LaSgambeda 2017

LA SGAMBEDA a szezonnyitó, immáron negyedszer…

2017. december 2.

Hol is kezdjem…?
Nyáron egyre sűrűbben vettem észre, hogy fáj a jobb sípcsontomnál a lábam, de még nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Amikor már szinte minden éjszaka arra ébredtem, hogy fáj a lábam, kezdett aggasztani a dolog. Akkor már kb 2 hónapja fájt. Elkezdtem utánajárni, hogy mi lehet az oka, és eljutottam a csonthártyagyulladásig. 

Ősszel már elkezdtem az alapozó edzéseket, vagyis kimentem hosszú (2 órás) futásokra, de ez az egész fájdalom a nyáron kezdődött, akkor meg nem volt különösebb extra terhelés a lábamon, úgyhogy fogalmam sincs, hogy hogyan alakulhatott ki, de minden éjszaka ébresztett. Érdekes, hogy napközben vagy terheléskor nem fájt, de abban a pillanatban, hogy kicsit nyugi lett, máris sajgott.

Voltam vele dokinál is, aki távgyógyításban, vagyis kb 1,5 méter messziről próbált valami diagnózist felállítani, de nem volt túl hihető, amit mondott, ellenben qrva drága. Csináltatott egy röntgent, hogy nincs-e fáradásos törésem, de az szerencsére nem volt. Persze elküldött a talpbetétes haverjához, meg menjek hozzá vissza egy hónap múlva egy vagyonért, de amúgy fogalma sincs, hogy mi bajom van, és legfőképp fingja nincs, hogy mitől alakult ki. Na ide sem jövök többet, és már jöttem is el tőle, és nagyon fájt a pénztártól való távozás….

A lényeg, hogy a sok jó tanács csonthártyagyulladásra egybehangzóan az volt, hogy pihentetni kell. Hát remek, akkor nincs futás, nincs extra terhelés, csak edzegetés, meg láblógatás. Na ez remekül ment nekem hetekig-hónapokig, úgyhogy ennek fényében utaztunk ki november végén a Sgambedára, hogy pár nappal a verseny előtt álljunk kicsit havon is.

Livignoba, a Sgambeda-ra már negyedjére jövünk vissza. Szeretjük, jókor van, és van utána pasta party, meg panna cotta. Eddig az első alkalommal tudtunk csak a teljes 35km-es pályán menni, a következő 2 évben köröztünk, mert nem volt hó, aztán idén úgy néz ki, hogy csak sikerül felmenni újra a hegyre. Majd meglátjuk, mert itt mindig az utolsó pillanatig változhat a pálya.

Volt a verseny előtt néhány napunk, hogy egy kicsit szokjuk a havat. Az első edzés totál kiütött, ahogy szokott, de ez azért nem volt valami bíztató. A pálya nem volt még túl jó, de folyamatosan dolgoztak rajta. Első napon főleg a stadionban technikáztunk, próbáltuk megérezni idén is a technikát, rögzíteni az alapokat, és gyűjteni a kilométereket. Délután is kimentünk, de már nagyon hideg volt. Simán -10 körül volt az idő egész nap, és ahogy lement a nap, egyre hűlt.

Másnap is technikáztunk és kint voltunk legalább 2-2,5 órát, hogy szokjuk. Mindig furi az első havonállás. Nagyon hideg volt napközben borult volt az idő, volt némi havazás is, és szél. Ez a legtutibb sífutós idő, mi sífutók ezt szeretjük.😣Ráadásul a szél mindig szembe fúj. Ahogy néztük az időjárás előrejelzést láttuk, hogy a verseny napján kockára fogunk fagyni.

Másnap felmentünk a hegy aljáig, addig nem olyan vészes, de a verseny elvileg felmegy majd a hegyre is, ezt a következő napon meg is néztünk. Körvonalazódni látszott a pálya is a versenyre. 35 kilométer lesz, mint az eredeti, fel is megy a hegyre, mint az eredeti, de nem megy fel teljesen a tetejére, cserébe viszont lent megy egy plusz 5-6 km-es kört. Azt nem tudtuk elsőre megfejteni, hogy a kis kör is felmegy-e a stadion melletti dombra megkerülni a házakat. Én baromira bíztam benne, hogy nem, mert az elég meredek és sosem esik jól, és mivel tavaly köröztünk, így vagy 5x fel kellett oda menni, így gondoltam, hogy az elég lesz idénre is. De természetes ez csak hiú ábránd volt, mert naná, hogy idén is fel kellett oda menni kétszer is. Délután felvettük a rajtszámainkat, meglátogattuk az ismerős sportboltosunkat, és beszereztük az igencsak mínuszos waxokat.

Van egy Angliában élő magyar sífutó srác, Somogyi Gergő, aki szintén Sgambeda rajongó, az idei volt neki a harmadik. Az első után ő kiszúrta, hogy nem egyedül volt magyar, hanem ott voltunk mi ketten is, sőt azon a versenyen ott volt Kónya Ádi is 😊 (Hajrá Ádám, drukkolunk az Olimpián!)

A következő évben a Sgambeda után megkeresett a FB-on, és megbeszéltük, hogy a Tartu-n találkozunk vele, de sajnos egy baleset miatt ő nem tudott oda kijönni. Így maradt az idei Sgambeda. Este megérkeztek Tonyval, és másnap délelőtt találkoztunk vele az edzésen. Korábban már megbeszéltük, hogy megmutatja ennek az „új” párosbotozós technikának a lényegét, mert ő mindenféle olimpikonokkal edzett együtt, kiktől azért fel lehet szívni némi tudást. Azóta azt gyakoroljuk szorgalmasan.

Ebédre az egyik szponzor felajánlott minden versenyzőnek egy fél grillcsirkét, megy egy üveg sört. Egy fél óráig kerestük, hogy melyik étteremben vagy sátorban osztják a finomságokat, de egyszerűen nem találtuk. Aztán elindultunk az illatok után, és megtaláltuk. Rossz helyen kerestük, mert szabadtéren adták, a nagyon hidegben, de akkor is finom volt és nagyon jól esett. Ez valami új kezdeményezés, mert eddig ilyen nem volt, de Isten tartsa meg jó szokásaikat. Szeretjük ezt a versenyt 😊

Délután mi már nem mentünk ki edzeni, hanem waxoltuk a léceket. Csúszówaxnak a toko egészen bejött nekünk, úgyhogy az nem volt kérdés, a tapadówax pedig azért nem volt az, mert annyira hideg volt, hogy nem túl sok minden jöhetett szóba. Kék rudat tettünk fel, és bíztunk benne, hogy jó lesz. Belevasaltuk a tapadót is, mert valamikor valahol valaki azt mondta, hogy így tovább tart, és talán a tavalyi finn versenyen valahogy is így csináltuk.

Este elmentünk négyen pizzázni egyet, megismertük Tonyt is, aki egy igazi angol-olasz gentleman volt. Ő nem síelt, de nagyon lelkesedett ezért a világért. Jót kajáltunk, beszélgettünk, majd alvás, mert másnap verseny.

Reggel iszonyat hideg volt. Az elit nők 9,25-kor indultak, az elit férfiak és mi 10-kor. A nap ilyenkor még nem süt be a hegyek között a pályára, így a rajt -12 fogban volt. Túl sok nap nem is sütött egész idő alatt, és az idő sem melegedett sokat.

Ati kiment reggel letenni a lécét a csoportja elejére, én ilyenen nem görcsölök, úgy döntöttem nekem jó az, ahová majd beállok. Amíg ő lesétált a síjével, addig én szívbajt kaptam, mert megláttam a tegnapi waxolás eredményét. Ugyanis reggel konstatáltam, hogy a tapadówax minden rétegét bevasaltam, amit nem kellett volna, mert a wax így olyan lett, mint a tükör, ami tuti nem fog semmit, ellenben ránézésre tök jól csúszhat. Gyorsan feldobtam még 3 réteg tapadót, biztos, ami biztos…

Kimentünk a rajtba, ahol már gyülekeztek az emberek. A Sgambedáról csak jókat tudok mondani, egy kivétellel, mégpedig az, hogy az összes nőre kettő db wc van, így a verseny előtt pisilni egy külön türelemjáték. Tavaly majdnem lekéstem a rajtot, de muszáj volt elmenni. A pasiknak rohadt egyszerű dolguk van, csak hátat fordítanak és kész, én meg sorban állok, mire kihámozom magam a ruháimból, ezt itt időben bele kell kalkulálni….

Eljött a rajt pillanata, -12 fok és a szervezők még mindig azt a spannolós zenét játsszák az indulás előtt másodpercekben. Aztán rajt, az elit kilövi magát, mi meg megyünk utánuk szépen a magunk tempójában. A táv 35 km, egy kicsi, majd egy nagy kör. Itt nem szeretem a rajtot, mert rögtön felfelé kezd, és úgy siet mindenki, ami tök nyomasztó, így a pulzusom egy pillanat alatt ugrik fel 90-ről 180-ra. Ez nem egészséges, ezt az én szervezetem nem kedveli már annyira.

Szóval átjutottunk az első emelkedőn, aztán hálás voltam azért, hogy nem csináltuk bele azt a kurflit, amit pár éve, hanem lehetett rögtön lefelé száguldozni. Először a kisebb kört tettük meg, az elment a hídig, ott megfordult, visszament a stadionba, ott fel a hegyre nagy örömömre, onnan le, mondjuk azt jó kis lejtő, utána hátra a francba, majd vissza a rajthoz, és kezdődött az egész elölről. Az elején kifogtam egy csoportot, akik nagyon szimpatikus tempóban mentek, és nem is kívántam én sem gyorsabban menni. Jó lesz ez gondoltam, de aztán a lejtőn csak otthagytam őket. A következő körre nélkülük indultam el. A nagy kört végigfutottuk edzésen, elvileg nem kellett volna, hogy meglepetést okozzon, de mégis sikerült neki.

Volt egy emelkedő egy nagy réten, amit az edzésen egyszerűen csak megfutottunk és mentünk tovább. Amikor odaértem ehhez a részhez, láttam, hogy hirtelen olyan sokan vagyunk, nem is értettem az egészet. Aztán elindultam felfelé és nem értettem, hogy miért jönnek a többiek velem szembe. Aztán rájöttem, hogy bekígyóztattak minket, az egy felfeléből lett három, mert annyi kígyót kellett itt csinálni. Na ez a felismerés nem esett jól.

A wax olyan erős közepes volt. Ha nem volt túl meredek, akkor el lehetett róla lépni, de ha egy meredekebb felfelé jött, és erősebb ellépést akart az ember, akkor már kirúgott. Ezen a pályán mondjuk 3-4 meredekebb felfelé van, a többi nem olyan vészes.

Ekkor találkoztam először Olgával, legalábbis én így hívtam. Egy szívós középkorú nőci, csúnya fényes lila nadrágban, akivel állandóan előzgettük egymást. Már az agyamra ment, és még csak féltávnál sem voltam. A hegy aljáig sikerült tőle egy kicsit elhúznom, de utána a Z alakú baromi meredek steigen utolért, neki szemmel láthatóan jobb volt a waxa. 

A hegy aljában állt egy darab waxszervizes, vagy lelkes önkéntes segítő, de senki sem állt meg nála. Én már majdnem megsajnáltam, olyan kis helyesen álldogált ott  -12 fokban majd halálra fagyva. Hogyha tudom, hogy Olga úgyis utolér, akkor lehet, hogy kiállok arra az öt percre, de így menekültem előle.

A hegy tetején volt itatás, és ahogy megálltam inni, már tömtek is volna valami kaját a számba gumikesztyűvel. Ők nem ismerik az én verseny közbeni étkezési szokásaimat, úgyhogy mázlijuk van, hogy nem hánytam le valamelyiket. Ki fogom írni magamra, hogy „Ne etesd a versenyzőt!”

Visszafordultunk és jött a hosszú lefelé. A hegyen, ha lehet ilyet mondani még hidegebb volt, mint a rajtban. Amikor az ember lefelé megy beül, max párosbotozik kicsit, de több mozgás nincs. Felhúztam a cipzárt a kabátomon, de iszonyatosan fáztam lefelé. Alig vártam, hogy lejjebb érjek a laposra, ahol újra futni kell, mert muszáj mozgatnom a kezem lábam, mert lefagy. Amúgy érdekes vagyok, mert én télen rohadtul fázom, nincs vérkeringés a kezemben meg a lábamban, még nyáron 30 fokban is hideg a kezem. Ennek ellenére pont sífutó lettem, így nem csoda, na néha nagyon nehéz megküzdenem az elemekkel. 

Mire leértem a lejtő aljába konkrétan lefagyott mindenem. Elkezdtem mozogni újra, és néhány km múlva éreztem, hogy talán a lábam megmarad, nem fog elfagyni, de hogy az ujjaimat amputálni kell majd, abban biztos voltam. Egy windstopperes kesztyű volt rajtam, de kevés volt. Ahogy botoztam, minden botozásnál az ujjaim végét odadörzsöltem a bothoz, hogy induljon már el valami vérkeringés.

Miközben így el voltam foglalva ezzel feltűnt előttem Olga. Elegem volt már a nőből, úgyhogy összeszedtem magam és utolértem, de basszus nem tudtam mellette elmenni, mert brusztolt velem. Így mentünk vissza a stadionba egymás fenekében, miközben nekem még a végtagjaimat is életben kellett tartanom. Jött a stadion melletti hegy, aminek a tetejére előttem ért fel, mert még mindig jobb volt a wax a lécén. Ekkor jött a meredek lejtő, végén az éles bal kanyarral. 

Olga kiállt a nyom mellé és hóekében ment le. Én meg beálltam a nyomba és úgy elsuhantam mellette, mintha Olga csak állna. Erre a lejtő aljában egy fickó akkorát vágódott, hogy öröm lett volna nézni, ha nem épp én száguldozom mögötte ezerrel lefelé. Kiugrottam a nyomból, de a fickó valahogy kihemperedett már megint elém. Volt kb 30 centim, hogy elmenjek mellette, különben akkorát vágódom én is, mint az ólajtó. Reménykedtem benne, hogy a botjában nem akadok el, így az egyik lábamat felemeltem, és átcsúsztam felette. Olgának viszont le kellett lassítania miatta. Ez akkora megnyugvást adott nekem, hogy kicsit nyugodtabban indultam el hátra, az utolsó pár kilométerre. 

Megtettem a hátsó kört, visszasíeltem és akkor már ott volt végre a célegyenes, és ott várt 😍Ati Gergővel meg Tony-val, és végre átcsúsztam a célvonalon és nem kellett tovább menekülnöm Olga elől. Hiába csak 35 km ez a verseny, azért szezonkezdésnek, nulla havas kilométerrel a lábunkban bőven elég. A kezem végül nem fagyott le, de a sok dörzsöléstől kilyukadt a kesztyűm.

Kaptunk egy akkora érmet, hogy majd lehúzta a nyakamat, idén szép, új dizájnja lett a Sgambédának. Boldogan mentem oda Atihoz, és onnan lelkesen mentünk fel a pasta partyra, ahol már alig vártam a panna cottát, amit ilyenkor  lelkiismeretfurdalás nélkül betolhatok. De idén nem az volt a desszert, hanem valami piteszerű süti, ami ugyan finom volt, és betoltam azt is, de mégsem panna cotta... 😕

Ezután még nyertem egy sízsákot is, úgyhogy idén ismét kellemesen telt ez a livignoi kiruccanás. Indulás előtt még bementünk egy sportboltba és  vettem egy másik kesztyűt, mert az kelleni fog még idén, és átautóztunk Ramsauba, hogy másnap Pistával is tudjunk síelni egy kört, este pedig Ádámmal futottunk össze egyet beszélgetni (Hajrá Ádám, szuper leszel! 👍)

Nagyon jó kis verseny ez a Sgambeda,tök fullos ellátással, jó hangulattal, továbbra is szeretjük nagyon, úgyhogy viszlát jövőre ugyanitt. Akkor már ötödjére… 

Még a végén ideszokunk…

Többi képet itt találod.