LaSgambeda 2016

SzezON, avagy LaSgambeda 2016 

2016. december 3.

Az idei szezonnyitó LaSgambeda jó koránra sikeredett a szervezőknek, akiknek feltett szándékuk, hogy ezt a versenyt mindig december első hétvégéjén rendezik meg, vagyis idén december 3-án. Gondoltuk, hogy a verseny előtt azért kellene legalább néhány napot hóra állni, így novemberben 3 napot sikerült Hochfilzenben csúszkálni.

Pár nappal a verseny előtt érkeztünk Livignoba a szokásos szállásunkra, ugyanis ez már a harmadik Sgambedánk, már ismerjük a járást. Az őszi felkészülést egész lelkiismeretesen elvégeztük és idén kicsit tudományosabb alapokra helyeztük a sportolásunkat, mint eddig.

Persze évek óta tudjuk, használjuk, Atiék tanítják is a suliban, de sosem alkalmaztuk magunkon a pulzuskontrollt. Volt rajtam sokszor az óra edzések, versenyek alatt, ami pont arra volt jó, hogy megállapítsam, hogy baromi magas a pulzusom, és tovább ne foglalkozzak vele soha. 

Arra is rájöttem - végig gondolva az eddigi sportolásomat - hogy miket csesztem el. Kb 3 évesen kezdtem a sífutást, 6 évesen már versenyeztem. Mindig én voltam a legkisebb, és együtt edzettem a nagyokkal. Abban az időben különben sem volt még pulzuskontroll, nyomtuk, ahogy a csövön kifért….. 

Azután karatéztam 4 évet, ott az edzőnek halvány fogalma sem volt sem pulzuskontrollról, sem edzéselméletről, sem élettanról, sem anatómiáról, viszont világbajnokságra készültünk, így agyon voltunk hajtva…. 

Utána kihagytam jó pár évet…. 

Majd mikor visszataláltam a sporthoz, jött az aerobic és a fitness világa. Ott is a fejem tetején pörögtem pár évig, aztán ha már versenyezni nem lehetett, akkor legyek edző, így elvégeztem legalább 6-7 edzői tanfolyamot, úgyhogy itt is lila fejjel nyomtam mindig. 

Majd kb 4 évvel ezelőtt visszataláltam a sífutáshoz, amihez sem az erőnlétem sem a keringésem, sem semmim nem volt megfelelő, de hogy tudjam tartani az iramot, újra 180-as pulzussal edzettem évekig. Meg különben is arra voltam szocializálva, hogy az edzés az az, amikor szétszakad az ember…. 

Próbáltam kb 1-2x alacsony pulzussal edzeni, de mivel az nálam max sétát jelentett, így azt mondtam, hogy ez hülyeség, ez nekem nem megy, mert ez nem edzés…. A szokásos nyavalygás…. 

Mostanában elkezdtünk foglalkozni ezzel kicsit alaposabban, már csak azért is, mert látjuk a versenyeken, hogy ahol mi bordó fejjel zihálva megyünk, ott a profik könnyed laza mozgással, beszélgetve. Tehát nekik nem hiányzik a levegő, mint nekünk, így gondoltuk ezt meg lehetne tanulni nekünk is, legalábbis jól esne… 

Mondjuk külső szemlélő rám is simán mondhatja azt, hogy milyen könnyed a mozgásom, csak ő nem tudja, hogy belül mit élek át :-)

Most, hogy kicsit beleástuk magunkat sokat tanultam önmagamról, meg az élettanról, meg a tudományosabb megközelítésről, és rájöttem, hogy több sebből vérzik az én sportolásom. 

Ezekre jöttem rá:

• Sosem edzettem alacsony pulzussal, sosem tanulta meg a szervezetem, hogy így is lehet.
• Gyakorlatilag nincs zsíranyagcserém, mert vagy csak szénhidrátot használok, vagy egy kis mixet (sportlaborban 2.5 évvel ezelőtt mérték)
• Hosszú távú versenyeket nem lehet szénhidrátból, meg glükózból lefutni.
• Nem egészséges 180-as pulzussal órákig menni.
• 180-as pulzussal nem lehet nyelni meg enni, így rendszerint eléhezek a versenyeken.
• Zsírból kellene menni, de ahhoz meg alacsonyabb pulzus kell.
• Ahhoz, hogy a teljesítményem fejlődjön, ahhoz a VO2-t kellene felturbózni, meg a laktát szintet kellene alacsonyan tartani. Ehhez megint sok alacsony intenzitású, hosszú edzés (esetleg) intervall kell.
• A versenyeken is azt érzem, hogy a világból ki tudok futni, bírom erővel, izomból, fejben, motivációval, de keringéssel és levegővel nem bírom. Erre megint nem használ a magas pulzus.
• Tesóm által felfedeztük a Maffetone módszert is, ami kb pont azt mondja, amit most már én is.

 

Így aztán kb 3 hónapig edzettem a verseny előtt "pulzuskontrollal", ami azt jelenti, hogy próbáltam 150 (160) körül tartani a pulzusomat. Hát mit ne mondjak, elég nehezen ment, főleg az elején. Ennyit még sosem sétáltam edzés címszó alatt vagy csak álltam a görkorin és gurultam. Meg sem mertem mozdulni, mert már ment is fel a pulzusom 160 felé. 

Türelem, türelem, türelem, türelem, türelem, türelem, türelem, türelem, türelem, türelem, türelem…

Nem mondom, hogy néha nem fogyott el, és nem fakadtam ki, hogy ennek aztán semmi értelme sincs, de Ati (néha már nem annyira türelmesen :-) újra elmagyarázta, hogy nekünk hosszú távosként igenis a zsíranyagcserénket kellene fejlesztenünk. Tudtam, hogy igaza van, de akkor is türelem, türelem, türelem, türelem, türelem, türelem……

Most ott tartok ezzel, hogy futni lassan, de folyamatosan már tudok 150 körüli pulzussal, akár már enyhe és nem túl hosszú emelkedőn is. Spinningelni, ha nem állok ki, de nyomom keményen, akkor is bőven 150 alatt marad a pulzusom. 

Viszont síelni azért elég nehéz, mert ott nem csak a lábam dolgozik, hanem az egész testem, karom, lábam, törzsem, mindenem. Így sokkal hamarabb ível felfelé a pulzus. Türelem, türelem, türelem, türelem, de már van valami fejlődés! És ez a fontos.

És ezt szeretem a sportban, hogy mindig van mit tanulni a sportról, önmagamról, mindig van újabb kihívás, sikerélmény, fejlődés, és fejlődési lehetőség. A határ a csillagos ég. Most úgy érzem magam 30 valahány év sportolás után, mintha elölről kezdeném az egészet. 

Sosem fogom megunni, mert nem lehet, annyi  új dolog van benne, és ezáltal olyan sok új területre lehet tévedni, és olyan sok újat lehet belőle tanulni. Most épp nem annak örülök, hogy milyen sok kilométert síelek össze egy edzésen, hanem annak, hogy mennyire sikerült alacsonyan tartani az átlagpulzusom. Most épp ez ad sikerélményt :-)

Azért, hogy az elképzelésem megerősítést is nyerjen felhívtam Lőrincz Olivért, minden ultrás és futó atyját és mesteredzőjét, akinek ez a szakterülete és profi benne, hogy konzultáljon velem egyszer, és beszéljük át a dolgokat. Én abszolút elismerem őt, és bízom benne. 

Ő arra kért, hogy egy Polar órával mérjem le a versenyen az összes adatomat, küldjem át neki, és utána találkozzunk. Ok, de nekem csak egy régi F7-es órám van. 

Szerencsére Atinak vannak kapcsolatai, így kaptam kölcsön a Polartól egy V800-as órát, a most kapható legokosabb pulzusmérőt. Hű anyám, ezt aztán tényleg mindent tud :-)

De mi ezzel az egésszel a célom? Mire jó ez az egész? És megéri?

Szeretném megtanítani a szervezetemet alacsony pulzussal, nagyobb hatékonysággal dolgozni. Biztos vagyok benne, hogy ez a fejlődésem záloga. 

Amatőr sportolóként, vállalkozóként, anyaként van egy csomó olyan tényező, ami meghatározza, hogy mennyi időt tudok edzésre fordítani. Ez a tényező adott, valami mást kell megváltoztatni ahhoz, hogy fejlődni tudjak, mert lehet ezt sokkal hatékonyabban is csinálni. 

Nálam nem a helyezés számít egy versenyen. Mi több ezren indulunk egyszerre, az olimpiai bajnokokkal és más profikkal együtt. Itt nem tudunk labdába rúgni és nem is számít. Én magamért versenyzek, mert az ezzel járó életvitelt szeretem, és a sport az életem része. Én csak önmagamhoz viszonyítom magamat, esetleg a saját korcsoportomban lehetne előrébb végezni. De amit én szeretnék az az, hogy jó érzéssel menjek végig a versenyen, és az átlagsebességem nőjön egy kicsit. 

Nem a következő versenyre akarom ezt elérni, hanem a jövőben. Ha fél év múlva tudok már alacsonyabb pulzussal menni az tök jó, ha egy év múlva az is jó. Pár tíz évig szeretnénk még versenyezni, így lesz időm kamatoztatni, amit megtanulok.

Na de térjünk vissza Livignora:

Szóval pár nappal a verseny előtt érkeztünk, hogy tudjunk még néhány havas kilométert is összeszedni. Hó nem volt, pálya sem sok. Csak kb 2 km. Csodálatosan szép idő volt egész héten, napközben elég meleg, de éjszakánként akár -10 is volt. Így minden éjszaka mentek a hóágyúk és kb 4 nap alatt, a versenyre csináltak egy 6 km-es pályát. Tavaly is köröztünk, idén is körözni fogunk. 

Az edzéseink a tudományosság zászlaja alatt zajlottak. Óra fel, és szigorúan 150 körüli edzés. Mivel hóágyúzott pálya leginkább csak a stadionkör volt, így a laposon egészen jól tudtam tartani ezt az értéket. Abban a pillanatban, hogy ránéztem az emelkedőre, a pulzusom el is indult felfelé…

Így edzettünk pár napig. Az igazsághoz még hozzá kell tenni azt is, hogy az oda úton, a kocsiból való egy száll pólóban való ki-beszállástól sikerült megfáznom, így 3 napig eleve alig kaptam levegőt, és eléggé pocsékul éreztem magam. Tömtem a vitaminokat triplán, és a negyedik napon éreztem először, hogy most már megmaradok. 

A pulzuskontrollált edzések tapasztalata az volt, hogy mivel nem engedjük fel magasra a pulzust, így nem is termelődik annyi laktát, és így nem csesszük szét magunkat, emiatt sokkal hamarabb regenerálódunk és van kedvünk kimenni a következő edzésre. Azért ez nem volt mindig így. Sokszor kellett magam megerőszakolni, hogy kimenjek edzeni, és egy egy edzőtáborban sokszor ébredtem a délelőtti edzés utáni pihenésből 90-es pulzussal….

Így edzeni viszont szuper volt. Ott voltak a pályán a nagyok is, irigykedve néztük a könnyedségüket, a technikájukat, a felszerelésüket, ahogy kijönnek 20-30 pár léccel sípróbázni, stb. De jó volt ott edzeni közöttük. :-) Odamentem a norvég Santander csapat egyik edzőjéhez, hogy megkérdezzem, hogy milyen waxot használnak, hisz ők a profik. Az edző készséges volt és elmondta, hogy alapnak klistert raktak fel, de a tetejére rúdwax került, hogy ne jegesedjen rá a hó.

Mi egész héten csak klistert tettünk fel, de ahogy közeledett a verseny napja, egyre többen voltak a pályán, egyre melegebb volt, egyre több új műhót terítettek szét éreztem én is, hogy a klister magában nem lesz jó, mert rángat már a léc tőle. 

Ati úgy döntött, hogy ilyen rövid és könnyű pálya az idei szezonban nem lesz többet, így megpróbálja azt, amit a profi pasik mindenhol csinálnak, nem waxol tapadót, és végig párosbotozza a versenyt. 

Én ehhez gyenge vagyok, úgyhogy én pénteken nekiálltam és felwaxoltam két lécet waxpróbára. Tudtuk, hogy a körözés miatt a rajtunkat eltolták délre, így én is akkor mentem ki kipróbálni, hogy hasonló körülmények között teszteljem, hogy mennyire fog a tapadó. Hát jó szar lett mindkettő. Remek. Irány haza, letakarítottam mind a két lécet, és nem voltam rest újra felwaxoltam mindkettőt, hogy hátha találok egy jó kombinációt a végtelen számú lehetőségből. 

Az egyik még mindig pont semmit sem fogott, de a másik egészen jó volt. Mentem vele egy kört a hegyre is, hogy lássam ott milyen, és meg voltam vele elégedve. 

Azt tudtuk, hogy a verseny napján egy picivel hidegebb lesz, de talán jó lesz még ez. A waxolás mindig lutri. A Sgambedán nincs hivatalos wax ajánlás, de 1-2 sportboltban azért lehet találni hozzáértőket, akiket érdemes végig járni és megkérdezni. Elmentünk az első boltba, ahol már sokszor vásároltunk és a fickó már ismer minket. 

Eddig minden évben az ő ajánlását tettük fel (igaz egyszer se volt jó). Ő 2-3 féle klistert mixet mondott. Mondtam neki, hogy én mit teszteltem, és hogy az jó volt, azt mondta, hogy majd reggel letesztelik azt is. Hát nekem az már késő… 

Elmentünk egy másik helyre, ott is mást mondtak. Elmentünk egy harmadik helyre, ahol a srác klister alapot mondott és rúdat a tetejére, de egy másik típust. 

Na akkor most mit csináljak. Van 3 különböző wax tippem, és egy negyedik, amit én teszteltem. Kire hallgassak? Azokra, akik a sípálya mellett élnek és elég nagy gyakorlati tudásuk van, vagy magamnak, akinek ugyan a waxolás továbbra is egy misztikus tudomány, de találtam egy olyan waxot, ami aznap jó volt. Nagy dilemma. 

Ati feltette a csúszówaxot a lécére és kényelmesen hátradőlt, én meg ott álltam tanácstalanul. Végül döntöttem. Felteszem a 3. srác által ajánlott klistert alapnak, mert abban volt logika, és felteszem a tetejére a saját választásomat. Mindig másra hallgatok és kevésszer jön csak be, most az egyszer magamra hallgatok, legalább nem lehet majd kire fogni, ha nem jön be ez sem.

Aztán szépen eljött a nagy nap, amikor oda kellett állni a rajtvonalhoz és elfelejteni, hogy mit mutat a polaróra és várni a startpisztoly dördülését. Az elit szépen elrajtolt délelőtt, mi pedig nem tudtunk rámenni a pályára, hogy kipróbáljuk milyen a tapadás, de sokkal hidegebb volt aznap. Kicsit izgultam, bevallom….,

Aztán jött a dél, beálltunk a rajtba és vártuk, hogy elengedjenek minket. Gyönyörű idő volt, mint egész héten, verőfényes napsütés. Végül 30 km volt a táv, 5x6 km-es kört kellett menni. Több rövidebb emelkedő volt a pálya első felében, aztán egy jó kis szívatós hegy a pálya második felében. És ezt 5x. Eldördült a rajtpisztoly, és mi elindultunk a 3. LaSgambeda versenyünkön. 

Az elején még nagyon egyben van a nép, alig lehet lépni, vonatozunk egymás mögött, de amikor megpróbáltam ellépni a lécről örömmel konstatáltam, hogy fog :-)

Micsoda öröm, reméltem ez kitart a végéig. Mentünk szépen előre egy jó kis társasághoz csatlakoztam, akik pont az én ütememben mentek. Gondoltam ez jó lesz így a végéig itt maradok velük, aztán elértünk a visszafordítóig (kb 3 km), ott volt a frissítő is, és ott máris teljesen szétszéledt a csapat. 

Beálltam egy másik vonatba, hátha ez is jó lesz. Mentünk a legelső ember ritmusában, a pálya is elég keskeny volt ott, de volt egy nő mögöttem, aki addig törte magát, lökdösődött, furakodott, míg elénk nem tudott nagy kínlódással menni. Aztán ott meg belassult. Hát ezt sosem értetem, hiszen van még 26 km hátra, nem most kell megnyerni a versenyt, plusz ha már megy, akkor meg menjen… 

Elértünk a nagy emelkedőhöz, ott caplattunk felfelé. Nekem kezdett elfogyni a levegő, 179-es pulzus lévén, erre hallom, hogy a hátam mögött egy férfi és egy nő örömködnek a nagy egymásra találásban. Végig beszélték a steiget, amin én már alig kaptam levegőt. 

Ez elég bosszantó volt nekem, na de ezt szeretném megtanulni és is. Aztán jött egy jó meredek lejtő a végén egy jó kis éles kanyarral, úgyhogy azon ott hagytam őket, mert én elvből nem hóekézem a lefeléken.

Jött a második kör, ami még mindig egész jól telt. Próbálgattam, hogy melyik nyom a jobb, melyik kevésbé meredek a felfeléken, jött az itató, ahol szerettem volna inni, de egy ember osztotta az innivalót, aki nem volt a helyzet magaslatán, és valahogy én nem voltam benne a látókörébe. Kicsit kaotikus volt. 

Na mindegy gondoltam, majd iszom a következő körben. Jött is a következő kör, ahol kaptam inni olyan forró teát, hogy a nyelvem leégett. Kértem bele vizet, mert ihatatlan volt, és meg akartam enni egy zselét, arra meg inni kell. A zselét majdnem visszahánytam, de ez csak a szokásos, „nem tudok verseny közben nyelni” szindrómám miatt. Enervit zselét használunk, mert annak van teljesen folyékony változata is, de itt nem kaptunk csak zselét, és azt már nyelni kell. Fúj.

Jött a negyedik kör, aminek a második felében kezdtem érezni, hogy most már jó lenne befutni, mert nem vagyok én még ehhez a terheléshez szokva, de hát volt ezen kívül még egy kör. Na ezért lenne jó, ha nőne kicsit az átlagsebességem, mert akkor levesebb időt töltenék a pályán. 

A pasik közül akkor már futottak be a célba, én meg elindultam az ötödik körömre. Megelőztem közben már vagy harmadszor azt a furakodós nőcit, mert folyamatosan azt csinálta, hogy összekapta magát és akkor felgyorsított és elment mellettem, aztán lelassult pihenni, akkor meg én előztem meg. Én általában ugyanabban a ritmusban megyek végig, ezt most az órával is lemértem, de ez a nő meg állandóan láb alatt volt. 

Jött az utolsó kemény emelkedő, a tetején megelőztem a nőt, lefelé már tudtam, hogy nem ér utol. Aztán a lejtő aljától még volt kb fél km lapos rész, ahol úgy hajtottam magam, mintha az életem múlna rajta, mert nem akartam, hogy visszaelőzzön :-)

 

Beértem végre a célba, amit nagyon nem bántam már. Ati ott várt. Büszke voltam rá a párosbotozás miatt, és biztosan belehaltam volna. A waxom végig jó volt, amit nem sok versenyen mondhattam el eddig, és amiatt meg büszke voltam magamra, hogy végre hallgattam a saját fejemre.

A célban mindig vannak népviseletbe öltözött nénikék, akik borítékot szoktak osztogatni a szerencsésebb célba érkezőknek. Az első versenyen Ati kapott, tavaly és idén én. Ebben egy sorszám van, ami valamilyen ajándékot rejt.

Kaptunk szép érmet és átöltözés után mentünk a szokásos Pasta-Party-ra. Ez minden évben van, minden évben ugyanaz a kaja, de mi minden évben szeretjük. Én már 2.5 hónapja diétáztam, és hetek óta arra vártam, hogy ott üljek a pasta partyn és megehessem a desszertet, a panna cottát :-)

Kaja után odavittem a borítékot a lányoknak és egy rottefella versenykötést kaptam érte cserébe. Már megérte :-)

Tavaly előtt Ati is ezt kapott. Van már két rottefella kötésünk is, már csak lécet kellene venni hozzá. Tavaly valami belépőt kaptam egy csúszdaparkba vagy mibe, de azt visszaadtam nekik, hogy adják oda másnak, mert mi mentünk haza. Erre kaptam egy dobozt a tejes szponzortól, amiben voltak isteni sajtok, recovery ital, vmi tej, vaj, meg már nem is emlékszem, hogy mi. Szóval szeretjük ezt a versenyt!  

Másnap még maradtunk, kimentünk a gyönyörű napsütésben egy regeneráló alaptempós, kicsit csúszkálós edzésre, ami annyira jó volt, hogy végül kint voltunk vagy két órát. Aztán hétfőn elindultunk haza. 

A következő verseny januárban lesz Ramsauban, aztán februárban kettő, majd márciusban…

De jövőre újra itt a helyünk, jövünk mert jövőre is lesz Sgambeda és panna cotta! :-)

Többi kép itt.