 perc az indításig, legalább nem álltam a hidegben sokat :-)

Aztán elrajtoltunk. 3 táv volt 3 kör. 7+14+21 km = 42 km. Ez nekünk úgy jött ki, hogy először mentünk egy kis kört és visszaérkeztünk a rajthoz, onnan elindultunk újra a kis körön, ami belecsatlakozott egy másik körbe, így a kettő együtt volt 14 km, és visszaértünk megint a rajthoz, majd harmadik körben, megcsináltuk az előző kettőt plusz még egy nagyobb kört, és így kijött a 42 km a végén. Valahogy így nézne ki a képlet, ha megpróbálnám kimatekozni: 1+(1+2)+(1+2+3)= 42 km :-) Sose voltam túl jó matekból, szerencsére az a veszély nem állt fenn, hogy nekem kellett volna mutatni az utat. Ki tudja mi lett volna abból…

Az első kört viszonylag hamar letudtuk, volt benne lefelé is, és kellemesen hullámzott a pálya. Tele volt felfelével is, de valahogy jól volt összerakva. A felfelék pont olyan hosszúak voltak, hogy a tetején nem dobtam el az agyam, és utána sokszor jött egy lejtő is. Sütött a nap ezerrel, meleg is volt, rohamosan olvadt és a verseny közben folyamatosan lassult a pálya. 

A meleg havon a waxom megadta magát, de itt már nem szégyenlősködtem, viszonylag hamar nagy rutinosan átváltottam klasszikról skatingre. Bár a léc minimum 20 centivel hosszabb volt, mint kellett volna nekem a skatinghez (pláne, mert Ati klasszik lécével voltam), néha összeakadt hátul, és volt a talpán kb 50-60 cm tapadó ragacs, de én már olyan rutinnal skatingeltem ezzel a léccel, mintha ez így lenne a normális. 

Egészen jól ment, jól éreztem magam. A mezőny jelentősen széthúzódott, de mindig volt 1-2 ember körülöttem, akit utol lehetett érni. A 3. kör volt a legszebb. Néha figyelmeztetnem kellett magamat, hogy emeljem már fel a fejemet, és nézzek szét, mert nem akármilyen helyen síelek. Tényleg leírhatatlan volt és sajnos verseny közben nem szokásom fotózni, pedig itt megérte volna.

A harmadik körben iszonyú jó lejtők voltak, hatalmas nagy felkiáltójelekkel a tetején, hogy veszély, meg minden. Itt lehetet a legjobban előzni. Mindenki megijedt, aztán hóekézett veszettül. Én imádom ezeket a lejtőket, éles kanyarokat, úgyhogy csak úgy repesztettem el mindenki mellett.

Lehet ez is indokolta, hogy a harmadik kör volt a kedvencem, függetlenül attól, hogy ez volt már a leglassabb kör is a meleg és az olvadás miatt. Határozottan érezni lehetett, hogy a lejtőkön már nem csúszik olyan gyorsan és olyan messze a léc, mint az előző körben ugyanott.  De mindegy volt, mert tudtam, hogy ez az utolsó, és a végén ott a cél. 

A 42 km a mi szemszögünkből egy nem túl hosszú verseny, de azért így a nyár közepén ez bőven elég volt, meg egy hete szintén futottunk már egy 42-t. Volt egy kedvenc japán bácsim, akit a verseny közben leelőztem. Az ő technikája félelmetes volt. Minden egyes lépésnél azt hittem, hogy na most elesik, de valahogy minden egyes lépést kibekkelt. Dülöngélt, billegett, folyamatosan az egyensúlyát kereste, a bot határozottan zavarta, egyik lába a levegőben, míg a másikon próbált egyensúlyozni, és fordítva… Állati vicces volt, olyan volt, mintha életében először aznap állt volna sílécen. Ő volt az egyik kedvencem.

A másik kedvencem egy fickó volt. Mentem a 3. körben a pálya hátsó részén, és ott valahogy egészen sokan összeverődtünk. Én viszonylag elől mentem és hallom, hogy mögöttem mindenki béget, vagy múzik, és el nem tudtam képzelni, hogy mi a franc van. Egyszer csak megjelenik a perifériás látókörömben egy tehéntőgy, aztán a tehén többi része is. A srác be volt öltözve tehénnek, nem tudom, hogy nem sült meg, és a hasára kötött egy hatalmas felfújt gumikesztyűt, tőgyként. Óriási fazon volt, és így síelte végig a 42 km-t.

Lassan visszaértük a harmadik kör végére is, és már csak át kellett csúszni a célvonalon. A cél előtti utolsó steigen találkoztam két sráccal, kivoltak, mint a liba és veszettül drukkoltak nekem, mikor lementem mellettük. Akkor láttam csak, hogy ők épp a 21 km-es távot teljesítik a saját tempójukban, és akkor érnek a célba, amikor én pont 2x annyi km után. De szemmel láthatóan élvezték, hogy levegőn vannak, nagyon aranyosak voltak :-)

Célegyenes, célvonal. Merino Muster pipa :-) Nagyon élveztem végig, ez egy igazán jó verseny, jó pálya, jó szervezés. Alig értem be a célba, épphogy lecsatoltam a lécemet, már a kezembe is nyomtak egy doboz sört, és mutogatták, hogy hol tudok sült kolbászhoz jutni. Szimpatikus társaság :-)

A mi versenyünk után jött még a gyerekverseny, beért a kedvenc japán versenyzőm a sajátos egyensúlyozós technikájával, és szépen lassan elfogytak a kolbászok is. Mikor beírattuk a WL Passportunkba ezt a versenyt és megkaptuk a pecsétet, mondta a nő, hogy a korcsoportomban én lettem az első, és hogy az eredményhirdetésen majd szólítanak. Jaj de jó, pedig klasszik léccel és klisterrel mentem :-)

Hazamentünk, és terveink szerint vissza akartunk menni a vacsorára, mert ott volt az eredményhirdetés is. Aztán otthon elolvastuk a papírt, amin az infók rajta voltak, és kiderült, hogy az az eredményhirdetés, ami engem is érintett volna az a verseny után volt a hegyen. Na remek, akkor ezt lekéstem :-(

Írtam egy mailt Mary-nek, a főszervezőnek, hogy félreértettük, így lemaradtam az eredményhirdetésről, és hogy ha kaptam volna vmi oklevelet, vagy akármit, akkor azt át tudom-e venni vhol, bár mi holnap reggel indulunk tovább. Mary hihetetlen kedves idős hölgy (amúgy ő és a férje találták ki ezt a versenyt, ők szervezik az egészet) és megadta a lakása címét, hogy másnap reggel menjünk el hozzá.

Annyira jól esett ez a hozzáállás, hogy ilyen kedvesek, még akkor is, ha csak kb egy oklevélre számítottam. Másnap reggel elmentünk hozzá, és kaptam egy kis új zélandi plüss báránykát és egy kitűzőt, hogy kategória győztes lettem :-)

 

Volt még két napunk a repülő indulásáig, így másnap elindultunk a West Coast felé, ami az összes útikönyvben benne van. Az is benne van, hogy az év 365 napjából 300-at esik az eső, de hát mi meg most vagyunk itt, úgyhogy indulás. 

Másnap reggel valóban lógott az eső lába, és nem sokáig lógott, hanem hamarosan ránk is taposott. Elmentünk Queenstownba (kis kitérő), mert az állítólag szép, de ott olyan eső volt, hogy alig tudtunk kiszállni a kocsiból. Találkoztunk ott egy fiatal magyar párral, akik már pár éve ott élnek. Aztán elállt az eső mi pedig végig autóztunk a Lake Wakatipu partján, ahol az eső után kisütött a nap, és olyan giccses dupla szivárványt fotóztunk, hogy ciki ide kitenni, de azért kiteszem :-)

Innen elindultunk tényleg a West Coast felé,  de alig hagytuk el Qeenstownt azt láttuk a város szélén, hogy egy viaduktról bungee jumping-olnak az emberek a folyóba, és úgy van kiépítve, hogy be lehet menni, megnézni. Na akkor fék, menjünk nézzük meg. Érdekes. Befizetsz, és máris ott állsz a hídon és a srácok már pakolják is fel a lábadra a kötelet. 

Hiába pánikolsz, már nincs menekvés. Aztán ott állsz a deszka szélén és már nem gondolhatod meg magad. Ha inkább mégsem vagy annyira bátor, a srácokat ez nem érdekli. Hiába növesztesz gyökeret és mind a 10 lábkörmöddel kapaszkodsz a talajba, a srácok centiről centire szépen lassan lelöknek a hídról. Aztán halálsikoly, majd csönd… :-)

Estére a világ végén találtunk egy kis szállást, ahol isteni vacsorát kaptunk, majd reggel végre irány a West Coast. A felhők eltűntek, sütött a nap. Lehet, hogy szerencsénk lesz? Elég lassan haladtunk, mert 100 méterenként meg kellett állni valami szépet lefotózni. És egyszer csak megérkeztünk az óceán partjára. Itt a táj és a növényzet teljesen megváltozott a keleti parthoz képest. A sok eső miatt itt elképesztően dús növényzet volt. Olyan volt, mint a dzsungel, millió féle fű, fa, és mindenhol páfrányok. De mindenhol. Itt értettük meg, hogy miért ez Új Zéland jelképe. 

És az óceán az nagyon vad volt. Tomboltak a hullámok, morajlott a víz, gördültek a kövek, és rengeteg fatörzs és gyökért volt a parton, kicsit szürreális képet alkotva. Egyik fától rohangáltunk a másikig, millió fotó készült, jobbnál jobb témák. Én kőmániás vagyok, mindenhonnan köveket gyűjtök, itt is majd leszakad már a zsebem a sok szép kőtől.

Aztán indultunk visszafelé, mert estére vissza kellett érni Chrischurch-be, ami onnan elég messze volt. Este 11 körül érkeztünk meg, a barátainknál aludtunk, másnap hajnalban pedig indulás a reptérre és irány haza a nyárba. Azért így kevésbé fáj, hogy el kell innen menni. 

Hát mit is mondjak végszóként? Vissza kell ide még jönni. Mindkét országba! Nagyon keveset voltunk itt, 2x1 hét + utazás volt az egész, de boldog vagyok, hogy ennyit is láthattam, és hogy végig futhattam ezt a két verseny is. Csodálatos élmény volt, csak köszönni tudom, hogy részem lehetett benne….

Ha az előzőt nem olvastad, itt megteheted :-)