Gatineau Loppet 2016

GATINEAU LOPPET

2016. FEBRUÁR 27-28.

Az American Birkebeinerről átrepültünk Detroitba, majd onnan Ottawába, ahol a kanadai Gatineau Loppet Worldloppet sífutóversenyt rendezték néhány nappal később. Ha már kint voltunk, akkor lefutjuk ezt is, mert elég kicsi a valószínűsége, hogy még egyszer kijutunk ide. 

Az első, amivel Ottawában szembesültünk, hogy elhagyták valahol a sízsákunkat. Mondták, hogy majd telefonálnak. Így buktuk rögtön a másnapi edzést. 

Másnap késő délután nagy öröm volt, mert visszakaptuk a léceinket, így szerdán már ki tudtunk menni síelni. Szerdán szakadt a hó edzés alatt.
Nem volt nagy edzés, csak egy amolyan egészségügyi csúszkálás. Tudtuk, hogy pár nap különbséggel lefutni 56 és 51 km-t, az azért elég megterhelő a szervezetnek, mert néhány nap alatt nem lehet regenerálódni egy ilyen hosszú versenyből, de pont a regeneráció miatt mentünk ki csúszkálni. Jól is esett. 

A pálya és a verseny egy hatalmas nagy parkban volt, ahol több tó is volt. A pályarendszer kicsit átláthatatlan volt, plusz kocsival csak néhány helyen megközelíthető. A pálya egy része lezárt autóutakon ment, egy része meg a szokásos erdei pályákon. Az autóút nagyon széles volt, akár 3-4 skatinges is elfért egymás mellett, és ki volt táblázva, hogy nyáron görkorizni és sírollerozni lehet rajta.
Ó, ha ilyenünk lehetne itthon…. :-)

Aztán délután elkezdett szakadni az eső, de úgy istenigazából…. Hömpölygött a víz az utcákon, és jó sok esett…

Csütörtökön megint voltunk kint csúszkálni, de nagyon rossz volt a pálya. A hó átázott, a teteje megfagyott, nem volt már jó ideje leratrakolva, így a léc mindenhol beleakadt a kemény hóba, és szakadt a hó. Furcsa időjárás volt kint, az egy hét alatt mindent tapasztaltunk.

Találkoztunk egy nénivel, aki rögtön megállított és szóba elegyedett velünk. Kiderült ő vezet egy blogot – zenészek sítalpon – amiben motiválni akar mindenkit, hogy álljon fel a karosszékből és menjen ki a szabadba sportolni, és ha már választhat, akkor mondjuk sífutni, mert ez egy csodálatos sport. Készített rólunk egy fotót, és délután már fent is voltunk a blogjában, emlékezett a nevünkre, hogy honnan jöttünk, és írta, hogy drukkol nekünk a versenyen.

Délután bementünk Ottawába egy síboltba. A város, olyan, mint Budapest. Az Ottawa folyó szeli ketté, a folyó egyik oldala Ottawa (ez a főváros, kb 880 ezren laknak itt) és ez Ontario állam, a folyó másik oldala Gatineau (város), és ez már Quebec (állam), de tulajdonképpen egybe van épülve. Ottawa nem egy tipikus nagyváros, amolyan vidéki városnak tűnik, kertes házakkal, a városközpontban néhány szocreál magas épülettel (20-30 emeletesek), a folyópartra épült parlamenttel, és egy kisebb méretű Big Ben-nel. Gatineau kertváros, 2-3 emeletes lakóházak, lakóparkok, és sok zöldterület.

A leesett havat nem takarították. Sok hókotrót láttunk, de nem tolták le a havat az útról. Gondolták, hogy a szakadó esőtől majd úgyis elolvad. Volt ahol talán felszórhatták, de amikor meg ónos eső esett, akkor konkrétan jégpálya volt az úttest, és nem strapálták magukat, hogy csináljanak valamit. Hatalmas kátyúkat kerülgettünk, úgyhogy az otthoni körülményeket itt is tökéletesen fel lehetett fedezni.

A kreszt sem sikerült teljesen megfejtenünk. A legtöbb kereszteződésnél, mind a négy oldalon stop tábla van. Mindenki meg is áll rendesen, de arra nem jöttünk rá biztosan, hogy milyen szabály szerint ki indul el először. Tök mindegy, hogy ki van a felsőbb rendű úton. A jobbkéz szabály sem volt megfelelően alkalmazható, mert ha ennek megfelelően mi indultunk el elsőnek, akkor néha nagyon csúnyán néztek ránk.

Aztán azt az egy szabályszerűséget találtuk a legműködőképesebbnek, hogy aki legelőször ér oda a kereszteződéshez, az indul el először. Furcsa, ez itthon tutira nem működne.

Szóval bementünk egy síboltba, hogy vegyünk csúszówaxot, ami hiányzott erre a hóra. Válogattunk egy darabig, minden tudásunkat összeszedtük, aztán odajött egy ott dolgozó srác, megkérdezte, hogy melyik verseny, hány kilométer, melyik nap, stb, és kivette a kezünkben lévő waxokat. Akkor tartott egy kb ¾ órás előadást, és a végén elénk pakolt egy csomó másik waxot. Volt olyan márka, amit ekkor láttam először.

Kiválogattunk belőle párat. A srác kérdezte, hogy azt a kis 2x2 cm-es fluor kockát nem szeretnénk-e kb 40.000 forintért megvenni? Mondtuk, hogy köszi, erről most lemondunk, bármennyire is szuperjó. (Ez olyan, mint a Cera a Swixtől, csak ugye az por és azt be kell vasalni, majd citlingelni. Ez meg olyan, mint egy darabka wax, amit csak fel kell kenni és bedörzsölni. A hatás hasonló, az ára is, csak a cerát konkrétan valami gázmaszkban teszik fel a profi waxmesterek, mert annyira nem tesz jót, ha belélegezzük, így személy szerint nekünk jobban tetszik ez a másik bedörzsölős, csak az ára nem szimpatikus annyira.)

Nem a méret a lényeg....

Szóval mondtuk a srácnak, hogy nem köszi, a srác meg mondta, hogy várjunk egy percet. Eltűnt a boltban, majd amikor megjelent a kezünkbe nyomta a bolt saját ilyen fluor waxát, meg hozzá egy parafát, hogy azzal dörzsöljük be, és ha nem felejtjük el, akkor majd a verseny után hozzuk vissza, de ha nem, akkor meg hajrá…

Hát baromi jó fej volt. Két vadidegen ember voltunk, sosem látott minket, és azt sem tudta, hogy vissza fogjuk-e neki valaha is vinni a cuccot, és odaadta az aranyárban lévő fluor kockáját. Nagyon rendes volt, nem is tudtuk, hogy köszöngessük meg neki. :-)

A boltban volt egy síléc bemérő kézikészülék, amivel a léc keménységét mérték meg a súlyunkra, vagyis azt, hogy a léc hídja (közepe) mennyire ér le, ha ráállok, ellépek, stb. Ráálltam egy lécre, ami sokkal keményebbnek tűnt az enyémnél, és már az is más érzés volt. Egy kemény léc olyan magabiztosságot ad.

Otthon bevittük a lécemet a lakásba, letettük a földre, ráálltam és megpróbáltunk alátenni egy papírlapot, netán húzgálni alatta. Már akkor is totál leért a teljes talpa, amikor még két lábbal álltam rajta. A papírt már akkor sem tudtuk alatta megmozdítani, arról nem is beszélve, ha épp egy lábbal ellépek róla.

Szóval a feltételezésünk beigazolódott, a lécem teljes talpa leér, ezért érzem a párosbotozást iszonyú lassúnak, hiszen 60 cm klisterrel vonszolom magam folyamatosan, és ez megmagyarázza azt is, hogy a rúdwax miért kopik le olyan könnyen a lécemről verseny közben. Ennek fényében a szombati versenyre csak 40 cm waxot tettem fel.

Pénteken verőfényes napsütés, és nagyon hideg volt. Ati csak vasárnap indult skatingben, és meg szombaton classikban, így ő délelőtt kiment csúszkálni, én meg otthon maradtam és nekikezdtem feltenni a csúszówaxot, és rákentem a végén a csodát is. Ezzel el is ment az egész délelőtt, és délután úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Kanadai Történeti Múzeumba.

Kanadai Történeti Múzeum

Mivel az Usa és Kanada teljes történelme azon alapul, hogy kiirtották az indiánokat, így a múzeum teljes egészében indiánokról, totemoszlopokról, eszkimókról, jurtákról, kutyaszánról, indián fegyverekről szólt. Ati nagyon szereti ezt a témakört, úgyhogy lelkes volt. Valóban nagyon szép volt, jó kis kiállítást raktak össze.

Este elmentünk felvenni a rajtszámot, megnéztük az expot és a waxtippeket, otthon feltettem a tapadówaxot a lécre, összekészültem, és kicsit vegyes érzésekkel vártam a másnapot, mert az időjósok igen hideget, szelet, esetleg kisebb havazást jósoltak.

 

Ez mind kellett a waxoláshoz

Másnap reggel valóban hideg volt, -13 fok volt a rajtban, ami kb egy óra autózásra volt. Atinak holnap volt a versenye, így átvitt a rajtba. A rajtot nagyon hamar lenyomták, mert 2 perces indítással eresztettek minket szélnek. A pálya itt is elég hullámos volt, de nem úgy, mint a Birkie-n, hanem itt hosszabb felfelék, és hosszabb lefelék voltak, de ezek sem voltak meredekek. Egészen jól lehetett haladni, úgy éreztem, mintha nem 1000 méterenként, hanem mondjuk 800 méterenként lenne kitáblázva a hátra lévő táv. Ez azért jó érzés volt, és egészen gyorsan odaértem az első frissítőhöz, ami 10 km-nél volt.

 

A pálya össze-vissza kanyargott az erdőben, tavak mentén, utakon, stb, kocsival nem lehetett mindegyik frissítőállomást megközelíteni, de Ati ide el tudott jönni, úgyhogy örültem, amikor megláttam. Gyorsan ittam valamit, aztán irány tovább. 10 km-ként voltak az itatók, kivétel 30 és 35 között, mert ott volt egy kemény hegy, és ott tettek az aljába meg a tetejére is egyet. Kicsit melegedett az idő, de erős szembeszél volt, ami nem épp kellemes dolog így télen.

10 km-nél

A pálya első fele tópartokon kanyargott, és volt olyan rész, ahol olyan erősen fújt a szél, hogy teljesen betemette a nyomot hóval, és ágakat tört le a pályára, naná, hogy bele a nyomba… Sok letört ág és gally volt, egész vastagokkal is találkoztam.

Amit megfigyeltem Kanadában, hogy milyen jól nevelten versenyeznek itt az emberek. Többnyire két nyom volt, és mindenki a jobb szélsőben ment. Ha át is jött előzni a bal oldaliba, rögtön visszament a jobb szélén lévő nyomba. Hát ez nagyon tetszett nekem, mert én beálltam a bal oldali nyomba, és nem kellett az előzgetésekkel vesződnöm :-) Itt nem voltunk sokat, az össz induló a különböző versenyszámokban kb 2000 fő lehetett.

Mondjuk nem is láttunk semmiféle marketinget ennek a versenynek. Sehol sem volt kiplakátolva, hogy itt bizony egy Worldloppet verseny lesz, se a parkban, se a sportboltokban, sehol. Az e-mail kommunikációik is olyan szűkösek voltak. Az emberek egyáltalán nem tudtak erről a versenyről, még a szállásadóink sem, akik a park bejáratától kb 5 km-re laktak.

A szervezés sem olyan volt, mint Amerikában. A helyén volt minden, rendben lezajlott a rajtszám átvétel, a rajt is rendben volt, a pálya is jó volt, tehát nem tudok semmire sem panaszkodni, csak az amerikai verseny hangulatához képest, ez túl csöndes volt. A pályán emberek jöttek velünk szembe és csak néztek nagyokat, hogy mi mi a francért viselünk rajtszámot. 

Mentem felfelé egy dombra, és egy nő csúszott velem szemben lefelé az én nyomomban. Gondoltam, hogy nem én fogok kiállni, így kénytelen volt ő, de olyan sértődött fejet vágott, és miután nem köszöntem meg neki, hogy kiállt előlem, így fennhangon megjegyezte, hogy „your welcome” (szívesen b**meg) El sem tudták képzelni, hogy mi épp 51 km-t futunk egy verseny keretében.

Ati olvasta valahol, hogy lecserélték a menedzsmentet, és az új bagázs reméljük majd jobban felfuttatja ezt a versenyt, és ez az esemény is a méltó helyére kerül, mert a verseny és a pálya tényleg szép, érdemes ezzel foglalkozni. Mondjuk a Birkie és a Gatineau nincsenek messze egymástól, úgyhogy a szervezők remélem párszor repülőre ülnek majd és átmennek megnézni, hogy hogyan is zajlik egy Birkie, mert onnan aztán van mit tanulniuk....

30 km-nél (a hegy előtt) volt megint egy itató, és Ati ott várt. Ennek nagyon megörültem több okból is. A lécre rúdwaxot tettem fel, és mivel kiderült, hogy az én lécem totálisan leér, így azt 30 km alatt már lekoptattam róla. Megbeszéltük Atival, hogy lesz a zsebében wax, arra az esetre, ha találkoznánk vhol és kéne.

Na eljött ez a pillanat, úgyhogy gyorsan megálltam, és amíg ittam 4-5 pohár innivalót, addig ő feltett egy adag waxot a lécemre. Hát a hegy előtt ez nagyon jól jött, a többiek már szenvedtek rendesen, a tapadás hiánya miatt is, nekem csak a hegy miatt kellett. 5 km emelkedő, amiből kb 1.5 km brutál meredek volt. Ráadásul egy erdei pályán mentünk, ahol mély volt a hó és keskeny az út. Szóval kemény volt, de utána tudtam, hogy a hegy tetején lehet megint inni, és jön egy hosszabb lejtő.

A vége felé volt egy rész, ahol az erős szembe szélből hátszél lett. Hideg volt továbbra is, így rá kellett jönnöm ez újabb nagy igazságra. Azt már tudjuk, hogy a szembe szél nagyon rossz, de mivel a sífutóruháknak általában csak az eleje windstopperes, így a hideg hátszélben konkrétan lefagyott a hátsóm… :-)

A hátralévő x kilométeren volt 2 hosszú lefelé, amit tényleg szuper volt, de pihenni nem lehet közben, mert ha elég mélyre ül be az ember, akkor egy ilyen hosszú lejtőn begörcsöl már a combja. De inkább ez, mint még egy olyan hegy… Aztán az utolsó itatónál még egyszer összefutottam Atival, de csak integettem neki, mert az itatót olyan hülye helyre tették, hogy ha meg akartam volna állni, akkor konkrétan le kellett volna fékeznem, így inkább lendületből tovább mentem, gondoltam innen már nincs sok hátra.

Ő volt a kedvencem, mondjuk ő mindkét nap lefutotta a versenyeket... :-)

Szépen fogytak a kilométerek, az egész verseny alatt nem volt holtpontom, pedig azt hittem az egy héttel korábban futott 56 km miatt ki leszek purcanva. Aztán jött a 49 km, 50 km, és az utolsó 51 km, és akkor nem történt semmi. Ott voltunk még az erdő közepén, pedig a verseny tudtommal 51 km volt, és még csak a speeker hangját sem hallottam a közelből, nemhogy a célvonalat. Hát remek, itt kész lettem.

Lefutok bármennyit, akár a 90 km-es Vasaloppetet is, ha arra állítom be az agyamat. De akkor az 90 km legyen és egy méterrel se több. Itt is kilométerenként jöttek a táblák, 51 km-re voltam ráállva, és 51 km után még kint csalinkáztam valahol a Gatineau Parkban. A pályába ott már becsatlakoztak a többi távon versenyzők is, és hirtelen sokan lettünk. Egyszer csak láttam egy csomó táblát mindenféle színkóddal. Nekünk a narancsot kellett követni, mert az volt az 51 km, és az elkanyarodott balra. Remek, talán lesz már valami. De még mindig az erdőben voltam, körülöttem sehol senki és egyszer csak láttam egy táblát, amire az volt írva: Gatineau Loppet 26 km. Na fasza, rossz irányba kanyarodtam, és most vagy visszamegyek, vagy van még újabb 26 km-em, hogy célba érjek.

Aztán rájöttem, hogy a 26 km-es tábla zöld volt, így egy kicsit megnyugodtam. Akkor jött egy domb, amin egy csomó ember küzdött felfelé, én viszont addigra már elég morcos voltam a 51 km miatt, így nagy elánnal érkeztem meg melléjük. Ezt érzékelte a leghátsó ember, így elkiáltotta magát, hogy adjanak nekem helyet, mert én 51 km-t futok (ja, meg plusz még mennyit…), amivel kiérdemeltem azt a tiszteletet, hogy helyet adjanak. Fel a dombra, aztán jobbra el egy rétre, majd be megint az erdőbe, és ott volt egy tábla, hogy még 1000 méter a célig. Tök jó, de legalább már volt valami kézzel fogható. 

Összeszedtem magam, és tényleg már hallottam a speeker hangját, és 1000 méter múlva ott volt előttem a cél, és végre beérkeztem én is :-)

Kaptam szép érmet és végre felvehettem a kabátomat, mert nagyon hideg volt. Délután aztán amíg fetrengtem az ágyban, Ati waxolt bőszen, mert másnap ő következett skatingben.

Neki sem volt meleg, de legalább esett a hó rendesen. A rajtjuk jó hangulatban telt, mert mindenféle jópofa zenével spannolták őket. Aztán elindultak, csak én nem mozdultam, mert egy kb 6 km-es kör után visszajöttek a stadionba, és onnan mentek tovább egy másik irányba.

Ahogy néztem a pályarajzukat láttam, hogy ezen kívül még 2 vagy 3 helyen tudok vele találkozni, ha ügyes vagyok, és jól számítom ki. A következő frissítőállomásnál sikerült őt megtalálnom, jött szépen a szakadó hóesésben, de azt mondta, hogy minden ok, jól érzi magát. Akkor jó :-)

Skating verseny pályája

Visszarohantam a kocsihoz, ami vagy 4-500 méterre volt, és elindultam megkeresni a következő találkozási pontot. Egy parkolóban letettem a kocsit, mert ott ment el a pálya mellette. Ott állt egy kb 16 éves kissrác fontossága teljes tudatában és "kukásmellényben", tehát valami hivatalos pozíciót töltött ott be. Kiderült ő ott a pályaőr. Elindultam a pálya felé, hogy megnézzem jön-e már Ati, vagy már talán el is ment….?

Rám szólt, hogy ne menjek rá a pályára. Mondtam neki, hogy ok, miattam aztán igazán nem kell izgulnia, én is sífutó vagyok, tudom milyen az, amikor a hülye turisták összemászkálják a pályát. De ő akkurátusan odaállt mellém, és közölte, hogy tényleg nem léphetek rá a pályára. Mondtam, hogy jól van már, lazítson. Akkor mellém állt, és megmutatta, hogy a nem léphetek rá, az az ő felfogásában mit jelent. Neki már minden pályának számított, ami nem a szűz hó volt. Igaz, az a pálya, amin a versenyzők mentek, az még min 10 méterrel beljebb volt, de nem baj, én a pályáig menve sem léphetek rá a pályára, tehát, ha oda akarok menni, akkor csak a szűz hóban mehetek, és ezt meg is mutatta.

Persze ő combközépig érő csizmában volt, és azzal a lendülettel térdig süllyedt, én meg egy szál sportcipőben voltam. Ránéztem, mert nem tudtam eldönteni, hogy ez most vicc, vagy komoly, mert viccnek azért durva. Mondtam neki, hogy én sportcipőben vagyok, erre közölte, hogy arról ő nem tehet, de ha rámegyek a pályára, akkor ki kell fizetnem a napi pályadíjat…. Na jól van ez már sok volt nekem, Atiról itt már úgyis lemaradtam, úgyhogy otthagytam a kissrácot a francba, aki széles mosollyal köszönte meg az együttműködésemet…

Itt most volt kb egy órám, mert Ati kóválygott az erdőben, ami számomra megközelíthetetlen volt, úgyhogy hazamentem gyorsan a Worldloppet Passportjainkért, hogy a verseny után bele tudjuk pecsételtetni az eredményünket. Utána elmentem ahhoz a ponthoz, ahol számításaim szerint majd fél óra múlva fel kellett tűnnie, és ott nézegettem az embereket, a versenyzőket, az önkéntes segítőket…

Aztán végre jött ő is, kicsit már elnyűtten, de onnan már csak 6 km (+ kb 1500 méter) volt hátra, és akkor ő is átlépi a kanadai verseny célvonalát. A havazás menet közben abbamaradt, már csak hideg volt, legalábbis nekem, aki nem versenyzett aznap és egy szál sportcipőben néztem a versenyt egész nap.

Épp, hogy leparkoltam és odamentem a célvonalhoz, jött is kicsit már fáradtan, de annál nagyobb lélekerővel, és végre ő is bent volt a célban :-) Neki is járt a szép érem, és az átöltözés után a meleg ebéd. Elmesélte, hogy nagyon jól ment neki, jól is érezte magát menet közben egészen a Pingvin-hegyig, ami olyan brutál meredek emelkedő volt, hogy ott egy „kicsit” meghalt, és eltartott egy darabig, mire újraéledt. Hát igen, vannak azok az emelkedők, amik olyan 25-30 km után már nem esnek jól az embernek. De megcsinálta ügyesen és ez a fontos :-)

Az ember, amikor elindul egy versenyen amiről tudja, hogy fizikailag végig tudja csinálni, akkor az a fő feladat, hogy elfoglalja az agyát arra a 3-4-5 órára, amit verseny közben a pályán tölt. Ilyenkor nem szabad engedni, hogy a negatív gondolatok, a brutál hegyek, a nehéz pálya, a rossz érzések, a fájdalom, a fáradtság, és a millió egyéb tényező befolyásoljon. Sosem szabad arra gondolni, hogy jaj, de sok van még hátra, hogy épp akkor mennyire nehezen megy, hogy milyen lassan telnek a kilométerek, és milyen messze van még a cél. Egyszerűen nem szabad teret engedni ezeknek a gondolatoknak. 

Az önmotiváció, a negatív gondolatok elterelése, a pozitív dolgok erősítése, a kitartás a feladat folyamatosan. Ezekre mindenki saját technikákat fejleszt ki, mindenkinek megvannak az önmotivációs módszerei, de egy kemény és hosszú versenyen módunk van az összeset gyakorolni. Nem mindenki alkalmas arra, hogy hosszú távú versenyző legyen. Van, aki képtelen kizárni az agyát, van, aki nem nagyon kitartó, van olyan is, aki nem bírja a fájdalmat, vannak, akik fizikailag nem bírják, de szerintem ez főleg fejben dől el. Ha fejben nem alkalmas rá az ember, akkor fizikailag sosem lesz. 

Csodálatos dolog a sport, rengeteg mindenre megtanít, alázatot követel, nagyon sok és értékes tulajdonságot fejleszt. Minden gyereknek sportolnia kellene, egy kicsit minden gyereknek küzdenie kellene ilyen-olyan megmérettetéseken, hogy olyan alapvető tulajdonságaik és értékeik legyenek, és olyan gondolkodásmódjuk alakuljon ki, ami sajnos manapság nagyon sok emberből hiányzik. A sport, főleg a versenysport (nem feltétlenül a profi, elég az amatőr) olyan iskola, amit mindenkinek ki kéne járni, mert meggyőződésem, hogy ezáltal mindenki egy kicsit több lenne….
De ehhez kellenének a jó és motiváló edzők is, mert ezekből is iszonyú nagy hiány van...

A verseny után hazamentünk és megnéztük a neten, hogy milyen versenyek vannak még. Persze fárasztó meg nehéz meg minden, de összességében akkora élmény, hogy a mérleg hangsúlyosan a pozitív oldalra billen el :-)

Másnap összepakoltunk, sétáltunk még egy rövidet az ottawai parlament körül, visszavittük a srácnak a csodawaxát, majd repülőre szálltunk és irány az öreg kontinens. Mikor hazaértünk megtudtuk, hogy most nem csak a sízsákunkat, hanem az összes csomagunkat elhagyták valahol Bostonban, és amíg mi Londonon keresztül jöttünk, addig az egyik csomagunk valahol Párizs, míg a másik kettő Amszterdam felé utazik, és majd érkezik egyszer….

Ez volt a 9. Worldloppet versenyünk. Még egyet kell teljesíteni ahhoz, hogy az idénre kitűzött cél, a Worldloppet Gold Master cím meglegyen. Erre a 10. versenyre március 13-án, Svájban fogunk sort keríteni az Engadin 42 km-es skating stílusú sífutóversenyen. Izgi lesz :-)

A TÖBBI KÉP ITT TALÁLHATÓ