Marokkó

Marokkói happy finish

2025.03.03-07.

A tenerifei kalandunk egyfajta folytatásaként az én Rebekámmal (Ana Miller, aki olvasta a tenerifés blogot) elutaztunk még egy lovas kalandra Marokkóba, ugyanis Medi (a tenerifei full extrás házigazdánk) meghívott minket.

Hétfő hajnaltól péntek hajnalig tartó utazásnak indult. Agadirban szállt le a gép, onnan átmentünk rögtön Szavírába az első szállásunkra. Szavíra egy tipikus marokkói vagy berber (?) városka, történelmi belvárossal, szűk sikátorokkal, árusokkal, piaccal, kikötővel, halpiaccal, tehát temérdek látnivalóval. Nagyon tetszett.....

Az első estére már volt programunk is, quadozás az óceánparton. Na az klassz volt, ki akartuk próbálni, hogy fel lehet-e borítani a quadot. Kiderült egész stabil jószág, de azért két kerékre sikerült egy picit billenteni. Viszont rettenetesen élveztük a drilftelést a homokban, csak kár, hogy a túravezető srác elég sűrűn ránk szólt, hogy ejnye.... 😄

A lényeg, hogy élveztük nagyon.

Másnap délelőtti program egy tradicionális marokkói (azaz török) fürdő volt, nevezetesen a hammam. Hát mi Rebekával nem annyira tudtuk átérezni ennek a meghittségét, mert nagyjából végig röhögtük az egészet, de jó volt. Utána városnézés, piacozás, majd jött az est fénypontja, a lovaglás az óceánparton.

Berber csődöröket kaptunk, akik ügetni szinte nem is tudnak, mert csak séta és nyélvágta volt a két jármód. DE naggggyyyyon jó volt, nagyon nagyon szerettük. 😍 A túravezető srác is jófej volt, úgyhogy ez egy igazán fullos program volt. Olyannyira, hogy másnap a reggeli után indultunk volna tovább át a másik szállásra Agadirba, de Rebekával lebeszéltünk még egy órás lovaglást.

Reggel összekészültünk, megreggeliztünk és indultunk volna lovagolni, ha nem szakad az eső. Így hát szomorúan lemondtuk a programot és Medi közölte, hogy akkor fél óra múlva indulás. Én még felmentem a szobába átöltözni, hogy ne a lovas cuccban utazzak, a többiek lent voltak a hallban. Aztán lementem én is, bepakoltam a bőröndbe és elindultunk. Arrébb mentünk kb 150-170 kilit és ott megálltunk egy szörfös helyen, ahol nagyon szép volt a part. 

Rebekával lementünk a partra sétálni és már nem tudom, hogy miről beszélgettünk, de ott ugrott be, hogy nekünk nem kellene lassan visszakapnunk az útlevelünket, amit a hotel recepcióján leadtunk? Vagy átviszik a következő szállásra és majd csak a túra végén adja vissza? 

Rebeka rám néz: - dehát visszakaptuk.
- Én nem.
- De ott osztották ki a hallban.
- De én nem voltam ott, mert én fent voltam a szobában öltözni.
- Akkor te nem kaptad vissza?
- Nem.

Erre Rebeka megfordult, hogy menjünk vissza és kérdezzük meg. Mondom ráér, biztosan ott van valahol, de ő megfordult és elkezdett visszafelé futni. Én visszasétáltam a többiekhez a bárba és leültem. Rebeka megjelent kb 10 perc múlva, hogy nem tette el vki az útlevelemet, mert ő nem találja? 

Na akkor mindenki átnézte a cuccait, az én cuccomat is mindenki átnézte külön külön 3x, de nem került elő. Akkor hívjuk fel a szállodát, ott kell lennie. Felhívtuk, ők nem találták meg, de megnézik a kamerát. Visszanézték, mondták, hogy azt látják, hogy pakolok a bőröndbe, de az útlevelet nem látják sehol. Na fasza, innentől akkor kezdjük el komolyan venni, mert addig a csoportban én voltam a legnyugodtabb, hiszen gondoltam egy útlevél nem tud csak úgy szublimálni, tuti meglesz, de egyelőre 1:0 neki.

Átmentünk Agadirba és megbeszéltük Jozeffel, hogy másnap elvisz engem a rendőrségre, mert onnantól már csak egy napom volt vmi papírt szerezni, ugyanis péntek reggel 6-kor indultunk ki a reptérre. Ettől függetlenül én optimista voltam, gondoltam 1-2 óra alatt megvagyunk, úgyhogy foglaljunk csak valami lovaglást délutánra. Aztán kicsit körülményes volt a weboldal, így az ad-hoc foglalás elmaradt, majd visszatérünk rá később. Este még elmentünk egy Berber-estre, ahol mindenféle tánccal, zenével, 5-6 féle fogással, lovasprogrammal szórakoztattak minket. Az is jó volt 😊

Másnap jött értünk Jozef és Rebekával elindultunk a procedúrára. Kezdtünk egy fénymásolóban, ahol az útlevelemről készült fotót kinyomtattuk. Onnan átmentünk egy kis rendőrőrsre, ahol közölték, hogy menjünk át egy nagyobbra.

Átmentünk. A bejáratnál le kellett adni a mobilokat, és bementünk egy szobába, ahol L alakban ültek a páciensek. A sor végére leültünk, és amikor vki sorra került a sor elejéről, akkor mindenki eggyel arrébb ült. Nagyon vicces volt. Közben a rendőrségi macska kellette magát veszettül, úgyhogy őt simogattuk. Mikor az L hosszabbik és rövidebbik oldalának a találkozásához értünk, akkor én nem ültem arrébb, mert nem volt senki új, aki veszélyeztethette volna a kiérdemelt helyünket, de aztán hirtelen, a semmiből lett egy bácsi, aki leült mellém. Erre a másik oldali szomszéd úgy nézett rám, mint a véres rongyra. Aztán az L rövidebb oldalán ülő 3 ember egyszerre állt fel, én meg egy huszárvágással kikerültem a bácsit és Rebekával azonnal átültünk a pole pozícióba, és szóltam a csúnyán nézőnek is, hogy jöjjön. Rám nézett csillogó szemmel és közölte: Nice move! 😂

Na sorra kerültünk, közölték, hogy először is menjünk el egy fotóshoz, mert kell rólam igazolványkép (hogy minek???), aztán menjünk vissza a hotelbe, mert kell nekik egy igazolás, hogy ott lakom. Jó, elmentünk fotós - hotel - fotós - vissza rendőrség. Telefon újra lead, rendőr vigyorog, ahogy beviharzottunk. Akkor már nem vártuk ki a sort, rögtön mentünk a pulthoz, ahol elvették a fotót és közölték, hogy menjünk vissza a hotelbe, és kérjünk egy olyan papírt, amin mindenféle egyébb adatok is rajta vannak. Jó hotelbe vissza - rettenetesen official papír beszerez-  rendőrségre vissza - telefon lead - rendőr vigyorog - pulthoz oda.... és végre kaptam egy papírt, amin volt pecsét, és hivatalos volt, hogy elvesztettem (nem én) az útlevelet. Szuper, kérdeztem, hogy akkor ezzel (meg mondjuk a személyimmel) fel tudok holnap szállni a gépre? Ja, ezzel nem, ez kb semmire sem jó 😮

Akkor mondták, hogy van ott vmi konzulka, akit keressünk fel egy utazási iroda hátsó traktusában, majd ő tudja a tutit. Elmentünk, de a konzulka épp egy repülőn ült vhol Európában, így nem tudunk vele beszélni, de Jozef ismerte a német konzult, és elvitt hozzá.

Beszéltünk vele is, mondtam neki, hogy fogadjon örökbe, van egy középfokú passzív német nyelvtudásom, csak vhogy juttasson be az Eu-ba. Dumcsiztunk, mondtam neki 3x, hogy Bukarest az nem Budapest, ne keverjük, majd közölte nem tud segíteni, de felhívta a magyar nagykövetet Rabatban.

A nőci mondta, hogy valszeg nem tudom őt megkerülni, el kell mennem oda személyesen, és ő fog adni nekem egy ideiglenes útlevelet, amivel haza tudok majd menni, szerinte nem fogok tudni elszállni a repülőre, persze meg lehet próbálni, de túlzottan ne reménykedjek. Hát szuper, Agadir-Rabat-Agadir 1.200 km, és nekem reggel 6-ra vissza kellene érnem, mert indul a repülő Tenerifére, majd délután onnan Bp-re.

Ekkor volt délután 4 óra, úgyhogy realizáltam, hogy ezt a kört nem tudom megfutni. A döntés az lett, hogy reggel kimegyek a csoporttal a reptérre, és megpróbálom magam valahogy feldumálni a gépre. "Béla" még egy olyan levelet is rittyentett franciául, hogy én vagyok az ő veszélyeztetett terhes felesége, és sajnos a ramadán miatt nem tudtunk minden papírt beszerezni de legyenek már tekintettel az állapotomra és engedjenek fel a repülőre 😂

Reggel fapofával mentem a pulthoz, odaadtam a rendőrségi papírt, meg a személyimet és vártam. A csávó közölte, hogy ez nem lesz jó. Odaadtuk a terhes levelet, de nem hatódott meg. Akkor kértem a főnökét, mert úgy voltam vele, hogy mit veszíthetek. A főnök, elolvasta a levelet, szánakozva nézett rám, ott állt mellettem a leendő gyermekem apja is könnybe lábadt szemekkel, és már majdnem sikerült, de akkor mondta, hogy ha ő felenged, akkor meg a további ellenőrzési pontokon nem fogok tudni átjutni, úgyhogy sorry....

Így könnyes búcsút vettem a férjemtől, gyermekem apjától (el is vetéltem gyorsan), elbúcsúztam a csoporttól, az én Rebekámtól és ők elindultak fel a gépre, nekem meg adott volt a feladat, valahogy haza kell jutnom.

Először vettem egy sim kártyát, mert net az kell. Medi még kiderítette, hogy melyik városból tudok hazarepülni. Azt hittem majd a fővárosból indul repülő, de csak egy 15 órás londoni kitérővel tudtam volna Rabatból hazajutni, viszont Marrakeshből ment másnap reggel közvetlen járat.

Oké, akkor kell egy kocsi, amit felveszek az Agadir reptéren és leadok a Marrakesh reptéren. Felmentem a netre és találtam is egyet, amit gyorsan lefoglaltam. Akkor már megvettem a repjegyet is, és telefonos segítséget kértem, hogy keressenek nekem szállást, mert arra nem lesz időm. Már csak a reggel 8 órát kellett kivárnom, mert akkor nyitottak a rental car irodák. Ittam egy kávét és 8-kor mentem megkeresni a kölcsönautómat, de az irodák között nem találtam ilyen nevű céget. Kérdeztem őket, mondták, hogy ilyet ők nem ismernek, de menjek ki a parkolóba, hátha ott vannak. Kimentem, nem volt ilyen molinó, így megkérdeztem az egyik srácot, hogy mégis merre? Mondta, hogy ő sem ismer ilyen autókölcsönzőt, de hívjuk fel őket. Beszéltem az emberrel, kérdezte, hogy kaptam-e tőlük visszaigazoló emailt. Mondtam persze, 51-es foglalási számom van. Jaaaa, de az egy automata email, kaptam-e olyat, amiben leírják, hogy mikor milyen autót vehetek fel. Hát ilyet ugye nem, de nem baj, majd ő csekkolja. Pici csend, majd közölte, hogy nincs elérhető autójuk, nem tud segíteni, sok sikert, és letette..... Fasza...

Akkor mondtam a srácnak, hogy mi a szitu, de ő mondta, hogy a nagy irodák nem fognak nekem autót adni, mert nem szeretnek egy napra, ennyi kilométerre, egy főnek (főleg, hogy nő vagyok) és főleg marrakeshi leadással autót adni, és tényleg....

Akkor mondta a srác, hogy majd ő segít, csak menjek utána. Kisétáltam vele e reptérről, aztán kiderült, hogy egy autót akar nekem, de sorőrrel együtt szerezni. Agadir - Rabat 600 km. Onnan Marrakesh még 350 km, nem gondoltam, hogy én ezt kifizetem egy taxira....

Mondtam a srácnak, hogy no way, menjünk vissza és ott intézzünk vmit. Végül egy helyi kis iroda egy szemmel jól látható összegért adott nekem egy autót és elindulhattam Rabat felé. Előtte még felhívtam a nagykövetet és mondtam neki, hogy jövök, elküldtem neki az útlevél másolatomat, hogy kezdje el elkészíteni az újat.

Mikor felfedeztem, hogy a kocsiban van carplay, tehát nagy hangerővel tudom bömböltetni a zenéimet, máris elkezdtem élvezni az utat. Rabat 600 km, de ebből az első kb 250 kili az Atlasz hegység hófödte csúcsai mellett vezetett. Szép volt, az idő is jó volt, úgyhogy tulajdonképpen én remekül elvoltam.

A marokkói közlekedési morál olyan mint az olasz, csak x 2-3. Az  autópálya 3 sávos, plusz egy negyed sáv a leállósáv, ahol szembe jött velünk egy robogós. A leállósávon lerobbant autó, háromszög híján kitett egy zöld olajos flakont. Középen a 2x3 sávot elválasztó betontömbökön romantikus párok ücsörögtek, és a belső sávban csak úgy emberek söprögettek a legnagyobb lelki békében.... A városokban 3 sávon 6 autó ment egymás mellett, random kivilágítatlan motorosok és biciklisek jöttek minden oldalról, szemből, össze-vissza, és a gyalogosok ott léptek le elém a járdára, ahol kedvük tartotta. Hamar beilleszkedtem közéjük 😃

Elértem Rabatba, megtaláltam a magyar nagykövetséget, meglepetésemre egy fiatal nő nyitott ajtót. Anna kb 26-27 év körül lehetett, mesélte, hogy 4 évre van itt kiküldetésben, majd utána megy tovább valahova. Egy szép villaépületben voltak, medencével, szépen ápolt kerttel. Megkaptam a vacsi új, kék, egyszer használatos útlevelemet egy kisebb összegét cserébe, kaptam Annától ötletet, hogy hova menjek Marrakeshben kajálni, és elindultam, mert újabb 350 km várt rám. Este 9 körül érkeztem meg Marrakesbe, elmentem kajálni, közben mindenki leszólítgatott, beszélgetett, kaptam juicet, datolyát, gyümölcsöt és mindenki nagyon kedves volt. Aztán elmentem a szállásra, ami kocsival 5 percre volt a reptértől. Másnap a repülő 10.20-kor indult, ezért gondoltam elég reggel becsekkolnom, amikor felkelek, hiszen a Ryanairhez is 2 órával a felszállás előttig be lehet csekkolni. 

Reggel felébredtem, összeszedtem magam és be akartam csekkolni, de ott kiderült, hogy a Wizzairhez 3 órával indulás előtt már nem lehet. Na fasza. Az applikáció mutatta, hogy a gép késni fog, és a tervezett új indulási időponthoz képest még jó lettem volna, de az app már nem engedett. 

Na jó, fasza, akkor irány ki a reptérre, mert ott még intézkednem kell. Leadtam a kocsit, azzal minden rendben volt, és bementem a check in ponthoz. A srácnak próbáltam elmagyarázni, hogy én még időben voltam, de az applikáció nem engedte, stb, de ő nem tudott elrugaszkodni attól az egy mondattól, hogy "jú ár not csikin" Hát gondoltam neki még az enyémnél is rosszabb az angolja, így itt nekem nem fog babér teremni, így plusz 48 euróért ő tette be a nevem mellé azt a két db pipát. Istenem, ha én ilyen órabérrel dolgozhatnék....

Következő állomás a security volt, amin sikeresen túljutottam, majd jött az útlevélvizsgálat. A fickó nem igazán tudott mit kezdeni a vadiúj útlevelemmel, ami ráadásul kék volt, steril, és nem volt benne a beutazásos pecsét, márpedig az minimum szentségtörés. Forgatta egy darabig, tanácstalanul nézett a kollégájára, aztán megkegyelmeztem neki, és átnyújtottam a rendőrségről keservesen beszerzett papírt, hadd vegyem már annak is hasznát, ha már annyit küzdöttünk érte. Akkor megértette, és közölte velem, hogy menjek be a police officeba, és valahogy szerezzek bele pecsétet, mert anélkül nincs élet. Hát jó, akkor elmentem, kunyeráltam egy pecsétet és nagy nehezen túljutottam az ellenőrzőpontokon. Aztán megjött a gépünk is, feljutottam, és hazajöttem. 

Itthon is be kellett állni az útlevél ellenőrzéshez, és amikor a fickó meglátta, hogy kék útlevelet szorongatok a kezemben vigyorogva magához intett. A hol hagyta el az útlevelét? kérdésre, csak azt tudtam mondani, hogy közöm sincs hozzá, de azért kíváncsi volt a részletekre is. Végül beléphettem az országba és már csak a kocsimat kellett kiszabadítani a parkolóból, ahol egy napja jogtalanul parkolt szegény. Szerencsére a pénz jó megoldás volt erre is és egy újabb szemmel látható összegért sikerült elhagynom a repteret és már haza is jutottam... 

Happy finish! Halleluja 😆💖